A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi témája: Lehet-e tanítani a nevelést? Nevelőnek születünk, vagy képezni kell rá valakit – esetleg mindkettő szükséges? A beszélgetésen részt vett: Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató, Bálint Kati meseterapeuta, Szabó-Thalmeiner Noémi, a BBTE Pszichológia és Neveléstudományok Kar szatmárnémeti kihelyezett tagozatának vezetője, Lepedus István tanácsadó és tréner, Sárosi Melinda tanítónő, Jáger-Péter Mónika tankönyvíró magyartanár, Gál Gyöngyi magyartanár. A beszélgetést Elek György moderálta.

Frigy Szabolcs: Tanárnak részben születni kell – bizonyos alapadottságok szükségesek hozzá –, de a szakmai és személyes fejlődés tanulható. A jó képzési rendszernek abban kell segítenie, hogy a résztvevők megtanulják felismerni erősségeiket és hiányosságaikat, és gyakorlatban fejlesszék magukat. Ebben kulcsszerepe van az önreflexiónak is.

Egy társadalom mindig egyfajta „szemüvegen” keresztül nézi a világot. A királyok korában természetesnek tűnt, hogy valaki uralkodó, hiszen abba a szerepbe született bele. Akkoriban az volt a társadalmi elvárás, hogy minden adottság és szerep velünk született, megváltoztathatatlan. Ma azonban, a meritokrácia világában – ahol úgy gondoljuk, hogy a teljesítmény és a tanulás révén bárki előre juthat – erősen hisszük, hogy a legtöbb készség és szerep tanulható. Ez a nevelésre is igaz: ma sokan vallják, hogy jó szülővé és jó pedagógussá is lehet válni tanulás és fejlődés által.

A pszichológia régóta vizsgálja, hogy mire van szükség ahhoz, hogy valaki jó tanár vagy jó szülő legyen. A kutatások szerint bizonyos személyiségjegyek alapvető fontosságúak mindkét szerepben: empátia, türelem, rugalmasság, jó kommunikációs készség. Ezek közül sok már gyerekkorban elkezd kialakulni, de szerencsére nem végérvényesek. Ha egy felnőtt felismeri, hogy valamelyik területen hiányossága van, fejlesztheti magát – bár ez nem mindig könnyű, hiszen a saját gyerekkori tapasztalatokat és családi mintákat felülírni komoly belső munkát igényel.

A pedagógusok esetében a képzési rendszer hivatott felkészíteni a fiatalokat erre a szerepre. Romániában azonban a jelenlegi tanárképzés szerkezete nem elégséges: túl nagy hangsúlyt fektet az elméleti, lexikális tudásra, és kevés teret ad a gyakorlati készségek, illetve a személyiség fejlesztésének. Ideális esetben a képzés körülbelül 30%-ban szólna elméletről és 70%-ban a személyiség és a pedagógiai készségek fejlesztéséről. Hiszen tanárnak részben születni kell – bizonyos alapadottságok szükségesek hozzá –, de a szakmai és személyes fejlődés tanulható. A jó képzési rendszernek abban kell segítenie, hogy a résztvevők megtanulják felismerni erősségeiket és hiányosságaikat, és gyakorlatban fejlesszék magukat. Ebben kulcsszerepe van az önreflexiónak is.

Szülővé válni más folyamat: itt nincs előzetes képzés, a „szerep” akkor kezdődik, amikor megszületik a gyerek. Ezért különösen izgalmas kérdés, hogyan lehet felkészíteni valakit a szülőségre már a gyermekvállalás előtt. Az utóbbi években nagy divatja lett a szülői kurzusoknak és a neveléssel foglalkozó könyveknek, ami azt mutatja, hogy a szülők szeretnének jók lenni ebben a szerepben. Ugyanakkor sok friss anyuka tapasztalja meg a szülés utáni depressziót, ami gyakran abból fakad, hogy a média által sugallt idealizált kép és a valóság között hatalmas a szakadék.

Összességében tehát a nevelés – akár a tanárságról, akár a szülőségről van szó – részben tanulható. A kérdés az, hogy van-e megfelelő támogatás, rendszer és közösség, amely segít a fejlődésben. A jó tanár és a jó szülő nemcsak megszületik, hanem folyamatosan formálódik is: tapasztalatok, tudás és önreflexió által.

