„A lelkem egy része is meghalt…” Van feltámadás a trauma után?!

A Beszélgetések testről és lélekről sorozat újabb részének címe: „A lelkem egy része is meghalt…” Van feltámadás a trauma után?! A Mézesházban megtartott kerekasztal-beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató, iskolai tanácsadó; dr. Láng László családorvos; dr. Puskás Csaba családorvos; Bálint Kati meseterapeuta; külön beszélgetésen csatlakozott Wegendt Gittinger Orsolya ügyvéd és dr. Tallian Cristian pszichiáter. A beszélgetést moderálta: Elek György. 

 

Frigy Szabolcs: Akkor tudunk boldogan és elégedetten élni, ha a világ kiszámítható a számunkra.

A pszichológia témakörében meglepően sok szakember és irányzat foglalkozik a traumával. Napjainkban divatos olvasmány a magyar származású Máté Gábor Kanadában élő orvos-pszichológus, aki a függőségek kialakulását vizsgálja a traumák szempontjából. De ott van a logoterápia megteremtője, Viktor Frankl osztrák neurológus és pszichiáter, aki az auschwitzi haláltáborok árnyékában fogalmazza meg elméletét, hogy az életben minden trauma egy lehetőség is, amikor minden körülmény ellenére igent kell mondani az életre. Vagy Peter Levine, a világhírű pszichoterapeuta, aki több évtizede foglalkozik a traumák szomatizálásával, aki szerint sokszor az segít, ha a megélt érzelmeket közel engedjük, magunkhoz öleljük, majd megtanuljuk elengedni. „A trauma az élet velejárója, ám nem kell életfogytig tartó büntetésnek lennie” – ezzel fejezi ki azt a sajátos állapotot, amivel benne ragadunk egy traumatikus eseményben, és sokszor magunkat büntetjük. Nagyon szubjektív, hogy kinek mi okoz traumát. Események, érzelmi átélések és ezek hatásai hatnak egy szubjektív élettérben. 

A trauma akkor következik be, „amikor az egyén tapasztalata olyan bizonyítékokkal szembesít, amelyek ellentmondanak a kialakult identitásuknak” (Adam Blehm) – ezt a mondatot próbálom egy kicsit kibontani. A születésünk után elkezdődik egy olyan folyamat, amit valóságfelépítésnek hívnak. Ez azt jelenti, hogy a hétköznapok tapasztalata egy forgatókönyvvé áll össze, egy szabályrendszerré, amiben a világot szubjektív törvények magyarázzák. Mindenkinek van egy ilyen világmagyarázó elmélete. Ha jót akarok magamnak, ezt kell csinálnom, hogy elkerüljem a veszélyeket amazt… És ez a magyarázó elv működik az életünk nagy részében, szükségszerűen biztonságérzetet ad az életünkben. A világot ettől élhetőnek, kiszámíthatónak és prediktívnek (bejósolhatónak, tervezhetőnek) tartjuk. A trauma egy olyan esemény, érzelmi megélés az életünkben, amit „nem láttunk jönni”, ami nemcsak, hogy meglepetést okoz, hanem megkérdőjelezi az összes forgatókönyvet és törvényszerűséget, amiben eddig hittem és ami élhetővé tette az életünket. Amiről azt gondoltuk, hogy ez velünk nem történhet meg, egyszer csak valósággá válik. Amikor azt érezzük, hogy nincs kontroll az általunk ismert mikrovilág történései felett. Ezt a kiszolgáltatottság érzését ragadják meg nagyon sokan a terápiában úgy, hogy a traumatikus esemény kettévágta az életvonalat, két részre osztva azt: az esemény előtti életre és az esemény utáni életre. A trauma után nem lehet ugyanúgy élni az életünket, mint ahogyan azelőtt megszoktuk. Azt is gyakran elmondják, hogy a traumatikus eseményben mintha „belehalt volna a személyiségük egy része”. A trauma feldolgozásnak szerintem abszolút allegóriája a bibliai feltámadástörténet. Meghalunk egy időre, majd ki kell jönni abból a sötét sírkamrából. A mágikus három nap nem az időszerűségnek szól, hanem annak a mitikus időnek, amit eltöltünk visszahúzódva, új világot építve. A valóságunkat alkotó építőkövekből újra kell alkotnunk magunkat! De azt nem lehet előre megmondani, hogy kinek mennyi időre van szüksége, és azt sem, hogy ez a folyamat igényel-e támogatást, vagy öngyógyító módon megy végbe. A gond akkor kezdődik, ha valaki a trauma után benn marad ebben a sírban, és nem tud, nem akar újra a fényre jönni. Ez a sötét hidegséget hívjuk depressziónak. Korunk egyik sajátossága, hogy a média révén egy globális faluban élünk, ahol a világ összes tájáról származó hírek másodpercek alatt eljutnak hozzánk, nem csak írásban, hanem megdöbbentő képek és videók formájában. Meggyőződésem, hogy pszichikailag nem erre vagyunk kalibrálva. Nem tudjuk befogadni a világ összes gondját és traumáját. Van egy passzív, szublineáris stressz, amiben éljük az életünket, ami sérülékenyebbé tesz minket a traumákkal szemben. Akkor tudunk boldogan és elégedetten élni, ha a világ kiszámítható a számunkra. Amikor állandóan olyan dolgokkal szembesít a média, ami addig elképzelhetetlen volt, akkor nem tudjuk elég erősen összekötni a valóságunk építőkockáit, nincsenek biztos kiszögelések. Amerikában már mérik a fiatalok között az úgy nevezett klímadepressziót, ami egyszerűen annak a természetes tapasztalatnak a következménye, hogy a jövőt kevésbé látják élhetőnek mint a jelent. Ez az első generáció, aki nem tud bízni a jobb jövőben.

