Interjú Molnár Gyöngyi óvodapedagógussal – pedagógusi pályakezdésről – őszintén

– Hol és mikor végezte el a pedagógiai líceumot vagy egyetemet?

– A pedagógiai líceumot Szatmárnémetiben, a Ioan Slavici kollégium egyedüli magyar szakán, 2003-tól 2006-ig végeztem, az első évfolyamon, amely csak 4 évet járt. Egyetemen a közigazgatás szakot választottam, mert az is vonzott, de nem bántam meg, mert a pedagógus szakma megkövetel nagyon sok papírmunkát és ez a képzés besegített abban, hogy nagyobb rálátással kezeljem a feladatokat.

– Hány évesen kezdett el tanítani és hol?

– 19 évesen kezdtem el tanítani az azóta is állandó munkahelyemen, a 33-as Napközi Óvodában. 2007-ben mentem versenyvizsgázni és akkor sikerült ezt az állást elfoglalni, mint címzetes óvónő. Lassan 17 éve tanítok itt és remélem, hogy ez így is folytatódik.

– Milyen érzés volt kezdő pedagógusnak lenni?

– Önmagammal szemben voltak nagy elvárásaim, mert egy remek pedagógus volt a gyakorlatvezetőm óvodában, a Herman Luci néni, aki a maga játékos – ugye óvónőknél feltétlen szükséges –, kreatív és fantasztikusan sokszínű látásmódja mellett mindig tudott fegyelmet tartani úgy, hogy nem érezted erőltetettnek. Számomra etalon volt az ő személyisége, azt akartam leképezni magamban. Az első évem úgy telt, hogy nagyon rágörcsölve akartam mindent tökéletesen csinálni, mígnem első év után visszamentem látogatóba az óvónénihez, hogy elmeséljem milyen volt az első év. Aztán ő nagyot nevetett, mert azt mondta: ez nem így működik. Meg kell találni az aranyközéputat, a saját stílusod, ami majd idővel kialakul, s majd akkor be tudod osztani úgy a napod, hogy ne kelljen arra visszagondolj, hogy „hogyan csinálta Luci néni”?

A kezdő pedagógusi évemben az önmagamnak való megfelelés hajtott, míg aztán rájöttem, hogy ennek időt kell hagyni: nem kell feltétlen nyomon követni, hogy kitől mit tanultam, hanem meg kell várnom, hogy ez bennem hogyan nő tovább. Kevés gyerek volt akkoriban, nyugodt évek voltak, kezdőként ideális helyzet volt. A pályám kezdetén, azért volt szerencsés, hogy vegyes csoportba kerültem, mert nem volt más tapasztalatom. Ha egy olyan óvónő kerül vegyes csoportba, aki már tapasztalt egy homogén korú csoportot, és bekerül egy vegyesbe, az nagyon nagy zűrzavar a fejben. Nekem nem volt miről „átszokni”, csak megszokni kellett. Kezdőként nagyon fontos, hogy jó kollégák vegyenek körül, akikhez tudsz és kell is fordulni, ha tanácsra van szükséged.

– Milyen nehézségekbe ütközött a pályája elején?

– Nehézség az, amikor egyedül maradsz, felvigyázás nélkül annyi gyermekkel, mikor ráébredsz, hogy itt most mindenki a te felügyeleted alatt van. Van (volt) nehézség abban is, hogy a csoportos kolléganő mennyire érezteti veled azt, hogy fiatalabb/tapasztalatlanabb vagy. De engem ez is csak motivált arra, hogy megmutassam, hogy odateszem magam és kitartok.

– Mire emlékszik vissza szívesen az első éveiből?

– A hangulatra. Nem volt a gyerekek között ennyi agresszivitás. Akkor még tudtak játszani a gyerekek, tudtak figyelni. Most azt látom, hogy hiába ülnek és a szemük rajtam van, a lábaik nyugtalanok, a kezeik motoszkálnak. Átmentek egy olyan folyamaton – sajnos a telefon és egyéb technikai eszközök ingerei miatt –, hogy ők neurológiailag már nem olyan nyugodt agyi működéssel rendelkeznek. Látni lehet a gyerekeken, hogy nem tudnak szabadon játszani. Ha leülök és megmutatom, hogy ezt így lehet játszani, vagy szerepjáték vagy építek velük, akkor a többség odatelepszik. De amint felállok, a játék megszakad és átmegy céltalan rohangálásba, lövöldözésbe, birkózásba. Gyerekek szempontjából szívesen emlékszem vissza, hogy akkor még nem volt ennyi feszült gyerek, illetve a szülői közösségre is, a hozzáállásukra.

– Mit tanácsolna kezdő pedagógusoknak?

– A kezdő pedagógusoknak azt tanácsolnám, hogy adjon időt magának arra, hogy kitapasztalja, hogy ő milyen stílusban tud legjobban boldogulni. Tisztelje magát, hogy mások is tiszteljék. Szabjon korlátokat arra, hogy kit mennyire enged a személyes szférájába. Az első években fontos megtalálni azt az utat úgy kollégákkal, úgy szülőkkel, gyerekekkel, hogy ne legyen rideg, távolságtartó, de ne is legyen mindenkinek a pajtija. Mindig minden újdonságra legyen nyitott, továbbképzések terén. A személyisége felépítésén, a kommunikáción kell sokat dolgozni. Kezdő pedagógusként szerencsésebb vidéken elhelyezkedni, egyszerűbb a szülői közösség/kisebb a létszám. Ott van rá 1–2 év, hogy megerősödj a szerepedben. Ha egy kisebb zugban ki tudsz egyenesedni, onnan már könnyebb belépni egy nagyobb térbe. És azt tanácsolnám még, hogy ne torpanjanak meg a vizsgáktól – vagy ha elsőre nem sikerül valami –, mert a pedagógusi pálya végig ilyen. Ki kell várni azt a 10–15–20 évet amikor már kicsit hátradőlhetsz – akkor sem teljesen. Szerintem megéri, egy nőnek minden szempontból egy jó álláslehetőség, hivatásként lehet végezni. Vannak előnyei és nehézségei, de aki ezt a pályát választja, érdemes rajta jó ideig menni és nem megtorpanni.

Gáspár Eszter Erzsébet