„Attól, hogy elmegy az ember, nem szakad el attól a gyökértől, ahonnan indult. Az út, a távollét, a más környezet persze mássá formálja, mint amilyen lett volna, ha otthon marad. De az eredeti köteléket nem tudja elszakítani” – vallja a Budapesten élő Svitel Anna, aki a Csevegő múmiák című regényét – melynek cselekménye Szatmárnémetiből, Szatmár megyéből indul – Szatmárnémetiben is bemutatja.

Édesanyja szatmárnémeti származású, ön nem itt született, de családregényének története innen indul. Hogyan alakult ez az életút?

Budapesten születtem. Anyai oldalon Szatmárnémetibe és Szinérváraljára vezetnek a gyökereim. A történelem mozgása hozta azt, hogy az anyai ősök áttelepültek Magyarországra. Ez volt az otthonuk, és jól érezték itt magukat, a második világháború következményei kényszerítették őket a szülőföld elhagyására. 1943-ban költöztek át. A nagyszülők átélték az első világháború után történteket, nagyon sok rossz élménnyel, az 1939-ben bekövetkezett változásokban már nem tudtak hinni, látták, hogy nem lesz hosszú életű az új magyar világ. Nagymamám három lánnyal maradt úgy, hogy egyetlen férfi sem volt már a családban. Ez megerősítette a döntését. Édesapám pedig felvidéki származású, édesanyámmal a „csonkahazában” ismerkedtek meg, így születtem én már Budapesten.

Az élettörténetéből és az írásaiból úgy tűnik, nem lett igazi budapesti, nem alakultak ki olyan gyökerek, melyek végképp oda kötötték. Mi ennek az oka?

Budapesten végeztem az általános iskolát és a gimnáziumot. Húszévesen Franciaországba költöztem, ott éltem több mint huszonöt évig. Közben sokat utaztam: dolgoztam Olaszországban, Cipruson, Thaiföldön, Indiában is hosszabb ideig tartózkodtam… Summa summarum, ugyanannyi évet éltem Franciaországban mint Magyarországon, tíz évet pedig más országokban. Párizsban végeztem el az egyetemet, angol-olasz szakon, majd oktatási intézményekben dolgoztam, végigjárva a „szamárlétrát”. Így kerültem a Sorbonne-ra, ahol tíz évet dolgoztam. Nem tanárként, mert a szervezés közelebb állt hozzám, hanem Erasmus-koordinátorként, vagyis az egyetemi diákok más országokban való tanulását intéztem. A Sorbonne-nak van egyébként egy piciny szakosztálya, ahol a magyar nyelvet és kultúrát lehet tanulni, dolgoztam ott is, de hosszabb ideig a művészeti vezetők képzését biztosító szakon, a francia nyelv és irodalom szakon, végül a Sorbonne kutatóházában, ahol az európai pályázatokat intéztem.

Mikor kezdett el írni?