Szabó-Thalmeiner Noémi: Egyetértek azzal, hogy elméletet kell tanítanunk, de ugyanakkor példát is kell mutatnunk, mert ezt a mintát veszik át a diákok, ez beléjük ivódik, és ezt fogják majd alkalmazni, viszont kell az elmélet is ahhoz, hogy tudatosítani tudják, mit miért csinálnak.

Amit Szabolcs elmondott, azt én is így látom. Vannak olyan személyiségjegyek – például az, hogy milyen az embernek a temperamentuma –, amelyek bizonyára lehetnek segítő tényezők, vagy éppen akadályok is. Ugyanakkor azt is látom, hogy ahány pedagógus van, annyiféle személyiség, és ez így szép. Úgy gondolom, lehet nagyon jó pedagógus egy nyugodtabb temperamentumú tanár, mint ahogy egy temperamentumos személyiségből is lehet kiváló tanító, tanár. Én az örökletes tényezőknek nem adnék olyan nagy szerepet, azt mondanám, hogy mindenki lehet jó szülő, tanár vagy tanító.

A minta, amit hoz a gyerek, nagyon meghatározó, ez már iskoláskorban is látszik. Azokat a mintákat, ahogy a szülei, tanítói, tanárai viselkedtek vele, magával hozza, rendelkezik egy kialakult nézetrendszerrel, ami nem biztos, hogy minden esetben egészséges, vagy olyan, amit mi szeretnénk. Egyetértek azzal, hogy elméletet kell tanítanunk, de ugyanakkor példát is kell mutatnunk, mert ezt a mintát veszik át a diákok, ez beléjük ivódik, és ezt fogják majd alkalmazni, viszont kell az elmélet is ahhoz, hogy tudatosítani tudják, mit miért csinálnak. Azt látom, hogy amikor egy pedagógus már kikerül tőlünk és krízishelyzetbe kerül, akkor nem biztos, hogy az elmélet fog neki beugrani, hanem hirtelen reakciókkal úgy fog reagálni helyzetekre, ahogy a szülei, tanítói, tanárai tették. Nagyon sok esetben, amikor olyan szülők gyerekei kerültek be a képzésbe, akik nagyon jól nevelték gyerekeiket, az nekünk egy nagyon szerencsés dolog, mert pont úgy fognak ők is viszonyulni a gyerekekhez. De a tanító néni és óvónéni mintái is visszaköszönnek. Mostanában meg szoktam kérdezni a tanítóképzősöktől, hogy ki tanította őket: látom bennük, szinte meg sem kellett volna kérdeznem, mert lemásolják azt, amit ők is tapasztaltak.

Itt látom a mentorok szerepét a tanításban. Persze mi is megtanítjuk az elméletet, sok mindent begyakoroltatunk, irányítjuk őket, de a mentoroknak nagyon fontos szerepük van. Nem mindegy kinél gyakorlatozik a diák és milyen mintát lát, mert azt viszi magával.

Ennek a témának a kutatója Falus Iván, ő mondja azt, hogy nézetrendszereket kellene kialakítsunk. Amikor bejön a képzőbe a diák, akkor először fel kéne térképezni azt, hogy ő milyen nézetekkel rendelkezik és ezeket a nézeteket kellene megpróbálnunk formálni. Három alapvető tényező segít megmutatni azt, hogy hogyan alakulnak ezek a nézetek. Az egyik a szokás: rutinokat alakítunk ki, ezeket nagyon szigorúan megköveteljük. A másik tényező a példakép, hogy mi milyen példát mutatunk. Nem várhatom el, hogy a diák gyerekközpontú, megértő, empatikus, türelmes legyen, ha én pont az ellenkezője vagyok. Ahogy én foglalkozom a diákjaimmal, esélyes, hogy majd ő is úgy fog foglalkozni a gyerekekkel. A harmadik tényező a meggyőződés, amit elméleti formában, vitákon nagyon jól lehet fejleszteni. Vannak olyan módszerek, mint a véleményfonal, amit diákoknak meg szoktunk tanítani és közben nagyon jól alakul a meggyőződés. Ilyenkor például meg lehet kérdezni őket, hogy mit gondolnak arról, hogy el szabad-e csattanjon egy atyai pofon vagy sem, és nagyon izgalmas, mert nem egyhangú igen-nem válaszok hangzanak el, itt jönnek nagyon jól elő a minták.