 

Dr. Láng László: A trauma, úgy gondolom, hogy egy olyan történés, ami általában váratlanul, teljesen felkészületlenül ér bennünket, akár egy baleset. 

Nagyon érdekesnek tartottam ezt a felvezetést és nagyon sok gondolat visszaigazolódott abból, amit én látok a mai világból. Nyilván mi nem vagyunk annyira szakemberek a pszichológiában vagy a pszichiátriában, de a hétköznapi háziorvosi és orvosi munkánk mellett azért van némi élettapasztalat is mögöttünk, így a hatvanat súrolva. Én is úgy látom, hogy a trauma általában úgy éri az embert, hogy a szervezetünknek van egy nagyon komoly adaptációs készsége, ami ahogy megszületünk, az élet során, az évek teltével egyre szűkül. Az is való, hogy a mai modern korban rengeteg eddig meg nem élt impulzus, inger agresszióként éri a szervezetet, amihez egy darabig megpróbál adaptálódni a szervezetünk, és aztán jönnek azok a helyzetek, amikor már képtelenek vagyunk adaptálódni és egy idő után egy állandó szorongásos állapot lesz úrrá rajtunk. Ez egy idő után átmegy pszichoszomatikus tünetekbe, ami azt jelenti, hogy lelki alapon megnyilvánuló testi panaszok, ezek még nem betegségek, de ha ezek hosszú ideig fennállnak, egy következő lépésben akár szomatikus betegségként is megjelenhetnek. A trauma, úgy gondolom, hogy egy olyan történés, ami általában váratlanul, teljesen felkészületlenül ér bennünket, akár egy baleset. Ha leegyszerűsítjük hétköznapi szavakra, akkor azt mondjuk, hogy egy balesetbe belefutott valaki, nem tudta előre, nem látta előre, hirtelen történt. Ugyanígy van ez egy lelki traumával is, legyen az egy szeretett családtag elvesztése, egy háború kitörése, ami nem volt előre látható, nem tudtunk rá lélekben sem felkészülni, hirtelen ért bennünket. Az, hogy ez az emberi szervezetet, lelket és testet hogyan viseli meg – a lélek meg a test az egy egység, és egymással optimális esetben harmóniában működik –, hogyan képes ezt feldolgozni, az nagyban függ a személyiségtől, az egyes embernek a vele született adottságaitól és a nevelés által kialakult, rárakódott tulajdonságoktól is. Nagyon különbözőek vagyunk ilyen szempontból. Én rengeteg olyan helyzettel találkozom a hétköznapi munkám során, ami családi tragédia, trauma, szeretett személy elvesztése, és az egyes emberek nagyon különbözőképpen élik meg. De nagyon érdekes megnézni, hogy különböző népek hogyan élik meg és dolgozzák fel ezeket a traumákat. Ha látjuk például az arab világban a háború alkalmával akár elvesztett szerettek elsiratását, szinte hisztérikus hangulatba és önkívületi állapotba kerülnek a nagy fájdalomtól és ők ezt exteriorizálják, kifelé élik meg, a külső világ felé megmutatják a fájdalmukat és valószínűleg ez segít nekik abban, hogy könnyebben fel tudják dolgozni és bizonyos idő elteltével ezen túl tudják tenni magukat, el tudják engedni a traumát, a traumatikus élményt. Nálunk nem nagyon illik manapság kifelé megélni a fájdalmat, az embertől azt várják el, hogy uralkodjon magán, ne sírjon, ne keltsen hisztérikus hangulatot maga körül és ez nagyon sok elfojtott érzéshez és élményhez vezet. Visszatérve arra, hogy nagyon különbözőek vagyunk, azt szoktam viccesen néha mondani, látva bizonyos élethelyzeteket – családorvosként azért végigkövetjük a családok életét, látom azt, hogy vannak olyan személyek, akiket annyi baj és csapás ért az életükben, hogy azt végigsorolni is nehéz, egy is elég lenne belőle és van három, négy, öt ilyen élménye valakinek, de újra és újra feláll a porból és el tudja kezdeni az életet és egy bizonyos idő után tud mosolyogni, vagy reggel felkel és tud örülni annak, hogy besüt a nap az ablakon – hogy ha ezeket az embereket az északi sarkon egy ejtőernyővel ledobnák, akkor valószínűleg két nap múlva egy kis igluban valamilyen úton-módon már egy kis tüzet gyújtanának és ha nem más, az ablakra jégvirágot rajzolnának. Ezzel szemben ugye vannak azok a személyek, akik kisebb-nagyobb traumák után egyszerűen képtelenek talpra állni, szakember segítségét vagy igénybe veszik, vagy nem. Vannak azok az emberek, akik nem tudnak elszakadni egy traumatikus élménytől, nem tudják azt elengedni, el sem tudják képzelni, hogy lehetne az élet szebb és jobb, és attól nincs mindennek vége, hogy valami baj történt. Nem beszélve arról, hogy nagyon sokszor sokkal sötétebben látunk bizonyos élethelyzeteket, mint amilyen valójában. Hajlamosak vagyunk csőlátással a saját problémánkat mindig súlyosabbnak, nagyobbnak látni, sötétebbnek látni a helyzetünket. Persze van, aki ebből könnyen megtalálja a kivezető utat és van, aki egyszerűen mint egy labirintusban elvész, és csak azt látjuk, hogy éveken keresztül bolyong benne, nem találja meg a kivezető utat. Én azt szoktam ilyenkor mondani, hogy ilyenkor ezt nem kell egy természetes helyzetnek tekinteni, nem kell úgy venni, hogy ez egy normális helyzet, mert történt valami trauma, hanem igenis szakember segítségét kell igénybe venni, ha gyógyszeres segítség kell, akkor gyógyszerrel. Bár nekem az a tapasztalatom, hogy a gyógyszer olyan mint a tűzoltás, hirtelen eloltjuk a lángokat, de utána a dolgok mélyére kell ásni, el kell jutni az ember lelkének a mélyébe, fel kell tárni a sebet, még akkor is, ha az fájdalmas, és ha jó a szakember, bizalmat tud ébreszteni a betegben vagy a traumatizált személyben az ő személyisége, a hozzáállása, a kezelése, akkor jó eséllyel meg tud szabadulni ettől a traumatikus élménytől.

