A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi témája: Hogyan éljük meg a megszorításokat a jóléti társadalomban? Tudunk-e még spórolni? Résztvevők: Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Pataki Enikő magyartanár; Kürti Emese pszichológus; Rappert-Vencz Gábor színművész; Boros János iskolapszichológus, tanácsadó. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Az elmúlt évtizedekben Európa számos országában kialakult a jóléti társadalom kényelmes, biztonságot nyújtó rendszere. Az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy az állam támogatja őket, biztosított az egészségügyi ellátás, az oktatáshoz való hozzáférés és védelmet nyújt a szociális háló. A fogyasztás és a kényelem lassan nem kiváltság, hanem elvárás lett. Ilyen körülmények között a megszorítások – akár gazdasági válság, akár infláció, akár energiaár-emelkedés formájában jelentkeznek – különösen nehezen emészthetőek meg. Felvetődik a kérdés, hogy tudunk-e még spórolni, vagy már túl messzire jutottunk a jólétben ahhoz, hogy visszalépjünk?

Frigy Szabolcs: Amennyiben egy három-négy generációval korábbi időszakot vizsgálunk, azt látjuk, hogy akkoriban nem volt egy negatív dolog, ha valami nem változott. Ha valakinek stagnált a gazdasági helyzete, az éppen úgy volt jó. Nem volt egy növekedési kényszer az egyének szintjén, miközben a gazdaságban a növekedési kényszerbe bele van kódolva, hogy vannak recessziós időszakok.

Ma a megszorítások és a gazdasági nehézségek uralják a közbeszédet: nem csak a politikusok, hanem a hétköznapi emberek diskurzusát is. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mitől jóléti egy társadalom. A tizenegyedik osztályosok tanulnak közgazdaságtant, ott két dolgot szokás említeni: a jóléti társadalom egyik alapja a piac, a másik a tőke. Piac volt az ókorban is, tőke még hamarabb. Ma már sokkal inkább azt szokták mondani, hogy a jóléti társadalomnak van egy növekedési kényszere. Az utóbbi kétszáz évben úgy alakult a gazdaság, hogy mindig több mint száz százalékosan kellett teljesíteni. Ezt a közgazdaságtanban növekedési kényszernek hívják. Az az érdekes, hogy ez a növekedési kényszer kétszáz év alatt nagyon belénk épült. Ha nem fejlődünk, ha nincs gazdasági növekedés, akkor recesszióról vagy stagnálásról beszélünk. Amennyiben egy három-négy generációval korábbi időszakot vizsgálunk, azt látjuk, hogy akkoriban nem volt egy negatív dolog, ha valami nem változott. Ha valakinek stagnált a gazdasági helyzete, az éppen úgy volt jó. Nem volt egy növekedési kényszer az egyének szintjén, miközben a gazdaságban a növekedési kényszerbe bele van kódolva, hogy vannak recessziós időszakok. Nincs olyan a gazdaságban, hogy mindig felfelé megyünk, vannak recesszív periódusok, amelyeket az egyén szintjén nagyon izgalmasan élünk meg. Most pedig azt látjuk, hogy úgy válik valami a társadalmi diskurzusnak a középpontjává, hogy a kulcsfogalmakat a legtöbb ember nem is érti. Az utcasarkon beszélgető emberek nem feltétlenül értik ennek a rendszernek a sarokköveit. A rendszer mindig korrigálja magát, az egyéneknek pedig a maguk szintjén meg kell emészteni, hogy valami nem úgy megy, ahogy eltervezték. Amikor kiadáscsökkentésről van szó, az teljesen más dinamikát jelent az egyének, illetve a gazdaság szintjén. Az az érdekes, hogy a jólétnek nincs egy objektív standardja. Nincs egy olyan, hogy valamit elértünk – ez a jólét –, efelett minden ajándék, ha egy kicsit lennebb megyünk, de nem megyünk a standard alá, akkor is jól érezzük magunkat. A jólétnek mindig van olyan fokozása, amitől jobban érezzük magunkat, és bárhol vagyunk, ha attól visszalépünk, akkor mindig rosszabb. Ez nem olyan, mint egy rövidtávfutás, hogy lefutom a száz métert, megérkeztem a jóléthez és azt kipipáltam, hanem kicsit olyan, mint amikor a kutyákat futtatják körbe-körbe egy műnyuszi után. Mindig tudunk vágyni jobbra és még jobbra. Úgy képzeljük el, hogy az életünk egy felfelé mozgó spirál, aztán beüt valami az életünkbe, vagy a gazdaságba és úgy érezzük, hogy ez a felfelé ívelő spirál össztársadalmilag valami miatt nem működik. A szociálpszichológiában van egy fogalom, amit úgy hívnak, hogy szűkösség-élmény: az ember azt érzi, hogy szűkösebben kell élni. Steven Pinker Felvilágosodás most című írásában egy csomó ábrát hoz, a legtöbb adat – a gyerekhalandóságtól a GDP-ig minden jóléti területen – a hokiütő ábrát követi. Sokszor évezredeken át nem változik semmi, és egyszer csak felugrik, ezt hívják hokiütő ábrának. Alapvetően az utóbbi száz évben minden megugrott.