Az írást a legtöbben fiatalkorban kezdik el. Én is írtam verseket, novellákat, tanulmányokat, de nem volt szándékom azokat közölni. 2012-ben viszont Franciaországban beköszöntött egy változás a gondolkodásmódban. A franciák általában szeretnek mindenről véleményt mondani, a gond az, hogy a véleményük mögött nincsenek feltétlenül tények, ismeretek. Így sokszor elhibázott a véleményük. Amikor én 1977-ben Párizsba költöztem, azt tapasztaltam, hogy a franciáknak kimondottan kedvező véleményük van a magyarokról. ’56-ra jól emlékeztek, a hősök országának nevezték, továbbá ismerték a magyarok kiváló sporteredményeit. 2012-ben viszont, politikai indíttatásra, elkezdték igen rossz fényben beállítani a magyarokat. Ez kihatott a hétköznapi életre is. Ugyanazok az emberek, akikkel azelőtt találkoztam, hirtelen véleményt változtattak, a médiából folyó beszámolók hatására. Megkérdezték például, hogy azért élek-e Franciaországban, mert Magyarországon nácizmus van? Tudtam, hogy az emberek többségének fogalma nincs Magyarország történelméről, így nem is értik motivációnkat. Akkor döntöttem úgy, hogy írok egy olyan történelmi regényt, amelyik a huszadik századról szól, hogy legyen valamilyen elképzelésük arról, hogy egy magyar ember, illetve az összmagyar társadalom miért dönt így vagy úgy, miért viselkedik így vagy úgy, miért ez vagy az a reakciója. Hadd említsem meg, hogy ez nem egy egyszerű feladat, mert a francia és a magyar homlokegyenest különböző nép, nem is tudok elképzelni Európában két különbözőbb felfogású, életvitelű népet. Mindkettő a saját oldaláról nézi a dolgokat és értetlenül áll a másik reakciója előtt. Azonban abban reménykedtem, hogy ha egy francia egy kicsit megismeri, például egy regény által a magyar emberek életét, akkor mégiscsak árnyaltabb véleménye lesz. Hadd mondjak egy példát! Itt van az orosz–ukrán háború. Nagyon sokan azt mondják, hogy be kell szállni ebbe a háborúba, segíteni kell az ukránokat, mert ha az oroszok győznek, jönnek tovább Nyugatra és mindent elfoglalnak. A magyar ember számára mind a két világháborúnak, sőt az 1956-os forradalomnak is olyan drámai következményei voltak, hogy minden magyar ember ódzkodik mindenféle fegyveres erőszaktól. József Attila verse, a „Nem, nem soha”, a trianoni elszakításoknak szólt. Ma mi ezt a háborúra mondjuk: Nem, nem, soha! Egy francia, egy német vagy egy amerikai ezt másképp látja. Ahhoz, hogy egy másik nép megértse, hogy nem azért nem akar a magyar háborút, mert szeretjük az oroszokat vagy sajnálnánk a segítséget az ukránoktól, hanem mert a magyar nép emlékezetében még mindig vérzik a XX. század három fegyveres harcának sebe. Ha egy másik nép nem tudja, hogy mit éltek át a magyarok, akkor ezt a hozzáállást nem értheti meg. De a történelmi dokumentumkönyv vagy -film nem vonz mindenkit, egy regényen keresztül viszont, valós vagy kitalált személyeken keresztül, az olvasó bele tudja képzelni magát azoknak az embereknek a sorsába, akikről éppen olvas. Egy-egy szereplő sorsába, érzelmeibe, gondolataiba beleéli magát.

Hogyan talált kiadót?

A regényt először franciául írtam, és a párizsi l’Harmattan kiadó jelentette meg. Utána fordítottam le magyarra. Majd megírtam a folytatást magyarul, így magyar nyelven a két kötet egyazon könyvben jelent meg, a Napkút kiadó gondozásában. A második kötetet most fordítom franciára, ami remélhetőleg jövőre lesz elérhető a francia olvasók számára. Az első két kötet az 1918-tól 1990-ig tartó időszakot mutatja be, és készül a harmadik kötet, mely 1998-ban ér véget. Onnantól ugyebár már jön a huszonegyedik század, az már egy más világ, és nincs meg az az időbeli távlat, ami egy történelmi regényhez szükséges.

Az utóbbi években egyre keresettebbek a történelmi regények, pedig mindenki arról beszél, hogy az olvasók nem szeretik a hosszú olvasmányokat. Az ön véleménye szerint a regény miért keresettebb mégis mint a vers?

Az az igazság – most különösen a magyar emberről beszélünk –, hogy a történelmünket a kommunista éra alatt annyira meghamisították, annyira eltorzították, annyi minden be volt tiltva, hogy megszületett az emberekben egy erős igény arra, hogy újból egy tiszta képet kapjanak. Egy pontosabb, igazabb kép bemutatása manapság egy elvárás. Ugyanakkor a szórakoztatóipar által uralt világban élünk, a legtöbb ember nem akar feltétlenül dokumentum jellegű könyveket olvasni, viszont szívesen tölti szabadidejét egy történelmi regény olvasásával, amiben ecsetelve vannak ugyanazok a történelmi események, de van egy-két hős vagy antihős, akinek az érzelmein keresztül az olvasó is becsatlakozhat. A verseskötetekről pedig muszáj elmondani, hogy a kortárs költőknek igen nehéz a helyzete: a vers egy prizma, egy pillanatkép, szinte egy elkapott látomás. A hétköznapi szókincsünk viszont az internettel egyre technikaibb, kevésbé tudunk elmélyedni egy-egy szimbolikus, poétikus képsorban. Csak egy költőnek jut eszébe ilyet mondani, hogy: „S ki voltál könyvem, Erdély, ezeregyéjem…” (Babits), nem igaz?! De a Napkút kiadó például pont ezért, és minden gazdasági nehézség ellenére, évente tucatnyi kortárs verseskötetet kiad, hogy ez az álomnyelv el ne vesszen.

