Az Egyház jövője azon múlik, hogy képes-e hitelesen megszólítani a mai embert, miközben hűséges marad Krisztus evangéliumához. A keresztény közösségek előtt ma valódi választás áll: a lelki megújulás útját választják, vagy fokozatosan elveszítik karakterüket és küldetéstudatukat. Az Egyház megújulásáról, hitelességéről és jövőjéről beszélgetek Rácz Ervin lelkipásztorral, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület generális direktorával.

Mit jelent valójában az Egyház megújulása, és miből lehet felismerni, ha egy közösség valóban megújult?

Nagyszerű lehetőség az, hogy ilyenekről beszélhetünk. Elöljáróban azonban szeretnék pár dolgot tisztázni. Szeretném elkerülni az okoskodásnak még a látszatát is: olyan dolgokról beszélgetünk, amit én is folyamatosan tanulok. Isten Igéjébe kapaszkodva a tapasztalataimról szeretnék beszélni és azokról a meglátásokról, amiket eddig sikerült felfedeznem. Illetve ma már azt is érdemes elmondani itt, az elején: nem fogok kérni segítséget az mesterséges intelligenciától, pedig nagy a kísértés, lehet hamarabb túl lennék a válaszadásokon. Tehát a saját és elsajátított válaszaimat fogják látni, és vállalom is érte a felelősséget.
Az Egyház megújulása nem öntevékenység. Isten újítja meg az Egyházát. Az Egyház tagjai nyitottak és készek kell legyenek arra, hogy Isten őket eszközként használhassa a megújítás folyamatában. Ezt kívülről úgy lehet felismerni, hogy nem görcsös, nem izzadtságszagú, nem erőltető, nem erőlködő lesz az ottani tevékenység, hanem felszabadult, friss levegőjű, ahova mások is vágynak. Az intézményre és a rendre szüksége van, de az nem akadályozhatja a megújulást.

Szerinted ma mi fenyegeti jobban az Egyházat: a társadalom szekularizációja és individualizmusa, vagy az, ha maga az Egyház veszít a Krisztushoz való hűségéből?

Vannak dolgok, amelyeken hiába sopánkodunk, görcsölünk és frusztrálódunk. Rajtunk kívül álló okok miatt következhet be az a helyzet, amit szekularizációnak és individualizmusnak hívunk. Lehet erről elmélkedni: én is megteszem és igyekszem önkritikusnak lenni és nem csupán ejnye-bejnyézni a dolgokon. Még az is lehet, hogy a mi hibánk. A világ akár az Egyház középkorban tapasztalt vezetési stílusát, vagy a feudalista vezetési stílust elégelte meg és nem kér belőle. Az individualizmus is lehet egy félig tudatos elzárkózás a közösségben tapasztalt sérelmek, bántások elkerülése miatt. Tény, hogy az elvilágiasodás és az önmagunkba fordulás egy olyan közeg az egyházi munkában, ahol dolgozni kell és amire Jézus is felkészített bennünket. A világban sóként, világosságként kell hogy működjünk, hiteles és példamutató élettel. A személyesség pedig elkerülhetetlen, nem lehet és nem szabad az emberek feje fölött elbeszélni. Tehát helyzet van, amit meg kell oldani. A sopánkodással semmire se megyünk. És az, hogy az Egyház veszít a hűségéből? Nem feltétlenül gondolom. Vannak, akik hűségesek és vannak, akik kevésbé. Régen se volt ez másképp, bármennyire is szeretünk nosztalgiázni. Hogy választ adjak a konkrét kérdésre: előbb Krisztushoz való hűségünket kell megerősítenünk és akkor lesz erőnk tőle arra, hogy a világban és a személyes beszélgetésekben használható válaszokat adjunk.

Gyakran elhangzik, hogy az Egyháznak „vissza kell térnie Krisztushoz”. Mit jelent ez konkrétan egy gyülekezet és egy hívő ember mindennapi életében?

