A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi részének témája: Új év, régi Én – célok, vágyak, illúziók. A beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati pszichológus; Gnandt-Márkus Éva hírszerkesztő, műsorvezető, Kimpán-Fisár Erika magyartanár és Póti Eduárd történelemtanár. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Dr. Frigy Szabolcs: Az én-ideál mindenkiben megvan, ezek az újévi alkalmak arra teremtenek lehetőséget, hogy értékeljük hol vagyunk most és hova szeretnénk eljutni. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e változni, érdemes-e fogadalmakat tenni, illetve, hogy maga az újév vagy az évfordulók hogyan kapcsolódnak az önreflexióhoz, segítenek-e egyáltalán az én-ideálhoz való közeledésben.

Annyira trendi lett és az utóbbi évtizedekben felfutott, hogy újévkor és más alkalmakkor fogadalmakat kötnek az emberek. Egy ideig tartanak ezek a fogadalmak, aztán mégis a régi ember találkozik az új évben is. Én azt az alcímet adnám a mai beszélgetésnek, hogy: Fogadalmak az én-ideál felé. Amikor valamit megfogadunk, vagyunk valamilyen én-állapotban és szeretnénk egy másik én-állapotba jutni. Az én-ideál mindenkiben megvan, ezek az újévi alkalmak arra teremtenek lehetőséget, hogy értékeljük hol vagyunk most és hova szeretnénk eljutni. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e változni, érdemes-e fogadalmakat tenni, illetve, hogy maga az újév vagy az évfordulók hogyan kapcsolódnak az önreflexióhoz, segítenek-e egyáltalán az én-ideálhoz való közeledésben. Az én-ideál a szociálpszichológiában egy nagyon klasszikus fogalom, azt a belső képet jelenti, amivé szeretnénk válni. Nagyon gyakran abból ered az én-ideálnak a feszültsége, hogy van egy reális élethelyzetünk, amivel többé-kevésbé elégedettek vagyunk, és van egy én-ideál, amivé szeretnénk válni. Minél távolabb van ez a kettő egymástól, annál inkább feszültséggel teli. Ha nagyon nem vagyunk megelégedve a reális énünkkel, nagyon messzire dobjuk ezt az én-ideált, akkor az feszültségkeltő, szorongáshoz vezet. Az is teljesen rendben van, hogy soha nem esik egybe a reális és az ideális, de nagyon fontos, hogy milyen messze dobjuk magunktól az én-ideált. Ami számomra érdekes ennek kapcsán, hogy az én-ideál nem csak egy listázása a céloknak, hanem egyfajta narratíva. Az identitáselmélet azt mondja, hogy mindenki önmagáról ír egy regényt, de ez a regény meg van írva a jövőben is. Most éltem valameddig ezt a regényt az életemben, de elképzelem, hogy a saját életemben mint főszereplő, milyen leszek 2026 végén. Mintha előre megírnánk ezt a történetet, ebben az én-ideálban a jelenlegi én úgy éli meg, hogy leírja, milyen lesz a későbbi énje, aki mindig tanul a hibáiból. A fogadalmak mindig úgy születnek, hogy eddig minden rossz volt, ezentúl minden jó lesz. Erkölcsileg, érzelmileg érettebb leszek, ezentúl megváltoznak a kapcsolataim. Az újév ebben attól érdekes, hogy egy narratív fordulópontnak hívják. Új lapot lehet nyitni ebben a narratív regényben. Mindig az az érdekes és bármilyen fogadalomban az számít, hogy mennyire koherens az én-ideálunk a jelenlegi élethelyzetünkkel, van-e egyfajta folytonosság az én-ideál felé vezető úton. Akkor van probléma, ha az én-ideál radikálisan elszakad a jelenlegi élettörténettől. Akkor is veszélyesek a fogadalmak, ha külső narratívából származnak. Például látok valamit a közösségi médiában és én is olyan szeretnék lenni, de nem egy belső útnak a folytatásaként, hanem valami külső szempont alapján. Vagy annyira nem reális, hogy nem számítok kudarcoknak a lehetőségével. Ilyenkor az én-ideál inkább egy illúzió, mint egy reálisan követhető narratív folytatás. Az az érdekes, hogy igazából az új év mindig lehetőséget nyit arra, hogy leválasszam magamról a kudarcokat. Ha ebben az évben kudarcok értek, az új év húz egy vonalat, le tudom választani az elmúlt élettörténetemről és innentől egy új lapot tudok nyitni. A pszichológiában is nagy kérdés, hogy tudunk-e alapvetően változni vagy megmaradnak a berögzült struktúrák. Bizonyos személyiségi vonások változhatnak az élet során, de csak akkor, ha tudatos erőfeszítéseket teszünk ebbe az irányba. Az újévi fogadalmak nem egy elhatározásnak, hanem egy folyamatnak kell a részei legyenek, bizonyos szakaszokon keresztül zajlik. Azzal is számolni kell, ha elhatározok valamit, hogy az nem biztos, hogy egy egyenes út lesz a változás felé. Nagyon fontos, hogy reális célkitűzések legyenek, strukturáltan legyenek megtervezve. Az is érdekes, hogy van-e társ, aki a változásban támogasson. Nagyon nehéz úgy változni, hogy körülöttem mindenki ugyanazt a szerepet várja el tőlem, mindenki ugyanúgy tekint rám, és ha találok egy olyan személyes erőforrást, aki segíthet a változásban, az segít, hogy valóban életszerű legyen a változás. Az új kezdet az az életérzés, ami lehetőség az új évnél. Képesek vagyunk-e megújulni? A kérdés nem az, hogy kell-e fogadalmat tenni, hanem az, hogy hogyan akarok változni. Mindenkiben megvan az intenció, hogyan akar jobbá válni, de a szándékon kívül nagyon fontos a tudatos tervezés.

