„Nagyon hálás vagyok, hogy itt lehetek, nem is akarnék máshol lenni!”
„Szeretem a klasszikus formákat, megnyugtatnak, rendet teremtenek bennem. A legtöbbször szerzőként tudatosan klasszikus zenei formákba öntöm a zenei gondolataimat” – vallja Bakk-Dávid László, a Harag György Társulat zeneszerzője.
– Hogyan jellemeznéd magad öt szóban?
– Hát inkább 5 szóval, ha nem bánod.
Életem nagy részében mindig másokban láttam meg először az értéket. Ezt sajnos családi mintának köszönhetem. Bármennyire banálisan, vagy viccesen hangzik, de nagyon sok mindent az elmúlt időszakból egy balesetnek köszönhetek, amikor ezelőtt másfél évvel egyszer úgy keltem fel 120 kilósan a zongora mellől, hogy megreccsent mindkét térdem. Úgy mentem haza a színházból, mint egy nyugdíjas tata. Az orvos azt mondta, le kell fogyjak. Bizony meg is ijedtem, hogy mi lesz az egészségemmel. Ezt megelőzően már évek óta abbahagytam a cigit, és az italt is letettem, de sajnos ezeket a szenvedélyeket többek között a túlevéssel helyettesítettem, ami végül ehhez a balesethez vezetett. Szóval végül lefogytam, és ez adott egy újfajta önbizalmat, illetve egy csomó más dolgot is elindított az életemben, amiket nagyon rég vagy egyáltalán nem éltem meg. Így az első szó, ami eszembe jut magamról, az az, hogy „fejlődőképes”.
További négy szó: „lojális”, „megfelelési kényszeres” (ez két szó, ugye?), néha „agresszív” – ez utóbbi tényleg ritkán manifesztálódik a külső szem számára, mégis fontosnak tartom megjegyezni, mert belül sokkal többször érzem ezt az impulzust, valamint kreatív szempontból is fontos mozgatórugó nálam.
– Kedvenc író/ festő/ költő/szobrász/énekes/együttes?
Nagyon sok szépirodalomnak nevezett regényt olvastam és szeretek, de kedvenc íróként Stephen Kinget említeném. Miatta szerettem meg az olvasást kiskamasz koromban, és még manapság is szívesen olvasok tőle szinte bármit.
Kedvenc költőm pedig József Attila.
Az utóbbi időszakban az Alien: Romulus miatt újranéztem az összes régebbi Alien filmet, és ismét fellángolt bennem a H. R. Giger mánia, úgyhogy kedvenc képzőművészként most őt jelölném meg. Amúgy szeretek járni kiállításokra. Legutóbbi időszakban pont Kézdivásárhelyen (a szülővárosomban) voltam kettőn, az egyik a legrégebbi barátom kiállítása volt, Sárosi Mátyás Zsolté, aki szerintem előbb-utóbb nagyon híres lesz, mert elképesztő módon releváns amiket csinál, érdemes rákeresni a neten. A másik az ő édesapjáé, Sárosi Csabáé volt.
Kedvenc énekesem nincs, ahogy kedvenc együttesem sincs már régóta, de rengeteg nem komolyzenei stílust meghallgatok. Nagyon fontosnak tartom, hogy mindenféle zenei stílust ismerjek valamennyire, mert sosem tudhatom, mire van szükség egy színházi munka kapcsán.
– Mit olvasol éppen?
– Éppen az egyik kedvenc könyvemet olvasom újra, a Mester és Margaritát, ugyanis ebben az évadban színpadra visszük a társulattal.
– Kedvenc szín/ szó/ forma/íz/ napszak/ illat/zenei műfaj?
– Abszolút béna vagyok a színek ismeretében, öltözködésben például nagyon hajlok a fekete-fehérre, de mindenképpen a sötétebb árnyalatú színekre.
Kedvenc szó? most csupa hülyeség jut eszembe, olyanok, mint a „gatyul”, vagy „tyóny” és a „repatarurgyán”, aki tudja, az tudja, hogy ezek honnan vannak. :))
Szeretem a klasszikus formákat, megnyugtatnak, rendet teremtenek bennem. A legtöbbször szerzőként tudatosan klasszikus zenei formákba öntöm a zenei gondolataimat.
Kedvenc ízem az édes-sós kombó, kedvenc napszakom a pirkadat. A citrus illatot, főleg a grapefruitot nagyon szeretem újabban.