 

Dr. Puskás Csaba: Nekünk háziorvosként a feladatunk az, hogy a szervi okokat feltárjuk és amennyiben nincs és meggyőződtünk róla, akkor azt mondjuk a betegnek, hogy ezzel bizony érdemes lenne szakemberhez fordulni.

Mindig azt szoktam mondani, hogy ezt a témát nagyon óvatosan és kellő tisztelettel kell megközelíteni, amíg rámondjuk valakire, vagy kijelentjük azt, hogy a panaszai pszichés vagy lelki alapokon állnak. Természetesen a mi dolgunk elsődlegesen az, hogy kiderítsük, hogy ezek valóban organikus szervi betegségeknek a tünetei, mert az is szomorú helyzet, hogyha valakire azt mondjuk pikk-pakk, hogy persze, mert stresszes, meg valami trauma érte. Mostanában nagyon sokszor visszaköszön ez a gyerekkori trauma elmélete. Nagyon sokszor maguk a betegek, amikor rájönnek arra, hogy lelki problémáik vannak, gyakran visszavezetik a gyerekkorra, arra, hogy a szülője nem szerette, valaki nem törődött vele, vagy halljuk ugye gyakran, hogy gyerekkori szexuális zaklatás érte, elfojtotta, senkinek nem beszélt róla, majd negyvenéves korában mer megnyilatkozni. Nekünk, háziorvosként a feladatunk az, hogy a szervi okokat feltárjuk és amennyiben nincs és meggyőződtünk róla, akkor azt mondjuk a betegnek, hogy ezzel bizony érdemes lenne szakemberhez fordulni, mert egy jó pszichológus, ha kell akár egy pszichiáter nagyon sokszor megnyitja az utat, és én is néha rácsodálkozom, hogy mennyire hatékonyan sikerül ezeket a betegeket egy-egy ilyen állapotból kihozni. A másik dolog, ami még eszembe jutott, hogy az ilyen traumatikus élmények feldolgozása az nem egy mandulagyulladás kezelése antibiotikummal. Néha hosszú hónapok, vagy évek telnek el, amíg ezek a problémák felszínre kerülnek, megnyilvánulnak és sajnos azt kell mondjam, hogy majdnem ugyanannyi idő kell ahhoz, hogy megoldódjanak, mint amennyi idő alatt kialakultak. Azt szoktam mondani a betegeknek, ha pszichoterápiára mennek vagy gyógyszeres kezelést szednek, hogy a javulást ne napokban mérjék, lesznek jobb napjaik és rosszabb napjaik. Nagyon sok tényezőtől függ, hogy a hangulatuk, az érzelmi státusuk éppen milyen. Ha azt kérdezik, hogy ma jobban vannak-e mint tegnap, akkor lehet, hogy a válasz az, hogy rosszabbul. Azt kérdezzék meg maguktól két hónap után, hogy jobban érzik-e magukat ahhoz képest, ahogy két hónappal ezelőtt voltak. Ezek talán a mérhető eredmények. Egy trauma feldolgozása hosszú folyamat, ha ilyen probléma van, arra is rá kell készülni az érintett személynek és a hozzátartozóknak, a környezetnek, legyen az családtag, barát vagy munkatárs, tudatában kell lenni.

 

Bálint Kati: A szeretet a lehetősége annak, hogy újra visszakapcsolódjanak, megint ott legyen az a rend és visszaállhasson az a bizalom, amit elveszítettek. 