Ha a szülőkre térek vissza, akkor pont azért indítottuk be a Szülők Akadémiáját, mert éreztük, hogy szükség van rá. Vannak azok a szülők, akik képesek az önreflexióra, ők szoktak általában eljönni. Többségében azok a szülők jönnek el az ilyen alkalmakra, akik amúgy is jól csinálják, amit csinálnak, de még jobban akarják csinálni, vagy azt gondolják, hogy nem csinálják elég jól. Sajnos azok a szülők, akiknek igazán szükségük lenne erre nem fognak eljönni, mert úgy gondolják, hogy az pont jól van úgy, ahogy ők csinálják. A mindennapi életben viszont tapasztalom azt, hogy ismerősök jönnek és kérdezik, hogy mit kéne tenni adott helyzetben. Arra itt még nem látok lehetőséget, hogy konkrét problémákra dolgozzunk ki megoldásokat, amit szülőknek meg lehetne tanítani és azt majd csak következetesen alkalmazni kell. Erre a konkrét segítségre nagyon sok szülőnek szüksége lenne, csak nagyon nehéz a változtatás. Én úgy érzem, hogy sokszor a szülőnek sincs elég önbizalma, tudja, hogy mit kellene tenni, de valahogy nem tudja kivitelezni. Néha elég lenne csak megerősíteni a szülőket abban, hogy jól csinálják.

Sárosi Melinda: Ez a pálya egész életen át tartó önfejlesztést követel meg. 35 év van a hátam mögött és a nevelési elvekben nagyon sok változás történt, nagyon fontos, hogy tudjunk alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz, hogy a pedagógus legyen kellően rugalmas arra, hogy mindig igazodjon.

A szüleim pedagógusok voltak és erre a pályára tereltek, hiába kapálóztam az elején kézzel-lábbal. Amikor tanítóképzős főiskolás voltam és Erdei Líviusz tanár úr tanította nekünk a történelem módszertant, egyszer felvetette nekünk, hogy mi határozza meg a jó tanárt, mennyire fontos a lexikális tudás, az, hogy jó szakember legyen, vagy az, hogy legyen affinitása és a személyisége olyan legyen. Én azt gondolom erről, hogy minél kisebb gyerekeket tanítunk, annál fontosabb a személyiség. Egy óvónéninél fontosabb a lexikális tudásnál az, hogy tudjon kommunikálni, empatikusan forduljon a gyerekekhez, ráérezzen azokra a dolgokra, amelyek az egészen kicsi gyerekek nevelésénél adódnak.

Arra vonatkozóan, hogy tanítható-e a tanárság, a készségek és ismeretátadás elsajátítható a képzőben. Ami a személyiségjegyeket illeti, amikor szakfelügyeleteken, illetve pedagógiai gyakorlatokon veszek részt, körülbelül az első öt percben kiderül az, hogy kinek van meg a vele született képessége, úgy személyiségben, kommunikációban, nyitottságban. Azt gondolom, hogy a személyiségjegyeknek a tanulhatósága nagyban függ attól, hogy a tanár mennyire motivált arra, hogy saját magát nevelje. Ez a pálya egész életen át tartó önfejlesztést követel meg. 35 év van a hátam mögött és a nevelési elvekben nagyon sok változás történt, nagyon fontos, hogy tudjunk alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz, hogy a pedagógus legyen kellően rugalmas arra, hogy mindig igazodjon. A nagy tapasztalat alatt felhalmozódik egy nagyon széles módszertani repertoár, ami viszont nem mindig működik ugyanúgy egyik generációról a másikra. Kell egy nagy fokú kreativitás, beleérző készség, hogy ezt a repertoárt mindig tudjuk mozgósítani. Nem szeretem, amikor azt mondják, hogy rutinból tanítunk, nem gondolom, hogy a rutinnak helye van a tanári munkában. Azt tapasztalom, hogy amikor jön egy új generáció, akkor én újra előveszem a módszertani könyveimet, a nagyobb dolgokat újra átolvasom.

Gyakran kérnek tőlünk tanácsot szülők és ilyen esetben én mindig igyekszem úgy adni a tanácsot, hogy szülőként nálunk mi vált be. Nagyon meghatározó élmény volt számomra, amikor én is szülővé váltam, és a saját gyerekem óvodás, majd iskolás lett. Nagyon sok mindenben megváltozott a szemléletem. Amikor a szülői értekezleten ilyen problémák merülnek fel, akkor én a saját szülői tapasztalataimat mondom el, mert úgy gondolom, hogy tanítóként nem biztos, hogy tudok a szülőknek szülőséggel kapcsolatos tanácsokat adni.

