A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legújabb részének témája: A mobiltelefon szerepe a társadalomban és a mentális egészségünkben. A Mézesházban megtartott kerekasztal-beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati meseterapeuta; dr. Szilágyi Andrea gyermekorvos; Vida Benjamin marketinges; Rus Lilla és Tolmács András diákok. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Dr. Frigy Szabolcs: A telefon a 2000-es évekig a konnektálódásnak volt az eszköze, ma már minden mentálhigiéniai szakember arról beszél, hogyan lehet dekonnektálódni.

A 2000-es évek után volt egy fejlődési üteme annak, ahogyan gondolkodtunk a telefonról, most ez a gondolkodásmód átkereteződik. Egy ismerősöm posztolta, hogy amikor a cigi megjelent, akkora nagy sztár volt, hogy az asztma ellen ajánlották. Nagyon sok hároméves gyerekről maradt meg fotó, ahogy cigizik. Nagyon sokszor megéltük már azt, hogy kitalálunk valamit, az elindul egyfajta fejlődési úton, majd a találmányt utoléri a tudomány, hozzárendel deklaratív imperatívuszokat, hogy az jó vagy nem, utána pedig megváltozik a gondolkodásunk. Én ugyanezt élem meg valamilyen intenzitással a mobiltelefonok kapcsán. Ha megnézzük, hogy régebbi filmekben hogyan jelenik meg a mobiltelefon – az első mobiltelefon mai árfolyamon 11 ezer dollár lett volna –, látjuk, hogy óriási státusszimbólum volt, hogy egyből a társadalmi rétegződésnek lett az eszköze. Nyilván beért a technológia, és az 1990-es és a 2000-es évek környékén a jövedelmekhez képest nagyon olcsó lett a mobiltelefon, az analóg hálózatok átalakultak digitálissá. Akkor elindult a telefonvásárlás, most pedig már naponta 4 millió telefont adnak el a világon. A régit kidobjuk és az ipar szemetet termel. Bizonyos szempontból a telefont közműnek tekintik. Minthogy az internetet is közművesítésnek tekintjük, az, hogy valakinek van-e telefonja vagy nincs, olyan minthogy van-e áram a háztartásban. S közben csak most kezdünk el azzal foglalkozni, hogy gyerekkorban mikor engedjük meg a telefonhasználatot…