Abszolút kedvenc zenei műfajom nincs, de a metal műfajból még ma is sokféle együttes munkásságát követem.
– Kedvenc zeneszerző?
– Na igen, ez nagyon nehéz kérdés. Rengeteg szerzőt tudnék felsorolni, hogy ki melyik művével hatott rám a leginkább. De talán leghamarabb Johann Sebastian Bach neve jut eszembe, rögtön őt követi Bartók Béla, Ligeti György és Steve Reich.
– Mesélnél magadról? Gyerekkor, iskolás és egyetemi évek… álmok és megvalósítások. Mikor figyeltek fel rá a szüleid, hogy muzikális vagy?
– Nagyon ambivalensen viszonyulok a gyerekkoromhoz. Egyrészt tudom, hogy a szüleim és a nagyszüleim a tudásuk szerint a lehető legjobban neveltek engem és a nővéremet. Ezért örökké hálás leszek értük, és nagyon szeretem őket. Valószínűleg nagyon érzékeny gyerek lehettem, másképpen érzékeny mint a nővérem, mert rajta mindig láttam, hogy jobban kezel mindenféle életbeli helyzetet, mint én. Én nagyon hajlamos voltam átvenni környezetem hangulatát, ami egyébként manapság is így van. És az anyai nagyszüleim házán kívül nem volt egyetlen hely sem, ahol mindig, minden pillanatban teljes érzelmi biztonságban érezhettem volna magam. Nagyon korán adtak óvodába (két és fél évesen), ahol sokat szenvedtem, emlékeim szerint. Ráadásul sokszor nagyon későn jöttek értem, hogy hazavigyenek. Összesen öt évet jártam óvodába, ez alatt az öt esztendő alatt pedig a legkisebből és a leggyengébből, a legnagyobbá és a legerősebbé váltam, szóval volt mit megtorolni… Otthon a szüleim nem mindig jöttek ki egymással, és ezt a stresszt sokszor verekedéssel és egyéb agresszív cselekedetekkel igyekeztem levezetni. Az, hogy mégis egy relatív kiegyensúlyozott ember lettem harmincnyolc éves koromra, azért van, mert a művészi közeggel, de ezen belül is később a színház egy olyan részével találkozhattam, amely gyógyító hatással volt rám. Amúgy szent meggyőződésem, hogy a művészet gyógyítja a lelket, erősíti az empátiát. Én biztos vagyok benne, hogy a zene iránti szenvedélyem rengeteg későbbi balhétól megmentett líceumista koromban. De huszonéves koromban még így is nagyon zárkózott ember voltam, aki félt az intimitástól, és utált fellépni a színpadra. A lámpaláztól végül végérvényesen az a színházi látásmód szabadított meg, amit Sardar Tagirovsky barátom képvisel, akinek életem végéig hálás leszek emiatt.
Egyébként a zenének a család örmény ágában nagy hagyománya volt, szinte mindegyik felmenőm tudott valamilyen hangszeren játszani. Nagytatám is, aki kémiatanár volt, hallás után mindenféle nótát tudott zongorázni. De van olyan nem egyenesági felmenőm is, aki Kodály-tanítvány volt, s bár az apja eltiltotta a zeneakadémiai tanulmányaitól, végül hobbiból így is zeneszerzőként tevékenykedett élete végéig, igaz, hogy egyáltalán nem volt ismert szerző.
Én állítólag hamarabb énekeltem gügyögve nagytatám hasán szökdécselve, minthogy megtanultam volna beszélni. Az első kompozícióm egy saját vallásos ének volt, amit 7 évesen komponáltam. Már nem emlékszem a szövegére, csak a dallamára. Ekkor derülhetett ki a szüleim számára, hogy érdemes engem talán a zene felé terelni, mert csakhamar a helyi zongoratanárnő vett kezelés alá, ahová a nővérem is járt. Viszont ez a tanárnő nagyon szigorú volt, és emlékszem, mindig ráütött a kezemre vagy a tarkómra, valahányszor hibáztam. Emlékszem, hogy egy ilyen alkalomkor annyira megelégeltem, hogy felpattantam és hazaszaladtam zongoraóráról azzal a mondattal, hogy én többet nem akarok zenével foglalkozni. Szerencsére 7. osztályos koromban elcsentem a nővérem gitárját, mert akkoriban nagyon megtaláltam magam a metal zenében, és álmodoztam arról, hogy híres metal zenész leszek. Hallás után kezdtem el kedvenc dalaimat játszogatni. Aztán megérett arra is az igényem, hogy gitárleckéket vegyek. Ekkor került be az életembe ismét a klasszikus zene.
