A gimnáziumi évek sokkal többet jelentenek egyszerű tanóráknál és dolgozatoknál. Négy év alatt barátságok születnek, közös élmények formálnak, és az ember fokozatosan megismeri önmagát is. Péter Ivett, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium végzős diákja őszintén mesélt arról, mikor érezte először igazán felnőttnek magát, milyen pillanatok adtak neki önbizalmat, mit jelent számára az osztályközösség, és milyen érzés elbúcsúzni attól az időszaktól, amely meghatározta a mindennapjait, de beszélgettünk emlékekről, félelmekről, háláról és a jövőbe vetett reményről is.

Mikor érezted először igazán, hogy felnőttél?

Talán akkor, amikor megszereztem a jogosítványomat. Nagyon régóta vágytam rá, ezért amikor végre sikerült, tényleg úgy éreztem, hogy egy új korszak kezdődött az életemben. Sokkal önállóbbnak éreztem magam utána, nagyobb volt a felelősségem is. Ez egy olyan pillanat volt, amire mindig emlékezni fogok.

Volt olyan pillanat az iskolai éveid alatt, ami megváltoztatott emberként?

Igen, szerintem az egyik ilyen pillanat az volt, amikor először kellett egyedül kiállnom sok ember elé szavalni. Nagyon izgultam, de utólag rengeteg önbizalmat adott. Akkor értettem meg, hogy sokkal több mindenre vagyok képes, mint hittem. Meghozta a kedvem, hogy még több versenyen vegyek részt. Az ilyen helyzetek sokat formálnak egy emberen.

Mit viszel magaddal ebből az időszakból, ami nem tankönyvekből tanulható?

Leginkább az élményeket és a barátságokat. Persze sok mindent tanultunk az órákon is, de szerintem a legfontosabb dolgokat mégsem a tankönyvek adják, hanem azok a közös nevetések, a stresszes dolgozat előtti pillanatok, az osztálykirándulások, vagy akár az, amikor valaki melletted áll egy nehezebb időszakban. Ezekből tanul meg az ember igazán kitartani, alkalmazkodni és értékelni másokat. Nekem ezek az emlékek biztosan örökre megmaradnak.

Ki az az ember az iskolában, akinek sokat köszönhetsz?

Nehéz lenne csak egyetlen embert kiemelni, mert szerencsére több olyan ember is volt az életemben az iskolában, aki sokat segített nekem. Voltak tanárok, akik hittek bennem akkor is, amikor én kevésbé hittem saját magamban, barátok, akik mindig ott voltak mellettem. Szerintem mindenkitől kaptam valamit, ami formált emberként. Éppen ezért nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki része volt ennek az időszaknak.

Volt olyan nehéz időszak, amin az osztály vagy egy tanár segített át?

Igen, volt több ilyen időszak is, sokszor úgy, hogy talán nem is tudtak róla azok, akik segítettek. Néha elég volt egy beszélgetés, egy vicc vagy csak az, hogy valaki megkérdezte, hogy vagyok. Az ember sokszor nem is gondolja, mennyit jelenthet egy apró figyelmesség egy rosszabb napon. Az osztálytársaim és a tanáraim sokszor segítettek átlendülni nehezebb időszakokon anélkül, hogy ez nekik különösebb dolog lett volna. Ezeket a dolgokat szerintem sosem felejti el az ember.

Mit jelent számodra az, hogy „elbúcsúzni”?

Számomra az elbúcsúzás egyszerre jelent lezárást és új kezdetet. Nyilván nagyon nehéz elengedni egy olyan időszakot, ami ennyire meghatározta a mindennapjaimat, de közben ott van bennem az izgalom is az új dolgok miatt. Szerintem minden búcsú egy kicsit arról szól, hogy továbbvisszük magunkkal az emlékeket és az embereket, akiket megszerettünk. Ezért egyszerre szomorú és szép ez a nap.

Mitől félsz leginkább most, hogy lezárul egy korszak?

Szerintem attól, amit a legtöbb végzős diák is érez ilyenkor: hogy vajon biztosan jó utat választottam-e magamnak. Hirtelen nagyon sok döntést kell meghozni a jövővel kapcsolatban, és néha ijesztő belegondolni, hogy ezek mennyire meghatározhatják az életünket. Közben persze izgatott is vagyok, mert egy teljesen új időszak kezdődik. Próbálok inkább arra gondolni, hogy minden tapasztalatból lehet tanulni.

