A nagymamaság ma már egészen mást jelent, mint néhány évtizeddel ezelőtt. A mai nagymamák többsége aktív, dolgozik, saját céljai és kapcsolatai vannak, miközben szeretne jelen lenni unokái életében is. Hol húzódik a határ segítség és önfeladás között? Miért okoz egyre több konfliktust a generációk eltérő szemlélete, és hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a családban? Magyari Sára nyelvésszel, újságíróval, viselkedéskutatóval beszélgettünk a nagymamaszerep változásairól, a modern családok kihívásairól és arról, mitől lehet valóban értékes a nagyszülő–unoka kapcsolat a 21. században.

Hogyan változott meg a nagymamaság szerepe az elmúlt 50–60 évben?

Nem tudnám általánosságban megválaszolni ezt a kérdést. Inkább különbséget tennék város és falu, tehetősebb és szegényebb családok között. Plusz az is érdekes, hogy az elmúlt évtizedekben, mivel megnőtt a válások száma, és nagyon sok családban nincsenek jelen a férfiak, sokszor háromgenerációs csonkacsaládok jöttek létre, azaz anya-lánya nevelik a kicsit. Azt gondolom, kevés helyen volt olyan nagymama, mint amilyen a fejünkben élő ideális vagy a reklámokból ismert nagyi képe. A régebbi generációknál, ha a nők nem dolgoztak, akkor inkább besegítettek az unokanevelésbe, ha dolgoztak, akkor csak munkaidő után vettek részt.

Mitől más ma nagymamának lenni, mint a szüleink vagy nagyszüleink generációjában?

Azt gondolom, hogy ez is sokkal nehezebb lett, mint általában a női szerepek mostanában. Sok családnál látom, hogy a fiatal szülők elvárják, hogy valamelyik nagyszülő áldozza be magát: menjen szépen nyugdíjba, és vigyázzon a kicsire, hogy ők úgy élhessenek, ahogyan akarnak. Van olyan ismerősöm, saját vállalkozást vezető hatvanhoz közeledő életerős, szép nő, akinek a veje azt mondta: hagyjon ott mindent, és legyen végre csak nagymama! Azért az ilyesmi bicskanyitogató magatartás. És akkor arról nem beszélek, hogy ott van a generációs szakadék. Sok fiatal szülő nem kér tanácsot, mert ők „jobban tudják”. De természetesen vannak nagyon rámenős, agresszív nagyszülők is, akik ráerőltetik magukat és a világlátásukat a fiatalokra.

A mai nagymamák többsége már úgy nőtt fel, hogy fontos volt számára az önmegvalósítás, a karrier és a saját élet. Hogyan befolyásolja ez a nagymamai szerepet?

Én azt mondom, hogy hála Istennek, hogy ez így van. Egy nőnek csak egyik szerepe a sok közül a nagymamaság vagy az anyaság. Voltak olyan korok, és vannak olyan közösségek, ahol szeretnék a nőket csak anyának látni, sok-sok gyereket szülő anyának. És ez rendben is lenne addig, amíg a férfiak akkor csak a családnak élnének: otthon, fát vágva, szántva a földet. Remélem, érzik az irónia. Szóval érdemes helyén kezelni ezt a dolgot és nem kettős mércét alkalmazva.
Elidőznék az önmegvalósítás jelentésénél. Ez az egyik legfontosabb szükséglete az embernek, mindegy, hogy nő vagy férfi. Hogy mitől érzi magát egy nő beteljesültnek, önmegvalósítottnak, azt kívülről nem tudjuk megítélni, főleg nem szabályozni, mert abból mindig tragédia lesz. Van, aki arra vágyik, hogy feleség legyen és/vagy anya. Van, aki szeretne valami hasznos dolgot letenni az asztalra, s van, aki mindkettőre vágyik, és ez így van rendjén.
A minap mondtam valakinek, régen minden falunak volt főzőasszonya, sütőasszonya. A legtöbb keresztelőben, lakodalomban, halotti toron ők voltak a főszakácsok. Ez rengeteg munkát jelentett, távollétet az otthontól, de valahogyan senki nem azt mondja rájuk, hogy karrieristák voltak és önmegvalósítók. Pedig azok voltak bizonyos értelemben. Szóval csínján bánnék evvel az önmegvalósítás témával.
Azt gondolom, ha ma egy dolgozó nő vágyik a nagymamaszerepre, akkor meg fogja oldani, hogy jelen legyen az unokái életében. De azt még hozzátenném, hogy szerintem a nagymamaság nem egyenlő a mindenes cseléd körével.

