A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi témája: Emberi álarcok a hétköznapokban – kötelező és választott szerepeink. Résztvevők: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati meseterapeuta; Lepedus István tanácsadó tréner, családreferens; Vass Edit magyartanár; Bodea Gál Tibor színész; Bándi Johanna színésznő; Varga Szilárd Csaba, a Szatmárnémeti Református Gimnázium iskolalelkésze.

Dr. Frigy Szabolcs: A kérdés nem az, hogy viselünk-e álarcot, hanem az, mennyire tudatosan tesszük ezt. Fontos felismerni, mely szerepeket választjuk, melyeket írja ránk a társadalom, és melyeket kell időnként letennünk, mert túl nagy terhet jelentenek.

Farsang idején jelmezekbe bújunk, de a hétköznapokban sem járunk „meztelenül” – pszichológiai értelemben sem. Társas helyzeteinkben álarcokat viselünk, ennek pedig strukturális és pszichológiai okai vannak, és szorosan kapcsolódik identitásunkhoz is. Az álarc három alapvető funkciót tölt be: elrejt, véd és láttat. Az ember nem pusztán létezik, hanem folyamatosan szerepel. Hol tudatosan választjuk szerepeinket, hol pedig észrevétlenül kerülünk beléjük. Mintha ajtókat nyitogatnánk: minden ajtó mögött más-más színpadi helyzet vár ránk, és sokszor nem is tudjuk, mi következik a következő térben. A társadalomtudomány dramaturgiai modellje szerint mindannyian előadók vagyunk saját életünk színpadán. Vannak „előtérben” zajló szerepeink – például amikor tanárként állunk az osztály előtt –, és vannak „háttérszerepeink”, amikor kiléphetünk a reflektorfényből. Amikor szakmai szerepben vagyunk, az tipikusan előtérszerep. Otthon, apaként vagy anyaként a tanári szerep háttérbe húzódik. Az egészséges működés kulcsa az, hogy tudatosan és rugalmasan tudjuk ezeket a szerepeket előrehozni vagy hátrébb engedni. Furcsa és diszfunkcionális helyzetek alakulhatnak ki, amikor valaki nem tud váltani: amikor a tanár a családban is tanár marad, vagy az üzletvezető otthon is irányítani akar. A szerepek rugalmas kezelése érett személyiséget feltételez. A szakmai szerepek különösen erősen kötődnek társadalmi normákhoz. Él bennünk egy kép arról, milyen a „jó tanár”, a „jó orvos” vagy a „jó vezető”. Ezekhez viselkedési és etikai elvárások kapcsolódnak, sőt érzelemszabályozási normák is. Egy tanár például nem engedheti meg magának az érzelmi kirohanást az osztályban – ez is a szerep része. A szerepkonform viselkedés nem képmutatás, hanem a társadalmi működés alapja. A szerepek kiszámíthatóvá teszik a világot. Ha tudjuk, milyen keretek között kommunikálunk egymással, biztonságban érezzük magunkat. Nem véletlen, hogy a filmek és színházi darabok humora gyakran abból fakad, hogy valaki kilép a szerepéből, vagy felborítja a megszokott mintákat. Vannak szerepek, amelyeket választunk: hivatásunkat, családi szerepeinket, önkéntes tevékenységeinket. Ezekkel könnyebben azonosulunk. Ugyanakkor léteznek ránk írt szerepek is: a nemi szerepek, az életkorhoz kötődő elvárások, a társadalmi státuszhoz kapcsolódó minták. Már születésünkkor készen áll egy konstrukció arról, hogyan „kell” viselkednie egy lánynak, egy harmincévesnek vagy egy sikeres vállalkozónak. A pszichológiában ismert a „perszóna” fogalma: az a társas arc, amelyet a világ felé fordítunk. Ennek védelmi funkciója is van. Senki sem látja teljesen önmagát, és nem is szeretnénk, ha mindenki minden belső rezdülésünket ismerné. Az érzelmeink átszűrése egyrészt védelem a külvilággal szemben, másrészt a kapcsolataink stabilitását szolgálja. Fontos, hogy tisztán tartsuk szerepeink határait. Ha például egy tanár-diák kapcsolatban a szakmai szerep helyett más – például nemi – szerep kerül előtérbe, az már az abúzus irányába mutat. A szereptisztaság etikai kérdés is. A modern világban az „egomarketing” különösen hangsúlyossá vált. A közösségi média lehetővé teszi, hogy gondosan megszerkesszük, mit mutatunk meg magunkból. Szelektálunk: mit osztunk meg, milyen képet alakítunk ki magunkról. Az online jelenlét sokszor tudatos konstrukció. Ugyanakkor előfordulhat érzelmi inkontinencia is: amikor valaki kontroll nélkül oszt meg mindent, reggelitől vacsoráig, érzelmi szűrő nélkül. Sokan azt gondolják, hogy személyiségük nagy részét kontroll alatt tartják, mégis, egy figyelmes szemlélő, vagy egy komfortzónából kizökkentő helyzet sok mindent leleplezhet. A metakommunikáció gyakran többet árul el rólunk, mint a tudatosan megformált szavaink. Szerepek nélkül nem létezünk a társadalomban. A kérdés nem az, hogy viselünk-e álarcot, hanem az, mennyire tudatosan tesszük ezt. Fontos felismerni, mely szerepeket választjuk, melyeket írja ránk a társadalom, és melyeket kell időnként letennünk, mert túl nagy terhet jelentenek. Az érett személyiség nem azonosul kizárólagosan egyetlen szereppel. A szerepek rugalmas integrációja teszi lehetővé, hogy hitelesek maradjunk, miközben alkalmazkodunk a különböző életterekhez. Így az álarc nem teher, hanem a kapcsolódás eszköze lesz – amely segít eligazodni a társas világban, miközben megőrizzük belső önazonosságunkat.