Jáger-Péter Mónika: A nevelés egyszerre adottság és tanulási folyamat: szükség van a belső érzékenységre, de a tudományos háttér, a képzés és a tapasztalat az, ami igazán hatékonnyá teszi.

Egyetértek az előttem szólókkal, akik kiemelték, hogy a nevelői képesség egyszerre épül velünk született adottságokra és tudatosan elsajátított készségekre. Vannak olyan alapvető tulajdonságok, például a türelem, az empátia vagy a szeretetteljes odafordulás, amelyek természetes módon jelen lehetnek valakinek a személyiségében. Azok, akik ezeket birtokolják, könnyebben tudnak kapcsolódni másokhoz, és így a nevelés folyamata is eredményesebben fejleszthető náluk. Ugyanakkor önmagukban ezek a belső adottságok még nem elegendőek. A nevelői munka mindemellett megköveteli a módszertani és tárgyi tudást, a tapasztalatot és a folyamatos önreflexiót is. Ebben nyújtanak támaszt a különböző tudományterületek – a pedagógia, a pszichológia, a kommunikációelmélet vagy éppen a konfliktuskezelés –, hiszen ezek az ismeretek segítik a pedagógust abban, hogy ne csupán ösztönösen, hanem tudatosan, reflektált módon végezze a munkáját. A nevelés ugyanakkor állandóan változó folyamat. A gyermekek igényei, a társadalmi környezet és az oktatási módszerek állandóan alakulnak, ezért a pedagógusnak is folyamatos tanulásra és alkalmazkodásra van szüksége. Összességében tehát a nevelés egyszerre adottság és tanulási folyamat: szükség van a belső érzékenységre, de a tudományos háttér, a képzés és a tapasztalat az, ami igazán hatékonnyá teszi.

A mintakövetés kérdéséhez kapcsolódva egy személyes élményt szeretnék megosztani. Tanári pályám kezdetén történt, hogy év közben érkezett a 9. osztályba egy kislány, aki néhány óra után megkérdezte tőlem, hogy Rácz Melinda volt-e a magyartanárnőm. Igennel válaszoltam, és rákérdeztem, hogy honnan tudja ezt. Azt válaszolta, hogy a tanítási stílusomból jött. Ez a visszajelzés számomra különösen fontos volt, hiszen a tanárnő nagyban – sőt, talán teljes egészében – meghatározta a pályaválasztásomat. Az ő ösztönzésére választottam ezt a hivatást, és bár nem tudatosan, de sokszor az általa mutatott mintákat követtem. Úgy vélem, szinte minden pedagógus életében meghatározó szerepet játszik egy-egy korábbi tanár vagy tanító, akinek a példája és módszerei a saját pedagógiai gyakorlatában is visszaköszönnek.

Gál Gyöngyi: Az oktatás és a nevelés szorosan kapcsolódik egymáshoz, és a nevelés egy olyan folyamat, ami tulajdonképpen sosem zárul le. Magyartanári mivoltomhoz kapcsolódva úgy gondolom, hogy a magyartanár egyfajta nevelést is végez, hiszen értékeket ad át. Ha a nevelés meghatározását keressük, akkor értékek átadásáról és fejlesztéséről beszélünk.

Azt olvastam, hogy a szülői mintákban olyan meghatározó típusok vannak, mint a tekintélyelvű, demokratikus nevelés. Valóban ezeket a mintákat visszük tovább és ezeket alkalmazzuk, mint szülő és tanár. Az oktatás és a nevelés szorosan kapcsolódik egymáshoz, és a nevelés egy olyan folyamat, ami tulajdonképpen sosem zárul le. Magyartanári mivoltomhoz kapcsolódva úgy gondolom, hogy a magyartanár egyfajta nevelést is végez, hiszen értékeket ad át. Ha a nevelés meghatározását keressük, akkor értékek átadásáról és fejlesztéséről beszélünk. Olyan véleményt is olvastam, hogy az irodalom többet ad az egyénnek, mint a pszichológia, hiszen élményszerűen tud olyan élethelyzetekre megoldást ajánlani és világképeket alakítani, amire a pszichológia is törekszik. Tulajdonképpen az irodalom a saját műfaji keretein belül próbál nevelni. Az egész irodalomtörténeten végigvezethető, hogy hogyan alakultak a nevelési eszmények, kezdve a középkortól, a felvilágosodás korán át, a reformkorban és a mai modern világban. Ha a világirodalmi és a magyar irodalmi példákat is vesszük, valóban nyomon követhető, hogy ezek a nevelési eszmények hogyan változnak.