A telefon segítségével az elején nagyon intenzívek lettek a kapcsolattartások. Az 1990-es évek végén ez az intenzitás ki is égeti a kapcsolatokat. Mennyire más volt az, amikor kéthetente lehetett váltani egy levelet a maga összes misztériumával, most pedig sokan azt is megírják, hogy megkenték a vajas kenyeret. Az intenzív kapcsolattartás átváltoztatja a kapcsolat minőségét, kiégeti, elégeti ezeket a kapcsolatokat. A másik jelenség, hogy elmosódnak a határok. Ez megjelenik a munkahelyi és a magánéleti határvonalak átmosásával. Persze nem az lett, hogy az otthon csepegett be a munkába, hanem a munka csepegett be a családi életünkbe. Teljesen biztos, hogy nem ez volt a fejlesztőknek a szándéka. Kiterjesztettük a munkaidőt, ma már nem tudjuk megmondani, melyik az a pont a napból, amikor már nem dolgozunk, hol van az a pont, amikor le tudjuk tenni a telefont. Egy örök elérhetőségben vagyunk benne, ezt hívják technostressznek. Az azonnali üzenetküldő szolgáltatás, mint a Messenger vagy a Whatsapp arra késztet, hogy ha valaki ír, azonnal válaszoljunk, még akkor is, ha a párunkkal ülünk és beszélgetünk. Ezt a nyomást egyre kevésbé bírjuk. Nagyon érdekes, hogy mi volt cél, amikor a mobiltelefonokat kitalálták, és ma milyen célra használjuk. Először a telefonnal csak beszélni akartunk. Mellette volt fényképezőgép, videokamera. Utána elindult egyfajta szingularitás, hogy a telefonnal akarunk mindent csinálni. Ezen játszunk, ezzel fényképezünk, ezzel videózunk, ezen internetezünk. Megöli a laptopokat, a számítógépeket, nagyon erőteljesen ráköltözik az életünkre, egy digitális svájci bicska lett. Mindenre jó, mindent ezzel csinálunk, ezzel fizetünk, ezzel nyitjuk az autót, ezzel navigálunk. Nagyon sok funkciót sűrítünk ebbe az eszközbe. Ebből adódik, hogy növekszik a teljesítménye. Maga az eszköz sok mindenre jó, a figyelemgazdaság az, ami bezavar ebbe a történetbe. Ma már változik annak a keretezése, hogy ez az eszköz mennyi jót hoz be az életünkbe és mennyi rosszat. Ha mérlegre tesszük ezeket a dolgokat, akkor egy kicsit megváltoznak az egyensúlyok. Ami számomra érdekes, hogy régen, amikor felhívtunk bárkit és beszéltünk, a valóságot mi közvetítettük a telefonon keresztül. Ma a valóság a telefonon keresztül jön hozzánk. Amit olvasunk a világról a telefonon, kialakít egy valóságbuborékot és a telefon válik a valóság megkonstruálásának az egyik legfontosabb eszközévé. Nagyon érdekes, hogyan változik meg ez az irány. A telefon a 2000-es évekig a konnektálódásnak volt az eszköze, ma már minden mentálhigiéniai szakember arról beszél, hogyan lehet dekonnektálódni. A mentális egészségünkhöz lényegesen hozzájárul. Nagyon sok technikai felfedezés kapcsán az van, mint amit a mobiltelefonnal is megélünk, hogy kettéosztotta az életünket: van a mobiltelefon előtti és utáni életünk. A telefon az azonnaliságot hozza el az életünkbe: azonnal tudunk vásárolni, azonnal tudunk üzenetet küldeni… Az azonnaliság az újszülöttség állapota, amikor minden azonnal kell. Egy alapvetően nagyon infantilis ingerünk, hogy mindent most azonnal meg akarunk szerezni. Van egy információs túlterhelés, amiben élünk. Mérhető az, hogy ez a nagyon sok applikáció kimeríti az agyunkat. Többek között az is szerepel az okok között, hogy miért tiltják ki a mobiltelefont az iskolából, hiszen az egész napos inger csökkenti a hatékonyságot, koncentráció- és figyelemzavart okoz, nem csak a fiataloknak. Most ért oda a tudomány, hogy ilyen deklaratív kijelentéseket tud tenni arról, hogy a telefonhasználatot korlátozni kell.

Dr. Tallian Cristian: Mondhatni semmi nem zajlik a telefonon kívül, a test meghosszabbítása lett, ami egy kicsit ijesztő, de tény az, hogy rengeteg dolgon könnyít, rengeteg olyan lehetőséget hozott az életünkben, amiről a mi generációnk nem is álmodhatott, hogy valaha hozzájutunk.

Tény, hogy nagyon beszivárgott az életünkbe a telefon. Elgondolkodtat, amit hallunk a hírekben, hogy a háborús övezetben felrobbantották a pagereket. Tulajdonképpen a telefon is egy olyan műszer, amin keresztül nagy távolságra, széles populációban óriási hatást lehet elérni, olyasmiket tudnak bevinni az ember életébe, ami tényleg akár rossz szándékot is közvetíthet. Bőven van negatív aspektusa, én is felfedezem magamon, hogy mennyire az életem részévé vált az, hogyha pityeg, akkor már odafigyelek. Ha megmérném időben, hogy mennyit figyelek oda arra, ami a telefonban történik, akkor valószínűleg megdöbbennék azon a mennyiségen, amit az én időmből elvesz, és amit másra is fordíthatnék. Ez a negatív része. Rengeteg pozitív része is van. Nem mondhatom azt és nem is hiszem, hogy a telefon csak rosszat hozott az életünkbe, bár az orvosok és a pszichológusok azt tapasztalják, hogy a fiatalság körében a telefonhasználat szinte már életcél lett. Mondhatni semmi nem zajlik a telefonon kívül, a test meghosszabbítása lett, ami egy kicsit ijesztő, de tény az, hogy rengeteg dolgon könnyít, rengeteg olyan lehetőséget hozott az életünkben, amiről a mi generációnk nem is álmodhatott, hogy valaha hozzájutunk. Egy számomra nagyon friss lehetőség az, hogy egy applikációval, akárhol vagyok a világon, be tudok „nézni” az osztályra, követhetem a betegek állapotát, sőt még a kibocsájtó lapot is meg tudom írni. Ezek olyan vívmányok, amelyek valóban megkönnyítik az ember életét. Azonban épp ezekben a részletekben bújik meg az ördög, hiszen ezáltal egy olyan érzést ad, hogy ha már mindent ennyire megkönnyít, akkor nem is tudunk meglenni nélküle. Húsz éve, ha valahova el akartam jutni, megnéztem a térképet, ma már Google maps nélkül neki se indulok semminek. Azzal, hogy rengeteg olyan könnyebbséget hoz az életünkbe, amire meglehet nem is lenne szükségünk, a telefon használata oda is vezethet, hogy elsorvad pár olyan képességünk, készségünk, amire születésileg elő voltunk készítve (ilyen például a fent említett térbeni eligazodás). Ez egy olyan téma, amiről nagyon sokat lehetne beszélni. Szidjuk a telefont, mert a fiatalabb generációnál állandóan ott van. A fiataloknak elmondjuk, hogy mindig rajta ülnek a telefonon, közben nem vesszük észre, hogy mi is valahol afelé megyünk. Mentálhigiéniai szempontból én nagy kihívásnak tartom, hogy eljussunk arra a szintre, ahol különösebb rizikó nélkül használjuk a telefonokat, mert tény és való, hogy elég sok olyan (főleg fiatal) páciensünk van, akinél a telefon komoly függőséget okoz, ugyanolyan egészségügyi következményekkel mint bármelyik függőség: elvonja az egyént a normális emberi kapcsolatoktól, beszűkíti a világát és egy olyan virtuális világnak a képzetét teremti meg, amelyik aztán teljesen rossz irányba terelheti a személyiség fejlődését.