Arra voltunk programozva, hogy állandóságban éljünk. A rosszat is el lehet viselni, de a változás mindig megvisel. Az embernek van egy képessége, hogy adaptálódni tudunk. A jót hamar megszokjuk és az lesz az új adaptálható standard. Amikor változik valami, rosszabbá válik az életminőség – de nem rosszá –, akkor már megjelenik a szűkösség-élmény. Azt, hogy ennek milyen lelki hatása van, a következőképpen lehet felsorolni: Bizonytalanság és szorongás: félelem a jövőtől, az életszínvonal csökkenésétől; Elveszettség és düh: az eddig „biztosnak” hitt juttatások, szolgáltatások elvesztése frusztrációt kelt; A társadalmi bizalom eróziója: ha az emberek úgy érzik, a megszorításokat igazságtalanul osztják el, csökken a bizalom a politikai és gazdasági intézményekben; Az önértékelés csökkenése: ha az anyagi jólét az önértékelés egyik alapja, a veszteség személyes kudarcként élhető meg; A közösségi feszültségek növekedése: a szűkös erőforrásokért való verseny erősítheti a társadalmi ellentéteket; Reziliens alkalmazkodás lehetősége: bár kezdetben fájdalmas, egyes emberek és közösségek kreatív megoldásokkal, összefogással képesek új normákat kialakítani.

Kérdés az, hogy tudunk-e spórolni? Egy jóléti társadalomban kevés olyan mumus van, mint a spórolás. Nagymamám idejében a mindennapok része volt a spórolás. Nem volt szemét, mindent felhasználtak. Számunkra a jóléti társadalomban a spórolás és a megszorítás nagy mumussá válik. Elkezdjük racionalizálni a kiadásainkat. Egy válság idején minden vásárlás előtt megkérdőjeleződik, hogy szükség van-e arra, amit megveszünk. Gazdaságilag nagy hatása van a megszorító intézkedéseknek, az egyén szintjén hosszú távon racionalizálható fogyasztási szokások vannak, amit szűkösség-élményként élünk meg, de lehet ez hosszú távon egy olyan nyereség, amit kreatívan is meg lehet oldani.

Az biztos, hogy a gazdasági megszorítás egy helyzet elé állít, erre nekünk reagálni kell egyénileg és közösségileg. Ebből feszültség alakulhat ki, ha úgy érezzük, hogy nem közös a teherviselés.

Pataki Enikő: Minden jóléti társadalomban, minden társadalmi válsághelyzetben, háborúban is, mindig megvannak azok az emberek, akik valahol fenntartják azt a társadalmat a létükkel. Nem azzal, hogy pénzt termelnek, hanem azzal, hogy segítenek, lehajolnak, élményt adnak. Nem a pénzért csinálják, hanem azért, mert nekik ez az életük.