A szüleim és nagyszüleim egyaránt teljes támogatásukat adták nekem, amikor eldöntöttem, hogy otthagyom Kézdivásárhelyt és a Nagy Mózes Líceumot, ahol egyébként anyám volt az osztályfőnököm, és IX-től a Sepsiszentgyörgyi Művészeti Líceumba (ma Plugor Sándor Művészeti Líceumba) megyek gitárszakra. Anyám angoltanárnőként szerette volna, ha nyelvosztályba megyek, vagy legalább az iskolájában maradok. Én kacérkodtam eleinte b-opcióként a matek-infó szakkal, az informatika miatt, mert azt is nagyon szerettem, de szerencsére annyi pozitív visszajelzést kaptunk a gitártanáromtól, Kurta Bélától, hogy végül csak elmehettem Szentgyörgyre.
Ott hiába kerültem zenész osztályba, szinte nem is voltak ott zenész barátaim. Illetve az iskolában valamiért jellemző volt egyes zenészek körében az a felfogás, hogy ők valamilyen felsőbbrendű kasztot képviselnek a többi szakoshoz képest, és ez nagyon zavart, mert odaérkezésemkor eleve két képzőművész barátom is volt a suliban, illetve az akkori barátnőm is képzőművész szakos volt. De nem csak szimplán nagyképűnek találtam a legtöbb zenészt, hanem nem is tudtam azonosulni a művészethez való hozzáállásukkal, tisztelet a kivételnek. Ironikus, hogy később egy helyi híres képzőművész nevét vette fel az iskola 2006-ban. Persze, aztán lettek zenész barátaim is, de sokkal kevesebben, általában jobban szerettem lógni a többi szakos diákkal. Ki is alakult ott egy nagyon jó társaság, legtöbbjükkel ma is tartom a kapcsolatot, ilyen a korábban említett Sárosi Matyi barátom is.
Szentgyörgyről egyenes út volt az egyetem. Brassót választottam, ott kezdtem el a klasszikus gitár főszakot, de csakhamar meggyűlöltem. Alig tanítottak valami érdekeset. Sajnos már akkor az volt az irány, hogy egy főhangszeres csak gyakoroljon, nem kell neki tudnia túl sok mindent. Engem pedig mindig is jobban érdekelt a zene elméleti része, mint maga a gyakorlás, mert már akkor is úgy tekintettem a formatanra, összhangzattanra, ellenponttanra, mint eszközökre ahhoz, hogy saját zenéket írjak. Végül becsületből csak elvégeztem a gitárszakot Brassóban, illetve szereztem mellé egy peda diplomát is, így elkezdtem tanítani Kézdin klasszikus gitárt a helyi zeneiskolában.
Az ottani aligazgató és zenetanár, Keresztessy János a sok teendője miatt lepasszolt nekem egy zenei vezetői munkát, amire eredetileg felkérte az akkor alakuló kézdivásárhelyi Városi Színház (ma Udvartér Teátrum Kézdivásárhely). Ez 2009-ben volt, és az Ábel című előadásról van szó, aminek a zenéjét Kollár-Klemencz László írta. Ekkor tapasztaltam meg először testközelből a színházi közeget, ami startból nagyon szimpatikus volt. Addig nem is érdekelt a színház egyáltalán, de akkor ott a közös alkotásnak egy olyan formájával találkoztam, ami nagyon izgalmasnak és újszerűnek tűnt. Nem jött hogy higgyem, hogy röpke két hónap alatt a semmiből közösen létre lehet hozni egy olyan komplex valamit, ami több mint az egyéni ötleteink összessége. Ez egyébként ma is szinte ugyanúgy, újra és újra lenyűgöz. S bár azt az előadást mai szemmel nem tekintem egy kiemelkedő színházi mesterműnek, magát az élményt örökre a szívembe zártam.