Van valami, amit másképp csinálnál, ha újrakezdhetnéd?

Őszintén szólva nincs ilyen. Persze biztosan voltak hibáim, és voltak olyan helyzetek, amiket akkor nehéznek éltem meg, de ma már úgy gondolom, hogy ezek mind hozzátettek ahhoz, aki most vagyok. A rossz élményekből is rengeteget tanultam. Ezért nem szeretnék semmit megváltoztatni, mert minden emlék és tapasztalat része lett az életemnek.

Mi az a mondat vagy emlék, amit örökké magaddal viszel?

Talán azok az emlékek, amikor az egész osztály együtt volt, és mindenki felszabadult volt. A legjobb pillanatok mindig az osztálykirándulások, a közös programok és azok a spontán nevetések voltak, amikre senki sem számított. Ilyenkor nem számított a tanulás vagy a stressz, csak az, hogy együtt vagyunk. Szerintem ezek azok az emlékek, amik évekkel később is ugyanúgy eszünkbe jutnak majd.

Melyik pillanatban érezted leginkább, hogy összetart az osztály?

Nálunk is megvannak a dolgozat előtti megbeszélések, az információcserék és az utolsó pillanatos segítségek, ilyenkor mindig nagyon összetartónak érzem az osztályt. De viccet félretéve, szerintem a nehezebb időszakok mutatták meg igazán, hogy mennyire számíthatunk egymásra. Mindig volt valaki, aki segített, támogatott vagy próbálta jobb kedvre deríteni a másikat. Ezekben a pillanatokban éreztem leginkább, hogy tényleg egy közösség vagyunk.

Mit tanított neked ez az iskola önmagadról?

Azt, hogy sokkal kitartóbb és erősebb vagyok, mint amilyennek régen gondoltam magam. Rengeteg olyan helyzet volt, amikor ki kellett lépnem a komfortzónámból, akár szereplések, versenyek vagy új emberek miatt. Az iskola alatt tanultam meg azt is, hogy nem baj, ha valaki érzékenyebb vagy álmodozóbb személyiség. Szerintem itt ismertem meg igazán önmagamat, és itt kezdtem el igazán hinni saját magamban is.

Mit jelent számodra az otthon érzése az iskola kapcsán?

Mivel más megyében lakom, mint ahol iskolába jártam, ezért számomra az iskola tényleg egy második otthonná vált az évek alatt. Az elején nagyon furcsa volt távol lenni a szüleimtől, az otthoni barátaimtól és egy teljesen új közegbe kerülni, de idővel minden sokkal természetesebb lett. A barátaim, az osztályom és a tanáraim miatt már nem éreztem magam idegennek. Rengeteg emlék köt ide, ezért biztosan nagyon nehéz lesz majd végleg elköszönni ettől a helytől.

Volt olyan ember, akitől nehéz lesz elköszönni?

Igen, több ilyen ember is van. Barátok és tanárok egyaránt, akik szinte a mindennapjaim részei lettek az elmúlt években, ezért furcsa lesz, hogy ezután nem találkozunk majd minden nap. Az osztályunk nagyon sokszínű, mindenki nagyon érdekes utat választott magának, de ez azt is jelenti, hogy a találkozások nehéz lesznek megoldhatóak, de bízom benne, hogy össze fogjuk tudni hozni őket! Egy idő után az iskola tényleg egy második családdá válik.

Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt évekből?

Leginkább arra, hogy mennyit változott és fejlődött a személyiségem. Régen sokkal szeleburdibb voltam, most pedig már sokkal megfontoltabb és szerintem komolyabb is. Büszke vagyok a szavalóversenyekre és azokra a helyzetekre is, amikor legyőztem a saját félelmeimet. Ezek az élmények sok önbizalmat adtak.

Mit mondanál annak a „régi önmagadnak”, aki először belépett az iskola ajtaján?

Azt mondanám neki, hogy adjon esélyt az embereknek, hogy megismerhesse őket. Az elején minden új és ijesztőnek tűnik, de idővel kialakulnak azok a kapcsolatok, amik igazán fontossá válnak. Ne féljen nyitni mások felé. A legszebb emlékek mindig emberekhez kötődnek.

Szerinted mi marad meg az emberekben belőled évekkel később?

