A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi témája: A szabadság kultúrája. Miért nem jött el a szemléletváltás a rendszerváltással? A beszélgetésen részt vett: dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati pszichológus, meseterapeuta; dr. Hassan Hamza bőrgyógyász; Máthé Róbert klinikai pszichológus, pszichoterapeuta; Török Enikő tanítónő és Szejke Dóra, az MCC rendezvényekért felelős munkatársa. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Elek György: A szabadság kultúráját neveléssel, közösségépítéssel és önreflexióval lehet kialakítani. Ezért fontos az oktatás, a szabadságra való nevelés. Az iskola nemcsak tudást ad, hanem gondolkodásmódot is formál. Ahol a tanár meghallgatja a diákot, ahol lehet kérdezni, vitázni, ott a jövő polgárai megtanulják, mit jelent felelősen élni a szabadsággal.

1989–1990-ben úgy tűnt, hogy egy új korszak kezdődik: lehullanak a korlátozások, szabad lesz a szó, az út, a gondolat. A társadalom hirtelen a politikai szabadság, a demokrácia és a piacgazdaság világában találta magát. Sokan azt hitték, hogy a szabadság maga a cél, a boldogság záloga. Az elmúlt évtizedek azonban azt mutatták, hogy a politikai fordulat nem járt együtt a lelki, erkölcsi és kulturális szemlélet megváltozásával. Bár a rendszer megváltozott, a gondolkodásmód sok tekintetben a régi maradt. A negyven évig tartó diktatúra mély nyomokat hagyott az emberek lelkében. A félelem, az alkalmazkodás, a lojalitás kényszere és a bizalmatlanság mindennapi tapasztalattá vált. Az emberek megtanulták, hogy a túlélés záloga a hallgatás és a beletörődés. A szabadság így nem gyakorlati élmény volt, hanem elvont vágy. A rendszerváltás idején hirtelen megszűnt a külső kényszer, de a belső korlátok tovább éltek. A demokrácia intézményei ugyan gyorsan kiépültek, de a demokratikus gondolkodásmód nem jött létre egyik napról a másikra. Az emberek többsége nem volt felkészülve arra, hogy önállóan döntsön, vitázzon, vagy felelősséget vállaljon a közösségért.

A szabadság nemcsak jog, hanem teher is: döntéseket és felelősséget követel. A diktatúrában megszoktuk, hogy „valaki fölöttünk” dönt helyettünk: a párt, a vezető, a főnök. A rendszerváltás után viszont már nekünk kellett volna felelősen gondolkodnunk a saját életünkről és közösségünkről. Ez sokak számára félelmet keltett. Egyesek a szabadságot összetévesztették a korlátok nélküli önzéssel, mások a bizonytalanság miatt vágytak vissza a „biztos kézhez”. Így a politikai pluralizmus mögött tovább élt a tekintélyelvű gondolkodás, és az emberek újra hatalmi központokat kezdtek keresni ahelyett, hogy a saját felelősségük tudatában cselekedtek volna.

A piacgazdaság ígérete a gyors jólét volt, a valóság azonban sokkal ellentmondásosabb képet mutatott. A gazdasági átalakulás következtében egyesek felemelkedtek, mások viszont kiszorultak, elveszítették a munkájukat, a biztonságérzetüket. A szabadság sokak számára nem a lehetőséget, hanem a bizonytalanságot jelentette. A társadalom így kettészakadt: a nyertesek és a vesztesek közti szakadék mélyült, és ezzel párhuzamosan csökkent a bizalom. A demokratikus részvétel helyét gyakran a közöny és a politikától való elfordulás vette át. A szabadság így nem vált közös értékké, mert sokan nem tapasztalták meg annak előnyeit a saját életükben.

