Egy tanár számára a ballagás sosem csupán ünnepélyes búcsú, hanem mély érzelmi számvetés is: emlékek, emberi pillanatok, közösen megélt nehézségek és örömök összegzése. A Hám János Líceum magyartanára idén mindkét végzős osztályt, a XII. A-t és a XII. B-t tanította, így különösen közel került ehhez az évfolyamhoz. Beszélgetésünkben szeretetről, kreativitásról, emberi gesztusokról és az elengedés nehézségéről mesél – őszintén, meghatóan és sok humorral. Az alábbiakban Heinrich Andreát, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum magyartanárát kérdeztem.

Milyen érzés elengedni ezt az osztályt?

A Hám János Líceum magyartanáraként az idén mind a két végzős évfolyamot tanítom, ezért válaszaim mind a két osztályra, a XII. A és B osztályra fognak vonatkozni. Ezt az idei végzős évfolyamot nekem különösen nehéz elengedni.

Mire fog a legszívesebben emlékezni velük kapcsolatban?

Rendkívül sok apró, kedves gesztusra, jó beszélgetésre. Sok humorra és mély emberi pillanatra. Például egy alkalommal jeleztem a XII. B osztálynak, hogy másnap – családtagom egészségügyi problémája miatt – valószínűleg késni fogok a reggel 8-tól kezdődő óráról. Amikor valóban kissé késve beléptem a terembe, az osztály egyik jó magyarosa a tábla előtt állt, az előző magyaróráról félbemaradt feladat megoldását vezényelte. A többiek figyeltek, közreműködtek, írtak. Csend volt. Mintha ott lettem volna… Az ilyen gesztusokat nem lehet elfelejteni… Vagy egy másik periódusban látványosan válsághelyzetben voltam, és ezért fáradt, gondterhelt, kimerült. Éppen arra gondoltam, hogy nagyszünetben is dolgom van, nem fogok tudni ebédelni sem… Ennek nem adtam hangot, csak gondolataimban jelent meg, amikor – mielőtt szünetben kimentem volna az osztályból – váratlanul megszólított valaki a XII. A-ból, hogy tudja, látja, milyen fáradt vagyok, és ő úgy gondolta, megosztaná velem az ebédjét… hozta is a dobozát… Ez csak néhány kiragadott példa, mert én ettől az évfolyamtól számtalan kedves, emberi, szeretetteljes gesztust kaptam. Hálás is vagyok érte, nagyon a szívemhez nőttek.

Volt olyan pillanat, amikor különösen büszke volt rájuk?

Ennek az évfolyamnak a diákjai különösen jó művészi érzékkel, kimagasló kreativitással rendelkeznek. Nagyon jó volt látni, ahogy a csírák szárba szökkennek, a különböző kezdeményezések megvalósulnak. Elindult és felfelé ívelt egy tehetséges és törekvő diák versmondó „pályája”; filmes „karrier” nőtt ki egy magyarórai feladatból; kedvtelésből kivirágzott a diákszínjátszás; versek, kreatív szövegek születtek, valamint különféle órai jelenetek, előadások, pályamunkák. Kialakultak szép emberi megoldások, például rivalizálásból barátság…
De nemcsak a teljesítményre, a megszületett megoldásokra, a létrejött projektekre vagyok büszke. Sokszor egyszerűen jó volt a „mód, ahogy együtt voltunk” (hogy újra egy végzős diákot idézzek). Akkor is, ha ez nem volt mindig problémamentes, én úgy érzem, hogy szeretettel teli volt. És ez a legfontosabb.

Mit tanult ön ettől a két osztálytól?

Nagyon sok mindent. A XII. A osztályban megcsodáltam a kérdezés bátorságát, az őszinte kommunikáció előre vivő jellegét. A humort, amivel felül lehet kerekedni a nehezebb pillanatokon. A B osztályban egy mély, csendes, emberi jelenlétet. Egy fontos érzést a középiskolás diákok légkörben tapintható bölcsességéről. Egyszerű és derűs felülemelkedettséget az élet bonyodalmain.

Mit kíván nekik a legjobban az életben?

Boldogságot. Kiteljesedést. Azt, hogy továbbra se féljenek a szeretettől, mert az a legnagyobb átalakító erő. Nyitottságot. Az érdeklődés megőrzését. És sikert is, persze. Kielégítő anyagiakat és a társadalom számára is hasznos munkát.

Mit jelent önnek a ballagás tanárként?

Az évek során folyton ismétlődő érzelmi impaktot, búcsút, elengedést és jó esetben utána megújulást. Ha osztályfőnök vagy, akkor még egy csomó adminisztratív feladatot. 😊

Mi az, amit ilyenkor talán a diákok nem is sejtenek arról, hogyan élik meg ezt a tanárok?

Nem tudom, hát szerintem diákként az ember minden ilyesmit el tud képzelni. A fiatalok valahol minden fontos dolgot tudnak. 😊
Néha még én sem tudom, hogyan élem meg. Kicsit szembenézek az elmúlással, újra és újra. Aztán keresem a múlóban azt, ami megmarad. Nagymamámtól tudom, hogy csak az marad meg, amit adtunk… Ha úgy érzem, eleget adtam, ez kicsit megkönnyíti a búcsút.

Mi az, amit ön szerint nem jegyekben lehet mérni?

Egy vizsgatantárgy jegyei a vizsgahelyzet miatt is fontosak. Tükrök, amelyek visszajelzik, hol tart a diák. De ha betöltötték szerepüket, hozzásegítettek a célhoz, el lehet engedni őket. Szinte minden, ami fontos, ezen túl kezdődik…