Valóban ez mindennapi feladat. Luther Márton is hangsúlyozta, hogy az ember naponkénti megtérése elkerülhetetlenül fontos. Önkontrollnak és építő önkritikának itt is helye van. A hangzatos tanácsadásokkal azonban a legnagyobb bajom, hogy kívülről hangzanak el és sokszor politikai köntösbe vannak csavarva. Az, aki azt mondja, hogy „vissza kell térni Krisztushoz”, az tudja, hogy ez mit jelent? Ugye nem a mindenkinek tetszést érti ezalatt? Mert Krisztus sem tetszett mindenkinek. A gyülekezetben egyre több ember kell hogy megélje az Istennel való kapcsolatot, amiben megkérdezi akár magától is: ebben az esetben, mit tenne Krisztus? És aki ismeri a Bibliát és egyre jobban akarja ismerni, az válaszokat talál erre a kérdésre.

Hogyan lehet hitelesen megszólítani a mai embert úgy, hogy közben az Egyház ne alkalmazkodjon túlzottan a kor elvárásaihoz, és ne engedjen az evangélium lényegéből?

Nem a kor elvárásaihoz kell alkalmazkodni, de ismerni kell a kort, a korosztályt és a mai embert. Olyan sok mindent tudunk már erről és egyre inkább látjuk, hogy mennyire keveset. Tehát ismerni a mai kort és a mai embert, nem azt jelenti, hogy alkalmazkodok hozzá, hanem azt, hogy meg akarom szólítani. És ha meg akarom szólítani, kell tudjam, hogy milyen nyelven beszél: milyen generációhoz tartozik, milyen szeretetnyelve van, milyen közegben él, honnan jön és hova megy… Ami biztonságot kell adjon nekünk ebben, az nem más, mint Isten változatlansága, szeretete és biztonsága. A Föld forog, de az alkotó nem pihen, hanem dolgozik és keres munkatársakat az emberek elérésére. Megtehetné ezt nélkülünk, de kegyelme folytán éppen minket kér fel meghosszabbított kezének. Csodálatos lehetőség ez, és amikor célba ér egy tőle kapott üzenet, az ember szívében óriási hála van, hogy ebben eszköz lehetett.

Miért érzik sokan úgy, hogy az Egyház már nem beszél az ő kérdéseikről és problémáikról? Melyek azok a kérdések, amelyekre ma különösen fontos lenne válaszolnia?

A világ szemszögéből nézve ez annyira változó, hogy ha ma adok egy választ és holnap jelenik meg az újság, már idejét múlt válasznak tűnhet. Először is a Bibliát érthetővé kell tenni és az ember minden napra kap belőle tanácsot, életérőt és aktuális választ. Ha mégis meg kellene nevezzek néhány aktuálisabb témát, amiről beszélni kell, akkor mondanám az identitás kérdését, hangsúlyoznám a jól működő közösség fontosságát, a jelenlét erejét, a kapcsolati-, érzelmi intelligencia fejlesztését a kognitív mellett. Egyébként a rendszeres bibliaolvasó embernek és igehallgatónak vannak olyan tapasztalatai, hogy személyesen nekik szól az üzenet és változtatja őket.

Mennyire jelent problémát az Egyház számára, hogy a hirdetett evangélium és a keresztény emberek mindennapi élete között időnként szakadék van?

A híd nagyon fontos. A hídépítőt pedig sokszor mindkét irányból bánthatják, de mégis fontos feladata van. Meg kell erősíteni a híd mindkét pillérét. A hirdetett evangéliumból egy jottát sem szabad elhagyni. A mindennapi életet pedig ismerni kell. A kontextuálisát is nagyon fontos. A szakadékot én is érzem sokszor. Van olyan is, hogy a szószéken nem beszélek szép dolgokról, mert az élet nem mindig szép és csak akkor lehet gyógyítani, ha feltárjuk a sebeket és elindulunk a gyógyulást útján. Ilyenkor érzem én is, hogy a templom áhított csendje és a világ zaja között méretes szakadék van, de akkor is hidat kell építeni. Érthetően, életszerűen kell szólni az Igét.

A megújulás elsősorban lelki vagy inkább szervezeti kérdés? Mennyire van szükség új módszerekre, struktúrákra és egyházi működésre?