Én abban hiszek, hogy van és létezik ebben a világban egy rend, amely köré minden, ami létezik épül és működni tud. A népmesék pedig pontosan ennek a rendnek a lenyomatai. Abban a pillanatban, hogy megborul ez a rend, el kell indulni egy úton. Ki kell lépni abból a bizonyos komfortzónából, hogy az ember ezt a rendet majd újra tudja teremteni, vissza tudja majd azt állítani. A rendből való kizuhanás mindig maga a trauma, az a mély probléma, melyet semmiképp nem lehet megoldatlanul hagyni, mert máskülönben felemészti az egyént. Ha létezik ez a rend, akkor a megbillenések, a problémahelyzetek sem véletlenszerűen adódnak, hanem pontosan olyan életszakaszokban jelentkeznek, amikor elérkezik arra az idő, hogy az ember merjen kimozdulni a saját komfortzónájából. A mesék azt mondják, hogy a rend újraépíthető. A rossz hír csupán az, hogy az eredeti rend már többé ugyanabban a formában nem lesz elérhető. A trauma előtti szakasz kettévágja a trauma utánit, ugyanazt a rendet már nem lehet újra visszaépíteni, ez egy illúzió. Az a rend többé már nincs, viszont a meséknek az az üzenete, hogy lehet építeni egy hétszerte szebb valóságot. Ezeknek a függvényében a traumát tehát lehet gyógyítani, de az út, amit végig kell járni, az a verem alja, a pokolnak az utolsó bugyra, amelyre igenis le kell ereszkedni, hogy onnan indulhasson az egyén felfelé. Ezt nevezi a szakirodalom a poszttraumás növekedés lehetőségének. Ott van a lehetőség, hogy az ember elinduljon és egy magasabb önismereti szintre jusson azáltal, hogy a traumáját feldolgozza. Ennek az a feltétele, hogy tudatosítsa, rájöjjön arra, hogy probléma igenis van, de nem kell feltétlen ebbe belepusztulnia. A traumák általában sebek. Ezeknek a sebeknek, ha be is gyógyulnak, mindig ott marad a beforrt nyomuk, melyek esetenként emlékeztetik a hordozóikat azokra a megélésekre, amelyek által keletkeztek. Ezeket a felidézett eseményeket újraéli az egyén az álmokban, gondolatokban, akkor, ha valami valamivel összekötődik és megindul az emlékezés. Valamilyen szinten fájdalomként újra átélődnek ezek a dolgok és valamit kezdeni kell velük. Ez egy adott szakaszon annyira erős lelki fájdalom lehet, hogy az ember már nem tehet mást, mint elindul, kimozdul ebből a komfortzónából és igenis megpróbálja visszaállítani a rendet. A traumák esetében a kibillent rend állapotát az egyén úgy éli meg, hogy egyedül marad, egyedül érzi magát a problémáival, a bánatával. Ezt mindig a kötődés visszaállításával kell kezelnünk, hiszen az embernek, fontos, hogy ne érezze egyedül magát egy adott problémában, és az elszigetelődés igazából nem a mások elnyomása, hanem a kötődései hibás vagy helytelen alkalmazása. A szeretet a lehetősége annak, hogy újra visszakapcsolódjanak, megint ott legyen az a rend és visszaállhasson az a bizalom, amit elveszítettek. Integrálni kell azt, ami leszakadt, ami elveszett, ami letörött. A traumatizált lélek olyan, mint egy darabokra tört edény. A pszichológia is gyakran felteszi a kérdést, hogy újra lehet-e ragasztgatni az eltörött edényeket? A japán hagyományőrzésnek van egy rituális szertartása. Az eltörött edényeket a hagyományos japán kerámiaművészet úgy rakja újra össze, hogy a repedésekbe olvasztott aranyat tesz. Ezt a módszert úgy hívják, hogy „kintsugi”, az üzenete pedig nagyon is beszédes lehet. Hiszen a már eldobni való, értéktelennek tűnő dolgokat képes nagyon is értékes minőségekkel felruházni. A mesék is azt üzenik, hogy nem lehetetlen a feltámadás, nem lehetetlen felállni egy traumából, meg lehet találni az élet vizét, ott van a tűzmadár, aki a hamujából tud újrateremtődni. A mesék azt sugallják, nagyon nehéz az út, nem lehet tudni mi vár az emberre az úton, „egy életem egy halálom, megyek és megpróbálom”. Egy traumát feldolgozó terápia nagyon fájdalmas, rengeteg dolog felszínre kerül, nagyon sok mindent újra át kell írni, át kell gondolni, nagyon sok változást kell tudni beengedni és elindítani, ez nem egy egyszerű történet, viszont nem elhanyagolható a tét, hiszen szegény emberből királlyá válhat az illető. 

 

Dr. Puskás Csaba: Hazudnak az emberek maguknak és hazudnak a traumáikról is, mert a traumákat magunktól is szégyelljük sokszor, rejtegetjük, pedig ahogy a doktor úr is mondta, a felszínre hozatal, az egyik segítség az, hogy szembesülök azzal, hogy mi történt. 