Elek György: Az „új év, új Én” ígérete sokszor azt takarja, hogy ugyanazokat a vágyakat szeretnénk végre beteljesíteni, amelyek eddig nem sikerültek. Ebben nincs semmi rossz – csak fontos felismerni, hogy a vágyaink nem tűnnek el attól, hogy új dátumot mutat a naptár.

Az új év mindig különleges határvonalnak tűnik. Mintha január elsején nemcsak a naptár lapja fordulna, hanem mi magunk is. Ilyenkor célokat tűzünk ki, vágyakat fogalmazunk meg, és sokszor illúziókat kergetünk arról, hogy az „új évben majd mások leszünk”. Mégis, amikor az első hetek lendülete elmúlik, rá kell jönnünk: az új évbe ugyanazzal az Énnel léptünk be, akit a régi évben is ismertünk. A célok fontos kapaszkodók. Segítenek irányt adni, rendszert vinni a mindennapokba, és reményt adnak arra, hogy fejlődhetünk. Tanulásban, sportban, emberi kapcsolatokban vagy önismeretben mindannyian szeretnénk előbbre jutni. Az új év varázsa abban rejlik, hogy tiszta lapnak érezzük: úgy gondoljuk, most könnyebb lesz változtatni. A célok azonban csak akkor érnek valamit, ha nem menekülésből születnek, hanem őszinte felismerésekből. Ha nem azért akarunk mások lenni, mert szégyelljük a régit, hanem mert tovább szeretnénk építeni azt. A vágyak mélyebbről jönnek. Nem mindig hangosak, nem mindig konkrétak. Vágyunk arra, hogy elfogadjanak, hogy sikeresek legyünk, hogy megtaláljuk a helyünket. Ezek a vágyak gyakran nem változnak egyik évről a másikra, csak más formában jelennek meg. Az „új év, új Én” ígérete sokszor azt takarja, hogy ugyanazokat a vágyakat szeretnénk végre beteljesíteni, amelyek eddig nem sikerültek. Ebben nincs semmi rossz – csak fontos felismerni, hogy a vágyaink nem tűnnek el attól, hogy új dátumot mutat a naptár. Az illúziók talán a legveszélyesebbek. Az az elképzelés, hogy egyik napról a másikra megváltozunk, hogy a hibáink egyszerűen eltűnnek, gyakran csalódáshoz vezet. Illúzió az is, hogy a változáshoz előbb teljesen meg kell tagadnunk a régi önmagunkat. Valójában a „régi Én” tapasztalatokból, kudarcokból és sikerekből épült fel – ezek nélkül nem létezne az „új” sem. Az új év tehát nem feltétlenül az átalakulásról szól, hanem a folytatásról. Arról, hogy megtanuljuk elfogadni önmagunkat, miközben apró lépésekben haladunk előre. Az igazi változás nem látványos fogadalmakban, hanem kitartásban és őszinteségben rejlik. Új év jön, de a régi Én marad – és talán éppen ez adja a legnagyobb esélyt arra, hogy valóban fejlődjünk.