Sokan hisznek a szervezeti átalakításban. Bár engem újítónak mondanak, én mégis abban hiszek, hogy lehet megtölteni a régi kereteket új tartalommal. Ha nem bírja és szétszakad, akkor lehet keresni az új szerkezetet, ami ezt megbírja. A régi szervezet és szerkezet bírálóin sokszor inkább az ürügykeresést látom a munka el nem végzésére. Ezt természetesen azokon is tapasztalom, akik óvva intenek a változástól, mert az még több munkával járna. (Mindegy, csak dolgozni ne kelljen!) A kellő egyensúlyt meg kell tartani. Úgy gondolom, hogy a Református Egyház kellően rugalmas szerkezettel bír és bírja az új dolgokat. Persze ez hozzáállás kérdése is. Ezt onnan tudom, hogy kipróbáltam és több volt a haszna az újításoknak, mint a kára. Ésszel és odafigyeléssel kell véghez vinni. Azt is látom, hogy vannak, akik haragszanak az újítások miatt, de a gyümölcseit, amelyek ott vannak, nem kell megmagyarázni. Nem az újítás sznobizmusa miatt kell változtatni, hanem az aktualitás fenntartása miatt. A sorrend tehát ez: először lelkileg megújulni, és az pedig utat fog törni magának a szerkezetben is. Sokan tévesen úgy gondolták az utóbbi évtizedekben, hogy először a keretet kell megépíteni és utána jöhet „már csak” a tartalom. Egyrészt az utóbbi sokkal nehezebb, másrészt ez az Egyházban sosem működött. A lelki megújulás vonhatja maga után a meglévő szerkezet feltöltését is, változtathat is kereten, de csak akkor, ha van benne élet.
Az új módszerek bevezetését én az ifjabb lelkészektől várom. Hiszen ők még tanultak is ezekről. És erejük van arra, hogy továbbképezzék magukat. A képzés alól azonban egy korosztály sem húzhatja ki magát.

A fiatalok megszólítása sokszor az Egyház egyik legnagyobb kihívása. Mit kellene másképpen csinálni ahhoz, hogy a fiatalok ne csak programok résztvevői, hanem az Egyház aktív alakítói legyenek?

Azt hiszem semmivel sem foglalkozott az utóbbi évtizedekben az Egyház aktív része, mint ezzel és mégis az az érzésünk, hogy senkitől sem kerültünk távolabb, mint tőlük. Inkább beszélek arról, amit én látok és ami az én felelősségem. Van egy alapgondolatom az ifjúság felé végzett szolgálatomban: A fiatalok az egyház jelene és nemcsak a jövője! Mert, ha nem a jelene, akkor a jövője sem lesznek. Amikor itt vannak az egyházban, konfirmandusként, akkor éreztetni kell annak az időszaknak a fontosságát, de erőszakkal nem tarthatjuk őket itt. Igen, programokat szervezünk nekik és velük, bevonjuk őket a szolgálatba, lehetőséget kell biztosítanunk neki arra, hogy aktív tagjai legyenek a gyülekezetnek. De a tékozló fiút sem tartotta lasszóval otthon az édesapja. A kapu nyitva kell legyen a számukra. Szeretni kell őket is, és ha majd egyszer olyan élethelyzetbe kerülnek, jusson majd eszükbe az, hogy valahol szerették őket és számítottak rájuk. A kérdés mégis csak az, hogy szeretjük-e őket? Számítunk rájuk? Vagy csak kioktattuk, utasítgattuk és a fejüket mostuk, mert nem akarták úgy és azt megérteni, amit mi.

Van-e az Egyháznak bátorsága valódi felelősséget és szolgálati teret adni a fiatalabb generációknak, vagy sokszor csak „fiatalosítani” próbálja a meglévő struktúrákat?