A jóléti társadalom fogalmához hozzátartozik a hatékonyság és a méltányosság kérdése is. Amikor ezek valamelyest egyensúlyban vannak, akkor azt mondjuk, hogy van jóléti társadalom, de amikor teljes egészében átvette a hatékonyság fogalma a méltányosságét, akkor kezdenek borulni azok a társadalmi egyensúlyok, amelyek jól-rosszul, valahogy működtek. Mondhatom, hogy nem hatékony az a tanügy, amiben a tanárnak mondjuk heti tizennyolc órája van és tíz vagy húsz gyerekkel dolgozik, méltányos az, ha húsz-huszonkét gyerekkel dolgozik, de nem nevezhető hatékonynak. Ha csak a hatékonyságot veszem figyelembe és azt mondom, hogy ezentúl legyen harminc-harminckét gyerek egy osztályban és tartson hetente húsz órát a tanár, attól a pillanattól kezdve az egyénben – de az egész társadalomban is – feszültség keletkezik, hiszen a tanügyhöz valamilyen módon mindenki kapcsolódik. Hozzákapcsolódik az is, hogy más ágazatok megkérdőjelezik, hogy a tanárnak miért nincs heti negyven órája, mint azoknak, akik más területeken dolgoznak. Teljes egészében háttérbe kerül a méltányosság fogalma, folyton azt számoljuk, mikor válik hatékonnyá pénzügyi szempontból egy ágazat. Ettől kezdve az értékteremtés mint fogalom, teljesen eltűnik. Milyen értékteremtésről beszélünk, ha a társadalom nem gazdasági alapokon működő és termelő ágazataira – mint a tanügy, az egészségügy, vagy a művészet – nem úgy tekintenek, mint egy szükséges elemre, ami megteremt valamilyen méltányosságot a társadalmon belül, hanem azt mondják, nem jó, mert nem termel profitot, illetve viszi a pénzt. Mi úgy éljük meg a tanügyben a megszorításokat, mint amikor a porcelánboltban légkalapáccsal rendet akarnának tenni. A kormány nekiment mindennek, mindenféle előzetes felmérés és átgondolás nélkül. Nyilván ebből csak társadalmi feszültség származhat. Lehet, hogy lesz pénzügyi hatása is, olcsóbb lesz a tanügy az országnak, mint eddig volt, hatékonyabban fog gazdasági szempontból működni, de a méltányosság elmarad, nem lesznek egyenlő esélyei a benne dolgozóknak, biztos, hogy kitermeli azt a részt, hogy a jóléti társadalom csúcsán élőknek jobb oktatás fog jutni, mint a társadalom szegényebb rétegeinek. Innentől kezdve felborult egy valamelyest működő egyensúly, olyan egyéni és társadalmi feszültségek születnek, amelyek meghatározzák a mindennapjainkat. Ennek következménye lesz a társadalmi rétegek közötti gyűlölet kialakulása. Nyilván minden rétegnek megvan a maga igazsága ebben a történetben, de ettől csak a feszültség nő. Egy nagy kérdőjel, hogy érdemes-e így spórolni. Ez egy nagyon fontos kérdés lenne, de ma ez kormányszinten senkit nem érdekel. Nem foglalkoznak azzal, hogyan lehetne úgy áthidalni a problémákat, hogy ne sérüljenek a társadalom nagyon komoly rétegei.

Úgy akarják megvédeni magukat a döntéshozók, hogy azt mondják, azért kényszerülnek ezeknek a döntéseknek a meghozatalára, mert a lakosság a maga helyén nem tette jól a dolgát. Ez nem csak hogy tisztességtelen, de dühöt és frusztrációt okoz azokban, akiknek ezt mondják.

Egy másik beszélgetés témája lehetne, hogy mi az, ami ide juttatja a szülőt, a pedagógust, a diákot, mert nyilván annak is nagyon sok oka van, hogy miért választ valaki egy jól felszerelt vidéki iskola mellett városi iskolát, tízgyerekes osztály helyett harminc fős osztályt, ingázást stb. Nem azt versenyeztetjük, hogyan tudunk úgy dolgozni, hogy az értékteremtés lehessen, figyelembe véve, hogy bizonyos területeken hosszabb távon tapasztalhatóak az eredmények. Amikor azt mondják, hogy harmincnégy tanuló is lehet egy osztályban, akkor már nem beszélünk arról, hogy átgondolta-e valaki, hogyan lehetne jól tanítani, minden csak arról szól, hogy kevesebb pénzből tevékenykedjünk.

Véleményem szerint, amíg fel tudjuk tenni magunkban a kérdést, hogy jól csinálom-e vagy sem, addig nem reményvesztett a dolog. Akkor reményvesztett, amikor azt mondom, én csak jól csinálhatom, mindenki más rosszul. Én azt gondolom, hogy minden jóléti társadalomban, minden társadalmi válsághelyzetben, háborúban is, mindig megvannak azok az emberek, akik valahol fenntartják azt a társadalmat a létükkel. Nem azzal, hogy pénzt termelnek, hanem azzal, hogy segítenek, lehajolnak, élményt adnak. Nem a pénzért csinálják, hanem azért, mert nekik ez az életük.