A szabadság kultúrája nem csupán a politikai rendszertől, hanem az emberi kapcsolatoktól, a közösségi bizalomtól és a morális alapoktól függ. Ott, ahol generációk nőttek fel gyanakvásban és kiszolgáltatottságban, nehezen születik meg a bizalom és a nyitottság. A vitakultúra gyengesége, a párbeszéd hiánya és a társadalmi megosztottság mind annak a jele, hogy nem tanultuk meg, hogyan lehet együtt szabadnak lenni. A szabadság nem csupán az egyén joga, hanem a közösség képessége is: együtt élni, együtt gondolkodni, együtt felelősséget vállalni.

Mit tehetünk a szemléletváltás bekövetkezéséért?

A valódi változás nem politikai programokban, hanem az emberek gondolkodásában kezdődik. A szabadság kultúráját neveléssel, közösségépítéssel és önreflexióval lehet kialakítani. Ezért fontos az oktatás, a szabadságra való nevelés. Az iskola nemcsak tudást ad, hanem gondolkodásmódot is formál. Ahol a tanár meghallgatja a diákot, ahol lehet kérdezni, vitázni, ott a jövő polgárai megtanulják, mit jelent felelősen élni a szabadsággal. Ebben a folyamatban nagy szerepük van a közösségeknek, melyekben lehetőség nyílik a bizalom újrateremtésére, hiszen a szabadság nem magányos életforma. A helyi közösségek, civil szervezetek és önkéntes csoportok megerősítése segíthet abban, hogy az emberek újra megtapasztalják az együttműködés erejét.
A megértés kultúrája a párbeszéd. A demokrácia lényege nem az egyetértés, hanem a különböző vélemények békés együttélése. Meg kell tanulnunk meghallgatni egymást, még akkor is, ha nem értünk egyet. A szabadság csak akkor él, ha élünk vele. A szavazás, a közéleti aktivitás, a kérdezés és az ellenőrzés nem csupán jog, hanem kötelesség is.

A kultúra és a művészet lelki tükör. A művészet segít megérteni a múltat, kimondani a kimondhatatlant, feldolgozni a közös tapasztalatokat. Támogatnunk kell azokat, akik a gondolkodás szabadságát szolgálják. A szemléletváltás mindig belülről indul. Nem várhatjuk el másoktól, amit mi magunk sem teszünk meg. A szabadság kultúrája a mindennapi viselkedésben, a másik iránti tiszteletben és a morális tartásban gyökerezik.

A rendszerváltás megtörtént, de a szemléletváltás még tart. A szabadság kultúrája nem politikai ajándék, hanem közös emberi munka. A múlt árnyai még velünk élnek, de a jövő lehetősége is a kezünkben van. A kérdés ma már nem az, hogy miért nem jött el a szemléletváltás, hanem az, hogy hogyan tudjuk megteremteni. Ha megtanulunk bízni egymásban, ha merünk gondolkodni, kérdezni, felelősséget vállalni és párbeszédet folytatni, akkor talán egyszer valóban elmondhatjuk: nemcsak rendszert, hanem gondolkodásmódot is váltottunk. A szabadság kultúrája nem parancsra válik valósággá, hanem belülről, a lelkünkben.

Máthé Róbert: Korábban a világ rendjéhez hozzátartozott az, hogy a fiatalabb generáció tanul az idősebbtől, az volt a természetes, hogy az idősek átadják a tapasztalatukat a fiataloknak. De az Z generáció és a következő generációk erre már nemet mondanak, mert felmennek az internetre és ott vannak az influenszerek és ők adnak tanácsokat a fiataloknak. Ez a generáció emiatt nagyon keveset tud a rendszerváltásról, vagy az azt megelőző időszakról.