Vass Edit: Úgy érzem, az álarcok és szerepek kapcsán keveset beszélünk az önazonosság kérdéséről. Pedig sokunk számára alapvető törekvés, hogy a különböző szerepeinkben meg tudjuk élni önmagunkat.

A témához kapcsolódva Rakovszky Zsuzsa Állapotváltozások című kötetéből hoztam egy idézetet: „Igen, ez volt az év, mikor megszülettem./ Két csillag állt a kórházkert felett,/ télkezdetkor, hajnali szürkületben,/ jéghártya vonta be a bombatölcséreket,/ mikor idő s tér csapdájába estem,/ lakcímet kaptam, testet és nevet,/ időt, hogy ússzam benne, mint folyóban/ és körülményeket, hogy meghatározódjam,/ s én én legyek. Itt viszont már tavasz van,/ széljárta parkban rozzant sportkocsi,/ fejkendős kisgyerek néz láthatatlan/ célpont felé dölyfös tábornoki/ pillantással, ifjú anyák kalapban,/ mögöttünk egy plakát a Pártot élteti./ (Hogy melyiket? Elárultad magad:/ harminc körül lehetsz, vagy még fiatalabb…). Számomra ez a vers gyönyörűen foglalja össze létezésünk origóját, és szorosan kapcsolódik ahhoz a gondolathoz, amelyet Frigy Szabolcs is érintett: megszületünk, élünk, és az idő múlásával a társadalmi lét számtalan szerepet ruház ránk – annyit, amennyit elbírunk. Idővel pedig kiderül, hogy ezek a szerepek „ránk szabott ruhák”-e, vagy inkább szűknek, esetleg túl bőnek bizonyulnak. Úgy érzem, az álarcok és szerepek kapcsán keveset beszélünk az önazonosság kérdéséről. Pedig sokunk számára alapvető törekvés, hogy a különböző szerepeinkben meg tudjuk élni önmagunkat. Hol találjuk meg azt a pontot, ahol azt mondhatjuk: tanár is vagyok, anya is vagyok, feleség is vagyok – és mindez egyszerre én vagyok? Ezek a határok gyakran összemosódnak, mégis azt vallom, hogy ha vannak szilárd elveink, azok mentén képesek vagyunk egységben élni az életünket. Számomra minden szerepben az a legfontosabb kérdés: tudok-e önazonos maradni? Amikor a pedagógusi hivatást választottam, tudatosan vállaltam, hogy valami szépet és jót szeretnék továbbadni. Ez a belső meggyőződés ma is bennem él. Nem az határoz meg pedagógusként, hogy milyen közegben dolgozom. Sőt, hiszem, hogy a szerényebb körülmények között élő gyermekek talán még inkább vágynak a figyelemre, az igényességre és az őszinte odafordulásra, mint azok, akik mindent megkapnak a mindennapokban.