Boros János: A szociális ágazat által biztosított tevékenységek összköltségének csak a huszonöt százalékát biztosítja az állam, ez a szolgáltatások rovására kellene menjen, közben viszont vannak bizonyos standardok, amelyeknek ettől függetlenül is meg kell felelni. Teljesítményeket követelnek, miközben a teljesítmény elérése nincs motiválva.

Én a szociális szektort képviselem, szoros kapcsolat van az iskolarendszer és a szociális kedvezményekben részesülők között. A Caritasnál több olyan munkatárs van, aki a tanügyben is dolgozik, ez átláthatóbbá teszi a problémákat. A kedvezményezettek szempontjából, akik mélyszegénységből, transzgenerációs szegénységből és más helyzetekből jönnek, a megszorítási rendszernek a visszaütője és a visszacsatolása a szociális rendszeren fog valamilyen módon lecsapódni. Az Ostrovului utcáról vagy más, a hátrányos helyzetű személyek által lakott környékről a rászorulók a Caritashoz fognak menni,í azzal a panasszal, hogy nem tud menni a gyerek iskolába, mert nincsenek meg a szükséges feltételek, nem tud menni az adott személy orvoshoz, mert változik a biztosítási rendszer stb. A szociális ágazat amúgy is egy mostohagyereke a rendszernek, de eredményeket kellene felmutatni. Nem csak a gyerekkel kell dolgozni, hanem a szülőkkel is, akikkel sokkal nehezebb párbeszédet folytatni. Ott van az agresszió és a rengeteg reklamáció, amit kell tudni kezelni. Nehéz elképzelni, hogy fog tudni dolgozni egy pedagógus harminc gyerekkel, amikor hússzal se lehetett. A roma gyerekek mindig megnehezítették a pedagógusok munkáját. Tíz éve úgy tűnt, hogy lesz előrelépés, most azt tapasztaljuk, hogy évről évre nehezebb. Ebben szerepe van annak is, hogy a jóléti társadalom felé irányulnak a mélyszegénységből jövő emberek is. Elmennek külföldre dolgozni, visszajönnek egy kis megtakarított pénzzel és azt gondolják, hogy a csúcson vannak, nekik már nincs szükségük az oktatásra, a szociális munkásra, a pszichológusra, azért a szendvicsért nem küldik el a gyereket a Caritashoz, holott az egyházmegyei szervezet szerepe nem az, hogy szendvicset adjon, hanem az, hogy önállóságra, társadalmi beilleszkedési készségre nevelje a gyerekeket. Jelenleg háromszázhúsz gyerek szerepel nyilvántartásban a Caritasnál, a velük foglalkozó pedagógusok nyolcvan százaléka a kiégés határán van. Nem tudom, hogy a megszorítások hogyan fogják ezt a kiégést nem létezővé tenni, vagy megoldásokat hozni rá. Meglátásom szerint még nagyobb lesz a nyomás. A szociális ágazat által biztosított tevékenységek összköltségének csak a huszonöt százalékát biztosítja az állam, ez a szolgáltatások rovására kellene menjen, közben viszont vannak bizonyos standardok, amelyeknek ettől függetlenül is meg kell felelni. Teljesítményeket követelnek, miközben a teljesítmény elérése nincs motiválva.

Dr. Tallian Cristian: Az emberek keresik a kiutakat. A megszorítások pszichózisként kezdenek dolgozni mindenkiben, olyan ötleteket és megoldásokat hoznak fel, amelyek rajtunk csattannak, mert ha nem oldódik meg a probléma, akkor mi leszünk a hibásak.