A fiataloknak szerintem nem a struktúrák meglévőségével van bajuk, hanem azok életszerűtlenségével. Az áthidalás munkáját kell elvégezni feléjük is, de erről már talán eleget beszéltem. Bátorság azért kell a fiatalokkal való munkához, mert őszintén megmondhatják, ha valami nem tetszik neki. Ezt nem kell szívre venni és nem kell megsértődni. Magunkon is kell dolgozni ezért. Tudatában kell legyünk annak, hogy az, amit átadunk nekik, az jó, csak a formát kell néha alakítgatni. Konkrét példát hadd hozzak! Több fiatal a gyülekezetünkből nem jön a vasárnap délelőtti istentiszteletre, de ifjúsági bibliaórára és ifis alkalmakra eljön. És ez jó, mert ott is Igét hall, játszva is tanul. Azt viszont ne várjam el, hogy ő vasárnap is felkeljen és jöjjön mindig a délelőtti nagy istentiszteletre. Mit tehetek én? Elidegeníthetem a bibliaóráktól is azzal, hogy állandóan a fejét mosom, vagy ott a lehetőség és türelmesen tanítom a bibliaórákon. A magvetés gyümölcsöt fog teremni, de ehhez idő kell és nagyon sok türelem. De a gyülekezetet is nevelni kell a fiatalok befogadására! És ezt a munkát sokan megspórolják. Legtöbben az online világból érkeznek és ha az offline világban elutasítást, kioktatást és okoskodást észlelnek, akkor mennek vissza az ún. biztonsági zónájukba. Meg kell velük szerettetni a gyülekezeti közösséget, és ha a generációk közötti szakadékot is áthidaljuk, akkor élő és pezsgő gyülekezeti élet lesz.
Én szoktam teret adni a fiataloknak a liturgusi szolgálatra. Ezt a Református Egyház istentiszteleti rendje és szerkezete messzemenően megengedi, de nem tudom miért, sokan félnek ettől. És ott van a diakóniai szolgálat. Tavaly volt egy akciónk, ami arról szólt, hogy a délutáni istentiszteletet követően az úrasztalán levő virágot, egy csokival és egy nagy méretű Bibliával fiatalok elvitték a gyülekezetünk egy-egy szépkorú tagjának. Nagyon sok áldás volt ezen a szolgálaton. Az ifjak hasznosnak és értékesnek érezték magukat, az idősek pedig tele voltak hálával.

A Királyhágómelléki Református Egyházkerületben hol látod ma a megújulás legnagyobb lehetőségeit, és melyek a legnagyobb veszélyek?

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület 280 gyülekezetből áll. Kilenc egyházmegyébe tömörülnek és mindegyik egyházmegyének megvannak a maga sajátosságai. Más a szilágysági, más a szatmári, érmeléki, bihari és megint más a szórvány egyházmegyék kiindulási pontja és lehetősége. Azok a szórványegyházmegyék, ahol rájöttek arra, hogy szolgálnak vagy végük, ott most is pezsgő és példamutató események vannak. Pl. hálával mondhatom el azt, hogy mind a kilenc egyházmegyénkben volt egyházmegyei ifjúsági tábor. Ezek is magvetések voltak. A veszélyt talán az jelenti, ha összehasonlítom a körtét az almával, tehát más a lehetőség itt és más ott. Néha éppen a szórványegyházmegyék szégyenítenek meg bennünket azzal, hogy lelkesebb programokat valósítanak meg, mint a tömbmagyarságban, tömbreformátusságban élők.
Királyhágómellék egyik szerepe ma, lehet, hogy sokat használom ma ezt a hasonlatot, a hídépítés. Kicsit néha volt az az érzésem, leginkább közéleti viszonylatban, hogy az Anyaországból Erdély felé tekintve, mintha átnéztek volna rajtunk, de tapasztalható volt ez fordítva is. Nos itt értékelődik fel a híd szerep. Már ha érzik ennek szükségszerűségét. A nemzetegyesítésben kihagyhatatlanok vagyunk, de a lelkiségek színpalettája is jóval szegényesebb lenne Királyhágómellék nélkül.
Ha megtalálják a szolgálat lehetőségét, mindenhol lehet dolgozni. Ha a kifogásokat keressük, akkor sehol.

A fogyás, az elvándorlás és a demográfiai változások különösen nehéz helyzetbe hozzák a kisebb gyülekezeteket. Hogyan lehet a túlélés helyett ilyen körülmények között is misszióban és növekedésben gondolkodni?

