Tradicionális értékek kortárs formanyelven

| december 5, 2024 |

„Én a klasszikus és a kortárs értékek között nőttem fel, ezek az értékek az egyetemi évek alatt jelentősen mélyültek, ebből kifolyólag a tradicionális értékeket szeretném egyfajta kortárs köntösben tálalni úgy, hogy manuális, kézi rajzaimat és festményeimet viszem be a digitális térbe, ahol különböző számítógépes programok segítségével hozok létre velük teljesen új kompozíciókat” – magyarázza Ritli Róbert képzőművész.

 

– Sokan állítják, hogy minden ember életútját lényegesen meghatározza az, hogy honnan indul, milyen lehetőségei vannak gyerekkorban az induláshoz. Te hogy látod ezt?

– Valóban, a gyerekkor már jó előre sok mindent meghatároz. Én 1999. június 18-án születtem Kálmándon. Már kisgyerekkorom óta foglalkozom a képzőművészet különféle ágaival, az önkifejezés ezen formáival, amellyel kapcsolatos rajzkészségemre elsősorban édesanyám figyelt fel, mivel már óvodás koromban is reprodukciókat készítettem a családi albumokból kivett fotókról, családtagokról, háziállatokról és még sok másról. Általános iskolai tanulmányaimat a szülőfalumban, Kálmádon végeztem, már ekkor rendszeresen jelentkeztem különféle rajzversenyekre – nemzetköziekre is –, melyeket sikerek öveztek. Ötödik osztályos voltam, amikor is édesanyám felfigyelt egy rajz és festészeti oktatással kapcsolatos délutáni szakkörről szóló újságcikkre, amit a Nagykárolyi Diákklubban tartottak. A délutáni foglalkozást akkor Lázin Csaba, Mezőpetriben élő képzőművész vezette, ahol a jó első benyomást, mentor–diák viszonyt több alapos év követte. A szakkörön pontosan öt évet tanultam általános iskola mellett ötödik osztálytól nyolcadikig. Azt tudni kell, hogy őt tartom az első nagy mentoromnak és mesteremnek, ugyanis tőle tanultam meg az alapokat, valamint ő készített fel a szatmárnémeti Aurel Popp Művészeti Líceumba is, ahol a sikeres felvételit újabb négy tanulmányi év követte. Itt kilencedik és tizedik osztályban vegyesen tanultunk festészetet, grafikát és szobrászatot, majd tizenegyedik osztálytól szakosodhattunk, mindenki saját választása szerint. Én a festészetet választottam, mivel már gyerekkorom óta érdekelt az olajfestés technikája és többek között ezt a tudást szerettem volna kellőképpen elsajátítani. A festészet szakon végül Lepedus Ildikó képzőművész, tanárnő mentorlása alá kerülhettem, ahol az ő pontos, számonkérő és kellőképpen szigorú attitűdjére ugyancsak nagy szükségem volt a pubertáskorom idején. Ő a második jelentős, meghatározó mentorom, aki nagy hatást gyakorolt rám és sokat köszönhetek neki is. A sikeres érettségi után a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen folytattam tanulmányaimat, majd itt szereztem felsőfokú végzettséget. A három alapéven reklámgrafika szakon tanultam, majd ezt követte a vizuális kommunikáció mesterszak, ami mellett párhuzamosan az alap, majd felsőfokú pedagógiai képzést is elvégeztem.

– A vizuális kommunikáció mit takar?