Milyen belső konfliktusokat okozhat, ha valaki egyszerre szeretne aktív nő, partner, dolgozó ember és nagymama is lenni?

Nem tudnám megmondani, hogy milyen belső konfliktusokat okozhat. Persze olvastam, hogy vannak nők, akiknek lelkiismeret-furdalása van, mert hol az egyik, hol a másik szerepében nem úgy teljesít, ahogyan ő elvárja önmagától. Szerintem ez felesleges önkínzás. És megint arra reflektálnék, hogy arról igen keveset olvasok, hallok, hogy sok férfinak lenne ugyanezért lelkiismeret-furdalása. Ebből azért látszik, hogy még mindig nagyon túlterhelt női sorsok vannak körülöttünk.

A „nagymama” szó sokakban még mindig egy régi képet idéz. Mennyire változott meg ennek a szerepnek a pszichológiai jelentése?

Ha itt arra gondolunk, hogy a nagymama szónak van egy idealizált, pozitív jelentése, akkor azt javaslom, szálljunk le a földre. A valóságban sok unoka nem szeret, szeretett a nagyszülőknél lenni.

Miben más a mai anyák elvárása a saját édesanyjuk felé, mint korábban?

A fiatal generációknál én azt figyeltem meg, ők gyakran mindent tálcán várnak, ki kell őket szolgálni. Sok helyen látom, hallom, az ötvenes nőtől várnak mindent: oldja meg, főzze meg, takarítsa ki, vigyázzon rá stb. De általában még ott a munkahely is, és amiről keveset beszélünk, de ott vannak a hetvenes években levő dédszülők, akiket gondozni kell, megszervezni, mi legyen velük. Szóval azt gondolom, irreális elvárásaik vannak néha a fiatal anyáknak a saját anyjukkal szemben. Persze van pozitív példa is, csak egyre kevesebb.

Gyakoribbak lettek a generációs konfliktusok a gyermeknevelés körül? Mi áll ezek hátterében?

Szerintem gyakoribbak lettek. A mai ember a homo deus magatartást gyakorolja: az ember, aki istennek képzeli magát, azaz majd ő tudja, ő jobban tudja, nem úgy van az, mint régen stb. magatartásra kell gondolni. Például sokszor látom, 3–5 éves gyerekek még pelenkában szaladgálnak, vagy nem tudják megfogni a kanalat, marokra fogják. Ez nincs rendjén. Le kellett volna szoktatni a pelusról, meg kellett volna tanítani, hogyan fogjuk az evőeszközöket. De a kényelem és a butaság nagyúr. Az más tál tészta, hogy milyen károkat okoznak így a saját gyerekeiknek.

Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a segítségnyújtás és a túlzott beleszólás között?

Akaraterővel, tisztelettel, önfegyelemmel. Csak pont ebből van nagy hiány – minden oldalon. El kell fogadni, az unoka nem az én gyerekem, nem én vagyok érte a felelős. Ha kérik a tanácsom, a segítségem, megadom, ha nem kérik, nem nyomulok. Jelen is vagyok meg nem is. Nos, erre egyre kevesebben hajlandók. Nagyon sok buta és agresszív embert látok, mindegy, hogy éppen nagyszülő vagy szülő. Sok anyós, nagymama, de akár após vagy nagytata is irányítani akarja a fiatalok életét. Ő csak „segít”, csak éppen nem tartja tiszteletben a másik embert.

Mire van ma leginkább szükségük az unokáknak a nagyszüleiktől?

A játékos jelenlétre. Elvileg a szülő az, aki viszi a gyereknevelés felelősségét és terhét. A nagyszülő a szelíd elfogadás, megengedés lehetne, de a valóságban azt tapasztalom, sok szülő lepasszolja a gyereket a nagyszülőknél, és gyakorlatilag szülőkként funkcionálnak. Ebből ismét csak konfliktusok születnek.

Fontosabb lett-e az együtt töltött minőségi idő, mint a mindennapi segítség?