Pszichológusként kerestem a helyem ebben a témában, mert ez főként egy politikai téma. Ha kezdjük a politikai felvezetést, akkor úgy gondolom, hogy a kommunizmus önmagában nem feltétlenül rossz, nem a különböző társadalmi struktúrákkal van a probléma. Ami miatt nálunk a kommunizmus rossz nyomot hagyott, az az, hogy hozzá társult egy diktatúra. De mindegy, hogy egy társadalom demokráciában él, királyságban vagy kommunizmusban, minden társadalomnak és kultúrának megvan az a politikai rendszere, ami hozzá a legjobban illik. Láthatjuk a csődjét annak, amikor az amerikaiak el akarják vinni a demokráciát olyan világokba, ahol erre a társadalom nem érett, nem tud vele mit kezdeni. Én úgy gondolom, hogy nem a kommunizmussal volt a probléma, hanem a diktatúrával, illetve azzal, hogy a kommunizmusban egy kicsit a társadalmi szerepek felcserélődtek, az értelmiség kényszermunkatáborban találta magát és az analfabéta réteget gyárigazgatónak nevezték ki párt alapon. A kommunizmus működőképességét ma cáfolhatatlanul igazolja Kína, ott, ahol egy diktatúra nélküli kommunizmus működik, olyan technikai fejlődés látható, amit nem lehet összehasonlítani a mellette demokráciában élő Indiával. A kommunizmusban vannak olyan dolgok, amiket én a mai napig alkalmaznék. Például, hogy minden embernek kötelessége igazolni, hogy miből él. Szerintem az nem feltétlenül volt rossz, hogy reggel megállított a rendőr és igazoltatott, hogy miért nem vagy a munkahelyeden.

A demokráciáról azt gondolom, hogy ez egy félresiklott demokrácia, mert ennek a modellje az ókori görög városállamokban keresendő, onnan ered a szó, hogy demokrácia, vagyis népakarat. De itt elfeledkezünk egy nagyon fontos dologról, hogy ezekben a városállamokban nem volt mindenkinek szavazati joga, csak a tanult férfiaknak, tehát nem szavaztak a rabszolgák és a nők sem. Ha ma az értelmiségi réteget vesszük figyelembe, természetesen a nőket sem lehet diszkriminálni, mert értelmiségi rétegben lassan a nők a férfiakat is lekörözik. Az ókori görög demokráciában ahhoz, hogy szavazati jogod legyen, kellett egy bizonyos kognitív szinten állni. Ezt ma talán úgy lehetne igazságosan alkalmazni, hogy szavazás előtt a szavazófülkénél ott állna a rendőr és mindenkit megfúvatna, és akinek alkoholt talál a leheletében, az nem szavazhat. Ha ittasan biciklizni sem szabad, akkor szavazni se lehessen. A másik, hogy szavazás előtt egy klinikai szakpszichológus elvégez egy IQ-tesztet és akinek nincs 90-es IQ-ja, nincs mit keressen a szavazófülkében.

Az elmúlt 100 évben nagyon sűrű volt a generációváltás. Egy lengyel antropológus az emberiség fejlődését úgy osztja szakaszokra, hogy minden jelentős technikai vívmány az emberiséget egy másik gondolkodásbeli és életmódbeli szintre emelte, nem feltétlenül jobbra, de gyökeresen megváltoztatta az emberiséget. Kezdhetjük azzal, hogy felfedezték a tüzet, ez hozott sok jót is, de emiatt váltotta a kőkorszakot a fémkorszak, mert akkor már nem kellett a köveket hegyesre csiszolni, hogy baltát csináljanak, hanem ezt megoldották először bronzból, aztán vasból. Onnantól kezdve megváltozott a hadviselés is. Ha ezen végigmegyünk, minden technikai vívmány hozott valami újat. A sötét középkor volt egy stagnáló időszak, amikor nem sok műszaki újítás volt, de aztán jött a gőzgép, ami megszülte a kapitalizmust és az ipari forradalmat, majd jött a villanyáram, a televízió, rádió. Egyre kisebb időintervallum alatt jelentek meg az ilyenfajta eszközök, amelyek az emberiséget más szintre emelték. Az elmúlt 100 év a generációváltásban is nyomon követhető. Van a két világháború közötti generáció, őket nevezik veteránoknak, nagyon fegyelmezettek, szabálykövetőek. Ezt követően jöttek a boomerek, akiket a Kelet-Európában induló kommunizmus szülte, ők már kezdtek hozzászokni ahhoz, hogy nem lehet mindent kapni a boltban és mindent spájzolni kell. Ezután jött az X generáció, vagyunk itt X-esek páran. A rendszerváltást az X generáció élte meg, az Y generáció volt gyerek akkor, ők már a digitális világ kezdetén vannak. Aztán jön a Z generáció, akik már gyerekkoruktól a digitális világgal nőttek fel és az ő életükbe jött egy új jelenség. Addig a világ rendjéhez hozzátartozott az, hogy a fiatalabb generáció tanul az idősebbtől, az volt a természetes, hogy az idősek átadják a tapasztalatukat a fiataloknak. De az Z generáció és a következő generációk erre már nemet mondanak, mert felmennek az internetre és ott vannak az influenszerek és ők adnak tanácsokat a fiataloknak. Ez a generáció emiatt nagyon keveset tud a rendszerváltásról, vagy az azt megelőző időszakról. De lehet hiába is adnám át a mai tizenéveseknek azt a tapasztalatot, amit a 80-as években szereztem gyerekként. Ma a fiatalok a közösséget már online élik meg.