Dr. Tallian Cristian: Jó terv az, hogy tudatosan, lépésről lépésre építjük fel a változáshoz vezető stációkat, de ehhez szükség van egy tiszta és rendezett pszichére, mentális egészségre, jó lelki struktúrára, elsősorban önbizalomra, ami ezekben az esetekben többnyire hiányzik. Bízni kell abban, hogy igenis képes vagyok megcsinálni.

Amikor elolvastam a címet, az jutott eszembe, vajon miért ragaszkodunk ennyire azokhoz a sarokkövekhez, amelyeket magunknak állítunk fel az év folyamán. A változásnak kijelölt momentum is lehet egy jól megragadható, érvényes érv. Nyilvánvalóan itt a konvenciók számítanak, régóta úgy tartják, hogy az újévi fogadalmak biztosan bekövetkeznek. Két végletet tudnék megemlíteni a témával kapcsolatban. Az egyik az, amikor a változás kényszerré válik. Vannak olyan személyiségek, akik egy ideál után futnak, de ez olyan, mint a délibáb: soha nem érik el. Ezért állandóan görcsösek, hiszen az az énkép amit maguknak felállítottak és ami már-már életcéljukká válik, egyre távolabbinak tűnik. Ez az egyik problémás én-ideál, amely állandó feszültséggel jár, és az illető oda juthat, hogy egész életében szorong, majd depresszió is kialakulhat. Elég súlyos mentális következményekhez vezethet, mert soha nem lesz elégedett azzal, amit elér. Manapság elég sok ilyen esetet látok, ez az önmegvalósító társadalom egyik buborékja. Amit sokszor elénk hoznak, gyakran megfelelési kényszerhez vezet, valamint egy olyan ideál elérésének kényszeréhez, amelyet valószínűleg soha nem fog sikerülni elérni.

A másik végletet akkor tapasztalom, amikor különböző függőséggel küszködő emberekről van szó. Ők azok, akik állandóan ígérgetnek, és évente többször is megfogadják – főleg a hozzátartozók és a család nyomására –, hogy megváltoznak, jobbak lesznek, de sajnos ez nagyon ritkán sikerül. Ennek az oka, hogy nincs valódi belső motiváció. Külső tényezők hatására szeretnének megváltozni, de igazából nem érzik magukat elég erősnek a változás véghezviteléhez. Szinte minden esetre jellemző az alacsony önbecsülés, a gyenge önkontroll, a saját szellemi képességeikben való kételkedés.

Jó terv az, hogy tudatosan, lépésről lépésre építjük fel a változáshoz vezető stációkat, de ehhez szükség van egy tiszta és rendezett pszichére, mentális egészségre, jó lelki struktúrára, elsősorban önbizalomra, ami ezekben az esetekben többnyire hiányzik. Bízni kell abban, hogy igenis képes vagyok megcsinálni. Ilyen helyzetekben az ember legnagyobb ellensége saját maga. Hiába próbáljuk kívülről elérni, hogy a változást lépésenként hajtsa végre, és lássunk valamiféle javulást, az ígérgetéseken és halogatásokon kívül nem történik igazán semmi. Ennek oka, hogy ez a pozíció valamiért kényelmes számára, beleragadt, és hiányzik az az alapvető tényező, hogy megbízzon saját magában és abban, hogy képes lesz rá. Ezek gyenge személyiségű emberek, akik igazából nem is tudják, merre haladjanak. Egy öncsábító, önámító létben élnek, és becsapják magukat azzal, hogy ha idén nem sikerült, majd jövőre vagy valamikor máskor fog.