Jó volt hallani, hogy a trauma valóban azt jelenti, hogy valamiből kizökkent, a jövőképemet megszakítja, valahogy a biztonságomat elveszítem. A trauma lehet külső és lehet belső. A belső trauma külső formát ölthet, de a külső trauma viszont hat a lelkemre is, szóval valóban szét nem választható dolog ez. Ami fontos, hogy a trauma intenzitásában lehetnek különbségek. Van valami nagyon könnyű, nagyon egyszerű dolog, amit nem is biztos, hogy traumának lehet nevezni, lehet egy kísértés, lehet bármi más, ami alkalmi nehézség akár, amin könnyen átmegy az ember, persze függ az illetőnek a felkészültségétől, a rezilienciájától, hogy mennyire képes megbirkózni az adott helyzettel. De ha a trauma nagyon erős, akkor az mindenkire gyakorlatilag egyformán hat, ugyanúgy lesújt, ugyanúgy ránehezedik, ugyanúgy eljuttat a gödör aljára. A gödör alja nálunk egy fogalom a szenvedélybetegek között, náluk ez különösen fontos, hogy eljutni a végső pontig, eljutni addig a pontig, mikor nincs tovább, mikor már önerőből képtelen vagyok felállni, amikor már megpróbáltam nagyon sokszor azt, hogy nem iszom, hogy lemondok, hogy megállok, hogy erős leszek és azt veszem észre, hogy nincs tovább. Itt jön majd a gyógyulás folyamata, amiben két szempontot emelhetnék ki: az egyik a szeretet. Akik bevonulnak az ózdi terápiára, döntő többségükben azt mondják, hogy az első dolog, ami őket megfogta, az ottani légkör, az a szeretet, amivel a társaság őket ott fogadja. A szenvedélybetegek egy társadalom peremére szorított, kisemmizett, lenézett csoport, akikbe mindenki belerúg. Ott viszont évek vagy évtizedek után először érzik embernek magukat, hogy emberszámba veszik őket, megfogják a kezüket. A második dolog pedig az őszinteség, hogy egymás szemébe mernek nézni és azt mondják, hogy igen, te ez és ez vagy. Hazudnak az emberek maguknak és hazudnak a traumáikról is, mert a traumákat magunktól is szégyelljük sokszor, rejtegetjük, pedig ahogy a doktor úr is mondta, a felszínre hozatal, az egyik segítség az, hogy szembesülök azzal, hogy mi történt. Hogy ez gyerekkorban történt-e vagy nem, én nem szeretek mindig vájkálni a gyerekkorban és ráfogni mindent a szülőkre, holott lehet, hogy én felelősebb vagyok, mint az őseim bizonyos helyzetekben, amiért kialakult bennem, de az, hogy szembesülök vele, az mindenképpen elengedhetetlen. Ha a tékozló fiú példáját vesszük, az is klasszikus példája a távolra szakadásnak, a gödör aljának, a moslékos vályúig való érésnek, és az onnan való hazatérésnek. Ott is ugyanúgy megvolt az a magába szállás, az elcsendesedés, amit említett, a nagypéntek és feltámadás közötti időszak, ezekre mind szükség van ahhoz, hogy eljuthassunk egy szembesüléssel ahhoz, hogy segítségre van szükségünk. És van segítség, nem vagyunk egyedül ezekkel a problémákkal, és főleg az olyan társaságokban, ahova az én klienseim is kerülnek, látják, hogy sokan megharcolták ezt az utat, és ez az út járható. Voltak traumák, meg lesznek is még, ez kikerülhetetlen, mert az élet nem egy habos torta. Selye János azt mondja, hogy „a stressz az élet sava-borsa”. Hát persze, szükség van a stresszre, de a túlzásba vitt és túlzásban kapott stressz megviseli a szervezetet, és előbb-utóbb megbetegíti. Ide nem kell eljutni, de a fontos, hogy ezekkel a dolgokkal szembesüljünk és felismerjük, hogy ezzel meg tudunk-e birkózni vagy sem, és ha nem, akkor viszont kérjünk segítséget, akár menjünk pszichológushoz, pszichiáterhez. 

 

Dr. Láng László: Nem feltétlenül jó, hogy nem látják az orvosok teljes egészében a beteget, nekünk is időnként törekednünk kell arra, hogy a szakmán túl, a klasszikus, organikus trendekre koncentráláson túl kiterjesszük a figyelmünket a betegeknek a lelkiállapotára, a hozzánk forduló páciensek szociális helyzetére, társadalmi összefüggésekre, kontextusokra.

Egyre gyakrabban találkozunk azzal egyetemi központokban, hogy az ortopéd szakorvos azt mondja, hogy a bokát én nem szoktam vizsgálni én csípőben vagyok jó, de van a kollégám, ő viszont nagyon jó a lábfejműtétekben, inkább hozzá forduljon. Ennek megvan az az előnye, hogy újabb és újabb műtéti technikák vannak, újabb műszerek állnak rendelkezésre, de ahhoz, hogy azt valaki kitanulja, nagyon sokat kell gyakorolnia és nem mindegy, hogy valaki egy típusú műtétből hármat vagy százat végez el egy hónapban, teljesen más gyakorlat alakul ki. Ez majdnem minden szakmára igaz, főleg minél magasabb szintű ellátásról beszélünk, egyetemi központokról, csúcskórházakról, ott fel vannak osztva a kollégák között, hogy ki mivel foglalkozik. Van egy olyan, hogy elküldjük a beteget három-négy szakorvoshoz és mindenki elmondja, hogy nincs fül-orr-gégészeti baja, nincs neurológiai problémája, nincs kardiovaszkuláris szív- és érrendszeri betegsége, ilyenkor visszajön a beteg és megkérdezi, hogy doktor úr, akkor mi van. Tehát nekünk a feladatunk az, hogy ezeket az eredményeket egy kicsit kielemezzük, a negatív eredmény is eredmény, azt szoktam mondani, örüljünk annak, hogy kizártunk valamit, keressünk tovább. Az emberi szervezet nem egy nyitott könyv, mi külső jelekből próbálunk következtetni rá, hogy belül mi történik és az esetek nagy többségében úgy történik, ahogy azt a tankönyvekben tanítják, de sajnos van, amikor nem úgy történik és rácsodálkozunk, hogy teljesen váratlan helyzetek állnak elő. Nem feltétlenül jó, hogy nem látják az orvosok teljes egészében a beteget, nekünk is időnként törekednünk kell arra, hogy a szakmán túl, a klasszikus, organikus trendekre koncentráláson túl kiterjesszük a figyelmünket a betegeknek a lelkiállapotára, a hozzánk forduló páciensek szociális helyzetére, társadalmi összefüggésekre, kontextusokra. Amikor kitört az ukrajnai háború, saját családomban is voltak olyan fiatalok, akik rettegtek, és fiatal lánykák, akik a legboldogabb húszas éveiket élték, el voltak keseredve és nap mint nap a szorongással és félelemmel éltek. Aztán az is érdekes dolog, hogy ehhez hogyan adaptálódtunk. A háború itt van ugye két éve már a határunkon, és most már tulajdonképpen éljük az életünket, mikor fellapozzuk a híreket meg-megakad rajta a tekintetünk, hogy hányan haltak meg, de egy idő után az ember immunissá válik ezzel szemben. Az izraeli-arab konfliktusról ne is beszéljünk. Az első napokban mindenkit sokkoltak azok a képek, azóta ugye kiderült, hogy ebben a történetben pár hónap alatt több gyermek halt meg, mint ahány meghalt öt év alatt a világon erőszakos fegyveres konfliktusok következtében. De az emberi lélek és a társadalmi psziché is egy furcsa dolog, mert jó egyrészt, hogy adaptálódunk. Azt mondta valaki, hogy az embernek nagy szerencséje, hogy tud felejteni. Ugye ezektől a traumatikus élményektől is meg tudunk szabadulni egy adott pillanatban, az esetek szerencsés és jó részében. Másrészt, ha belegondolunk, az is furcsa dolog, hogy ennyire hozzászokunk és ennyire bele tudunk fásulni egy-egy ilyen társadalmi konfliktusba vagy potenciális veszélyforrásba. Beszéltem izraeli emberekkel, akik ott élnek, mert nekünk innen az rettenetes dolognak tűnik, amikor láttuk, hogy naponta lőttek több száz rakétát, és elmondták, hogy nekünk ez az életünk, ettől mi nem állunk meg, nem jó, meg mindenki fél, de az életet élni kell és hozzászoktak, ebben a tudatban élnek. Talán az a magyarázat, hogy fel tudnak készülni rá egy adott pillanatban. Az első nap sokként éri, de utána tudja, hogy ez az élet, ez megtörténhet és ezt valahogy elfogadjuk, fel tudjuk dolgozni önmagunkban. 