Dr. Tallian Cristian: A mi dolgunk az lenne, hogy olyan offline tapasztalatokat biztosítsunk a fiatal generációnak, ami megfogja és ráébreszti őket arra, hogy a kritikus gondolkodás, a valódi átélt élmények tanítanak meg valójában a racionalitásra.

A demokrácia és a kommunizmus szerintem utópisztikus fogalmak. Elméletben nagyon szépnek tűnik mindegyik, a kommunizmus önmagában nem egy rossz gondolat, de kivitelezhetetlen azért, mert emberek találták ki és így óhatatlanul az emberi természet határozta meg a működését.

Visszatérnék tehát az emberi természet szerepére. Nagyon jól felvázolták hogyan alakultak ki a különböző korszakok, a városállamok rendszerétől kezdve egészen a mai társadalmi struktúrákig. Úgy gondolom, hogy alapjában véve nem sok változott, ha arról beszélünk, hogy van-e igazi szemléletváltás. Szerintem az a 2000 év, ami a kereszténység kezdete óta eltelt, nem biztos, hogy sokat változtatott a szemléletünkön és gondolkodásunkon. Nem azt akarom mondani, hogy még mindig középkori a gondolkodásunk, de alapjában véve minden az emberi természetből indul ki. Ha megnézzük akkor manapság is van egy-két vezető irányelv, amihez az emberek csatlakoznak. Ennek van egy pszichológiai háttere, hogy az embernek általában kell valami, amibe kapaszkodjon, ami vezesse őt, ami irányt mutasson. Olyan, hogy mindenki önállóan és saját magáért gondolkozzon, az szerintem elérhetetlen, nem hiszem, hogy valaha is meg fog valósulni, mert ahhoz mindenki ugyanazon a szinten kellene legyen, ezt pedig nagyon nehezen lehetne elérni, még egy ideális oktatási rendszerrel sem tudjuk elérni, hogy mindenki ugyanazon a gondolkodási szinten legyen.

Nagyon egyszerűen meg tudnám fogalmazni azt az ideát, amiről úgy gondolom, hogy a gondolkodásmódunkat kellene hogy vezesse: ez az élni és élni hagyni (live and let live). Tulajdonképpen ebbe belesűrűsödik minden irányelv, erkölcsi elv, ami azt jelenti, hogy én akkor tudok igazából boldog lenni, ha a körülöttem lévő emberek is boldogok. Mindenki nem csak a saját érvényesülését kellene szem előtt tartsa, hanem azt is, hogy közösségi szinten is legyen egy jólét. Ez megint kicsit megvalósíthatatlannak tűnik, mert ismét beleütközünk az emberi természet törvényeibe, ami azt jelenti, hogy mindig lesz egy kis versengés, valaki mindig másoknak a kárán fog érvényesülni. Az egyedüli megoldás a tanulás lenne, a valódi tudásnak és tanulási elveknek az elsajátítása, illetve kell az erkölcsi keret, mert anélkül nem nagyon működnek a társadalom különböző folyamatai. Az erkölcsi fék az az erő, ami visszatart minket abban, hogy csak a saját, önző énünket érvényesítsük.