Orvosi szempontból számomra ezek a legnehezebb esetek. Az első azért, mert egy nagyon erős személyiségjegyről van szó, amelyet nehéz úgy alakítani, hogy az illető megértse: a délibábkergetés soha nem vezetett sikerre. Reális célokat kell kitűzni, nem elérhetetlen ideálokat hajszolni. A másik pedig azért nehéz, mert annyira gyenge a személyiség, hogy ahhoz, hogy egyet-kettőt előre tudjon lépni, először meg kell erősíteni, javítani az önbizalmán és elérni, hogy ő maga érezze a változás szükségességét, fontosságát.

Gnandt-Márkus Éva: Fontos, hogy erről beszéljünk, hiszen a változás mindenkit érint. Van, aki tudja, hogy ez a normális, ezen át kell esni, van, aki beleszakad. Ekkor jön a depresszió és jön minden vele együtt.

A téma kapcsán négy könyv – James Clear: Atomi szokások, James Hollis: Az élet második fele, Edith Eva Eger: A döntés, illetve Az ajándék – jutott eszembe, ami az én változásaimat segítette. Ezek azok a könyvek, melyeket én időnként átlapozok. Amikor az élet második fele című könyvet elolvastam, tudtam, hogy nem akármiért mozog bennem valami. A kötetben nagyon gyakorlatias módon le van írva, hogyan kell változtatni, hogyan kell az új szokásokat beiktatni az életbe, legyen szó akármilyen változásról. Edith Eva Eger könyveiben pedig arról van szó, hogy az elhatározás meg kell szülessen. Amíg az elhatározás nem születik meg, addig az egész csak egy illúzió. Elmondanék egy rövid élettörténetet. Hat éves küzdelem után most érzem azt, hogy eljutottam oda, ahova akartam. Amikor az ikreim megszülettek és ott volt a három gyerek, akkor én tudtam, hogy ez az egész, amit felépítettünk: egyetem, munka, karrier stb., nem úgy működik, ahogyan kellene. Nekem fontos a család, a hagyományok, a közös együttlét, ezért 2021-ben haza akartam jönni Kolozsvárról Szatmárnémetibe. Ez egy óriási változás lett volna. Eljöttünk, nézelődtünk, de aztán jött a megtorpanás. Megijedtem, hogy ekkora változást nem fogok elbírni sem én, sem a családom, a gyerekek. Aztán eltelt két év, közben érlelődött bennem az egész, hogy mégsem lesz így jó, valami mégis kell változzon, akkor jött a végső elhatározás, hogy hazajövünk. Amikor megtettük a lépést és hazaköltöztünk, ugyanazon végigmentem, amitől féltem, ott kattogott bennem, hogy jó döntés volt-e. Megint el kellett teljen egy kis idő, hogy érezzem a változásnak a pozitív hatásait és az önazonosság fontosságát. Hiába egy illúzió, hiába egy én-ideál, ha nem vagyok önazonos. El kellett jutnom odáig, hogy ez vagyok én. Nem régi én és új én, hanem én. Igazából az, ami ott van legbelül bennem és amit el akarok érni, amit felszínre akarok hozni, ahhoz mindezen a sok-sok kálvárián végig kellett mennem. Fel kell áldozni dolgokat, amiről korábban azt hittük, hogy jó. Nem azt mondom, hogy addig rossz volt. Nem az van, hogy negyvenéves leszek és eddig rossz volt, amit csináltam. Az egy másik életszakasz volt. Akkor úgy kellett csinálnom. Fel kellett ismernem, hogy már nem vagyok húszéves, van három gyerekem, már nem arról kell szóljon az életem, hogy építem a karrierem, hanem építem a családom, ez a kettő néha inkompatibilis, ezért jönnek a meghasonlások. Fontos, hogy erről beszéljünk, hiszen a változás mindenkit érint. Van, aki tudja, hogy ez a normális, ezen át kell esni, van, aki beleszakad. Ekkor jön a depresszió és jön minden vele együtt. Jöhet még a megfelelési kényszer, meg akarok felelni mindenkinek, a szüleimnek, volt tanáraimnak, meg akarok felelni annak a valaminek, amit tizennyolc évesen elképzeltem, nulla élettapasztalattal. Van, amikor eljutunk egy bizonyos szintre, és az egészet újra kell gondolni. Most is benne vagyok egy változásban. Tudom azt, hogy szeretném építeni a családomat, közben ott van a másik én, szeretnék szakmailag is kiteljesedni, mert volt huszonnéhány évem, amit erre építettem fel. A kettőt összhangba kell hozni. Addig, amíg nem lesz összhangba hozva, addig ott leszek az állandó kattogások és kérdések között.