Dr. Szilágyi Andrea: Gyakorlatilag a szülő szoktatja rá a telefonra a gyereket már megszületése után azért, hogy az ő élete élhetőbb vagy könnyebb legyen.

Nem hiába a szakirodalom, a gyermekgyógyász társaság is kiadott egy közleményt, amiben tovább korlátozták azt az időt, amit a gyerekek, fiatalok mobillal tölthetnek, ugyanis a régebb óta ismert mellékhatások mellett új aspektusok jelentek meg. Tudtuk régen a poszturális, testtartásbeli problémákat, addikciót, függőséget, alvászavart, tudtuk nagyon jól, hogy mihez vezet ilyen téren a sok mobilozás. Ami egy picit új aspektus most a gyermekgyógyászatban, hogy egyre több a pszichoszomatikus megbetegedés, amit a mobil okoz. Miért? Azért, mert annyira gyors és állandó az információ a mobilok által, hogy az agyunk arra van idomítva, hogy állandóan új fókusz legyen, ezért soha nem tud a gyerek, a fiatal eléggé elmélyülni egy-egy témában, nem tud eléggé koncentrálni és emiatt nagyon sok a figyelem- és, koncentrációzavar, egyre több az a probléma, amivel az iskolában meg kell küzdjenek, míg a figyelem fenntartása a pedagógusok számára hatalmas többletenergiával jár.

A másik ilyen aspektus az, hogy az okostelefon állandóan velünk van, ez egy krónikus stresszt okoz a szervezetünkben. Ha állandóan készenléti állapotban vagyunk, állandóan ott a mobiltelefon, ez a stresszhormonok – adrenalin, kortizol – által számos olyan hatással van a szervezetünkre, ami a cukoranyagcserét, illetve a kardiovaszkuláris megbetegedéseknek a kockázatát előmozdítja és aztán egyre előbbre tolódik és egyre fiatalabb az a kor, amikor megjelennek ezek a betegségek.

Közben arra is rájöttünk, hogy a mai világban a legveszélyesebb vírus, ami velünk van, az az, ami azt mondja, hogy ne élj a jelenben, ugyanis arra sarkall minket, hogy csak itt ne legyünk, állandóan valahova visszacsatoljunk, vagy elcsatoljunk a jelenből. Nem tudunk sem tudatosítani, sem az érzéseinkre figyelni, a gyerekeknél már nincs helye a kreativitásnak, a fantáziának, állandóan vissza kell csatolnunk a virtuális világba és soha nem éljük meg a jelenünket. Látjuk, hogy mennyi a kötődési zavar a depresszió, a szorongás amiatt, hogy a gyerekek nem tudják mi az, hogy emberi kapcsolat. Régen az volt, hogy lélektől lélekig, embertől emberig, most már üzenettől üzenetig van. Ide csupaszítottuk le azokat az emberi kapcsolatokat, amiben éltünk. Olyan ez, mintha az emberi kapcsolatok, barátságok, a nagy rózsacsokor helyett csak a tövises botokat adnánk oda egymásnak és azon csodálkoznánk, hogy sérülünk vagy megbetegszünk. Mindezek az entitások teljesen új dolgokat hoztak és a gyógyászatban is teljesen más fejezetet kaptak, ezért világszerte az orvosi kar afelé mozgósított, hogy újabb protokollokat és konszenzusokat fogalmazzanak meg ezzel kapcsolatban.