A Csevegő múmiák című regénye a szatmári olvasók számára is tanulságos. Ez is a célok között szerepelt?

Feltétlenül. A Csevegő múmiák Szatmárnémetiből, Szatmár megyéből indul, és elmondom benne az onnan származottaktól hallottakat, valamint a saját benyomásaimat, véleményemet. Erről az időszakról sokáig nem volt szabad beszélni. Úgy gondolom, a szülőföldjükön maradt szatmáriak is kíváncsiak, hogy vajon milyen sors várt azokra, akik elmentek. Ez egy olyan összehasonlítás, ami mindenkit érdekel: ki járt jobban, aki elment vagy aki ott maradt? Mi volt az előnye vagy a hátránya az egyiknek vagy a másiknak? Lévén, hogy én hívő ember vagyok, szent meggyőződésem, hogy sok mindent a Jóisten dönt el, Ő tesz bizonyos utakra, de az adott feltételeken belül az ember is tud személyes döntéseket hozni. Édesanyám, aki Szatmárnémetiben született és élt, de minden nyarát Szinérváralján töltötte, soha nem tudott semmit úgy megszeretni, mint azt a vidéket. Pedig vittem nagyon sok helyre, Párizsban is élt nálam tíz évet, de szívében az otthon mégis Szatmárnémeti és Szinérváralja maradt. Attól, hogy elmegy az ember, nem szakad el attól a gyökértől, ahonnan indult. Az út, a távollét, a más környezet persze mássá formálja, mint amilyen lett volna, ha otthon marad. De az eredeti köteléket nem tudja elszakítani.

A történet szatmári részét az édesanyja elmesélése alapján írta?

Igen, de a pontosság kedvéért, lévén, hogy történelmi regényről van szó, hadd tegyem hozzá, hogy számos olyan részlet szerepel benne, melyeket más emberektől tudok, akik hasonló utat jártak be, de volt egy-két olyan anekdotájuk, ami kiegészítette a történetet. Édesanyám legjobb barátnője Horváth Marica volt, együtt jártak a Református Gimnáziumba. Horváth Marica annak a Horváth Jánosnak a lánya, aki a Pannónia Szállónak volt az igazgatója. Hihetetlen véletlen, hogy összeismerkedtem a lányával a Facebookon, így ő is mesélt sok mindent arról az időszakról, amikor az enyémek már nem éltek Szatmárnémetiben. Ők a hetvenes években mentek ki Németországba, tovább éltek szülővárosukban mint édesanyám. A történelmi regényhez továbbá hozzátartozik egy hosszú, alapos kutatás, a hiteles adatok beszerzése. Nem lehet megírni egy történelmi regényt úgy, hogy csak arra alapozunk, amit anyuka elmesélt.

Szatmárnémetinek melyik részén lakott az édesanyja?

A nagypapájának, aki a Szatmárnémeti Ipari Banknak volt az igazgatója, a Szent István téren volt házuk, a szülőknek pedig a Kölcsey utcában. Jártam édesanyámmal Szatmárnémetiben, de – az én hibámból – már előrehaladott korában, így sok mindent nem tudott beazonosítani, és persze sok minden megváltozott. Református család lévén minden családtag a Láncos-templomban volt megkeresztelve, a temetést is a Láncos-templom lelkipásztora végezte. Ma már nincsenek szatmárnémeti családtagjaink. Nagyon kedves ismerősünk Szilágyi Noémi, ők igen-igen távoli, de rokonaink. Továbbá, nagymamám egyik dédnagymamáját Kereskényi Ágnesnek hívják, Máramaros születésű, így egészen bizonyosan rokonságban vagyunk Kereskényi Gábor polgármester úr családjával is, csak szoros elfoglaltságai miatt még nem volt alkalmam megkérni őt, hogy böngésszük ki a családfáinkon, hogy hol lehet egy közös ős.

Mi késztette arra, hogy Párizsból visszaköltözzön Budapestre?

A franciák véleménypálfordulása, ami azért meglepett. De kaptam egy lehetőséget a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetemen is, mint Erasmus koordinátor, amit szívesen elfogadtam. És végül, így közelebb vagyok azokhoz a helyszínekhez, amiről szólnak a regényeim. Nagyon várom a találkozást a szatmári közösséggel, június 14-én a Szatmár Megyei Könyvtárban, mert azért egy kicsit ez nekem is a hazám.