 

Dr. Puskás Csaba: Az istenhit az egy megfoghatatlan dolog, de nem örökölhető és nem tudok senkinek adni, én személyként nem tudok senkinek hitet adni a lelkébe, viszont kérhetem, hogy kapjak felülről, de ehhez az kell, hogy elengedjem az összes többi fogódzómat, vagy amitől azt hiszem, hogy én még mindig tudok magamon segíteni. 

Az istenhit ajándék, nem lehet megvásárolni és nem lehet megdolgozni érte, azt az ember kapja. Viszont ahhoz, hogy kapja, üresnek kell lennie, valami hiány kell legyen benne, hogy kaphassa. Ha ez a hiány az, hogy a gödör alján van és nincs tovább, akkor be tud menni az életébe és újjá tudja formálni. Persze az embernek a maga részét hozzá kell tennie, de nem az a döntő soha. Az istenhit az egy megfoghatatlan dolog, nem örökölhető és nem tudok senkinek adni, én személyként nem tudok senkinek hitet adni a lelkébe, viszont kérhetem, hogy kapjak felülről, de ehhez az kell, hogy elengedjem az összes többi fogódzómat, vagy amitől azt hiszem, hogy én még mindig tudok magamon segíteni. Ez a tökéletes halál állapota gyakorlatilag, amikor már nem látok kívül semmilyen külső segítséget, amikor engedtem, hogy történjen, aminek történnie kell. A hit azért jó fogódzó, mert biztos pont. Én nem tudok embert a világ történetében, aki csalódott volna az istenhitében, annál biztosabb pont, mint a Jóisten kegyelme és az ő megtartó szeretete nincs a világtörténelemben. Mindenben csalódunk, ki ebben, ki abban, de ebben nem tudsz csalódni, és ha ezt komolyan a magadévá teszed, akkor olyan fogódzót kaptál, ami életed végéig elkísér és nem csak az életed végéig, hanem azon túl is el tud kísérni, ilyen szempontból nagyon fontos. Persze hit nélkül is lehet gyógyulni, vannak tisztulások, van száraz időszak és tudományos alapon lehet az ember józan, de még mindig ott marad belülről egy üres ember, amit a hit viszont kipótol, megtölt és ettől lesz az ember aztán igazán értékes.

 

Bálint Kati: Aki hisz, az a főszereplő, az, aki tud haladni és ő már tud kapcsolódni a transzcendenssel, aki mindig a táltos paripa. 

Igazából a hit egy központi kérdés és az is, hogy a traumában akkor mozdíthatatlan az egyén, amikor áldozat szerepében van, amikor sajnálja magát és azt gondolja, hogy ő elveszett és ebből nincs kiút, ez a gödör alja. Na most a hit az soha nem az áldozat szerepében lévő embernek a tulajdonsága, ő nem hisz, elveszítette a hitét. Aki hisz, az a főszereplő, az, aki tud haladni és már tud kapcsolódni a transzcendenssel, aki mindig a táltos paripa. Ha táltos paripa van, akkor a lehetetlent el tudja érni, akkor ő tud szállni mint a gondolat. De hogy ér el a táltos paripáig? Úgy, ha hisz abban, amit meg kell tennie, a lehetetlennek tűnő dolgok is, abban, hogy a gebéből lehet táltost varázsolni. Ezeket a lépéseket még akkor kell megtenni, amikor úgy tűnik, hogy ez értelmetlen. Ha hisz benne és ezeken az első lépéseken túl tud lépni, akkor elindul a folyamat és akkor tényleg lesz változás, de ha nem lép ki az áldozat szerepéből és nem válik főhőssé, akkor nem. Ehhez feltétlen szükség van a hitre.