– Mivel reklámgrafikáról beszélünk így nagy vonalakban az alkalmazott művészeté volt a főszerep. Az itt töltött évek alatt tehát az ehhez szükséges elméleti és gyakorlati tudást, ismereteket sajátíthattuk el, mindenki a választott szakirányának megfelelően. Az alapszakos álló és mozgóképtől eltérően, amik plakát, logó, arculattervezés stb. vagy animáció, videószerkesztés és kisfilmek, a vizuális kommunikáció mesterszak már egyben kezelte ezen láttatásmódokat és ismereteket, amik a számítógépes programokat és a reklám fogalmát illetik. Éppen ezért számomra eleinte picit életidegennek hatott ez az új közeg, ugyanis a képzőművészeti iskolában elsősorban a manuális rajz és festészeti technikára volt helyezve a hangsúly, míg az egyetemen az itteni fő csapásirány mellett ez jelentősen háttérbe szorult. Éppen ezért már az egyetem elején világos volt számomra, hogy bármit is tanuljak itt, azt mindenképp a már birtokomban lévő elemek és ismeretek közé fogom beépíteni. Ezért is tartom nagyon fontosnak a kellő önazonosságot és önismeretet már annyi idős korban is, frissen érettségizőkként, még a felsőoktatásba érkezésünk előtt, hogy legyen egy világos kép a fejünkben, egy irány, elvrendszer, ami mellett kiállhatunk, mivel ezek híján ez a jelentősen meghatározó új közeg könnyen feloldhatja az egyént. Az egyetemi oktatás mellett én autodidakta módon fejlesztettem magam: rendszeresen bejártam az egyetemre rajzolni, gyakoroltam a festészetet és a művészeti anatómiát akár az egyetemi órák után, akár hétvégékről legyen szó. Sokszor előfordult, hogy a beadandók helyett is csak a saját dolgaimat csináltam és ezekkel haladtam, ezért olykor voltak is nehézségeim, súrlódásaim tanáraimmal, de végül mindenki megbékélt ezzel. Ennek az új közegnek, tanároknak, barátoknak és különféle workshopoknak köszönhetően végül az idő előrehaladtával természetesen rám is ragadtak itteni új, meghatározó elméleti és gyakorlati ismeretek, tapasztalatok, mint például a számítógépes programismeret, a művészetfilozófia, képszemiotika, kortárs fotográfia és konceptuális művészet. Összességében azt kell mondanom, nagyon hálás vagyok ezeknek az éveknek, mert rengeteg mindenre megtanítottak de legfőképpen arra, hogy hogyan álljak a saját lábamra. Hálás vagyok ezért és úgy érzem, nekem itt volt a helyem, mivel ha másképp alakult volna, most én sem lehetnék itt.

– Mi történt az egyetem után?

– Az alapképzést 2021-ben, a mesterképzést pedig a pedagógiaképzésekkel együtt 2023-ban végeztem el, amikor is a sors közbelépett. Úgy alakult, hogy egykori mesterem, Lázin Csaba akkor vonult nyugdíjba, így felszabadult a helye a Nagykárolyi Diákklub művészeti szakkörén, amelyet a szokásos versenyvizsga és képességfelmérő vizsgák után végül sikeresen én vehettem át. Azóta is itt dolgozom, rajzot és festészetet oktatok általános és középiskolás diákok számára a művészetem mellett. Nagyon nagy szívügyem ez a szakkör, egy örökség, amit nagyon nagy becsben tartok és amit legjobb tudásom és képességeim szerint igyekszem művelni, és amiért soha nem lehetek elég hálás az életnek. A gyerekekkel is nagyon szeretek együtt dolgozni, folyamatosan tanulunk egymástól és különféle művészprogramokon, kiállításokon és eredményes rajzversenyeken, akár nemzetközi megmérettetéseken is részt veszünk, hogy minél előbb kellő betekintést nyerhessenek a művészet világába. A művészetet tartom az egyik legősibb és legerősebb önkifejezési formának, ami számomra erősen az önismeret fogalmával párosul. Minden egyes vonallal, ecsetvonással, elkészült alkotással egy lépéssel közelebb kerül az ember önmagához és a saját önkifejezési formájához, láttatásmódjához. Sok helyen ezt stílusnak hívják, amire úgy hiszem minden művész hosszú évek önazonos, kellően megszerezett és megmunkált szellemi és gyakorlati munkával, valamint az ebből nyert önismerettel tehet csak szert. Én azt vallom, hogy nem a művész találja meg a stílusát, hanem idővel a stílusa találja meg őt. Én is ezen az úton vagyok.