Póti Eduárd: Én azt mondom, akkor tegyünk fogadalmakat, amikor az olyan szinten reális, hogy valóban érezzük, hogy arra szükségünk van. Ameddig nem érezzük, hogy létszükséglet az a fajta változás, amit szeretnénk elérni, addig soha nem leszünk kellőképpen motiváltak ahhoz, hogy végigcsináljuk.

Az énidő nagyon fontos az életünkben, az én esetemben ez néha zenehallgatással telik. Abban mindannyian egyetértünk, hogy szoktunk hibázni, és ha létezik igazi klasszikus hiba, ha az ember fogadalmakat tesz bármikor, statisztikák szerint ezeknek a fogadalmaknak a kilencvenöt százaléka harminc napon belül el szokott halni. Az emberek képtelenek betartani a fogadalmaikat. Mark Twainnek van egy bölcs mondása: „A dohányzásról pofonegyszerű leszokni. Én magam is legalább százszor megtettem.” Én is foglalkoztam az utóbbi időszakban az újrakezdés gondolatával. Úgy gondolom az a legnagyobb hibája a fogadalmaknak, hogy az ember nem kellően koncentrált, amikor fogadalmakat tesz. Ott van egy emelkedett pillanat, amikor a döntés boldoggá teszi. Lehet vannak más befolyásoló tényezők is: család, barátok, jó hangulat stb. Egy ilyen állapotban könnyű eldönteni azt, hogy holnaptól valamit másképp csinálok. Ezzel három óriási probléma van. Én ritkán teszek fogadalmat, volt már rá példa, hogy volt újévi fogadalmam. Az egyik probléma az, hogy amikor fogadalmat teszünk, az egyik nagy hibánk, ami miatt teljesíthetetlenné válik, hogy se nem elég konkrét, se nem eléggé mérhető, hogy én mit akarok ebből kihozni. Például szilveszterkor megfogadom, hogy holnaptól többet sportolok. Mit jelent a többet? Mérhető valamilyen formában, hogy mihez képest többet? Vagy: holnaptól egészségesebben élek. Ha nem tudom meghatározni, hogy ez mit jelent, akkor az egész értelmetlen. Ha a fogadalmak nem mérhetőek vagy túlvállaljuk magunkat, akkor nagyon hamar bekövetkezik a motivációvesztés. Nem vagyunk hajlandóak beismerni, hogy képtelenek vagyunk betartani a fogadalmat, végül kudarcot vall az egész. A legtöbb kudarccal az az ember szembesül, aki egész nap rohan. Én azt mondom, akkor tegyünk fogadalmakat, amikor az olyan szinten reális, hogy valóban érezzük, hogy arra szükségünk van. Ameddig nem érezzük, hogy létszükséglet az a fajta változás, amit szeretnénk elérni, addig soha nem leszünk kellőképpen motiváltak ahhoz, hogy végigcsináljuk. Erről az az anekdota jut eszembe, amikor a páciens elmegy az orvoshoz kivizsgálásra és azt mondja neki az orvos, hogy holnaptól napi egy óra testedzést kell végeznie. Erre az mondja a páciens: ne haragudjon doktor úr, inkább írjon fel valami gyógyszert, mert neki annyira sűrű a programja, hogy nem fér bele az egy óra testedzés. Az orvos erre azt válaszolja: két lehetősége van: vagy napi egy óra testedzés, vagy napi huszonnégy óra fekvés a koporsóban. Melyik felel meg legjobban az időbeosztásának? Ha rádöbbentem arra, hogy valóban szükségem van a változásra, akkor lehet sokkal könnyebben hozhatok mérhető döntést, mert hogyha valóban érzem a szükségét és valóban ragaszkodom ahhoz a változáshoz, amit szeretnék elérni, akkor stratégiát tudok építeni arra vonatkozóan, hogy azt hogyan érhetem el mérhető módon.