Varga Szilárd: Nem az a kérdés, hogy hordunk-e álarcot, hiszen mindannyian hordunk. A valódi kérdés inkább az: tudjuk-e még, kik vagyunk alatta?

Az ego fogalmát jól ismerem, és egyetértek azzal a gondolattal, hogy az egyik alapvető problémánk az, hogy Istent, a Teremtőt kizártuk az életünkből, miközben különféle – választott vagy ránk kényszerített – álarcokat viselünk. Nem az a kérdés, hogy hordunk-e álarcot, hiszen mindannyian hordunk. A valódi kérdés inkább az: tudjuk-e még, kik vagyunk alatta? Gyakran azért veszítjük el önazonosságunkat, mert meg akarunk felelni egy olyan rendszernek, ahol minden azon múlik, mit gondol rólunk a környezetünk. Belekerülünk egy lefelé húzó örvénybe, és miközben mások elvárásainak próbálunk megfelelni, önmagunkról feledkezünk meg. Elfelejtjük szeretni magunkat. Ez a jelenség nem új keletű. Már az ókori görög színjátszásban is álarcokat viseltek a szereplők. A Biblia pedig számos helyen figyelmeztet arra, hogy hitünk és életünk legyen képmutatás nélküli; hogy mi vagyunk a világ világossága, és életünkkel, jó cselekedeteinkkel dicsőítsük a mennyei Atyát. A történet talán a bűnesetnél kezdődött, amikor az ember eltávolodott Istentől és a természettől. A természettel való harmóniában ismerhetnénk fel igazán a rendeltetésünket, hiszen arra kaptunk meghívást, hogy őrizzük és fenntartsuk a teremtett rendet. Ehelyett egy mesterséges világban élünk, ahol gyakran az a célunk, hogy minél sikeresebbnek és tökéletesebbnek tűnjünk. Talán a legelterjedtebb álarc az, hogy „jól vagyunk”. Ha megkérdeznek bennünket, ezt válaszoljuk – miközben belül érezzük, hogy valami nincs rendben. A lélek mélyén kérdések, bizonytalanságok és terhek húzódnak. Sokszor az erő látszatát keltjük, azt mutatjuk, hogy nincs szükségünk senkire. Számomra azért könnyebb erről beszélni, mert az önazonosságomat a hitemben találom meg. Az Istennel való kapcsolatomban olyan mélységeket élhetek meg, amelyeket senki mással. Vannak az életemben titkok, amelyeket rajtam és a Teremtőn kívül senki nem ismer. Ezeket egy életen át hordozni súlyos teher lehet. Jó, ha az ember talál egy bizalmi személyt – akár egy pszichológust –, akinek megnyílhat. Különösen közel áll hozzám az a bibliai rész, amikor Isten elhívja Jeremiást. Jeremiás fiatalnak és tapasztalatlannak érzi magát, túl nagynak tartja a feladatot. Isten azonban így szól hozzá: „Mielőtt az anyaméhben megformáltalak, már ismertelek; mielőtt megszülettél, kiválasztottalak.” Hiszem, hogy minden ember küldetéssel érkezik erre a világra. A világi szerepeket és álarcokat olyan rétegeknek látom, amelyek lassan ránk rakódnak, miközben valódi önmagunk egyre mélyebbre temetődik. A kérdés az, mi a rendeltetésünk, és kinek akarunk elsősorban megfelelni. Számomra ez két irányt jelent: a Teremtő Isten felé és önmagam felé. Ha megtanulom helyesen szeretni önmagamat, hiteles tudok maradni. Így – akár választott, akár kötelező szerepeket viselek – be tudom tölteni azt a hivatást, amelyre születtem.