Királyhágómellék ebből a szempontból nagyon huzatos hely. Sok gyermek már az Anyaországban tanul. Ez nem szemrehányás, hanem száraz tény. Ezzel a helyzettel is lehet kezdeni valamit. Kitágult a világ, aki elköltözik, talán még elérhető. Az internet adta lehetőségeket ki lehet használni és lehet kommunikációs eszköz és akár visszahúzó erő is ez. Ha azt látják, hogy érdemes visszajönni akár csak azért is, mert itt egy élő gyülekezet van, akkor miért ne lehetne ezt promoválni az online lehetőségekkel is. Talán túl idillikus vagyok akkor, amikor azt gondolom, hogy lakhelyet is választhat az ember úgy, hogy látja, ott egy élő gyülekezet van. Ehhez persze az kell, hogy a valóságot mutassuk, mert a hiteltelenség beláthatatlan károkat okozhat.
Én nem tudok másra gondolni, csak a növekedésre. „Célozd meg a Holdat! Még ha elhibázod is, a csillagok közt landolsz.” (P. T. Barnum) Ez nem önáltatás, de hit nélkül lehetetlen. Én nem tudok a megmaradásban hinni úgy, hogy ne a fejlődést tűzzem ki célul.
No, de mi a növekedés? Feltétlenül demográfiai látszata kell legyen ennek? Jó lenne, de ez nem így van. Ha egy gyülekezeten belül egyre több bibliaolvasó ember lesz, akkor az már növekedés. Ha egy gyülekezeten belül egyre több ember érzi a megtérés és a megszentelődés fontosságát, értékbeli növekedés várható. Ha egyre több az aktivitás, akkor az növekedés. És persze lehet ennek látszata a gyermekvállalásban is, mert hit nélkül egyre kevesebben vágnak bele a családalapításba is.

Látsz-e olyan gyülekezeteket vagy kezdeményezéseket az egyházkerületben, amelyek már most megmutatják, milyen lehet a jövő református közössége?

Hála Istennek rengeteg kezdeményezést látok. A lelkipásztorokra igyekszünk odafigyelni, mert sok minden múlik egy-egy lelkipásztor hozzáállásán. Éppen ezért a lelkészek lelki egészségét megpróbáljuk figyelemmel kísérni, és ahol engedi, ott segítséget nyújtunk. A presbiterekkel igyekszünk megértetni azt, hogy nemcsak felügyelői szerepük van az egyházban, hanem rengeteg szolgálati lehetőségük is, amit együtt a lelkésszel végezhetnek. A nőszövetség a leglátványosabb és egyik legáldásosabb szolgálatot tudja végezni az Egyházban. A gyerekekkel való foglalkozásra ígéretet tettünk minden gyülekezeti taggal: „Ígérem és fogadom, hogy gyermekeink hitbeli fejlődéséért minden tőlünk telhetőt megteszünk.” Az ifjakról beszéltem fentebb. Akinek van lehetősége, foglalkozzon velük, mert olyan típusú erőforrást adhat Isten általuk, ami máshol nincs meg.
És tudom azt, hogy sok olyan gyülekezetünk van, ahol hiányzanak a fiatalabb generációk. Voltam olyan gyülekezetben is vizitálni, ahol a lelkész minden gyülekezeti tagnak az unokája lehetne. Hetekig nem tudtam helyrejönni ebből az érzésből. És mit csináljon az, aki ott szolgál? Nem okoskodom, együttérezve próbálom mondani, üzenni: tartson ki, és végezze a szolgálatát a lehetőségekhez mérten. Isten nem vár el többet. De legyenek égbe mutató célok! Nem elkerülhető a csalódás sem, de a tövisek között gyümölcs is van.
Milyen a jövő reformátussága? Az ott lenn épül. Durva hasonlat, de muszáj néha ilyet mondani: a Református Egyházban csak egyvalami történhet fentről lefelé, és ez a sírásás. Minden más lentről fölfelé nő. Ha vannak élő gyülekezeteink, abból élet lesz, mert az élet utat tör magának a halálbetonon keresztül is. A vezetőknek az a felelősségük, hogy azt, ami lentről nő, csokorba szedjék, és ne csak visszavágják. Sokan jajvékolnak most a politikai és európai helyzet miatt is. Én nem kétségeskedem. Az Egyházon a pokol kapui sem vesznek diadalmat. De ez a láthatatlan egyház, ami jól (!) láthatóvá akkor lesz, ha belülről fakadó cselekedetei és felülről jövő üzenetei is lesznek. Nos, ilyen értelemben mégis van még valami jó, ami felülről jön, de az a belülről-lel kell folytatódjon. Ha a tojást kívülről akarják megtörni, abból halál lesz, ha belülről törik, akkor élet.