Kimpán Fisár Erika: Úgy gondolom saját magammal szemben kell egy önismereti vizsgálat, egy önreflexió, hogy az elindítson egy folyamatot, ami nem fog egyik pillanatról a másikra megtörténni. Elhatároztam, hogy jobban odafigyelek majd önmagamra és a környezetemre, hogy ne daráljanak be a hétköznapok rohanásai, a rengeteg feladat, hogy amikor hazamegyek egy kicsit csendesedjek el és tudjak visszavenni ebből a rengeteg teendőből, ami mostanában ránk zúdul.

Amikor megtudtam, hogy mi a témája a mai kerekasztal-beszélgetésnek, nagyon megtetszett a téma, mert engem eddig soha nem foglalkoztatott az újévi fogadalom, de más fogadalmak se. Talán azért, mert bele se gondoltam ennek a komolyságába vagy a hitelességébe. El kell mondanom, hogy betöltöttem a negyvenedik évem, s most először éreztem azt, hogy valami változás következik. Nem voltak külső jelek, de úgy éreztem, hogy ez most nem egy új kezdet, szeretnék én valamiben változni a következő periódusban. Ahhoz, hogy megtegyem az első lépéseket a változás felé, elemeznem kell, hogy mi volt eddig. Nem csak az elmúlt évet, hanem az elmúlt, legkevesebb tíz évet. Nekem sokat segített az, hogy visszatekintettem a múltba és elemeztem azt, hogy mi volt számomra pozitív, mi volt az, ami épített, ami boldoggá tett, ami hasznos volt számomra és a környezetem számára, illetve mi az, amit ebből tovább akarok vinni, és mi az, amit nem. Úgy gondolom saját magammal szemben kell egy önismereti vizsgálat, egy önreflexió, hogy az elindítson egy folyamatot, ami nem fog egyik pillanatról a másikra megtörténni. Elhatároztam, hogy jobban odafigyelek majd önmagamra és a környezetemre, hogy ne daráljanak be a hétköznapok rohanásai, a rengeteg feladat, hogy amikor hazamegyek egy kicsit csendesedjek el és tudjak visszavenni ebből a rengeteg teendőből, ami mostanában ránk zúdul. Ezt egyedül nem lehet megcsinálni, kell egy társ, aki ebben támogat. Nagyon sokat beszélgetünk a férjemmel erről és sok minden másról. Benne is látok egyfajta váltást, változást, megvan rá az igény, hogy egy kicsit jobban figyeljünk oda egymásra. Nem mondom határozottan, hogy eddig rosszul csináltam, megpróbálom felfedezni a hibákat és a rossz döntéseket, hogy azokat elemezni tudjam. Fel kell ismerni, hogy néha hozunk rossz döntéseket. Vannak rossz beidegződéseink. Ha nem elemezzük saját magunkat, nem jövünk rá, hogy hetekig-hónapokig nem voltunk tökéletesek. Mindennek van egy oka. Azt is fel kell tárni. A változtatáshoz felismerés is kell. Én sohasem törekedtem arra, hogy kreáljak magamról egy olyan ideált, ami elérhetetlen. Nem is azt érzem saját magammal szemben, hogy rengeteg mindenen kell változtatnom vagy visszafordulnom önmagamból, de a hibákat fel kell ismerni.

Bálint Kati: Talán meglepő, amit mondok, de minden pszichoterápia hasonló az újévi fogadalomhoz, hiszen minden terápia valójában a változás igényére épül. A változás útja pedig, ahogy az előbb is említettem nem egy könnyű út. Nem elegendő csak a kezdeti lendület, hanem kitartó lelkesedéssel kell tenni a lépéseket.

