„Büszke voltam, hogy Erdélyben születtem, és itt nőhettem fel” – talán ez az egyik legszebb mondat, amely csak olyan ember szájából hangozhat el igazán hitelesen, aki megtapasztalta, milyen két világ között élni, két kultúrát, két országot is otthonának tekinteni. Böll Brigitte is azok közé tartozik, akik hosszú éveken át külföldön éltek, mégis megőrizték magukban azt a belső iránytűt, amely mindig visszavezette őket a gyökerekhez.

Visszatérni egy kis közösségbe, ahová egykor tartoztunk, ahová gyerekkori emlékeink és meghatározó helyeink kötnek, talán az egyik legszebb és legkülönösebb érzés egyszerre. Az ember emlékszik a kis utcára, amely a temető irányába vezet, az omladozó házra a főúton, az északi határban elterülő pincékre. Bárhová néz, emlékek veszik körül. Brigitte számára is ilyen volt a hazatérés: az utca, ahol felnőtt, a régi családi ház, a templom környéke, az iskola, a vásártér, a szőlők és a pincesorok mind-mind élettörténetének részei. Ezek a helyek nemcsak emlékeket őriznek, hanem erős érzelmi kötődést is jelentenek számára. Ha végigsétál a szőlők között akár gumicsizmában, eső után és egy csokor mezei virággal tér haza, abban benne van mindaz, amit otthonnak nevezünk: egyszerűség, béke, feltöltődés.

A Németországban töltött évek alatt gyakran érezte, hogy két világ között él. Külföldön mindig magával vitte az itthoni hagyományokat, gondolkodásmódot, identitását. Amikor hazatért, már nem volt minden ugyanaz, és talán ő maga sem volt már ugyanaz. A bizonytalanság azonban gazdag tapasztalatokkal párosult. Megtanulta az alkalmazkodást, a nyitottságot, a hosszú távú gondolkodást, a felelősségteljes és pontos munkavégzést. Fontossá vált számára az átláthatóság, az együttműködés, és az, hogy mindenki érezze: számít a véleménye. Ugyanakkor vallja, hogy megismerni új embereket, azokat a nézőpontokat, amelyek szerint élnek, mindig különleges lehetőség marad számára. Talán éppen ez a két világ közötti tapasztalat tette érzékennyé arra, hogy a különbözőségek nem elválasztanak, hanem gazdagítanak. Hazatérése után vegyes érzésekkel figyelte Krasznabéltek kulturális életét. Örömmel látta, hogy a hagyományok élnek, és vannak, akik szívvel-lélekkel dolgoznak a közösségért. Ugyanakkor érezte azt is, hogy sok lehetőség kihasználatlan, ez a felismerés ösztönözte arra, hogy aktív szerepet vállaljon a kulturális élet formálásában. Hiszi, hogy a következő generációnak is meg kell mutatni: nemcsak a modern világ értékes, hanem a régi is hordoz szépséget és tartalmat.

Krasznabéltek kulturális identitását az erős hagyományok, a többnemzetiségű együttélés és a három nyelv – magyar, német és román – természetes együttélése formálja. Ez a sokszínűség igazi kincs: egyfajta kis Európa, ahol különböző nemzetek élnek békében egymás mellett. A farsang, a szüreti bál, a húsvéti szokások és a pincesor közösségi élete mind olyan alkalmak, ahol generációk találkoznak. A templom pedig nem csupán a hit helye, hanem találkozási pont is, ahol a közösség újra és újra megerősíti önmagát – állítja Brigitte.

Különösen büszke arra a kezdeményezésre, amikor a pincesor megtisztítására hívta a falubelieket. Gyerekek és felnőttek dolgoztak együtt, a munka közben friss házikenyér várta a segítőket, majd közös szalonnasütés és zene zárta a napot. A jutalom nem tárgyi ajándék volt, hanem az együtt töltött idő és az élmény, amely tovább erősítette az összetartozást. Számára a kultúra nem pusztán rendezvény, hanem közösségi élmény.

Jövőképe egy olyan Krasznabéltek, ahol a kultúra nem alkalmi esemény, hanem a mindennapok természetes része. Ahol fiatalok és idősek együtt alkotnak, beszélgetnek, tanulnak egymástól, és mindenki érzi, hogy számít a jelenléte. Mert számára a kultúra végső soron az emberekről szól: arról, hogy merünk-e egymás felé fordulni, meghallgatni egymás történetét, és közösen formálni a jövőt. Talán ez a valódi hazatérés: amikor az ember nemcsak visszatér egy helyre, hanem felelősséget is vállal érte, és szívvel-lélekkel részévé válik annak a közösségnek, amely mindig is benne élt.