Napjainkban sokat vitatott az, hogy mennyire vagyunk közel a könyvekhez vagy az irodalomhoz, mennyit olvasunk, mennyire alakítja a világképünket az irodalom. Én nagyon hiszem, hogy habár az irodalom fogalma kitágult, de amit olvasunk az elgondolkodtat, ugyanakkor tágítják a horizontunkat. Irodalomoktatáson túl az irodalom gyógyító hatásával is foglalkozik a meseterápia, vagy a biblioterápia, az utóbbi időben pedig nagy figyelem hárul ezekre a területekre.

Ha beszélünk arról, hogy a nevelés során értékátadás történik, akkor én abban hiszek, hogy hitelesnek kell lenni. Hiába próbálom a morális, erkölcsi értékeket közvetíteni az irodalom által, ha nem olyan példát mutatok. A tanár személyiségének is van nevelő hatása, kezdve onnan, hogy a tanár vagy tanító belép az osztályterembe, kialakul egy kölcsönös viselkedési elvárás a tanár-diák között, ami elindítja a közös gondolkodást és a hitelesség az, ami végül validálja az oktatási-nevelési folyamatot.

Bálint Kati: Egyetértek azzal, hogy meg kell tanítani azt, hogyan kell nevelni. Látjuk, hogy megtanítják a fiatalokat, akikből majd pedagógus lesz, hogy hogyan kell nevelni majd a leendő pedagógusokat. A pszichológus székéből viszont azt látom, hogy nagyon jó lenne mindenkivel megismertetni a nevelés módszereit.

Azt gondolom, hogy a nevelés az értékek átadását kell jelentse és nem kimondottan az iskolai keretek között. Az lenne a dolgunk, hogy életre tanítsunk, mint a mesebeli bölcsek, saját hiteles példánkkal adjunk át valami olyat, amivel minőségi és értékes életet lehet élni. Ezt nem csak azok az emberek tehetik meg, akik erre ki vannak képezve, hanem ez mindenkinek a feladata kell hogy legyen. Azoknak, akik minél több tapasztalatot szereztek, nem csak egy lehetőség, hanem valódi kötelesség kell legyen az értékek továbbadása.

Elhangzott a biblioterápia és a meseterápia fontossága. Már nagyon régen használják ezeket a módszereket és ez az irány is lehet egy tanítói minőség. Feljegyzések vannak arról, hogy az ókorban Arisztotelész minden nap kiült a főtérre és várta az embereket, akiknek bármilyen kérdésük volt hozzá. Bárki odamehetett, kérdezhetett a bölcstől. A kérdésre pedig a bölcs először mindig kérdéssel válaszolt: megkérdezte, hogy logosszal vagy mítosszal adja-e meg a megoldást az adott problémára. A logosz az a teoretikus lírás, a tudományos irány, amivel racionálisan meg lehetett magyarázni, hogy abban a helyzetben mi a járható út, a mítosz pedig egy történetet, mese, egy legenda, amelyben valaki mással is megtörtént ugyanez a probléma és amely által könnyen fel lehetett ismerni, hogy az adott szituációban ő sincs egyedül, és ha más is meg tudta oldani az adott problematikus helyzetet, akkor az neki is sikerülni fog. Nagyon szépen körvonalazódnak tehát azok az utak, amelyek által be lehet a tanítás kitaposott ösvényeit járni, eszköz lehet a mese, az irodalmi alkotás, a történetmesélés arra, hogy taníthassunk.