Számomra nagyon meghatározóak voltak a középiskolás évek és az ott szerzett technikai, gyakorlati tudás, melyek alapos elsajátításához az ottani, illetve a már ezt megelőző évek is egyaránt számítanak. Én a klasszikus és a kortárs értékek között nőttem fel, ezek az értékek az egyetemi évek alatt jelentősen mélyültek, ebből kifolyólag a tradicionális értékeket szeretném egyfajta kortárs köntösben tálalni úgy, hogy manuális, kézi rajzaimat és festményeimet viszem be a digitális térbe, ahol különböző számítógépes programok segítségével hozok létre velük teljesen új kompozíciókat. Ilyen jellegű munkáimmal már 2020 óta aktívan veszek részt különféle nemzetközi pályázatokon és tárlatokon, kezdetben pontosan azért, hogy egy hiteles visszajelzést kaphassak a szakmától. Végül ezt az erős visszajelzést a 6. Székelyföldi Grafikai Biennálé, illetve itt elért eredményem, díjazásom hozta el számomra. A különdíj egy rangos szakmai elismerés, mely egyértelműsítette bennem azt, hogy van igény a munkáimra és azok újító, kísérletező jellegére. Ezen munkáimmal értem el az első sikereket, kerültem be különféle nemzetközi tárlatokra, rendezvényekre és művészcsoportokba, melyek közül megemlíteném a legfrissebbet, a kolozsvári Barabás Miklós Céhet.

– A kortárs képzőművészetben egyformán lehetnek jelen a klasszikus és modern ábrázolási módok?

– Én határozottan azt vallom, hogy igen. Mivel egyik a másikából következik, így ezek szervesen egymásra épülnek. Elég csak végigkövetnünk a különféle művészettörténeti korszakokat a reneszánsztól egészen napjaink kortárs művészetéig. A reneszánsztól kezdve minden soron következő korstílus jó ideig az előtte lévőre építkezett, tartott ez egészen a realizmusig, majd a soron következők a világ és a technika rohamos fejlődésével egyenesen arányosan csak bővültek és szélesedtek a korlátok. Ebben a témában jelentősen meghatározó minták számomra Leonardo da Vinci, Rembrandt és Picasso. Leonardo a pontos, precíz alapok ismerete, Rembrandt a már ezt meghaladó megszemélyesített technika, aztán a mindezt felrúgó, szétbontó, de ezekből építkező Picasso. „Azt, amit már tudsz, próbáld meg jól felhasználni a gyakorlatban, s ha így teszel, idővel fölfeded majd a rejtett dolgokat, amelyekre kíváncsi vagy. Hasznosítsd, amit tudsz, és ez segít majd tisztázni, amit még nem ismersz” – az idézet Rembrandttól származik. Az én munkásságom is lényegében erre épül. Számomra nagyon fontosak a tradicionális értékek, a szabad kézzel való alkotás és ezen értékeket szeretném képviselni az egyre nagyobb teret hódító digitális kultúrában, ugyanis véleményem szerint ahhoz, hogy a régi értékek szélesebb közönséghez is eljussanak, kortárs formanyelven keresztül kell szólni az emberekhez.

– Milyen témák foglalkoztatnak?

– A tematika, ami már évek óta foglalkoztat, az az egyén és annak belső vívódásai. Az a fajta belső feszültség, amit az egyén csak a komfortzónájából kilépve tapasztalhat és élhet meg igazán. Ezt a témát a történelem és az egyén szerves viszonylatában vizsgálom, ugyanis e kettő súrlódásaiból következtetve a militáris tematikák mára már szerves részét képezik munkásságomnak. Ez utóbbi alappillérét a figuratív ábrázolás adja, ebből kifolyólag rendszeresen visszatérő elem magának a katonának a figurája.
Az, ami borzasztóan foglalkoztat engem ebben, az magának a katonának a szerepe, illetve ezen szerepkör mibenléte. Véleményem szerint ez az a szerepkör, amiben a lehető legkiszolgáltatottabb az egyén. Ott, ahol ez felbukkan, már régen rossz, és különféle emberi problematikákat és kérdéseket vet fel, legyen itt szó támadásról, akár védekezésről. Ha védelemre van szükség, már van egy ellenségkép, ha támadásról van szó, akkor pedig ennek a másik oldala lép érvénybe. Sajnos, ha körülnézünk a világban, napjainkban eléggé aktuális ez a téma. A művészetnek többek között ez is célja, felhívni a figyelmet a világi, társadalmi problematikákra és esetleges megoldásokat kínálni, amennyiben ez módjában áll. Ez egy nagyon erős közvetítő szerep, aminek ahhoz, hogy a hangját hallathassa, előbb kellően hitelesnek és felkapottnak kell lennie ahhoz, hogy a világ pódiumán szólhasson és jelentős változásokat idézhessen elő, lásd Picasso Guernicája.

– A katonákat ábrázoló képeiden valamilyen módon mindig felfedezhető a kiszolgáltatottság. A katonák valóban kiszolgáltatottak, de miért fontos számodra, hogy ilyen sokat foglalkozz a témával?