Bándi Johanna: A művészet, mint a transzcendencia eszköze, emlékeztet minket, az időtlen lényegünkre a mulandó világban.

Életem legfontosabb pillanata azt volt, amikor az univerzum olyan kvantumélménnyel ajándékozott meg, melynek hatására minden szerep lehullott rólam. Azon a napon betelt a szívem szeretettel és a tiszta tudat mezején szemlélhettem, hogy nem vagyunk más, mint színtiszta szeretetfény. Mindenben és mindenhol fényt láttam és megismertem a mindennel való egység misztériumát. Láttam, hogy minden teremtményben ott vagyok: én vagyok az állat, akit legyilkolnak, én vagyok az útszéli koldus és én vagyok a mezőn illatozó és hervadó virág egyben, magamat láttam a kollégám szemében és aki vagyok, az nézett rám vissza a tükörképemből is, az az egy, aki örök. Kiderült számomra, hogy nem vagyunk elválasztva, mindez csupán az elme játéka, puszta illúzió és valójában minden egy és egybetartozik, és hogy sokkal többek vagyunk annál, mint amit sejtünk önmagunkról. Ez a felismerés radikális életmód változtatáshoz vezetett, minden téren. Az elme nélküli állapot vált a legfontosabb célommá, végül is ebből születik minden, amit alkotásnak nevezhetünk. A művészet, mint a transzcendencia eszköze, emlékeztet minket, az időtlen lényegünkre a mulandó világban. Ahogyan Ralph Waldo Emmerson mondja: „A szépség Isten kézjegye a világon. A művész nem teremt, hanem csak eltávolítja az akadályokat, hogy a forma nélküli fény átragyoghasson az anyagon.” Mert minden, ami jön és megy, az nem valós, az nem létezik, az csupán illúzió. És talán a legnagyobb bűn, amit elkövethetünk, az az, ha megfeledkezünk arról, akik valójában vagyunk.

Lepedus István: Az álarc játék is tud lenni és pozitív, az álarc mögé bújok és mást mutatok, mint ami vagyok. A szerepeket, ha ki is akarjuk gyomlálni az életünkből, elég nehéz, mert a gyerekkorunk óta elkísérnek.

Nálam különválik az álarc és a szerep. Az álarc játék is tud lenni és pozitív, az álarc mögé bújok és mást mutatok, mint ami vagyok. A szerepeket, ha ki is akarjuk gyomlálni az életünkből, elég nehéz, mert a gyerekkorunk óta elkísérnek. Az első szerep, ami eszembe jutott, az a konfliktus. A nürnbergi perben volt először kimondva, hogy valakit nem ment fel a szerepe a saját erkölcsi döntése miatt. Arra hivatkozva, hogy utasítást kaptam és ölnöm kellett, az nem magyarázat. Szerepkonfliktust látok akkor is, amikor a házaspárok panaszkodnak, hogy valamelyik félnek milyen sok szerepnek kell megfelelnie. Munkahely, házastárs, szülő stb. Nem könnyű megfelelni ezeknek a szerepeknek úgy, hogy maradjon énidő is. Egy másik dolog a szereptanulás. Van egy foglalkozás, amikor fiatalokat készítünk fel az első randira, a párkapcsolati feladatokra, hogy tudjanak ellentmondani olyan kéréseknek, amelyek nem kedvezőek számukra stb. Egy másik megközelítés: a közösségekben és a csapatmunkában az az érdekes, hogy a különböző szerepek együttes jelenléte adja a legjobb csapatmunkát. Nem az az igazán jó csapat, ahol mindenki fantasztikus vezető vagy kreatív ötletgyáros, hanem szükség van kritikus, passzív nézőkre is. Ugyancsak szükség van a sérült személyekre is, nem csak az egészségesekre.