Valójában a fogadalmaink a legbelsőbb, legmélyebb vágyaink, melyeket csak és kizárólag a tudatosítás útján ismerhetünk meg. Tudatosítani pedig a befelé figyeléssel, önreflexióval tudunk, melyeknek lehetnek akár a mesék is eszközei, hiszen a mesék lehetnek olyanok, mint egy-egy tükör, képet mutatva nekünk a saját, igazi önvalónkról. Mit is jelent valójában az önreflexió? – annak a lehetőségét, hogy az ember felismerje miben és milyen mértékű változásra van szüksége ahhoz, hogy az önmegvalósításának az útján ne a saját maga ellensége legyen. Ne ő legyen az, aki magát a hétköznapi, berögzött hibás szokásaival távol tartja a fejlődéstől.

A fogadalmak, akárcsak a mesék, magát a tudattalant kell hogy megszólítsák, ehhez pedig ismerni kell a tudatalatti nyelvezetét, amely szimbólumokat, jeleket használ. Pontosan ez az oka annak, hogy az ilyen fogadalmakat az ember mindig bebugyolálja egy szimbólum keretébe. Az újévi fogadalom, például a „tiszta lap”, a számolás újrakezdésének, új fejezet indításának a szimbóluma. Minden új év egy új nappal kezdődik, amely önmagában semmivel sem különbözik a többi más naptól. A nap ugyanis ugyanúgy kel fel és teszi a dolgát, mint a többi bármely más napján az évnek, de az ember tudatában ennek a napnak mégis más jelentése van, innen pedig új lendületnek, új értékek megszerzésének, rossz szokások elhagyásának is itt tud teret adni.

Meseterápiás szempontból ezt úgy lehetne megfogalmazni, hogy az ember új narratíváknak, új történeteknek a fonalát indítja útnak. Új mesefonalat indít útnak, amelyben a főhős a megálmodott új történet jellemvonásait kell magára öltse. Mindez pedig akár hatalmas változásokat is képes lenne az ember életébe megindítani. A titok itt már nem a megkezdett történet, hanem maga a kitartás lenne, hogy mennyire tud a megadott személy állhatatos lenni abban, amit elindított. A változások útjára lépni ugyanis nem elegendő csak az első néhány lépésben jelen lenni, mert a változások szépen lassan meg is mutatják önmagukat, de pontosan ebben tud lenni a legnagyobb buktató. Ugyanis az ember mindig valahogy megtántorodik, amikor a változások beindulnak az életébe. A komfortzóna nyugalma és kényelme után beinduló áramlás akár annyira visszariaszthatja az embert, hogy az képes vissza is fordulni, az új mesefonalat és annak lelkesedését letenni és visszatérni a régi, megszokott, langyos, de már jól bevált életformához.

Talán meglepő, amit mondok, de minden pszichoterápia hasonló az újévi fogadalomhoz, hiszen minden terápia valójában a változás igényére épül. A változás útja pedig, ahogy az előbb is említettem nem egy könnyű út. Nem elegendő csak a kezdeti lendület, hanem kitartó lelkesedéssel kell tenni a lépéseket. A mai világnak egyik igazi nagy problémája, hogy mindent nagyon gyorsan, pillanatok alatt akar elérni. A főhős már az első néhány lépés után ott szeretne lenni a: „boldogan éltek, míg meg nem haltak” állapotába. A célok gyors elérését próbálja az ember céljául kitűzni. A célokat a kitartó hős mindig el fogja érni, de nem tud a dolgok végére érni, amíg meg nem tanulja értékelni a kisebb lépések örömét. Ugyanis nem a végső cél elérése a boldogság, hanem az életben meg kell tanulnia örülni az úton levésnek. Minden kicsi apró megtett lépés örömet kell adjon, visszajelzés értékű kell legyen, hogy úton vagyunk, haladunk és annak igenis örülhetünk, hogy tesszük azt, amit kell és oda érünk majd, ahová a lépéseinket tudatosan tesszük egyiket a másik után.