Aztán egy nagy szerelmi csalódás után rájöttem, hogy az addigi életem egy zsákutca, és igazából én sokkal többre vagyok képes, mint eléldegélni a szüleimnél a tanári fizetésemből, ami akkoriban nagyon kevés volt, merthogy pont akkoriban Băsescu megvágta a közalkalmazottak fizetését. Szóval minden szinten elkeserítőnek találtam a helyzetemet, és ezért 24 évesen eldöntöttem, hogy végre veszem a bátorságomat, és egy olyan pályára állok, amire zsigerileg is azt érzem, hogy hivatott vagyok. Egy év alatt sikerült annyira felkészülnöm, hogy bejussak második helyre a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Alkalmazott zeneszerzés szakirányára, 2011-ben. A hagyományos zeneszerzés órák mellett több tantárgyat is az SZFÉ-n tanultunk. Onnantól kezdve egyenes út vezetett a színházi közeghez, szerencsére csupa olyan színházi alkotóval találkoztam, akik megerősítettek abban, hogy én ezt akarom csinálni.
Szóval nem lettem híres metal zenész, de valamilyen zeneszerző igen, még ha nem is híres.
– Hány hangszeren játszol?
– Gitáron és a billentyűs hangszereken elboldogulok.
– Tudsz úgy zenét hallgatni, hogy ne analizáld?
– Igen és nem!
Régen mindent hangosan szolmizáltam és analizáltam, szinte kérkedve mások előtt, vagy hogy belesimuljak a zenész miliőbe. Valószínűleg nem nagyon bírnám most az akkori énem… Ez akkor volt, amikor még nagyon friss volt az a megszerzett zeneelméleti tudás, amit szerencsémre szuperül megtanított Kerezsi Mária zeneelmélet tanárnő, aki amúgy mindmáig a kedvenc tanárnőm.
Na de a lényeg, hogy a zenészeknél az ún. „aktív” zenehallgatásnak legalábbis egy alacsonyabb szintje már automatizmus, így tényleg akár pihenésként hallgatva is megy az elemzésnek egy bizonyos szintje. Ám közben az sem árt, ha az ember helyzetbe hozza magát, mert ez is egy olyan dolog, amit gyakorolni kell. Ha nem gyakorlod, kikophat, mint a hangszertudás. Szerencsére az esetemben szinte borítékolható, hogy a színházban gyorsan át kell lássam egy-egy zenei betétnek, színészdalnak a struktúráját, hangjait.
– Vannak-e olyan tanáraid, akikre hálával gondolsz vissza?
– Igen, a fentebb említett középiskolai tanárokon kívül zeneszerzés szakon rengeteg nagyon jó tanárom volt. Leginkább 3 főtárgytanáromnak tartozom örök hálával: Fekete Gyulának, Tallér Zsófiának, illetve Serei Zsoltnak. De sokszor eszembe jutnak Wilheim András világhírű zenetudós, a magyar kortárszene kiemelkedő alakjának kurzusai, valamint Barta Gergely és Varga Judit órái is. Ők mindannyian széles körű gyakorlati ismeretekkel láttak el, zenei gondolkodásuk nagyban befolyásolta saját zenei nyelvemet.
– Első színházi felkérésed?
– Hosszú ideig csak az Ábel c. előadás volt az egyetlen hivatalos színházi munkám, még Kézdin. Viszont az első igazán nagy munkám Widder Kristóf rendező-koreográfus barátommal volt, 2015-ben, amikor Kristófot felkérték a Nagyvárad Táncegyüttestől, hogy rendezzen meg egy Yermát. Faltól-falig másfél órányi zenét kellett írnom, ami nagy kihívás volt. Ugyanekkor, ugyanott Váradon történt az első találkozásom Sardar Tagirovskyval is, de az már egy másik történet…
– Mi volt az első benyomásod a városról, amikor először itt jártál? Azóta mi változott?
– Szatmárnémetiben 2019-ben jártam először, akkor még mint meghívott vendégművész. Sardarral csináltuk a Raszputyin c. előadást.
S hogy azóta mi változott? Hát azóta mindketten társulati tagok lettünk itt, illetve még néhány fiatal színésszel is bővült a társulat. Néhány idős, örökös tag pedig sajnos azóta már nincs köztünk… És hát rengeteg jó, értékes előadás született. Valamint megnyílt az Ács Alajos stúdió is.
Ami pedig nem színházi vonatkozású: azóta végre elkészült az új főtér és a gyalogoshíd, ami hatalmas öröm számomra, mert szeretem látni, hogy ilyen rövid időn belül fejlődik a város. Lehet, hogy túl optimista vagyok, de ez reménnyel tölt el.