A mostani generációval kapcsolatban, nekem vannak jó tapasztalataim is. Azt látom, hogy a Z generáció kezdi felfedezni, hogy a virtuális világ és a digitális eszközök nem elégítik ki az alapvető emberi igényeket: az egymáshoz való kapcsolódást, a fizikai kontaktust. Ha élményként élik meg ezeket a közvetlen kapcsolatokat, akkor az felül tudja írni a digitális eszközök használatát. Az emberi gondolkodásunk és viselkedésmódunk, az emberi mivoltunk azért még nincs annyira veszendőben. A mi dolgunk az lenne, hogy olyan offline tapasztalatokat biztosítsunk a fiatal generációnak, ami megfogja és ráébreszti őket arra, hogy a kritikus gondolkodás, a valódi átélt élmények tanítanak meg valójában a racionalitásra. Ha megtanulja, hogy a körülöttünk lévő világ nem egy adott dolog, amit kapunk, hanem megtanulja értékelni, véleményt tud mondani és a saját tapasztalatai által tud egy véleményt mondani, akkor van esély egy valódi szemléletváltásra.

A veszélyt én abban látom, hogy ez a digitális világ annyira elharapódzik és olyan nagy embertömegeket vonz maga mellé, hogy egyszerűen elvész a normális emberi habitusunk és gondolkodásmódunk.

Török Enikő: Azt tapasztalom, hogy talán a hirtelen fejlődés miatt és azáltal, hogy bekerültek az okos eszközök az otthonokba, sokkal türelmetlenebbek, más szemmel nézik a világot, mint mi annak idején.

Szerencsésnek tartom magam, mert rálátásom van több korszakra is. Megélhettem azt, amikor az öregek, a dédszülők még fontak és közben meséltek. Kisgyermekként én próbáltam magamba szívni minden bölcsességet és gyerekkoromban minden nyarat a nagyszüleimnél töltöttem Dobrán. Megéltem azt, hogy az emberek dolgoztak, jártak a kollektívbe és meg volt mondva, hogy mit kell tegyenek, hogy fizetésük legyen, és megéltem a rendszerváltást is, amikor hirtelen kinyílt a világ. Voltak, akik nem tudtak mit kezdeni ezzel a hirtelen nagy szabadsággal, de volt, aki jól használta. Az én sorsomon is változtatott, mert én a rendszerváltásnak köszönhetően lettem pedagógus, mert lehetőség nyílt arra, hogy Szatmáron tanítóképző lett és teljesülhetett a vágyam. Azt is tapasztaltam, hogy régen türelmesebbek voltunk gyermekként, a mai fiataloknak meg minden azonnal kell, nem várják ki azt, hogy gyűjtsék rá össze a pénzt, hanem azonnal teljesíteni kell az óhajukat. Azt tapasztalom, hogy talán a hirtelen fejlődés miatt és azáltal, hogy bekerültek az okos eszközök az otthonokba, sokkal türelmetlenebbek, más szemmel nézik a világot, mint mi annak idején. Mi még nyitottabbak voltunk a közösségi életre, a közös tevékenységekre, de ma már a családtól is függ, hogy a gyermek milyenné válik. Vannak olyan szülők, akik tiszteletben tartják a régi elveket, követik az előző generációk tapasztalatait, de látok olyan családokat, ahol teljes szabadságot adnak és azt gondolják, hogy az a jó, ha a gyermek azt tehet, amit akar. Nem tudjuk, hogy milyen következményei lesznek annak, ha ez a korlát teljesen megszűnik. Több pszichológus is jelezte, hogy kell a gyermeknek a korlát, ahhoz hogy felnőttként, ha majd lesz egy munkahelye, ne rúgják majd ki egy hét után amiatt, mert nem tud alkalmazkodni. Viszont olyan szülők is vannak, akik pont azzal teszik rabságba a gyermeküket, hogy minden idejüket lefoglalják, minden napra terveznek valamilyen programot vagy különórás tevékenységet és a gyermeknek nincs szabadsága emiatt.