Erre nem tudok választ adni, szerintem közösség, család válogatja. Van, ahol még mindig a segítségnyújtáson van a hangsúly. Értelmiségi családoknál azért kiegyensúlyozottabb a helyzet: a minőségi idő is egyre többet számít.

Milyen hatással van a digitális világ a nagyszülő–unoka kapcsolatra?

Egyértelműen negatív hatással. Kutatások azt mutatják, hogy növeli a generációs szakadékot. Más nyelvet használnak: a nagyszülők nem értik sokszor az unokák szlenges beszédmódját. Az unokák lenézik a nagyszülőket, mert nem tudják használni a kütyüket. Majd fiatal felnőtt korban értik csak meg, hogy a nagyszülők élettapasztalatát semmilyen technikai eszköz nem tudja pótolni. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy vannak nagyon elmaradott nagyszülők, akik teljesen más világban élnek. Ilyen helyzetben nagyon nehéz jól működő kapcsolatokat létrehozni.

Hogyan mondhat nemet egy nagymama anélkül, hogy bűntudata lenne?

Szerintem itt fontos kérdés, hogy kinek kellene nemet mondani. Az unokának vagy a saját gyereknek, és persze mire. Ha arra, hogy a nagyit ugráltassák, arra egyértelműen nemet kell mondani, mert hosszú távon kétlábon járó ingyen cseléd lesz belőle. Azért ne feledjük, hogy egy ötvenes-hatvanas nőnek általában van párkapcsolata, saját egészsége, barátai, gyereke és élő, beteges, öreg szülei, és még ki tudja, milyen egyéb szerepei. Nem szabad feláldozni ezeket a kapcsolatokat a nagyszülőség oltárán, mert ezek a dolgok visszaütnek. Itt is az egészséges egyensúly lenne a jó: például kedden és csütörtökön délután 3 órát nálam vannak a kicsik, és minden hónapban egyszer nálam van a családi nagy ebéd. Persze adódhatnak vészhelyzetek: a szülők nem tudják vinni-hozni őket az iskolából. Akkor az, aki szabad, bevállalja ezt a szerepet, cserében mentesül más feladatok alól. Szóval az egyenlő terhelés elvét kellene működtetni, de sok helyen sajnos inkább egyfajta családon belüli kihasználást tapasztalok.

Milyen veszélyei vannak annak, ha egy nagymama szinte második szülővé válik?

Pont ez a veszély, hogy duplázódik a szerep. Az embernek egy anyja és egy apja van. Őket nem lehet pótolni. Történhetnek tragédiák, de tudjuk, az mennyire megviseli a gyereket. Előfordulhat, hogy kettős értékrendet állítanak a gyerek elé, s akkor általában egyikkel sem fog azonosulni. De ismerjük a külföldön dolgozó szülők történeteit. Nagyon sérülnek a gyerekek, kamaszként sokszor nagyon problémásak, s ilyenkor akár örökre kisiklik az életük. Ha életben van és elérhető a szülő, akkor a nagyszülő háttérben kell maradjon, segítsen, de ne vegye át a szülő szerepét.

Mit tehet az a nagymama, aki úgy érzi, kevés szerepet kap az unokája életében?

Az úgy érzi kifejezést újragondolnám. Ez nagyon helyzet- és elvárásfüggő. Ha valakik egy településen belül élnek, akkor napi 1–2 óra nagyszülősködés az elején még rendben van, ha ez évekig így marad, akkor ott általában valamilyen szerepcsere kezd rögzülni. A nagyszülőség részmunkaidő, nem teljes állás – valahogyan így tudnám ezt megfogalmazni. Ha valóban nagyon keveset engedik a szülők, hogy a gyerek a nagyszülőkkel legyen, akkor érdemes előbb önvizsgálatot tartani, nem nyomul-e, nem akarja-e ráerőltetni magát másokra és esetleg beszélgetni a fiatalokkal, miért mellőzik őt. Ehhez sok bátorság kell, de szerintem megéri.

Mit jelent lélektanilag az, amikor valaki nagymamává válik?

Nem tudok rá pontos választ adni, mert nem vagyok pszichológus, de általában én két esettel találkozom: vagy örül neki valaki, hogy nagyszülő lesz, vagy nem. Az unoka nagyon sok örömet adhat a nagyszülőknek, de a felelősség, a neheze a szülőké. Másik oldalról gyakran tapasztalom, félnek sokan a nagyszülővé válástól, mert az öregséggel, a másodrangúsággal kötik össze.