– Kisvárosi vs. nagyvárosi élet művész szemmel (s szívvel).
– Mielőtt ideköltöztem volna Szatmárra, 12 évet éltem Budapesten. Leginkább abban látom a különbséget, hogy művészeti ágtól függetlenül Budapesten sokkal több réteg megtalálja a számára legfontosabb irányzatokat. Itt, Szatmáron sajnos csak csütörtökönként koncertezik a filharmónia, én pedig rendszerint akkor próbálok a színházban valamit. Szóval nagyon kevés külső zenei inger ér. Remélem, hogy ezen a jövőben változtatni tudok, ugyanis míg budapesti voltam, gyakorlatilag kortárszenei koncertekre jártam csak, itt Szatmáron pedig már annak is örültem, hogy eljutottam a Dinu Lipatti Filharmónia We Will Rock You – egyébként nagy sikerű – előadására. Örülnék, ha több olyan kulturális rendezvény lenne, ahol élő és változatos komolyzenei spotok is helyet tudnának kapni. Persze azt is tudom, hogy nem várható el ugyanaz az ingergazdag közeg itt, mint Budapesten…
– Hogy lettél társulati tag? Könnyű volt a beilleszkedés?
– Keresztes Ágnesnek köszönhetem, aki földim, azaz mindketten Kézdivásárhelyről származunk. Na jó, nem csak neki köszönhetem, hogy szócső volt az intézmény és köztem egy adott ponton, hanem kellett ehhez Bessenyei Gedő István művészeti igazgatónk szándéka is, illetve az egész társulat szeretete, hogy végül felvegyenek tagnak. A beilleszkedés már a Raszputyinkor megtörtént. Később a Csongor és Tündekor is nagy szeretettel fogadtak. Ezt az előadást nagyon hosszú ideig próbáltuk, és ha jól emlékszem Budizsa Evelyn mondta nekem a bemutató után, hogy olyan fura lesz nekik, hogy hazamegyünk, mert már annyira megszoktak minket. Azt hiszem ennek hatására fogalmazódott meg bennem, hogy ha valaha is egy társulatnál lecövekelem magam, az a Harag György Társulat lesz. Azóta sem gondolom másképpen, szerintem a mi csapatunk egy rendkívül otthonos, befogadó közeg, nagyon hálás vagyok, hogy itt lehetek, nem is akarnék máshol lenni!
– A tavalyi évad nagyon sűrűnek bizonyult. Hogy élted meg? Melyik előadás jelentette a legnagyobb kihívást?
– Az biztos, életemben nem dolgoztam egyhuzamban ilyen sokat, mint az előző évadban! Összesen hat produkcióban vettem részt a társulattal, ha nem vesszük az év végi gálát. Volt, amelyik csak lelkileg volt megterhelő, és volt, amelyik nem csak lelkileg, de szakmailag is kihívás volt. De mind szakmai, mind lelki szempontból olyan körülmények miatt, amikbe én vittem bele saját magam. Pl. nem kellett volna hagyjam magam belesodródni abba a helyzetbe, hogy egyszerre három próbafolyamatban vegyek részt. Mindenképpen tanulságosak voltak ezek az élmények.
Az ünnepi miniévadkor megfogadtam magamnak, hogy mindegyik rendezvényen és előadáson részt veszek mint néző, hiszen egyedül csak a Hegedűs a háztetőn előadásunkban vagyok karmester, a programban helyet kapó többi produkció esetében nem vagyok aktív szereplő, maximum csak stábtag voltam a létrehozásukkor. És ez alatt az egy hét alatt tudatosult bennem, mennyi értéket hoztunk létre az elmúlt időszakban. Gyakorlatilag nem volt objektív szempontból gyenge előadásunk. Nem szégyenkezhetünk, rendkívül változatos a palettánk, és ezt a szatmári közönség is nagyon díjazta, azt vettem észre.
– Hogy s hol töltötted a nyarad? Sikerült töltekezni, új erőre kapni?
– Nagyrészt otthon, Kézdin töltöttem a nyarat. Mindössze kétszer mentem el túrázni a környékre, de az időm nagy részét a nagyszüleimtől örökölt ház kipakolásával, tatarozásával töltöttük a családdal. Ez az a ház, ahol kiskoromban a legjobban éreztem magam, rengeteg szép emlék fűz hozzá. Sok megható pillanatot éltünk meg a testvéremmel, ahogy végigválogattuk azt a sok évtizednyi felgyűlt holmit. Engem ez megerősített abban, hogy mindennek ellenére a családom mennyire összetartó és szerető közeg. Ez most rengeteg erőt ad, ebben világosodtam meg a nyáron. Szerencsére nagyon jól dokumentálva van a családom ezen ágának története. Erre lehet építeni, ha egyszer nekem is lesz saját családom.