Bodea Gál Tibor: Álarcok, szerepek, kényszerek mögött élünk, de a kérdés mindig az, hogy ki is vagyok én valójában.

Hosszú időre lenne szükség ahhoz, hogy ennek a témának minden részletét meg tudjuk beszélni. Mi a szerep? Mi az, amit elvárnak tőlünk? Mi az, amit ránk akarnak kényszeríteni és hiába utasítjuk vissza, azért is ránk teszik. Álarcok, szerepek, kényszerek mögött élünk, de a kérdés mindig az, hogy ki is vagyok én valójában. Ha én erős tudok lenni, akkor ezekben a szerepekben eltűnhetnék vagy tökéletesen megfelelhetnék. Megpróbálom mindegyiket tökéletesen csinálni. A színészi munkám során nagyon sok szerepet játszom, sok álarcot viselek, de a színpadon nem önmagam játszom, hanem egy kapott szerepet. Korábban azt hittem, hogy milyen nagy szabadság színésznek lenni, de ma már nem a színész alakítja a szerepet, hanem a rendező mondja meg, mit tegyen a színész a színpadon.

Bálint Kati: Dönthetünk bárhogyan, bármit mutathatunk a külvilág felé, lehet örök a mosolyunk, viszont egyetlen aranyszabályt sohasem szabad megszegnünk, a külvilág felé bármit is mutassunk, önmagunknak soha nem hazudhatunk.