A szülők sokat telefonoznak, sőt már a gyerek megszületése után egy elektromos bébiszitterként használják a telefont, és már 9–10 hónapos gyereket úgy etetik, hogy ott a mobil, a laptop a mesével, már elterelik a figyelmét. Gyakorlatilag a szülő szoktatja rá a telefonra a gyereket már megszületése után azért, hogy az ő élete élhetőbb vagy könnyebb legyen. Pedig amikor gyerek születik egy családba, mindent ennek rendelünk alá. Beszélni kell ezekről a dolgokról és kellenek a szabályok. Már ott tartunk, hogy bizonyos alapigazságokat átcsomagolnak és úgy tálalnak nekünk, hogy az az igazság és ne is feltételezzük, hogy nem az. A mobilhasználat is úgy érzem egy ilyen téma, egy teljes agymosás, mert a mobil mellett abszolút irányíthatóvá válunk minden tekintetben. Például megnézték a fiatalok IQ-szintjét és azt látták abban a generációban, akik folyton a multimédiás csatornákon ülnek, hogy bár kitágult számukra a világ, egyre butábbak, tehát az IQ-szintjük csökken, az érzelmi intelligencia szintjük pedig borzalmasan néz ki. Ne felejtsük el, hogy minél zaklatottabb egy társadalom, annál jobban megvezethető. Ha beszélünk róla, tudatosítjuk ezeket az aspektusokat és szabályokat állítunk fel, akkor van visszaút.

Tolmács András: A családban azt láttam, hogy ha a felnőttek el vannak foglalva, akkor odateszik a gyerekeknek a telefont, hogy játsszanak azzal.

Én személyes tapasztalatokat mondanék. Már én magam is észrevettem, hogy a telefonhasználat egy probléma. Én még abba a generációba születtem bele, ahol nagyon fiatalon még nem volt olyan rendszeres a telefonhasználat. Ilyen szempontból szerencsés vagyok, ellentétben a nagybátyám gyerekeivel, akik most 4 és 7 évesek. A családban azt láttam, hogy ha a felnőttek el vannak foglalva, akkor odateszik a gyerekeknek a telefont, hogy játsszanak azzal. Naiv 17 évesként én azt mondom, hogy mindenre oda kell figyelni. Mivel nekem nincs olyan nagy felelősségem, mint egy felnőttnek vagy egy orvosnak, én nem mondhatom meg nagybátyámnak, hogy ez nem megoldás és ezeket a helyzeteket el kellene kerülni. Az a baj, hogy a szülők sokszor el vannak foglalva, nem jut mindig elég idejük a gyerekekre.

Én még abba a generációba születtem bele, ahol 6–7, de akár 12 éves korig annyira nem volt jellemző a telefonhasználat. Azt tudom mondani, hogy az osztálytársaim közül volt egy pár, akikkel tudtam játszani, legóztunk, az udvaron futkároztunk, tehát ez a része még megvolt. Persze volt olyan is, hogy tableten játszottunk valamilyen csapatjátékot, de ez csak egy kis része volt az életünknek. Most viszont a szüleim is gyakran panaszkodnak, hogy nem hív meg senki egy buliba, vagy valamilyen közös programra, senki nem mozdul ki, nem igényli a személyes kapcsolatot, társaságot. Ez valószínűleg nem azért van, mert nem akarnak lépni, hanem annyira kényelmes a telefonnal eltöltött idő, hogy megfeledkeznek erről az egészről. Az ember még ilyen fiatalon is el tud azon gondolkozni, hogy ha ez van most, akkor mi lesz 30–70 év múlva… Bár régen is, amikor jött valamilyen új kütyü, vagy amikor a televízió megjelent, akkor is azt mondták, hogy ezután mindenki a TV előtt fog csak ülni, és el fognak lustulni az emberek. Aztán végül nem így lett…

Magyarországon az idei tanévtől vezették be az iskolákban a telefonhasználat korlátozását. Múlt évben itt is próbálkoztak vele, csak annyira nem kavart nagy port. A helyzet az, hogy ezzel olyan szempontból nem érnek el sokat, hogy ha eltiltják az iskolában, akkor lehet otthon még többet fog telefonozni a diák. A telefonnak vannak pozitív hatásai is, például az órákon a tanár valamilyen interaktív módon akar tanítani, akkor nagyon hasznos lehet.