Remélem az, hogy mindig próbáltam kedves és nyitott lenni másokkal. Szeretném, ha úgy emlékeznének rám, mint valakire, aki sokat nevetett és akire lehetett számítani. Talán a közös élmények is eszükbe jutnak majd rólam. Nekem ezek jelentették a gimnáziumi évek legszebb részét.

Milyen érzés látni, hogy valami véget ér, ami ennyire meghatározta a mindennapjaidat?

Próbálom a jó oldalát nézni, de nagyon nehéz érzés. Furcsa belegondolni, hogy valami, ami négy évig a mindennapjaim része volt, most véget ér. Egyszerre van bennem izgatottság és szomorúság. Szerintem ilyenkor érzi az ember igazán, mennyire fontos volt számára ez az időszak. Szerintem én egy kicsit későn jöttem rá, sajnos.

Mi az, amit nem akarsz elveszíteni magadból a felnőtt életben?

A gyermeki, álmodozó énemet semmiképp sem szeretném elveszíteni. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember felnőttként is tudjon lelkesedni és nagyokat álmodni. Nem szeretném, ha a mindennapi rohanás megváltoztatna teljesen. Jó lenne mindig megőrizni ezt a részemet.

Ha egyetlen emléket őrizhetném meg ebből az időszakból, melyik lenne az?

Nagyon nehéz választani, mert négy év alatt rengeteg felejthetetlen élményünk volt iskolában és iskolán kívül is, de talán az első osztálykirándulást mondanám, 9. osztályból. Akkor jöttem rá, hogy az osztálytársaim mennyire rendesek.

Mit jelent számodra a barátság azok után, amit itt átéltetek együtt?

A barátaim számomra már sokkal többet jelentenek egyszerű osztálytársaknál. Olyanok lettek, mint a testvéreim, mert együtt éltünk át rengeteg örömöt és nehézséget. Velük nőttem az elmúlt években. Szerintem az ilyen kapcsolatok nagyon ritkák és különlegesek.

Van valaki, akinek szeretnél köszönetet mondani most?

Igen, elsősorban a szüleimnek, akik mindenben támogattak. A testvéreimnek is, akik a szavalóversenyek előtt milliószor végighallgatták a verseimet, még akkor is, amikor már biztosan unalmas volt. Hálás vagyok a tanáraimnak is, mert rengeteget segítettek és motiváltak, és a barátaimnak, akik minden fontos pillanatnál mellettem voltak. Nélkülük biztosan nem lennék ugyanaz az ember.

Mit remélsz, amikor a jövődre gondolsz?

Azt remélem, hogy szeretni fogom azt a karriert, amit választottam magamnak. Szeretnék boldog és kiegyensúlyozott életet élni, olyan emberekkel körülvéve, akik fontosak számomra. Persze vannak félelmeim is a jövővel kapcsolatban, de inkább izgatott vagyok. Bízom benne, hogy megtalálom a helyemet.

Szerinted mi az igazi értéke ezeknek az éveknek?

Szerintem a gimnáziumi évek legnagyobb értéke az önismeret. Ez az az időszak, amikor az ember fokozatosan rájön, milyen személyiség valójában, és mit szeretne az élettől. Itt alakulnak ki a legfontosabb barátságok és emlékek is. Ezek az évek sokkal többet adnak, mint csak tárgyi tudást.

Mitől különleges a diák-tanár kapcsolat?

Szerintem attól, hogy a tanárok nemcsak tanítanak, hanem végigkísérnek minket életünk egyik legfontosabb időszakán. Sokszor jobban ismernek minket, mint gondolnánk, és rengeteget segítenek akár egy-egy nehezebb helyzetben is. Egy jó tanár nemcsak tudást ad át, hanem motivációt és önbizalmat is. Ezért vannak olyan tanárok, akiket évekkel később sem felejtünk el.

Mit üzennél azoknak, akik még csak most kezdik ezt az utat?

Azt, hogy élvezzék ki minden percét, mert nagyon gyorsan elrepül ez az időszak. Az elején még végtelennek tűnik a négy év, de egyszer csak azon kapják magukat, hogy már ballagnak. Merjenek nyitni mások felé, próbáljanak ki új dolgokat, és ne féljenek hibázni. A legszebb emlékek sokszor a spontán pillanatokból születnek.