Ki az ember a szerepei mögött? Hol ér véget a színpad, és hol kezdődik a civil élet? Interjúnkban Szabó János Szilárd, a Harag György Társulat színésze mesél önazonosságról, szerep és ember kölcsönhatásáról, a spontán színházi pillanatok varázsáról és a taps mögött rejlő szeretetről. Vall arról, hogyan lehet jelen lenni a színpadon és azon kívül, mit adnak és mit visznek magukkal a szerepek, és miért imádkozik minden előadás előtt ugyanazért: „Szeressenek, hogy szerethessünk – és szeressünk, hogy szerethessenek.”

— Ki vagy te, amikor nincsen szerep?

— Elsősorban családapa és ember.

— Mikor érzed magad igazán önazonosnak: a színpadon vagy azon kívül?

— Valójában mindkettőben meg tudom találni magam. Nagyon jól érzem magam a színpadon, ez tény, de máshol is. Ha horgászom, akkor is abszolút önazonos tudok lenni. Ha akvarisztikával foglalkozom, akkor is. Ha a családommal vagyok, akkor is. Szerintem ez relatív, mert mindenben, amit szeretünk, egy bizonyos ponton önazonosak tudunk lenni.

— Volt olyan szerep, ami megváltoztatott emberileg?

— Igen is, meg nem is. Inkább úgy fogalmaznék, hogy minden szerep ad egy kicsit a színésznek, és a színész is ad egy kicsit a szerepnek, a karakternek. Olyan nagy változásokat a civil életben nem hoz, de az biztos, hogy már egy drámával többek vagyunk, mert megismertünk egy történetet. Ha kidolgozunk egy karaktert, azzal is többek leszünk, mert foglalkoztunk valamivel, ami talán addig nem volt jelen. Nem szeretek kétszer ugyanolyan dolgot létrehozni, főleg a szerepekben. Ezért igen, változtat, de én is megváltoztatom. Egy szerepet már eljátszott valaki valahogyan, de ha általam van eljátszva, akkor már mást hoz: mást adok neki, és mást ad nekem a karakter.

— Mi marad benned egy szerepből, és hogyan engeded el?

— Ezt színésze válogatja. Vannak olyan szerepek, amiket nagyon nehéz elengedni, főleg ha az érzelmi világuk hasonló a miénkhez, és ráerősítenek bizonyos dolgokra a civil életünkből.

Ez nem kellene, hogy akkora harc legyen. Tudni kell levetkőzni a szerepet. Sokszor mondják a színészek, hogy a „batyut” hagyjuk az ajtón kívül: amikor felmegyünk a színpadra, a magánéletünket kint hagyjuk, amikor lejövünk, visszavesszük, és letesszük a szerepet. Nekem eddig ez nem volt nagy probléma. Volt olyan kilépésem, ami előtt meghatódtam, és jó érzés volt benne maradni még egy kicsit, akár a folyosón is. Nem akartam rögtön kilépni belőle. De amikor eldöntöttem, hogy menni kell tovább, azonnal sikerült. Nem volt drasztikus.

— Meddig mész el egy szerepért? Volt-e olyan, amire nemet mondtál?

— Még nem mondtam nemet. Egy fiatal színész nem nagyon engedheti meg magának, hogy nemet mondjon, mert annak következményei vannak.

— Hol van a határ a szakmai bátorság és az önfeladás között?

— Érdekes kérdés, mert valójában nincs határ addig, amíg el tudom hitetni veled, hogy nincs. Ha azt játszom, hogy elmegyek a végletekig, de közben nem megyek el, viszont te elhiszed, akkor működik. Mindenkinek megvannak az erkölcsi határai.

— Mikor érzed azt, hogy jelen vagy?

— Amikor végigment egy próbafolyamat, és pontosan tudom, mi a helyzet a színpadon. Ha ismerem a helyzetet, akkor könnyebb jelen lenni és reagálni. Bármi megtörténhet: hibázik a kolléga, hibázom én, vagy jön egy váratlan helyzet. Ha a helyzetet játszom, akkor úgy tudok reagálni, hogy az előadás továbbmenjen. Ezek a spontán dolgok teszik élővé a színházat, a filmmel ellentétben: mert a színház ott és akkor történik. A jelenlét azt jelenti, hogy reagálok arra, ami körülöttem történik. Ez a magánéletben is így van: ha jelen vagyok, tudok reagálni spontán vagy átgondoltan. Ez flow élményt ad. Nem csak a szöveget mondom, hanem közlök valamit. És ha a néző nyitott erre, akkor én is rá tudok kapcsolódni erre az élményre.

— Mi a legnagyobb tévhit a színészekről?

— Sokan azt gondolják, hogy hedonisták vagyunk, és „marékra faljuk az életet”. Én ezt nem így látom. És az sem igaz, hogy ugyanolyan bátrak vagyunk a civil életben, mint a színpadon. A színpad munka. A civil élet egy másik történet.

— Mit nem lát a néző abból, ami a színpadon történik?

— A néző nem látja azokat a helyzeteket, amikor hibázunk, és közben megoldjuk úgy, hogy az előadás menjen tovább. És nem látja azokat a kis „családi” pillanatokat sem, amikor ugratjuk egymást a színpadon. Mi tényleg olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Volt például egy jelenet Marosvásárhelyen, A legyek ura előadásban. Egy kollégám a vadászatról beszélt, amikor egy molylepke berepült, és ő pont akkor elkapta. Mintha levadászta volna. Ezek a spontán pillanatok zseniálisak, és ettől él a színház: attól, hogy felhasználjuk azt is, ami nincs előre megírva.

— Mit jelent számodra a taps?

— Ez talán a legnehezebb kérdés. Sokszor meghatódom tapsnál. Leginkább egyfajta köszönet, esetenként szeretet, ha tetszett amit láttak a nézők. Minden előadás előtt imádkozom: „…add, hogy szeressenek, hogy szerethessünk és szeressünk, hogy szerethessenek.” Ha ennek az eredménye a taps, akkor én hálás vagyok.

— Hogyan változik a színész idővel?

— Van egy eszköztár, ami gesztusokból, technikákból, megoldásokból áll. Minél több van benne, annál magabiztosabb a színész. De ezért dolgozni kell. Nem szabad megrekedni egy ponton, és nem szabad azt mondani, hogy ez elég. Mindig van feljebb, mindig lehet fejlődni, mindig lehet gyarapítani a tudást.

— Mit gondolsz az idézetről?

— „Az egész világ és színpad, és a férfiak és nők mind csak játszanak. Pedig ez az illúzió, ami a boltíven keresztül látszik. Mi, a színészek, mi vagyunk a valóság. Ők csak a mi nyersanyagunk. Mi vagyunk az ő életük értelme, fogjuk az ő buta kis érzelmeiket és művészetté változtatjuk, szépséget teremtünk belőlük, és az ő jelentőségük az, hogy közönséget alkotnak, amelyre nekünk szükségünk van, hogy önmagunkat teljesítsük.
Ők a hangszer, amelyen mi játszunk, és mit ér egy hangszer, ha nincs valaki, aki játsszék rajta?”— W. S. Maugham: Színház. Erre nagyon röviden tudok válaszolni. Egyrészt egyetértek. Másrészt:
„szeressenek, hogy szerethessünk és szeressünk, hogy szerethessenek”.

Gáspár Eszter Erzsébet