Az egészségügy is a csúszda alján van, itt van a szociális szféra is, ez a kettő együtt halad, egyre több a szociális ellátott, a nyomás is fokozódik. Mivel nő a bizonytalanságérzet és a szorongás, mindenki keresi a maga útját, hogy tudna egy biztonságot nyújtó jövedelemhez jutni. Akkor előjön például, hogy van a családban egy sérült gyerek, aki hozhat némi pénzt a családnak. Ilyen esetben gyakran erőszakosan követelőznek, hogy adjunk „nyugdíjat” ennek a gyereknek négyévesen. Vagy van egy nagymama, aki demenciás és kaphatna egy plusz juttatást, esetleg be is lehetne tenni egy olyan intézetbe, ahol a gondozása lekerül a család válláról. Ezekkel naponta többször szembesülünk. Az emberek keresik a kiutakat. A megszorítások pszichózisként kezdenek dolgozni mindenkiben, olyan ötleteket és megoldásokat hoznak fel, amelyek rajtunk csattannak, mert ha nem oldódik meg a probléma, akkor mi leszünk a hibásak. Rengeteg vetülete van ennek a megszorításos témának és abban biztos vagyok, hogy nekünk több lesz a munkánk, viszont kevésbé hatékony. Naponta negyven-ötven beteggel foglalkozik egy orvos. Ez oda vezet, hogy megterheljük a rendszert, másrészt pedig gyors léptekkel haladunk mi is a kiégés felé. A másik aspektus az, hogy szerintem a szociális és egészségügyi rendszer bizonyos szempontból nincs jól megszervezve. Nagyon sokan kapnak olyan juttatásokat, amelyek elviszik a költségvetés egy részét de tény, hogy az állam meg is szoktatta az embereket erre. Oda jutottunk, hogy ha valaki nem kap valamilyen segélyt, akkor már fel van háborodva. Én úgy látom, hogy nem azt szorgalmazzák, hogy az emberek próbálják a megélhetésüket saját erőből tanulással és képzéssel elérni, hanem hogy minél egyszerűbben, minél könnyebben jussanak előnyökhöz. Nagyon sokan vannak, akiket eltart az állam, még ha nem is túl nagy nyugdíjjal, vagy fizetéssel, de sok pénzt elvisznek és nem mindig indokoltan. Van ebben igazság. Hogy mit lehet csinálni, arra nincs tökéletes megoldás. Ezen a téren mentalitásváltásra is szükség lenne, el kellene fogadtatni a társadalommal azt, hogy ne nézzünk mindig a szomszéd kertjébe, ne várjuk mindig a külső segítséget, hanem mi magunk próbáljuk kihúzni magunkat a gödörből. Valóban nagy különbség van a szüleink és a nagyszüleink életmódja, illetve a gyerekeink és a mi életmódunk között. Meg kellene tanítani a fiatalokat a spórolásra és a már létező javaink megbecsülésére.

Kürti Emese: Nagy kérdés, hogy tudnánk a jövő generációkat arra tanítani, hogyan kezeljék ezeket a helyzeteket. A mai fiatalok identitása annak függvényében alakul, hogyan látják magukat a különböző platformokon, milyen ingerek érik őket. Régen, ha a gyerek vágyott valamire, elkezdett spórolni, most azonnal megkapja.

A segítő szakmában nagyon sokat foglalkozunk azzal, hogy mi az a minta, amit továbbadunk. Az elejtett információmorzsákból a gyerekben komoly szorongás tud lecsapódni, hogyha ezek nincsenek az ő szintjükön is érthetően lekommunikálva. Lehet ez amiatt is, mert bizonyos kérésekkel a szülők sincsenek tisztában, nem ismerik a fogalmakat, a gyerek pedig legtöbbször csak azt hallja, hogy nincs pénzünk, ez pedig nagy feszültséget tud szülni. És ott van az a társadalmi nyomás, ami körülveszi a gyerekeket, főleg abból a szempontból, hogy látja a társait, azt, hogy milyen ruhákban járnak és milyen eszközöket birtokolnak. A mai gyerekek a telefon segítségével hozzáférnek olyan tartalmakhoz is, amelyek rossz hatással vannak rájuk.

A pszichoedukáció akadálya az, hogy a szülő a gyereket próbálja kezeltetni, de arra nincs lehetőségünk, hogy a szülőt tudjuk támogatni abban, hogyan segítse a gyerekét, hogyan kommunikálja le a hétköznapi dolgokat, mert egyszerűen nem jönnek el: lehet, hogy anyagi megfontolásból, vagy egyszerűen azért, mert dolgoznak. Voltak olyan törekvéseink is, hogy ingyenes szolgáltatás legyen a szülők számára, sajnos akkor is kevesen jelentek meg. Nagy kérdés, hogyan tudnánk a jövő generációt arra tanítani, hogy kezelje ezeket a helyzeteket. A mai fiatalok identitása annak függvényében alakul, hogyan látják magukat a különböző platformokon, milyen ingerek érik őket. Régen, ha a gyerek vágyott valamire, elkezdett spórolni, most azonnal megkapja. Régen a költekezés egy fizikai tevékenység volt. Elmentem a boltba, levettem a polcról, amit meg akartam vásárolni, kivettem a pénztárcámból a pénzt, és fizettem. Ma már egy kattintással telefonnal fizetek, sokszor azt sem nézem meg, mennyi a végösszeg, de ara is van lehetőség, hogy egy kattintással hazarendeljük a megvásárolt terméket.