Úgy gondolom, hogy amikor én voltam gyermek, akkor szabadnak éreztem magam, mert nem voltam annyira leterhelve, annak ellenére sem, hogy sokat voltunk az iskolában, szombaton is be kellett menni. Valahogy jobban kihasználtuk az időt, mint a mai gyerekek, azt látom, hogy ők mindig fáradtak, nem tudom minek köszönhetően, de lehet amiatt, hogy túl sok információ éri őket mindenhonnan.

Volt rálátásom a rendszerváltás idején az üzleti életre is. A rendszerváltás előtt nem nagyon tapasztaltam magánvállalkozásokat, azt követően viszont egyre több vállalkozó lett. A rendszerváltás előtt nem nagyon mehettünk ki külföldre, nem is álmodhattunk arról, hogy külföldön tanuljunk, de a mai gyerekek nagyon sokat tanulnak, akár nyelveket is azért, hogy akár cserediákként tanulhassanak egy másik országban és aztán egyetemre is külföldre mennek.

Ami még nagyon érdekes számomra, hogy gyermekként, amikor bementem a boltba, mindig a könyveket kerestem és emlékszem, hogy alig volt kínálat, most pedig olyan óriási lett a könyvkínálat, hogy azt sem tudja az ember mit válasszon, viszont csökkent irántuk az érdeklődés.

A gondolkodásmódot a családból is lehet irányítani és fejleszteni. Azt tapasztaltam, hogy amíg a dédnagymamámat úgy indították el, hogy 16–18 évesen már férjhez kell menni, mert ha nem, akkor már vénlány, édesanyámat már úgy nevelték, hogy csak ahhoz mehet férjhez, aki tetszik a családnak, édesanyám pedig engem már úgy nevelt, hogy ha van célom, akkor bármit elérhetek és én ugyanezt próbálom továbbadni a gyermekeimnek és a tanítványaimnak. Úgy gondolom, hogy az iskolában nemcsak a tudást és az információt kell átadni, hanem akár az élethez való hozzáállást és gondolkodásmódot is. Nagyon szeretem személy szerint, ha a tanítványaimnak eredeti ötleteik vannak, nagyon szeretem, amikor elkezdenek fogalmazásokat írni és olyan gondolatokat megfogalmazni, ami teljesen más, mint a többié. Szeretem, ha felfedezik magukban a tehetséget és azért küzdenek, éppen ezért biztatom őket a versírásra is. Mindent megteszek azért, hogy a hagyományokra építsünk, mióta tanítok minden osztályom néptáncol, ezáltal olyan pluszt kapnak, amire a szülők is felfigyelnek. Nagy varázsa van ma is a hagyományoknak, ha pozitív élményként tapasztalják meg, akkor számukra is egy kincs marad. A szemléletváltás a példamutatással is kell történjen.

Dr. Hassan Hamza: Egy ilyen találkozást mint ez a mai, nálunk sokkal nehezebb megszervezni, engedélyt kell kérni hozzá a hatóságoktól. Nagyon örülök, hogy itt lehettem és megtapasztalhattam ezt a szabadságot.