– Egyre többször indulsz hegyeket hódítani. Mit ad a hegymászás? Miért szereted?
– Képzeld, ebbe is Keresztes Ági húzott be. De még nem megy annyira nekem, mint amennyire elvártam magamtól az elején. Volt ugyanis legutóbb egy nagy pofára esésem, persze csak képletesen. Annyira kimerültem a legutóbbi túrázáskor, hogy alig tudtam lejönni a hegyről. Gyakorlatilag három napig regenerálódtam utána, annyira kiizzadtam mindent magamból. Azóta elkezdtem járni a konditerembe, és tudatosabban étkezni, vitaminokat szedni, hogy többet ilyen ne történjen meg velem.
Mindig is szerettem a természetben való létezést, kiskoromban sok időt töltöttünk a Bálványos, ill. a Szent Anna-tó környékén, az egész hegyet bebarangoltuk. Sokszor jártam apámmal gombászni. Többek közt ezek a gyerekkori élmények vettek rá, hogy belekezdjek a túrázásba, és hát egyből megszerettem. Szeretem a meditatív jellegét a hegymászásnak, a természettel való kapcsolódást. Alázatra is nevel. Szeretem azt a tényt, hogy a hegymászásnak is rengeteg szintje van, és hogy ennek én még csak nagyon az alját súrolom. Szóval van hová fejlődni, és ez jó érzéssel tölt el. Eszméletlenül ágas-bogas, többrétű dolog, de van egy metodikája, egy know-how-ja, amit ha az ember következetesen betart, és beleöli minden energiáját, elméletileg akár a Mount Everestre is feljuthat. Én persze nem is álmodozom erről, nekem egyelőre bőven elég, ha olykor eljutok egy-egy helyi túrára. Van egy-két hely a világban, ahová szívesen mennék túrázni, ilyen az Ararát, de nem csak a hegyek érdekelnek, pl. szívesen körbeutaznám az USÁ-t, vagy Skóciát. Remélem egyszer eljutok majd ezekre a helyekre is.
– Hogy készülnek egy előadás zenei alapjai? Ha betekinthetnénk egy munkafolyamatba, mit látnánk?
– Én szeretek úgy dolgozni, hogy eljárok a próbákra, akkor is, ha nem kell sok zene az adott előadáshoz. Szeretem nézni a folyamatot, ahogyan a rendező dolgozik a színészekkel. Az rendkívül tud inspirálni. A próbafolyamat jellegétől függően van, amikor zongorával, van, amikor csak laptoppal vagyok jelen. Azt is szeretem, amikor helyben hozom létre a zenei anyagot, de azt is szeretem, hogy ha éppen nem kell aktív módon részt vennem a próbán, olyankor az inspiráló környezetet használom ki, és fülessel dolgozom az adott zenén, vagy jegyzetelek a kottapapírra. Ha megbeszélem a rendezővel, hogy egyik napról a másikra x jelenethez kell egy valamilyen jellegű zene, akkor azt természetesen otthon megcsinálom, és kipróbáljuk a következő nap.
Vannak olyan rendezők is, akik nem igénylik a folyamatos jelenlétet a próbákon, ilyenkor meg tudom azt csinálni, hogy párhuzamosítok egy másik próbafolyamatot, vagy ha van választásom, akkor megengedem magamnak, hogy lazább időszakom legyen. Ritkán, de olykor sikerül megtapasztalnom, hogy nem kell belehalni egy-egy munkába ahhoz, hogy jó legyen a végeredmény…
– A színészek és a rendezők hogyan reagálnak egy-egy zenei alapra? Eddig mi volt a legváratlanabb reakció, amit kaptál?
– Ha olyan a rendező, hogy megengedi a meglepetéseket a próbákon, akkor szoktam helyben kísérletezni effektekkel, vagy előre elkészített zenei alapokkal „kedveskedek” a próbáló színészeknek, rendezőnek. Általában nem utálják, legalábbis elfogadják, hogy nekem is kell dolgoznom.