A németországi és a krasznabélteki kulturális különbségek kapcsán kiemelte: míg Németországban a szervezettség hosszú, precíz és alapos munkát igényel, és az emberek korosztálytól függetlenül nyitottak a kulturális programokra, addig Krasznabélteken sok minden inkább spontán módon történik. Itt az emberi kapcsolatok és a hagyomány kerül a fókuszba. Véleménye szerint ez nem hiányosság, hanem másfajta erősség: a közvetlenség és az élő kapcsolatok adják a kulturális élet alapját. A két szemlélet ötvözése különösen értékes lehet a jövőben.

Tapasztalatai alapján a fiatal és az idős generáció bevonása egyaránt kihívást jelent. Utóbbi csoport sokszor az egészségi állapot, a közlekedési nehézségek, vagy a számukra nem figyelemfelkeltő programok miatt nem vesz részt a közösségi rendezvényeken. Az idősek bevonását olyan események segíthetnék, amelyek figyelembe veszik lehetőségeiket: nappali időpontban szervezett programok, könnyű megközelíthetőség, valamint ismerős, hagyományokra épülő tevékenységek, például közös éneklés, néptánc-bemutató, helytörténeti előadás vagy kézműves-foglalkozás. A személyes meghívás és a fiatalabb generációkkal közös programok szintén ösztönzően hathatnak. A fiatalok megszólításához több kreatív műhelyre, zenei és színházi foglalkozásra lenne szükség, ahol nemcsak résztvevők, hanem szervezők is lehetnek. Ez hosszú távon erősítené a közösséget és a helyi kötődést. Fontos lenne a nyitott, mindenki számára elérhető kezdeményezések számának növelése, valamint a hatékonyabb kommunikáció és együttműködés a helyi szereplők között. A meglévő erősségekre építve Krasznabéltek kulturális élete tovább gazdagodhat és megújulhat.

Krasznabéltek egyik legismertebb ismérve a területen termesztett szőlő és az abból készített bor. A pincesor különleges értéket képvisel: nemcsak építészeti örökség, hanem a közösségi élet fontos színtere is, ahol a hagyomány, a munka és az együttlét találkozik. A pincékhez kapcsolódó szokások, mint a szüret, a borkészítés és a közös beszélgetések, mind hozzájárulnak ahhoz az egyedi hangulathoz, amely összeköti a generációkat. A pincesor ezért nemcsak a múlt emléke, hanem a közösségi élet élő szimbóluma is.

Arra a kérdésre, mitől válhat egy település élő kulturális térré, a következőt válaszolta: akkor, ha nemcsak alkalmi eseményeknek ad helyet, hanem folyamatos közösségi életet teremt. Ehhez rendszerességre, az aktív részvétel lehetőségére és arra van szükség, hogy a lakosok ne csupán nézők, hanem alakítók is legyenek. Egy élő kulturális tér nyitott minden korosztály számára, teret ad a párbeszédnek, a kreativitásnak és a hagyományok továbbadásának, így a kultúra a mindennapok részévé válhatna.

Krasznabéltek kulturális jövőjét egy aktív és összetartó közösségként képzeli el. Szívesen szervezne rendszeres programokat minden korosztály számára, ahol az emberek találkozhatnak, alkothatnak és együtt lehetnek. Fontos számára, hogy a hagyományok megmaradjanak, ugyanakkor új, fiatalos ötletek is teret kapjanak. Szeretné, ha a kultúra a falu mindennapjainak szerves része lenne, nem csupán alkalmi esemény. Tervei között szerepelnek havi közösségi estek, kézműves-foglalkozások, közös éneklések és filmvetítések. Jó kezdeményezés lehetne egy „falunap a fiatalokkal”, ahol ők is részt vesznek a programok szervezésében, valamint olyan események, amelyek összehozzák a fiatal és az idősebb generációt. Ezek apró lépések, de hosszú távon élőbbé és erősebbé tehetik a falu kulturális életét.

Az interjút azzal zárta: számára a kultúra elsősorban az emberekről szól. Arról, hogy merünk-e odafigyelni egymásra, együtt lenni, beszélgetni és közös élményeket megélni. Ha Krasznabéltek lakói érzik, hogy számít a jelenlétük és a véleményük, akkor a kultúra nem csupán program lesz, hanem otthonosság, összetartozás és közös jövő. Ez az, amit igazán fontosnak tart.

Lipták Vivien