Megtisztelő számomra, hogy ma itt lehetek. Ez egy nagyon fájdalmas téma számomra és most jöttem rá arra, hogy ennek milyen komoly jelentősége van. Egyiptomból jöttem, egy olyan országból, ahol katonai és vallási diktatúra van és az ember szabadságra való jogát megszabdalja. A legfájdalmasabb dolog, amit meg kellett élnem az utóbbi időben, az pont a szabadsággal kapcsolatos. Augusztus óta dolgoztunk azon, hogy kapjam meg a vízumot. Voltam egy pályázat kapcsán már Európában pár évvel ezelőtt, de amikor visszatértem, le kellett adnom az útlevelem az orvosi kamarának. Nagyon hosszú folyamat volt, mire újra visszakaptam. Ez egy nagyon nehéz időszak volt. Úgy látom, hogy önök itt egy struktúráról beszélgetnek, de mi, Egyiptomban még nem tartunk ott, hogy meglegyen ez a struktúra: sokkal rosszabb helyzetben vagyunk még, mint az itt élő emberek. Egy ilyen találkozást mint ez a mai, nálunk sokkal nehezebb megszervezni, engedélyt kell kérni hozzá a hatóságoktól. Nagyon örülök, hogy itt lehettem és megtapasztalhattam ezt a szabadságot, ez azt mutatja nekem, hogy van megoldás ezekre a dolgokra és van mód arra, hogy az ember visszakapja a szabadságát.

Szejke Dóra: Régen az okozott belső feszültséget, hogy az embereknek nem volt választási lehetőségük. Ma pedig éppen a túl sok lehetőség teremt folyamatos döntéshelyzeteket, ami sokak számára teher a szabadság kitágult világában – különösen akkor, ha a nevelés során nem alakult ki megfelelő döntési képesség és felelősségvállalás.

Dr. Hassan Hamza mondta: „We starve for freedom – Vágyunk arra, hogy szabadon élhessünk”, és ennek szerintem egyik alapfeltétele az, amit Tallian doktor úr fogalmazott meg: „Live and let live”, vagyis hagyjuk egymást is szabadon élni. Ehhez azonban ismernünk és tisztelnünk kell a saját és mások határait is, és ezekkel együtt fontos, hogy közösségeinkben és a társadalomban kialakuljon az elfogadás és a megértés kultúrája. Mindenkiben ott van a vágy a kapcsolódásra is. Ez összefügg a vitakultúra és a párbeszéd hiányával, amelyet ma sokszor tapasztalhatunk. Véleményem szerint ez részben abból fakad, hogy sokan feladták a próbálkozást: hiába lenne igény a beszélgetésekre, a valódi meghallgatás és figyelem hiányzik. Sokszor mindenki csak a saját mondanivalóját próbálja hallhatóvá tenni. Ezzel kapcsolatban szeretnék idézni egy közismert dalszöveget: „People hearing without listening” – vagyis „Az emberek hallanak, de nem figyelnek.” (The Sound of Silence) Régen az okozott belső feszültséget, hogy az embereknek nem volt választási lehetőségük. Ma pedig éppen a túl sok lehetőség teremt folyamatos döntéshelyzeteket, ami sokak számára teher a szabadság kitágult világában – különösen akkor, ha a nevelés során nem alakult ki megfelelő döntési képesség és felelősségvállalás. A mai fiatalokban ugyanakkor megvan a közösségi gondolkodás és cselekvés igénye, vágyják a társas interakciókat és a közösségépítést. Ennek jó példái a különböző fesztiválok és események szervezésére indult kezdeményezések az országban. Ezek azonban sokszor falakba ütköznek, holott éppen támogatásra, az ötletek felkarolására és a közös építkezésre lenne szükség. Hagynunk kell, hogy kialakuljon a szemléletváltás. Ehhez tudatosan gyakorolnunk kell a csendben figyelést, egymás elfogadását és tiszteletét. Úgy gondolom, így tudunk majd együtt szabadok lenni.

Bálint Kati: Lehet egy külső erő el akarja hitetni az egyénnel, hogy szabad vagy korlátozott, de az igazi szabadság bennünk van. Amikor tudjuk, hogy kik vagyunk és mire vagyunk képesek, akkor a szárnyaink bármilyen társadalmi rendszerben tovább tudnak minket repíteni.