Meg kell találni a súlypontot

Frigy Szabolcs: Az, hogy számos országban szabályozzák az iskolai telefonhasználatot, egyszerűen azért van, mert nagyon fontos, hogy legyen a fiatalnak arról tapasztalata arról, hogy órákig nem nyúl a telefonhoz. Ha a szülő biztosítaná ezt a tapasztalatot, akkor az iskola nem foglalkozna ezzel a kérdéssel. Ha a szülő otthon úgy nevelné a gyereket, hogy lenne egy digitális némaság, akkor az iskola hátradőlhetne. Én pont azt hiányolom, hogy behozzák ezt a törvényt, de nincs társadalmi diskurzus mellette. Én tudnék 5 olyan érvet mondani, amin érdemes elgondolkodni diákként és szülőként is.

De azt is látom, hogy ez a generáció már van annyira önreflexív, hogy tudja, a túlzott telefonhasználat nem jó, és amikor majd döntéshozó helyzetbe kerül, hajlandó lesz az önkorlátozásra. Én ebben bízom. Látom azt, hogy a mostani generációban már cikinek tartják azt, ha valaki leülteti az egyéves gyereket és tabletet rak elé. A szülőnek nem ciki, de a 18 évesnek már az. Bizonyos szempontból ők szenzitívebbek, mert ők a saját bőrükön tapasztalják meg mit jelent az online magány, mit jelent a virtuális világban szenvedni és önreflexíven tudnak reagálni a környezetükre. Ez biztos, hogy valahol vissza fog fordulni, és megtalálunk egy olyan súlypontot, ahol kellőképpen tudjuk korlátozni ezt a dolgot.

Rus Lilla: Tanuláskor nekem nagyon sokat segít a telefon, nem mondom azt, hogy helyettesíti a füzetet vagy a tanárt.

Tényleg nagyon szomorú látni, hogy éttermekben, parkokban, a plázákban mennyire a telefonjára koncentrál mindenki. Mi, diákként naponta tapasztaljuk azt, hogy az iskolákban mennyire hiányoznak a beszélgetések az osztálytársak között. Elég szomorú azt látni, hogy valaki üzenetben kommunikál valakivel, aki egyébként ott van az épületben, csak könnyebb a második emeletről egy üzenetet küldeni az első emeleten lévőnek. Viszont én nagyon örülök, ha vannak még olyanok, akik ezt nem így csinálják, és nekem feldobja a napomat, ha egy étteremben vagy egy parkban olyan embereket látok, akik beszélgetnek egymással és ilyen szempontból nagyon örülök, hogy a barátaimmal ezt valamennyire tudjuk kontrollálni és próbálunk olyan programokat szervezni, ahol nincs szükségünk a technológiára ahhoz, hogy jól érezzük magunk.

Tanuláskor viszont nekem nagyon sokat segít a telefon, nem mondom azt, hogy helyettesíti a füzetet vagy a tanárt. Nekem nagyon sokat segít, hogy plusz információt szerezzek, amiből esszét tudok építeni vagy prezentációt. Rengeteget segít, amikor versenyre készülök és tényleg megkönnyíti a mindennapi munkámat. Az írásban is nagyon sokszor van olyan, hogy nem a való életből vagy könyvből merítek ihletet, hanem valamilyen platformon meglátok egy nagyon jó idézetet vagy képet, és bennem az elindít valamit. Én ilyen szempontból nagyon örülök ezeknek a pozitív hatásoknak, viszont úgy gondolom, hogy a harmónia és az egyensúly nagyon fontos.

Vida Benjamin: Minden applikációt letöltünk, hogy megkönnyítse az életünket. Valóban nagyon sokat tud könnyíteni a munkánkon, de tudatosságot vinni ezen a téren nagyon nehéz.