Elindít-e ez az életszakasz egyfajta számvetést az öregedéssel, a múló idővel?

Persze, természetesen. Azért általában manapság nem 35 évesen leszünk nagyszülők. Amúgy is az ötven az egy határhelyzet nőnek – férfinak egyaránt, s mikor megérkezik az első unoka, az már egészen biztosan annak a jele, hogy a lemez második oldala forog. De ezt lehetne pozitívan is kezelni, pont a számvetés miatt. Érdemes tükörbe nézni, milyen ember voltam, milyen szeretnék lenni a maradék időmben. Érdekes, hogy erre a belső munkára kevesen vállalkoznak…

Milyen lelki erőforrást jelenthet a nagymamaság egy nő életében?

Szerintem az önbizalom megtartását segítheti például, annak az érzését növeli, hogy szükség van még rám – csak valahogyan másképpen. Nagyon erős szeretetforrás, mert az unokák, főleg míg kicsik, nagyon tudnak szeretni, bújni, kapcsolódni. Ez nagyon jó érzés. Én azt is hiszem, hogy az öregedő párok kapcsolatát is meg tudja erősíteni, új alapokra helyezi. Én azt tapasztalom, jó látni a társamat, ahogyan az unokával játszik, ahogy mutogatja neki a világot. Ilyenkor újra felfedezheti egymást férfi és nő – egy másfajta minőségben is.

A mai negyvenes-ötvenes anyák hamarosan nagymamák lesznek. Szerinted hogyan fogják újraértelmezni ezt a szerepet?

Jósolni nem tudok, de a környezetemben egy csomó vagány negyvenes-ötvenes nő van: szépek, okosak, talpraesettek, vonzóak. Nem hiszem, hogy ők kendős-fakanalas-tésztagyúrós nagyik lesznek, inkább a csini öreglányok, akik biciklivel elszaladnak munka után az unokához, beleteszik pöttömkét a bicaj kosarába, mennek vele egy kört, de azért az esti fürdetés után még megfőzik a holnapi ebédet az egész családnak.
Remélem, nem áldozzák fel magukat a nagymamaság oltárán, de lehet rájuk számítani, mert jelen vannak, és tiszteletben tartják a fiatalok életmódját is.

Várható-e, hogy még nagyobb hangsúlyt kap a partneri kapcsolat a fiatal szülőkkel, mint a hagyományos tekintélyelvű nagyszülői szerep?

Igen is, meg nem is. Ismét helyzete, szubkultúrája válogatja. Ha elég bátrak és nyíltak vagyunk, sok mindent meg lehet beszélni, ha van tisztelet, sok minden jobban megy. Ha ezek hiányoznak, akkor csak nehezítjük egymás életét.

Milyen lesz a „21. századi nagymama”? Hogyan tarthatja meg nagymamaként a nőiességét?

Ha van mellette férfias nagypapa. Ezt komolyan így gondolom. Nagymamaság nincs nagytataság nélkül. Nő csak férfi mellett lehetek, amúgy ember vagyok. Persze lehetek nőnemű lény, a nőiesség az más kérdés. És hát a mai negyvenes-ötvenes nők nagy része elvált, s a volt férj éppen egy húszas-harmincas nővel furikázik. Ilyen helyzetekben azért nehéz nőies nagymamának maradni. Mivel már éljük a 21. századot, érdemes figyelni a tényeket. Nagyon sok mai huszonéves fiatal nő csonkacsaládból származik, és nagyon nehezen talál párt magának, olyan fiatal férfit, aki nősülni szeretne, azt még nehezebben. De egyre kevesebb azon fiatal nőknek is a száma, akik szeretnének férjhez menni és gyereket vállalni. Sokat beszélgetek fiatalokkal, és sokszor mondják szomorúan: minek a gyerek, hogy aztán egyedül maradjanak vele?!
Ettől függetlenül én hiszem, hogy tudunk hatni egymásra. Ha látnak a mai fiatalok pozitív élettörténeteket, akkor inkább szeretnének elindulni ezen az úton. De sokkal tudatosabbnak kell lennünk, mint a korábbi generációknak.