 

Dr. Láng László: Úgy gondolom, hogy a traumáknál az a kérdés, hogy képes-e az illető magának egy célt megfogalmazni.

Egyszer egy nagyon kedves barátom egy hétköznapi beszélgetés alkalmával belecsapott a dolog középébe és azt kérdezte tőlem, hogy te tudod-e, mi a boldogság. Néztem, hogy mit akar tőlem és egyáltalán hogy került fel ez a téma. Ha valami tudományos megfogalmazást vár, akkor egy ilyen komplex fogalomra nehéz előjönni egy tudományos megfogalmazással, másrészt ha a saját véleményemre kíváncsi, akkor lehet, hogy 15 percet kell beszéljek és még mindig nem fogom tudni pontosan körülírni. Erre mosolyogva rám néz és azt mondja, ne törd annyit a fejed a boldogságon, mert nem létezik, mert a boldogság az a boldogsághoz vezető út maga. Magyarul, ha vannak célok az ember életében és azon az úton halad, melyen úgy érzi, hogy ahhoz a célhoz közel viszi, ő addig boldognak érzi magát, amikor felér a csúcsra és ott van a boldogság, akkor két napig boldog. A kérdés az, hogy utána van-e más. Úgy gondolom, hogy a traumáknál az a kérdés, hogy képes-e az illető magának egy célt megfogalmazni. Például reggel, mikor felkelek, tudom-e, hogy vannak feladataim, amiket szeretnék megcsinálni? Mert ha tudom és megteszem őket, az valamilyen szinten örömet fog okozni. Éppen ez a gond a mai társadalomban. Mint ahogy elsétálunk a főtéren az épületek mellett és nem vesszük észre, hogy milyen csodálatosak, milyen díszesek és elegánsak még akkor is, ha egy kicsit lerobbantak, ugyanígy vagyunk a hétköznapjainkban az életünkben, hogy nem vesszük észre és nem tudatosul bennünk az, hogy micsoda kegyben élünk és micsoda ajándéka a fennvalónak, vagy az életnek, vagy a sorsnak az, hogy egészségesek vagyunk, hogy járni tudunk, hogy mosolyogni tudunk, dolgozni tudunk. Ha ezeket a dolgokat kicsit megpróbáljuk tudatosan megélni és odafigyelni, nyitott fülekkel és szemekkel, lélekkel fordulni ezen dolgok felé, akkor talán boldognak érezzük magunkat és ez hozzásegíthet minket ahhoz, hogy egy traumás helyzetben is könnyebben tudjunk felállni. 

A hittel kapcsolatban egy tudományos tény, hogy súlyos betegek gyógyulásában szignifikáns különbség mutatkozott azok között, akik hisznek és azok között, aki nem hisznek. Például daganatos betegeknél szignifikánsan kimutathatóan jobb a gyógyulási esély azoknál, akik hisznek. Valószínűleg azért, mert látják a célt maguk előtt és mindent megtesznek lelkiekben is, hogy oda eljussanak. A szakemberek abban segíthetnek szerintem, hogy ezeket a kis cél lámpácskákat felgyújtsák az emberek életében, hogy irányt mutassanak nekik, hogy merre érdemes fordulni. Sajnos azt látom nagyon gyakran, hogy a traumát megélt betegek egy-két-három évig ugyanazt a sarat tapossák és ugyanott tolják és húzzák a szekeret, kitörni próbálnak és nem sikerül, mert nincs meg egy határozott irány, vagy nem fordulnak valakihez, aki segíthet ennek az iránynak a kijelölésében, vagy ha kijelöli is számukra valaki az irányt, akkor is valamilyen oknál fogva letérnek mindig arról az útról. Van ilyen, sajnos, hogy tudja, hogy neki ez rossz, mégis ugyanoda tér vissza, ugyanahhoz nyúl hozzá. Vannak szerencsés kitörések, épp most volt egy betegem, aki a gödör mélyére került, nagyon rossz általános állapotban van, de tud mosolyogni. Alig tud járni, mert annyira tönkretette magát a függősége által, de tud mosolyogni és rájött arra, hogy van holnap, anélkül is, hogy ehhez vagy ahhoz a szerhez vagy alkoholhoz nyúlna. Kigyúlt neki egy fény és elindult azon az úton, ami őt ebből a traumából kivezette. 

 

Wegendt Gittinger Orsolya: Tapasztalataim szerint az, aki akarja, hogy változzon az élete, az, aki engedi, hogy segítsenek neki, annak jó irányba megy az élete. Amikor megvan a döntés, megszületik az elhatározás, onnantól már csak felfelé megy az út.