– Megtalálod minden rendezővel és színésszel a közös hangot?
– Úgy tapasztalom, hogy ez nekem általában könnyen megy, mert igyekszem szem előtt tartani, hogy az alkalmazott művészet, természetéből kifolyólag nem a teljes mértékű önmegvalósításról szól. Ilyenkor nem egy saját koncertzenét kell írni, hanem „alkalmazkodni” kell a „hajóskapitányhoz”, aki a rendező. Ha valamiért nem megy a vele való egyetértés, az általában azért van, mert én nem értettem még meg, hogy mit szeretne pontosan. Persze, ha kikéri véleményemet az irányt tekintve, boldogan teszek ajánlatokat, de alapjába véve amolyan zenei kaméleonnak kell lenni, hogy ez a szerep természetessé váljon. Nem minden zeneszerző képes feladni ennyire az autoritását saját hangjai felett.
– Milyen gondolatokkal várod a 2024/25-ös évadot?
– Úgy érzem, ismét tele vagyok kreatív energiával! Már várom nagyon a III. Richárd próbafolyamatát, ahol a színészekből álló zenekarral kell majd dolgozzak. De leginkább a Mester és Margarita próbafolyamatot várom nagyon, ugyanis egy régi, titkos álmom volt, hogy egyszer írjak zenét egy, a regényből készül előadáshoz. Amikor Isti kihirdette az évadnyitó gyűlésen, azt hittem menten kirepülök a székemből! Oly’ annyira várom, hogy már el is kezdtem egy picikét dolgozni rajta, pedig még több hónap van a próbakezdésig. Mivel régóta foglalkoztat a téma, már vannak konkrét ötleteim, ráadásul Sardar ezúttal azt kérte, hogy a Mizantróppal ellentétben ezt most saját zenékkel pakoljuk tele, akárcsak a Csongor és Tünde c. előadásunkat. Nagy kihívás, mert Sardart jól ismerve, elég hosszú előadás lesz, és sok zenét kell írjak. Ha egy picit is hasonlítani fog komplexitásában a Csongor és Tünde zenéjéhez, akkor nem is baj, hogy ilyen hamar már elkezdtem a munkát vele…
– Tervek, remények?
– Jaj, én aztán tele vagyok titkos tervekkel, reményekkel.
Amúgy tényleg így van, de a nem titkosak között is vannak terveim mind szakmai, mind magánéleti téren. Sokszor kiléptem a komfortzónámból az utóbbi időben, ami miatt elég turbulens volt az elmúlt egy-másfél évem, de ha most visszatekintek erre az időszakra, rendkívül büszke vagyok magamra, hogy megléptem bizonyos dolgokat. Büszke vagyok célkitűzéseim teljesítésére, de a kerülőutaimra és a zsákutcáimra is. Ez is reménnyel tölt el.
Illetve szeretnék eljutni Indiába a jövő nyáron.
Szakmai téren pedig szeretnék minél több helyen alkotni, ahogyan eddig is sikerült, valamint szeretném ápolni ezeket a kapcsolatokat, amennyire csak lehetséges. Hálás vagyok annak, hogy a Harag György Társulatnál izgalmas, tehetséges és nagynevű meghívott alkotókkal tudok szakmai ismeretségeket kötni. Kronológiai sorrendben ilyenek voltak két éve Botos Bálinttal (Kasimir és Karoline), majd pedig az ünnepi évadban Bocsárdi Lászlóval (Amphitryon) és Bélai Marcellel (A kripli) való találkozásaim. Ezen ismeretségek gyümölcseként Bálint magával hívott Debrecenbe, ahol az idei év elején bemutattuk a Nincsteleneket, majd Marci hívott el Szabadkára a Kosztolányiba, ahol a Bolond világ, avagy The Marx Brothers c. előadás során megtapasztaltam, hogy mennyire vagány emberek alkotnak arrafelé is. Most pedig nagyon úgy néz ki, hogy végre-valahára januárban életemben először alkotóként is eljutok sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházba, ahová Bocsárdi László hívott el maga mellé. Illetve Sardar is hívott Tatárföldre, ami egy nagyon más kultúra, s amit ugyancsak nagyon nagy izgalommal várok. Vannak még potenciális meghívások a távolabbi időszakra nézve is, de ebben az évadban ezek vannak kilátásban.
Zanzásítva: tele van az évadom, és ami ezután jön, az is körvonalazódik már.