Nem kellene-e az Egyháznak bizonyos régi beidegződésekkel, hagyományokkal vagy működési formákkal is bátrabban szembenéznie, ha valóban a mai embert szeretné megszólítani?

Ahol nem néznek ezzel szembe, ott már vagy nem látnak, vagy nem akarnak látni. Ismétlem, nemcsak a formákkal van baj, hanem a benti, szívbéli történésekkel. A rutin valahol segíti a munkánkat, valahol meg hátráltatja. Ezt kell felismerni.
Az Egyházhoz való viszonyulást tekintve, sokáig azt gondoltuk, hogy kétféle ember van. Van, aki közel van a templomi élethez és van, aki valahogy majd beprédikálunk. Nem! Sajnos van egy harmadik típus is. Van, aki csalódott és szándékosan kerüli az ottani létet. És igaz, hogy nem mindegy, hogy a saját butaságai és hamis váradalmai miatt csalódott vagy az ott kapott, valós sérelmek miatt. Nos, erről viszont tehetünk. Érdemes ezeket megvizsgálni és orvosolni. Ha meg akarjuk szólítani a mai embert, akkor bizony ezekkel szembe kell nézni.
A formák meg alakulnak, ami pedig élettelen, az elhullik. Nem kár érte, hiszen már nem szolgálta küldőjét.

Ha az Egyház nem tud megújulni, valóban fennáll annak a veszélye, hogy fokozatosan elveszíti karakterét és küldetéstudatát? Mit tartasz ebben a legnagyobb veszélynek?

Ha nem hallgatunk Isten megújító szavára és nem engedelmeskedünk neki, akkor nemcsak veszélyként lesz ez jelen, hanem érezhető valóságként. Én nem a veszélyekre akarok koncentrálni, hanem a lehetőségekre. Az Egyháznak ma annyi lehetősége van, mint még soha. És persze annyi veszély is zúdul ránk, mint még soha. Eldönthetjük, hogy mire figyelünk: a hullámokra vagy Jézusra. Ha az utóbbira, akkor hasítunk a vízen. Tudom, hogy konkrétumokat várunk itt is, amikor lehetőségekről beszélünk.
Csak néhány morzsát hadd említsek meg itt a végén:
• a kommunikációs eszközökön keresztül megszólíthatunk másokat, igen bizony!
• a szülőnevelés egyre szükségszerűbb folyamatát az Egyház is végezheti, szakembereket felkérve és bevonva, de nem teljesen rájuk bízva, mert lehet, hogy nem ugyanaz a cél.
• a generációkat áthidalni mégiscsak egyik feladatunk, elfogultság nélkül
• a lelkigondozással még mindig mi foglalkozunk a legtöbbet, hát tegyük, de itt is bátran fel kell vállalni, hogy ez keresztyén lelkigondozás.
• a közösségépítés hálás feladatát még mindig végezhetjük, ehhez persze emberek közé kell menni és nem várhatjuk, hogy mindig ők jöjjenek oda.
• a csalódott embereknek pedig üzenni kell, hogy képesek vagyunk jó irányba változni.
Vannak ezeknek veszélyei is, de ha nem akarunk veszélyeket, ne menjünk ki az utcára se! Ez tehát csak néhány lehetőség, és lehet, hogy nem is ezek a legfontosabbak. Útközben fogunk rájönni ezekre. Csak legyünk úton!

Fotó: szatmar.ro