Dr. Hassan elmondta, hogyan éli meg az ő világában a szabadságot, de én, amikor legelőször voltam Egyiptomban, azt vettem észre, hogy az ott lévő emberek között léteznek élő közösségek. Nagyon sok gyerek van egy családban, de együtt vannak, beszélgetnek, összegyűlnek a tengerparton. Ha összehasonlítjuk a két világot, azt vonhatjuk le következtetésként, hogy nagyon drága árat fizetünk a modern társadalomban azért, hogy mindenünk meglehet, de közben elvesznek az emberi, élő kapcsolataink. Nyáron, amikor a doktor úrral Safagában látogattunk meg helyeket, többször kiemeltem, hogy fantasztikus dolognak tartom azt, hogy az emberek folyamatosan együtt vannak és belemerülnek a beszélgetésekbe, rengeteget kapcsolódnak. Nem tudom, hogy akkor a doktor úr megértette-e miért emelem ki, hogy az emberek mennyire jól működnek ott együtt közösségben, de amikor ő megérkezett Romániába és Kolozsvártól Lázáriig elhoztuk, akkor az utolsó utcába is betérve az volt a kérdése, hogy hol vannak az emberek. Nem látott embereket együtt beszélgetni az utcán, nem látott közösségeket, akik csak úgy egymással vannak. Vasárnap úgy hozta az élet, hogy bementünk a plázába és egyszer csak megszólalt dr. Hassan: hát itt vannak az emberek. A következő kérdése meg az volt, hogy de miért ott vannak és miért nem egymással a házaik előtt, a szomszédokkal. Azt gondolom, hogy pont ezek a reakciók, amiket egymás kultúrájára tudunk adni, hozzák azokat a felismeréseket, hogy nem vagyunk igazán jó irányban. Ki kell találjuk annak a módját, hogy újraépítsük a közösségeket, mert ezzel a modern világgal odaadtuk a közösségeinket. Náluk, Egyiptomban élnek a közösségek, de úgy érzik nincs elég szabadságuk, nekünk ellenben végtelen sok szabadságunk van, de eltávolodtunk teljesen egymástól. Kultúrák között kéne valahogy üzenjünk egymásnak: lehet, hogy vágynak erre a modern és csillogó világra, de vajon tudják-e, hogy mit fognak odaadni érte, mert mi már tudjuk. Biztos, hogy majd újra tudjuk építeni a közösségeinket és találunk valamit, ami élővé tudja tenni azokat. El tudtam vinni a doktor urat az iskolai Márton-napi rendezvényünkre, ahol ráébredt arra, hogy akkor itt az iskola az egyik olyan hely, ahol a közösség találkozik és megfigyelte, hogy mi az a motiváció vagy hívó szó, amire az emberek megmozdulnak és nyitni kezdenek egymás felé. Azt gondolom, hogy ez már kicsit erőltetett módja annak, hogy közösséget formáljunk, de legalább csináljuk. Az iskola kezébe kerül az, ami régen a családok kezében volt, ma már az iskola, a vallásos közösségek töltik be ezt a szerepet.

A szabadság megtalálható a mesékben is. Van egy nagyon szép mese, a Lotilkó története, ami arról szól, hogy Lotilkónak még volt szárnya, tudott repülni, szabad volt. Ezt a szárnyat viszont este le kellett rakni és egyszer Lotilkó szárnyát ellopják, méghozzá a felesége meg az anyósa, mert nem akarják, hogy az övé legyen a végtelen tér. Lotilkó addig ne tudja a megoldást megtalálni, amíg rá nem jön arra, hogy szárnyat nem lehet mástól venni vagy ellopni, hanem a szárnyat magunknak kell újra elkészíteni. A mesének az az üzenete, hogy lehet egy külső erő el akarja hitetni az egyénnel, hogy szabad vagy korlátozott, de az igazi szabadság bennünk van. Amikor tudjuk, hogy kik vagyunk és mire vagyunk képesek, akkor a szárnyaink bármilyen társadalmi rendszerben tovább tudnak minket repíteni.