A weboldalak 70-80%-át telefonról érik el, amikor készítjük ezeket az oldalakat, nem nagyobb kijelzőre, hanem telefonra kell készíteni. A legnagyobb probléma az, hogy mindenki megpróbálja elérni velünk azt, hogy valamit letöltsünk a telefonra, hogy hozzájuk kapcsoljon minket. Ha most lerendelünk egy csomagot akárhonnan, nem tudunk elmenni a csomagfelvevő ponthoz, hogy kivegyük a csomagot anélkül, hogy letöltenénk egy applikációt. Eddig jött az sms, ki tudtuk venni, most már le kell tölteni az applikációt és azon keresztül küldik az értesítéseket.

Az az igazság, hogy én nagyon sokat használom a telefont, igaz, munkaeszközként. Én azon kevesek közé tartozom, aki a telefont nem 3%-ban használja telefonálásra, hanem ez az arány olyan 20% körüli, mert az ügyfelekkel ezen keresztül tartom a kapcsolatot. Viszont nagyon rossz ebben az, hogy hazamegyek, hiába teszem le a telefont, ott az okosóra, a tablet, és mindenhol el tudnak érni. Nagyon rossz az a része, hogy nem tudunk eltávolodni ezektől az eszközöktől, hiába megpróbáljuk, hiszen szükségünk van rájuk, hozzánk vannak nőve. Ezt mi keressük magunknak azzal, hogy minden applikációt letöltünk, hogy megkönnyítse az életünket. Valóban nagyon sokat tud könnyíteni a munkánkon, de tudatosságot vinni ezen a téren nagyon nehéz. Én próbálom ezt a tudatosságot alkalmazni. Van a telefonnak mindenféle üzemmódja, amit be lehet állítani. Például, ha hazamegyek, térkép alapján tudja, hogy otthon vagyok, átáll másik üzemmódba.

Látom azt is, hogy mennyire megkönnyíti az életünket, de engem az szomorít el a legjobban, hogy amikor kimegyek egy kávézóba dolgozni, látom ahogy kijönnek a diákok, leülnek az asztalhoz és az első dolguk az, hogy kiteszik a telefont az asztalra – mert az már egy státusszimbólum, hogy kinek milyen telefonja van – és nem egymással beszélnek, hanem telefonoznak. De a legjobban az szomorít el, amit most tapasztaltunk a párommal, amikor sétáltunk a parkban a kislányunkkal: a nagymama ült a lócán a kisgyerekkel és bámulta a telefont. Sőt láttam, hogy már van olyan babakocsit, amibe bele lehet a tabletet állítani… De nem azért mész ki a gyerekkel, hogy a friss levegőn legyen és ne azt bámulja?!

Bálint Kati: A gond ott kezdődik, amikor mi modern mesehősökként nem a segítő szerepet adjuk a mobiltelefonnak, hanem a főszerepet osztjuk le neki.