– Tudni kell, hogy én már négy-öt éve foglalkozom ezzel a témával. Az is érdekes, hogy találtam meg magamban ezt a szálat és hogyan törtek felszínre ezek a szimbólumok. Ha kronológiai sorrendbe kellene állítanom ezt a folyamatot, akkor a középiskolás/egyetemi éveim elején a művészet számomra Platón mimézis elméletében merült ki, ahol még csak egyszerű realisztikus katona tanulmányokat készítettem különféle referenciákról, majd ez idővel egyre inkább oldódott az egyetemi intellektuális közeg és tanulmányok rám gyakorolt hatására, aztán szép lassan jöttek a gondolatok, koncepciók. Számomra minden műalkotás egy, a tudatalattiban zajló belső folyamatok végeredménye, ahol mi magunk vagyunk a haderő, a szövetséges, az ellenség és a csatatér. Az alkotó személye mindig kiszolgáltatott, mivel egy közvetítő szerepet tölt be, rajta keresztül fogalmazódnak meg és válnak láthatóvá a különféle transzcendens tartalmak. Ezen tartalmak viszonylatában pedig az alkotással szemben csak alárendelt szerepet tölthet be. Ez a koncepció leginkább az egyetemi éveim legvégére csúcsosodott ki bennem, majd ezt dolgozta fel a mesteri disszertációm is. Az elkészült festmény/képkollázs sorozat A küzdő címet viseli, mely magát az alkotót, annak belső világát, vívódásait és alkotással kapcsolatos viszonyát vizsgálja. A cím utalást tesz Jankovics Marcell világhírű rajzfilmrendező Küzdők című animációs filmjére, ami egy frame by frame eljárással készített rajz animáció. Az eljárás annyit takar, hogy minden egyes képkockát egyesével rajzol meg az alkotó, ami végül egy folyamatos képsorozatot, mozgóképet eredményez. A film egy szobrászművészt és annak márványtömbjét, kettejük viszonyát és magát az alkotás folyamatát jeleníti meg. A cselekmény során a szobrász eszközeivel ráhatást gyakorol az anyagra, ami formálódni kezd, amikor is a szobor, a már kifaragott végtagjaival, kezeivel folyamatosan visszahat a szobrászra. Ezek folyamatos interakcióban vannak egymással és súrlódnak. A film végeztével a szobrász fölött elillannak az évek és öregemberré válik, az elkészült márványszobor pedig Michelangelo Dávid szobrát testesíti meg. Éppen ez az alárendelt, kiszolgáltatott viszony, a művész és az anyag párbeszéde az, ami engem is megfogott ebben. Témaválasztásnál fontos szerepet töltött be számomra az a tény, hogy egyetemi éveim alatt a különféle médiumokkal kapcsolatos kutatások és kísérletezések mellett jelentősen háttérbe szorult számomra a festés, így a képalkotások komforton kívüliek lesznek, ezzel is erősítve a kezdeti koncepciót. Végeredményben úgy gondolom ezt sikerült is megvalósítanom és egy roppant önazonos, önreflexív festmény/képkollázs sorozattal zárhattam az évet.

– Ennek lehet az oka, hogy a tanulmányi éveid egyfajta útkeresés volt?

– Szerintem, az egyetemi életút egészen napjainkig az útkeresés, stíluskeresés időszaka kell hogy legyen. Én is ezen az úton mentem végig, a képzőművészeti középiskolától kezdve az egyetemi éveimen át, ahol már jelentősen oldódtak és mélyültek az ismereteim, majd ahogy egyre inkább belemélyedtem a katonaszerep mögött lévő egyén tematikájába. Ezt az egyetemi életutat taglalta Katonák címet viselő első egyéni tárlatom is, amely idén januárban volt látható a nagykárolyi Károlyi-kastélyban. A kiállítás egy szelekció, amely jól szemlélteti a fent említett kísérletezések és kutatások alkalmazását, ezek kulcsfontosságú megállóit, kérdésköreit és problematikáit mind koncepció, mind technikai kivitelezés szempontjából. A tárlat a kálmándi Solomayer Alapítvány támogatásával jöhetett létre, és nekik hála jövőre a tárlatot új helyszínekre is elvisszük, Kolozsvárott és Egerben is megtekinthető lesz.