Egyetértek azzal, hogy meg kell tanítani azt, hogyan kell nevelni. Látjuk, hogy megtanítják a fiatalokat, akikből majd pedagógus lesz, hogy hogyan kell nevelni majd a leendő pedagógusokat. A pszichológus székéből viszont azt látom, hogy nagyon jó lenne mindenkivel megismertetni a nevelés módszereit. Azt tapasztalom ugyanis, hogy a szülőkben azért fogalmazódik meg annyi kérdés a neveléssel kapcsolatban, mert nincsenek tisztában azzal, hogy akit nevelni akarnak pontosan mit is igényel. Nagyon sok szülőben nem tisztult le ugyanis az, hogy a gyerek nem egy miniatűr felnőtt. Nem tanulták, ezért lehet fel sem merült bennük az a tény, hogy a gyerek másképp gondolkozik, hogy a világképe teljesen más, másképp kell vele kommunikálni. Azt tapasztalom, hogy sok szülő igényli ennek a tudását ahhoz, hogy aztán alkalmazni tudja a nevelési elveket. Azt tartom nagy hiányosságnak, hogy az, aki nem a pedagógusi pályát választja, nem tanulja meg a nevelés alapvető elveit, mert ezek szükségesek ahhoz, hogy a gyerekkel tudjunk kommunikálni, tudjuk nevelni, formálni és át tudjuk adni azokat a tanításokat, amelyeket megfelelő korban át szeretnénk nekik adni. Azért is nagy hiányosság ez a mai korban, mert kiszorulnak nem csak a gyerekek, hanem az idősek is a társadalomból. Azokra az eseményekre, ahol a közösségek találkozni tudnak, nem viszik el a gyereket, mert zavaró tényezők, és az öregek is kimaradnak ezekből a helyzetekből. Amikor mindenki találkozott és volt lehetőség együtt lenni, akkor annak volt egy nevelő hatása is. Megtanulta a gyerek, hogy kell viselkedni a templomban, temetésen, családi összejövetelen, de sok ilyen helyzetből sajnos a gyerekek kimaradnak mostanság.

Nagyon sok olyan könyv van a piacon, ami magyarázza ezeket a nevelési elveket, de vajon érthető-e minden kedves szülőnek? A legfontosabb, hogy mi, akik jelen vagyunk, segítünk, oktatunk, tanítunk, minél többször segítsük az elakadt helyzetbe került szülőket. Mert nagyon fontos az írott szöveg, de azért az elő szónak, a belénk vetett bizalomnak mindig is sokkal nagyobb értéke volt, mint bármi másnak és ezt kincsként kell kezeljük és segítsünk is vele.

Lepedus István: Ami még nagyon fontos, hogy aki sötétségben világító mécses vagy kovász a maga helyén, az teszi a dolgát. A saját magunk önismereti munkája, önreflexiója, fejlődése érdekében mindig tehetünk.

A nevelés történik mindig, akkor is, ha nem beszélünk róla. Ez egy rendszer, és ha a rendszerben sok jó szülő és tanár van, akkor a kisközösségek nevelése jobban megy. Ha tudatosítjuk azt, hogy mindenki nevel, nem csak az arra képzettek, hanem a közösség minden résztvevője, akkor azt láthatjuk, hogy elődeink és mi is sok pozitív módszert, tapasztalatot begyűjtöttünk. A közös pont az előttem elhangzottakban a hitelesség: szakmailag szinten lenni, de ugyanakkor rugalmasnak is maradni, önreflexiót gyakorolni.

Nem mi döntjük el, hogy a gyereknek kik a szülei, nem mi döntjük el, hogy milyen gyerekek kerülnek egy-egy óvodai vagy iskolai csoportba, milyen diákok kerülnek a tanítóképzőbe, de ez így van jól. Nem mi vagyunk az Isten, akinek mindenre kell tudnia a választ, hanem Istennek van gondja arra, hogy egy csonka családban, agresszív apukával, depressziós anyukával a gyerekek felnőjenek. Mi szeretnénk, hogy ne legyenek sebek a nevelés során, viszont az is látszik, hogy az ellentétes minta kiizzadása által, egy traumatizált családból jövő gyerek is ki tud jönni abból a helyzetből. Még azt sem mondhatjuk, hogy biztos, hogy minden rossz szülőnek rossz gyereke lesz és fordítva. Ne nyomassza a lelkiismeretünket az, ha nem tud mindenki felérni a feladathoz, nem kap mindenki jó nevelést, nem minden pedagógus tökéletes. Úgy hiszem, hogy ami igazán segít, hogy aki keres, az megtalálja magának a segítséget.

Szerintem a nevelés első fele az utánzás, majd utána hallgatom meg mit mondasz és aztán következik az, hogy tudunk beszélni a gondjaimról.

Ami még nagyon fontos, hogy aki sötétségben világító mécses vagy kovász a maga helyén, az teszi a dolgát. A saját magunk önismereti munkája, önreflexiója, fejlődése érdekében mindig tehetünk. Én egy olyan nevelői mintázatú ember vagyok, akit azért keresnek, hogy azt is elmondjam, amit ő nem tud magáról, azt a reményt is felébresszem, amit elveszített. A nevelés nem csak a mi ügyünk, hanem egy közös feladat mindannyiunk számára.