Olyan szépen elhangzott az előbbi hozzászólásoknál, hogy az ember a Földre egy pontos és precíz küldetéssel érkezik. Valójában én hiszek abban, hogy ez így van és az embernek tényleg van egy fentről kapott küldetése, amely mint egy belső, lelki GPS vezeti őt a saját életútján. Az ember azonban sokszor képes elbizonytalanodni és nagyon sokszor kételkedik abban, ami intuíció szinten nagyon is jelen van a tudatában: vajon tényleg neki kell megvalósítania azt a bizonyos dolgot? Biztos, hogy ő van erre a feladatra kiválasztva? Vágyik arra, hogy képviselje azt, amire kiválasztatott, mégis sokszor azt hiszi, hogy az csupán egy megvalósíthatatlan álom és, hogy talán nem kellene pontosan neki felvállalnia azt. Valahogy így van ez a szerepeinkkel is. Azt gondolom, hogy a szerep nem mindig és nem minden esetben rossz. A szerep ugyanis nagyon sokszor pontosan az a küldetés, amiért jöttünk. Bele kell állni ebbe a szerepbe, amelynek vannak határai, és amely védőpajzsként is működhet. De negatív oldala is lehet ezen szerepeknek, mégpedig az ott kezdődik, amikor az ember annyira azonosul a felvállalt szerepével, hogy elfelejti a legfontosabbat: ő maga nem teljes mértékben azonos a szerepével. Pontosan így volt ez Óz, a nagy varázsló történetében is. Óz megálmodott és meg akart valósítani egy várost. Arra vágyott, hogy az embereknek, akik a közelében élnek egy Smaragdvárost tudjon adni. Egy olyan különleges helyet, ahol nemcsak a fű zöld, hanem zölden süt a nap, zöld a felhő – minden zöld. Egyszer csak rájött, hogy ezt úgy tudja megvalósítani, ha mindenkinek, aki a városban lakik, ad egy zöld lencséjű szemüveget. Ez meg is történt, és mindenki boldog volt. Csakhogy telt-múlt az idő, és egy adott pillanatban Óz azt vette észre, hogy az emberek azért mennek rendre hozzá, hogy arra kérjék, változtassa meg a valóságot, tüntesse el a Smaragdvárost, mert unalmassá vált számukra az, hogy abban minden zöld. A mese szépen leírja, hogy hosszú időbe telt, mire Óz rájött: az emberek elfelejtették, hogy nem a valóság zöld, hanem a szemüvegük lencséje kelti ezt a hatást. A megoldás pedig nem „varázslás”, csak a szemüvegük levétele kellett volna legyen. Nos, ez történik nagyon sokszor velünk is. Nem kimondottan a szerepeink felvállalásával járó feladat a gond, hanem az, amikor elfelejtjük, hogy nem teljesen és tökéletesen azonosak vagyunk a szerepeinkkel. Hiszen az álarcaink mögött mi magunk vagyunk jelen. Egy másik jelenség, amellyel pszichológusként gyakran találkozunk, hogy emberek mindenáron meg akarnak felelni a szerepeiknek. Előfordul azonban, hogy a szerepek játszmákká alakulnak át. Eric Berne az Emberi játszmák című művében ír arról, hogy az emberek a szerepeikkel visszaélve átlépnek a hatalmi harcok terébe. Ilyenkor az emberek már nem lojálisan szolgálnak, nem küldetést teljesítenek, nem adni vagy segíteni akarnak, hanem manipulálnak. Hatalmukat saját javukra akarják fordítani, egójukat építik és fényesítik, csak önös érdekeiket tartva szem előtt. Egy másik fontos aspektus, amit meg kell említenünk ebben a témakörben, az maga az életkor. Hiszen amikor már kiépült és szépen körvonalazódott a személyiség, és különböző szerepekben vagyunk jelen, az eddig elmondottak nem jelenthetnek visszafordíthatatlan problémát. A gond akkor jelentkezik igazán, amikor egy kiforratlan személyiség, például egy gyermek kerül abba a helyzetbe, hogy bizonyos szerepekkel teljesen azonosuljon. A szerepek ugyanis néha annyira rá tudnak tapadni a gyermekekre, hogy szinte lehetetlen leválasztani őket arról a hitről, hogy a szerepe és ők azonosak, és ilyenkor még nehezebb, ha a környezet is azt erősíti meg bennük, hogy ők maguk azok. Például a verekedésbe gyakran keveredő gyermeket gyakran azonosítják az agresszív szereppel, bűnbakként kezelik, ha történik valami, akkor mindig megtalálják benne a leosztott szerepét, és mivel ez nagyon sokszor megismétlődik, azonosítják is a gyermeket a negatív hőssel. Minél jobban mélyül ez a helyzet, a gyermek annál jobban viselkedik a szerepének megfelelően. Nagyon nehéz abban megerősíteni, hogy a rossz gyerek álarca mögött ott van egy döntési lehetőségekre képes kis ember, aki lehetne jó is, ha úgy döntene. De nemcsak az agresszív gyerekek kerülnek ilyen helyzetbe. A félénk, szorongó gyermekek is, akik visszahúzódnak a saját „csigaházukba”. Aztán ott vannak a magukat a bohóc szerepével azonosító gyerekek: ők a nevettetők, a kacaghatók. Néha ezek a szerepek megalázóak, és arra kényszerítik őket, hogy félretegyék mindazt, amit valójában tudnak és képviselnek. A mesékben azonban meg lehet mutatni, hogy a királyi udvar „bolondjai” valójában „bölcsek” voltak – és a kacagtató álarc azért állt jól nekik, mert agyuk vágott mint a borotva és sokszor hihetetlen dolgokat állítottak. De a szereppel való azonosulás nem végérvényes, lehet jópofának lenni, de nem kell hozzá a szakmát „főállásban” képviselni. Így kell tudatosítani a gyermekekben is, hogy megéri-e nekik az iskolai közösségek keretén belül ezen „bohóc” álarc maszkja mögé bújni?! Manapság gyakran látjuk, hogy meseterápia segítségével a gyerekek szépen ki tudnak lépni ezekből a beragadt szerepekből. De már maga a tudat, hogy ezen „örvények” magukkal tudják ragadják őket, el kell gondolkoztasson minket, felnőtteket. Viszont nekünk, felnőtteknek is van dolgunk, nemcsak a gyermekeinkkel, hanem önmagunkkal is. El kell jutnunk oda, hogy megismerjük önmagunkat. El kell jutnunk oda, hogy ki tudjuk mondani: én vagyok. Nem tudjuk kikerülni a szerepeket és az álarcokat sem, és talán nem is szükséges. Egyetlen dolog a fontos: lehetnek titkaink, húzhatunk határokat, nem feltétlenül kell mindent önmagunkról másoknak elmesélnünk, megmutatnunk, feltárnunk. Jogunk van a saját intim terünkhöz, a saját kis belső világunk diszkréciójához, ahová azt és addig engedünk be, akit akarunk és akiben bízunk. Dönthetünk bárhogyan, bármit mutathatunk a külvilág felé, lehet örök a mosolyunk, viszont egyetlen aranyszabályt sohasem szabad megszegnünk, a külvilág felé bármit is mutassunk, önmagunknak soha nem hazudhatunk. Mert ha önmagunknak hazudunk, a lelkünk darabokra hullik szét és akkor járhatjuk a saját életmesénk hosszú és kacskaringós útját, amíg önmagunkat megint egésszé nem rendezzük vissza.