Az emberekben van egy félelem, hogy valamiről lemaradnak, ez is szorongást  tud okozni. Az iskolában az első héten gyakran felmerül, hogy ki, hol nyaralt, milyen tevékenységen vett részt. A tavaszi és a téli vakációban van, aki síelni megy, van, aki nagytakarítást végez. Itt erkölcsi kérdések is felmerülnek. Minden szülő a tőle telhető legtöbbet próbál megadni a gyerekének, de óriási különbségek vannak a lehetőségek között, ami szintén komoly feszültségek forrása.

Azt tapasztalom a segítő szakmában is, hogy anno, amikor a pályára léptem, tudtuk, hogy nem feltétlenül a pénz, az anyagi forrás az, ami kompenzál, de azt látom, hogy ma már egyre többen lépnek más irányba.

Rappert-Vencz Gábor: Beszéltünk arról, hogy különböző társadalmi rétegek elkezdik utálni egymást. Mindenki utál mindenkit, és ha megkérdezzük miért, fogalma nincs. Ez a fajta társadalmi feszültség, amit a pénzhajhászás teremt, arra sarkall bennünket, hogy egymás torkának ugorjunk alaptalan dolgokért.

Nekem a saját gyerekem a példa ilyen szempontból. Azt hiszem ez a virtuális valóság, amiben ők élnek – a játékok, amelyeket játszanak és azonnal megkapják azt is, amit nem érdemeltek ki – szoktatta hozzá őket ahhoz, hogy azonnal megkapjanak mindent, amit csak akarnak. Nekik ez a teljesen természetes igényük, mert ebben élnek.

Nagyon fontos a kiégés. Számomra ez egy súlyos kérdés, hogy meddig csinálja az ember hittel, s érzi-e azt, hogy mikor kell félreállni. A másik dolog, ami nagyon fontos a racionális költekezés. Én például magamon vettem észre, hogy talán most, 58 éves koromra jutottam oda, hogy nem azt nézem hónap végén, hogy vajon a gázszámlát ki tudom-e fizetni, hanem elmentem úgy nyaralni, hogy ha két fagyit kértünk, kettőt ettünk. Ez a hozzáállás ad egyfajta nyugalmat.

Szókratész védőbeszédéből hoznék ide egy részletet: „Ejnye, te legderekabb ember, athéni polgár vagy, a bölcsességben és hatalomban legnagyobb város polgára; nem szégyelled magad hát, hogy mindig csak a vagyonod lehető legnagyobb gyarapítására van gondod, meg a hírnevedre, megbecsültetésedre, de a belátásról, az igazságról és arról, hogy lelkedet a lehető legjobbá tedd, nem is gondoskodol, nem is gondolkodol?”

Ez a szöveg annyira tömör és annyira lényegre törő kérdést feszeget: vajon a pénz a legfontosabb és az embernek a saját lelke nem fontos? Nem fontos az, hogy tartalommal töltse meg a formát, mert csak a forma alapján ítéljük meg egymást is nagyon sokszor. Meg kell figyelni a magunk és a gyermekeink igényei közötti különbséget. Fontos, hogy milyen példát mutatunk mi nekik. Én is felkelek reggel, megnézem a Facebookot, megnézem a híreket és máris negyven percet töltök a telefonnal, és ezt látja a gyerek. Sokszor azt is látja, hogy olvasok, mégse szeret olvasni…

Beszéltünk arról, hogy különböző társadalmi rétegek elkezdik utálni egymást. Mindenki utál mindenkit, és ha megkérdezzük miért, fogalma nincs. Ez a fajta társadalmi feszültség, amit a pénzhajhászás teremt, arra sarkall bennünket, hogy egymás torkának ugorjunk alaptalan dolgokért.

Visszatérve arra, hogy hova fejlődünk és mi a fontos. Az embert az alkotás vitte előre. A felgyorsult valóság nehezen bírja meg a hokibotot. Számomra feszültséget szül a telefon, sokszor az agyam nem bírja el azt a sok információt. A politikáról ne is beszéljünk, az információk kuszaságában teljesen el vagyok veszve.

Az ember ősidők óta keresi a választ arra a kérdésre, hogy miért vagyunk ezen a világon, mi a dolgunk, de azt, hogy mivel tudjuk szolgálni a közt, hogyan lehetünk a társadalmunk hasznára senkit nem érdekel.