Van, amikor az ember nem vágyik másra, csak arra, hogy megálljon egyetlen pillanatra, és hagyja, hogy a világ csendje ráboruljon. Érezni, ahogy a nap szelíd fénye átmelegíti; ahogy az arcára hulló hópihék – mintha mit sem tudnának az idő múlásáról – könnyed tánc után elolvadnak a bőrön. Megpihenni egy gyermek mosolyában, amelyben a világ minden tisztasága ott ragyog. Belefeledkezni abba a határtalan szabadságba, ahogyan ő játszik, és közben letenni mindazt a nyüzsgő gondolattömeget, amely nap nap után beszippant és fogva tart. Nem könnyű ez – talán korunk egyik legnagyobb próbatétele. Gyanútlanul léptünk bele a saját magunk szőtte csapdába. „Rohanó világban élünk” – mondjuk gyakran. De vajon ki tette ilyenné? Ki engedte, hogy a lépteink egyre gyorsuló ütemben kopjanak a köveken?

Azt kérték tőlem, idézzem fel régi karácsonyaimat, és meséljem el, miként telik ma ez az ünnep. Örömmel teszem, mert életem legmeghatározóbb emlékei közül sok ehhez az időszakhoz kötődik. Ezek nem pusztán múltbéli képek – sokkal inkább határozott iránytűk, amelyek mindvégig ott munkálkodtak bennem.

Gyermekkorom karácsonyaiban volt valami megfoghatatlan tisztaság, amelyet csak az utóbbi években fedeztem fel ismét, ezúttal gyermekeim tekintetében. Mikolában máig él a dalárda hagyománya. Oly közelről ismerem ezt a hagyományt, hogy amióta az eszemet tudom, nagyapám, majd édesapám és testvéreim szervezték meg az énekléseket az utcánkban – és sokszor jómagam is ott álltam közöttük. Édesanyámmal többnyire az volt a feladatunk, hogy a szentesti istentisztelet és az éjféli mise között – hiszen édesapám református, édesanyám római katolikus – otthon fogadjuk a három felekezet dalárdáját. Még a görögkatolikusok is megtiszteltek bennünket azzal, hogy elhozták a kis Jézus születésének örömhírét. Dalárda nélkül nem volt karácsony. Gyermekkoromban még a betlehemesek is sorra érkeztek Szenteste, és velük együtt lépett be az otthonunkba a csoda. Ma már ez ritkábban történik meg. Nehezebb megszervezni, nehezebb összegyűjteni az éneklőket. Pedig mennyivel más a Szenteste, ha az ember a csillagok fénye alatt, társakkal együtt, dalolva éli át az ünnepet – és nem a televízió hideg fényénél, magányosan.

Nagycsaládban nőttem fel. Karácsony nem múlhatott el anélkül, hogy ne járjuk végig egymás házát, hogy ne köszöntsük egymást énekkel, jó szóval. Egyik este mi indultunk útnak, másik este hozzánk érkeztek. Aztán eljöttek a felnőtté válás évei. Sokáig álltam értetlenül az előtt, hogy a karácsony már nem olyan, mint volt. Nem csupán a hó hiányzott: valami mintha elnémult volna. Kerestem a csodát, és olykor, a Csendes éj első hangjainál, egy röpke pillanatra meg is találtam, ekkor mintha a karácsonyfa fényei is másként világítottak volna a templomban – de a varázs előtt és után ott kavargott a rengeteg feladat, a teher, amely elhomályosította a lényeget.

Aztán anya lettem. És amit annyi éven át kerestem, ott ragyogott újra a gyermekeim szemében. Akkor értettem meg igazán, mi a lényeg. Átengedni magunkat ennek az időszaknak. Újra megtanulni várakozni. Teret adni annak, hogy a csoda – mert van csoda – kibontakozhasson. A családi hagyományok biztonságot, erőt, kapaszkodót adnak; ugyanígy őrzi meg egy nemzet is önmagát a hagyományaiban. Megnyugtatnak, miközben lendületet adnak a hétköznapokhoz, és csendben tanítanak tovább, elraktározódnak bennünk, mint egy belső iránytű, és az ember mindig tudja merre tovább – ahogyan a gólyák is tudják, merre viszi őket a tavasz és az ősz.

Új családként mi is szőttünk saját hagyományokat, amelyek belénk költöztek, és talán egyszer majd gyermekeink is továbbviszik őket. Ahogyan mi is továbbvisszük a kántálás örökségét. Valahányszor énekelve telik az ünnep, újra gyermekkorom védett burkában érzem magam. Ne becsüljük alá azokat a szokásokat, amelyeket családjaink teremtettek és őriztek meg nemzedékről nemzedékre! Hogyan is engedhetnénk, hogy lassan elhalványuljanak?

Gnandt-Márkus Éva