Hozzám általában akkor kerülnek az emberek, amikor az életüknek egy mélypontjára érnek, amikor valamilyen döntést kell hozniuk arról, hogy milyen irányba menjenek tovább az életben. Azt tapasztalom, hogy a legnehezebb pont az, amikor megszületik egy döntés. Amikor megvan a döntés, megszületik az elhatározás, onnantól már csak felfelé megy az út. Ez már a gyógyulási folyamat része. Nagyon nehéz az az időszak, amikor még nem tudják az emberek elhatározni, hogy mi legyen. Nagyon sok esettel találkozom, amikor lehet, hogy egy kívülálló – barát, ismerős, szomszéd vagy pszichológus – jobban látja mit kell tenni, mint az, aki benne van. Hiába próbál bárki tanácsolni lehetőségeket, az illető nem áll készen arra, hogy elinduljon a megoldás felé. Ott kínlódik, vergődik abban a nehéz helyzetben és ez mind késlelteti az újrakezdést. Láttam olyanokat is, hogy nagyon hosszú idő alatt és nagyon nehezen tudott az illető új életet kezdeni egy korábbi nehéz helyzet után. Jogi szempontból egy bármilyen vesztes per is okozhat traumát. Nem könnyű feldolgozni azt, ha valakinek nem sikerül bebizonyítani az igazát. Olyanok is vannak, akik nem tudnak újra felállni és zátonyra fut az életük. Ebben benne van az illetőnek a habitusa is. Vannak emberek, akik nehezen tudnak felállni. Van, aki emelt fővel elismeri, hogy bukott egyet, de megy tovább az útján és éli az életét. Sok év múlva bebizonyosodik, hogy jól tette azt, amit tett. Nemrég volt egy esetem, amikor egy anya-gyerek elromlott viszony helyreállításában tudtam segíteni. Tapasztalataim szerint az, aki akarja, hogy változzon az élete, az, aki engedi, hogy segítsenek neki, annak jó irányba megy az élete. Olyan időket élünk, amikor egy felbomló kapcsolatban a felek rájönnek arra, hogy úgy tudnak a másikon ütni, ha a gyereket valamilyen szinten befolyásolják. Válás után nagyon sok szülő igyekszik a gyereket a másik fél ellen fordítani. Minden életkorban megvan az a módszer, amivel a gyereket lehet befolyásolni. A szülő akkor árt a legtöbbet a gyereknek, ha annak mindent megenged, mindent megvásárol. 

Nagyon sok konfliktust okoz az, ha a házastársak nem egymással beszélik meg a problémákat vagy bármilyen családdal kapcsolatos dolgot, hanem az anyuka a lányával, az apuka a fiával. Van olyan helyzet is, amikor az anya-fiú vagy az apa-lány együttműködés erős. Ez nagyon káros a gyerek számára, de a szülő nincs azon az érzelmi-értelmi szinten, hogy ezt belássa. Sokat árthat a szülő a gyereknek azzal, hogy jót akar, de azt nem megfelelő módon teszi. Nagyon sok házastárs problémájára nem jelent megoldást a válás. Főként, ha van gyerek, aki miatt kénytelenek kapcsolatban maradni. Számtalan esetben az sem megoldás, ha a gyerek miatt nem bomlik fel egy olyan házasság, ami működésképtelen. Sokkal eredményesebb, ha a házasság felbomlása után ésszel, értelemmel, civilizáltan, kulturáltan viszonyulnak egymáshoz. Ez csak akkor lehetséges, ha a szülők kiegészítik egymást és nem egymás ellendrukkerei. Az utóbbi évtizedekben sokat csökkent a szülői tekintély, megerősödött a gyermekközpontúság, a gyereknevelés viszont csak akkor eredményes, ha az szabályok alapján történik. Vannak gyerekek, akik lázadnak a szabályok ellen, húsz év után viszont beismerik, hogy jók voltak azok. Mindenkinek van lehetősége változni, újrakezdeni, erre mindenkinek meg kell adni a lehetőséget. A bukás tapasztalatai segítenek az újrakezdésben. Ehhez kell az értelem és az érzelem. 

 

Dr. Tallian Cristian: Megcáfolhatatlan tény, hogy számos súlyos betegség mögött lelki traumák állnak – ami egy igazi kihívást jelent a lélek-test egységének működése szempontjából és ráirányíthatja a figyelmet a megelőzés lehetséges pszichológiai vonatkozásaira.

A trauma – amint a felvezetőben elhangzott – az egyén önmaga és a világról kialakított képével szembemenő esemény, ami a lélekgyógyász szemével nézve próbára teszi a mentális megküzdő képességeinket. Egy manapság gyakran használt ide illő fogalom a „reziliencia” – az a készség, amit minden ember egyénileg fejleszt ki élete során (természetesen öröklött tényezőkből kiindulva) és amely meghatározza a traumára adott egyéni választ. Szakmai tapasztalom során a reziliencia nagyon sok formájával találkoztam és úgy gondolom, hogy ez a fajta lelki rugalmasság, megküzdőképesség az egyik legmeghatározóbb tényezője a mentális (és testi) egészségünknek. Mert nem létezik traumamentes élet, még ha nem is egyformán mérik ki annak mértékét. Vannak olyanok, akik egy munkahelyi konfliktus nyomán is már jelentős tüneteket képeznek, mások meg szeretteik elvesztése után sem produkálnak érdemleges kórképet. Megcáfolhatatlan tény azonban, hogy számos súlyos betegség mögött (és itt főleg a rákos betegségekre gondolok) lelki traumák állnak – ami egy igazi kihívást jelent a lélek-test egységének működése szempontjából és ráirányíthatja a figyelmet a megelőzés lehetséges pszichológiai vonatkozásaira. A feldolgozatlan traumák ugyanis előbb-utóbb nemcsak lelki, de testi (szomatizációs) zavarokat is okoznak, amelyeket sokszor hosszas és bonyolult kezeléssel lehet csak leküzdeni. Ha elfogadjuk azt, hogy a traumák lélektani kezelése egyaránt fontos testi-lelki egészségünk megtartásában, akkor talán nagy lépést tettünk meg a valódi gyógyítás terén. A „feltámadás” valóban egy minőségi változással kell járjon, hiszen a cél nem a trauma elfojtása, hanem annak feldolgozása és átértelmezése, amelyhez szükségünk van egy jól működő rezilienciára is. Ez az új minőség aztán sikeresen megelőzheti a lelki betegségbe való újabb visszaesést, legyen az függőség vagy depresszió.