Dr. Tallian Cristian: Úgy gondolom, időnként mindannyiunknak jót tenne kilépni a szerepeinkből, levenni az álarcot. A segítő szakmákban különösen nagy a veszélye annak, hogy az emberre ráragad a szerep, és végül már nem tudja letenni.

Társadalmi szerepeinket nagyrészt a konvenciók alakítják. Számtalan kimondott és kimondatlan elvárás vesz körül bennünket, amelyekhez alkalmazkodunk. Válaszként szerepeket veszünk fel, hogy megfeleljünk, hogy beilleszkedjünk, hogy elfogadjanak. Idővel ezek a szerepek szinte észrevétlenül ránk simulnak, és már nem is mindig tudjuk, hol végződik a szerep, és hol kezdődünk mi magunk. A szakmám miatt gyakran visszatérek ahhoz a kérdéshez, miért szeretem a pszichiátriát. Talán azért, mert ott sokszor lehullanak a konvenciók, és velük együtt a szerepek is. Egy szkizofrén vagy mániás beteg nem igazodik a társadalmi elvárásokhoz. Nem mérlegeli, hogy amit mond vagy tesz, zavar-e másokat. Azt éli, amit érez. Ami abban a pillanatban megszületik benne, azt szabadjára engedi – nyersen, szűretlenül, őszintén. Ez időnként mélyen elgondolkodtat. A pszichiátriában dolgozókról gyakran mondják félmosollyal, hogy „ők sem egészen százasok”. De van egy pillanat, amikor komolyan felteszem magamnak a kérdést: vajon kinek van igaza? A betegnek, vagy nekem? Én állok a realitás talaján, vagy ő lát meg valamit, amit én már nem tudok? Sokszor beszámolnak olyan érzésekről, benyomásokról, amelyek racionálisan nézve bizarrnak, valószerűtlennek tűnhetnek. De honnan tudhatom teljes bizonyossággal, hogy mindez pusztán a betegség megnyilvánulása? Mi van, ha néha egy mélyebb, ösztönösebb igazság tör felszínre bennük – olyasmi, amit mi, „normálisak” gondosan elfojtunk a konvenciók és szerepek rétegei alatt? Úgy gondolom, időnként mindannyiunknak jót tenne kilépni a szerepeinkből, levenni az álarcot. A segítő szakmákban különösen nagy a veszélye annak, hogy az emberre ráragad a szerep, és végül már nem tudja letenni. Egész életén át hordozza, mert azt hiszi, ez az ő valódi arca. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés: vajon nem könnyebb-e annak, aki képes levetni mindezt, és nem érdekli ki mit mond? Igaz, ők nem illeszkednek a megszokott társadalmi rendbe, és számszerűleg kevesebben vannak, mint mi. Mégis érdemes elgondolkodni azon, mit nevezünk normalitásnak, és ki húzza meg annak határait.