Vannak évek, amelyek nemcsak emlékeket adnak, hanem formálnak is. Egy idegen városból érkezve, bizonytalansággal és félelmekkel indulva talált rá arra a közösségre, amely végül otthonná vált számára. Beszélgetésünkben őszintén mesél összetartásról, barátságról, tanárokról, akik életre neveltek, és arról, hogyan lett számára valódi jelentése az iskola mottójának: „Másokért élő ember.” Ez a történet nemcsak egy ballagó diák búcsúja, hanem egy korszak hálával teli lezárása is. Az alábbiakban Pfeifer Krisztián, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum végzős diákját kérdeztem.

Mikor érezted először igazán, hogy felnőttél?

Mondhatnám azt, hogy amikor édesapám először kínált pálinkával, de nem így volt. Leginkább akkor éreztem ezt, mikor már tudtam vállalni a tetteim következményeit, legyen az rossz vagy jó.

Volt olyan pillanat az iskolai éveid alatt, ami megváltoztatott emberként?

Igen, sok ilyen pillanat volt az évek során. Amit ki tudnék emelni, azok a hétköznapi pillanatok, mikor a másik szemébe nézel, látod az érzelmeit, és átérzed, mit hordoz magában.

Mit viszel magaddal ebből az időszakból, ami nem tankönyvekből tanulható?

A közösség erejét, a jónak a szeretetét. Az osztályunkon belül tapasztaltam meg, hogy ha összefogunk, és mindenki a saját tulajdonságaiból hozzátesz, akkor bármi megvalósítható.

Ki az az ember az iskolában, akinek sokat köszönhetsz?

Sok tanárt nevezhetnék meg. Az osztályfőnököm mindig mellettem állt és mindenben segített. Trepszker Erika nővér ugyanúgy: bármikor éreztem magam elveszettnek a világban, mindig emlékeztetett arra, hogy Isten szeret, és van jó a világban.

Volt olyan nehéz időszak, amin az osztály vagy egy tanár segített át?

Persze. Mikor diáktanács-elnöknek indultam, az egész osztály egy emberként mögém állt és részt vett a kampányban, amiért a mai napig hálás vagyok. Ez az egyik legszebb emlékem a líceumi éveimből. Az az erő és biztatás, amit kaptam tőlük, felbecsülhetetlen. Innen is szeretnék köszönetet mondani nekik, és kifejezni a hálámat a segítségükért.

Mit jelent számodra az, hogy „elbúcsúzni”?

A búcsú fájdalmas, de egyben egy új út kezdete is. Ez most lezárult, de a holnap új embereket és új lehetőségeket hoz magával.

Mitől félsz leginkább most, hogy lezárul egy korszak?

A legnagyobb félelmem az elszakadás, hogy elfelejtjük egymást felhívni egy rövid beszélgetésre vagy összeülni.

Van valami, amit másképp csinálnál, ha újrakezdhetnéd?

Határozottan nem. Így volt szép, teljes és tökéletes.

Mi az a mondat vagy emlék, amit örökké magaddal viszel?

Iskolánk mottója, amit kilencedikben még nem teljesen értettem: Másokért élő ember. Örökre megmarad bennem, hogy a zűrzavaros hétköznapokban se felejtsünk el jónak lenni másokhoz.

Melyik pillanatban érezted leginkább, hogy összetart az osztály?

Az elnöki kampány alatt éreztem a legerősebbnek az összetartást. Volt egy közös célunk, közös akaratunk.

Mit tanított neked ez az iskola önmagadról?

A közösség szeretetét. Megtanultam, hogy magányosan soha nem tudnék élni.

Mit jelent számodra az otthon érzése az iskola kapcsán?

Sok időt töltünk az iskolában, de nem a falak vagy a termek adják meg az otthonérzetet, hanem az emberek, akik ott vannak.

Van olyan ember, akitől nehéz lesz elköszönni?

Persze. A legnehezebb az osztálytársaimtól lesz elköszönni.

Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt évekből?

A személyiségfejlődésemre vagyok a legbüszkébb.

Mit mondanál annak a „régi önmagadnak”, aki először belépett az iskola ajtaján?

Ne félj. Kilencedik elején egy idegen iskolába, egy idegen városba kerültem. Nem voltak barátaim, és féltem a beilleszkedéstől.

Szerinted mi marad meg az emberekben belőled évekkel később?

Ezt nem tudom, de remélem, a szép emlékek, a közös nevetések, a viccek és az élmények maradnak meg bennük.

Milyen érzés látni, hogy valami véget ér, ami ennyire meghatározta a mindennapjaidat?

Alázatra tanít. Megmutatkozik, hogy egyszer minden elmúlik, de el lehet ballagni vidáman, megbékélve a döntésekkel és eseményekkel, amelyek történtek, vagy rossz szájízzel. Én inkább az elsőt választom.

Mi az, amit nem akarsz elveszíteni magadból a felnőtt életben?

A vidámságot, a nyitottságot és az életszeretetet.

Ha egyetlen emléket őrizhetnél meg ebből az időszakból, melyik lenne az?

Nehéz választani, de talán az első évfolyamkirándulásunk lenne az.

Mit jelent számodra a barátság azok után, amit itt átéltetek együtt?

Azt, hogy a nehézségben is kitartunk egymás mellett, és nem hagyjuk el egymást még akkor sem, ha hirtelen valami rossz történik.

Van valaki, akinek szeretnél köszönetet mondani most?

A legnagyobb köszönetet Simon Laura osztályfőnökömnek mondanám, hiszen nemcsak németet tanított, hanem kultúrára, viselkedésre és gondolkodásra is nevelt.

Mit remélsz, amikor a jövődre gondolsz?

Ha a jövőmre gondolok, boldogságot, vidámságot és egy olyan közösséget remélek, amelyben igazán önmagam lehetek.

Szerinted mi az igazi értéke ezeknek az éveknek?

Az igazi értéke ezeknek az éveknek a közösségben élés: megtanulni, hogy nem csak te vagy, és nem csak a te akaratodnak kell érvényesülnie.

Mi az a pillanat, ami már most, a ballagásra készülve is megható?

Most, mikor gyakoroljuk az énekeket és körbenézek, lepereg a szemem előtt mind a négy év: minden fájdalom, minden nevetés, minden mosoly, amit együtt átéltünk.

Mitől különleges a diák–tanár kapcsolat?

Attól, ha a tanár nemcsak lexikális tudást akar átadni, hanem az életre is nevel.

Mit üzennél azoknak, akik még csak most kezdik ezt az utat?

Ne izguljanak, és ne féljenek igent mondani minél több lehetőségre és programban való részvételre, hiszen így formáljuk a személyiségünket. Legyenek nyitottak és figyeljenek egymásra.