Mint minden témát, ezt a mait is igyekszem a mesék szempontjából megközelíteni. Valójában ezen alkalom témája, a mobiltelefon nem éppen a régi népmesék oldalain fellelhető eszköz, hiszen az archaikus mesékben mobiltelefont nem igazán lehet találni, viszont bármennyire furcsa, erre a témára is pontosan választ lehet kapni a mesékből, csak a kérdésünket kell hozzá jól megfogalmazni. A mesék ugyanis mindig ugyanazt képviselik. Azt mondják, minden azon múlik, hogy fenntartható-e egy bizonyos rend? Egy olyan rend, amely a harmonikus élet egyetlen és kizárólagos feltétele. A mesék világában ugyanis mindig van egy főszereplő, akinek fel kell vállalnia az útját, a feladatait, a próbáit, viszont nem kell ezen a nehézségekkel teli úton egyedül haladnia, mert igenis lehetnek, sőt mindig is vannak segítői. A segítők pedig lehetnek személyek, állatok, viszont lehetnek eszközök is. És akkor el is érkeztünk magához a segítő eszköz fogalmához, amely lehetne akár a mobiltelefon is. Mondhatni, hogy a mobiltelefon pontosan olyan eszköz szerepét képviselhetné egy mesehős életében, mint amilyen egy varázslámpa vagy egy repülőszőnyeg. Lehetne egy olyan varázseszköz, mely segíthetné a főhős útját. És miért is ne lehetne az, hiszen gondoljunk csak bele, a mi életutunkat is mennyire segítheti és megkönnyítheti egy ilyen csoda. Pillanatok alatt választ tud adni a feltett kérdéseinkre, hihetetlenül ügyesen tud térben egymástól távol élő emberek között kommunikációs teret teremteni. Gondoljuk csak meg, mekkora varázserő van mögötte, hogy pillanatok alatt kapcsolatot teremt különböző kontinensen élő emberek között is akár. A rend tehát nem borul fel általa, a telefon lehetne a mi modern életmesénkben az egyik legkiválóbb segítő eszközünk. A mi mesénk, a mi főszerepünk, a mi segítő eszközünk, amit arra használnánk, hogy tudjunk továbbjutni minden hétpróbán. A gond nem is itt van. A gond ott kezdődik, amikor mi modern mesehősökként nem a segítő szerepet adjuk a mobiltelefonnak, hanem a főszerepet osztjuk le neki. 1922-ben Rudolf Steiner azt mondta, hogy szerinte a jövő egyik buktatója az lesz, hogy a modern technológia, mint egy háló beszövi majd a világot és egyetlenegy dolgot fog befeketíteni, az pedig az emberek szabad gondolkodása lesz. Nos, úgy tűnik, nem igazán tévedett Steiner, amikor ezt kijelentette, mert azzal, hogy átadjuk a főszerepet, átadjuk a saját szabad gondolataink megfogalmazásának lehetőségét is. Menni az úton, vagy követni csak egy irányt sohasem ugyanaz. Amikor a főszereplő nem fogalmaz meg kérdéseket, hanem ezt a szerepet segítőtől várja, amikor nem ő keres utat, hanem a telefon mutat neki egy általa felépített világot, akkor igenis megbillen a rend és a segéd veszi át a „gyeplőt”. A telefont tudatosan kellene tehát használni, ami természetesen nagyon nehéz. Ha pedig ez nincs így, akkor kialakul egy függőség. Ez pedig néha már nem is magának a főhősnek a döntése. Az is egy érdekes kérdés, hogy hol billen meg már mostanság a modern mesékben az a mesebeli rend. Mert, ha nagyon figyelünk, észrevehetjük, hogy a mostani fiatal anyukák már hozzászoktatják a kicsinyeiket a mobiltelefonhoz. Ezeknek a kicsi mesehősöknek már az lesz a világuk, amit nekik a szüleik mutatnak. Ha sírnak, odaadják nekik, nézzék a képernyőt, ha unatkoznak, megkapják a képernyőt, ha bajuk van, segít nekik a képernyő. Vajon vissza tudják ők még valaha is venni majd azt a bizonyos „gyeplőt”? A napokban jelent meg a Csigaházba bújó gyerekvilág könyvünknek a második kötete, melyben csak és kizárólag azokat a szülőket szólítjuk meg, akik nagyon féltik, túlságosan óvják a gyermekieket. Beszélgetve nagyon sok kedves túlféltő, túlóvó szülővel, arra a következtetésre jutottunk, hogy sajnos Vekerdynek nagyon is igaza volt, amikor kijelentette, hogy a modern szülők nagyon féltik a gyermekeiket, féltik a széltől, a levegőben lévő fertőzésektől, az egymástól elkapható betegségektől, a föld minden elemétől, de a legkárosabbat mégis ők teszik a kicsik kezébe, mert azt hiszik, a „kütyük” nem fertőzhetik meg semmivel sem a kicsinyeiket. Nos, fizikailag nem, de lélekben igenis besötétítheti a képernyő világa a gyermekeink lelkét, és ezt már mi fűzzük hozzá a Vekerdy szavaihoz. Nem tudjuk tehát, mi lesz majd ennek a végkövetkezménye, de az biztos, ha nem mi leszünk a főszereplők, akkor úgy járunk majd, mint a mesebeli bölcs indián, aki a nagy hatalmas mező közepén üldögélve mindig ugyanazt a választ adta a mellette elhaladó embereknek: „Nem mehetek tovább, mert be kell várjam a lelkemet, amelyet valahol elhagytam az úton”. Nem lesz majd olyan apuka a következő generációban, aki elmondja, hogyan játszott annak idején gyerekként, hanem ez lesz a modell, ez lesz a normális, az elfogadott, ahogy majd fognak tudni működni felnőttként is. A nyaraláson láttam azt, hogy az emberek a szabadságukat úgy töltik, hogy leülnek teraszokon, ott van a család és mindenki külön-külön a saját telefonjával elvan. Ott sem beszélgetnek, ott sincsenek együtt. A telefon nincs a helyén mint varázseszköz, hanem átveszi az irányítást.