A Beszélgetések testről és lélekről sorozat újabb része Lázáriban, a Lélekszirom Egyesület jurtájában volt megrendezve. A hagyományőrző közösségek kialakulása és működése a XXI. században témában tartott beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; Bálint Kati meseterapeuta; Tarr Anita logopédus; Kürti Emese pszichológus; Gnandt-Márkus Éva rádiós hírszerkesztő, az MCC munkatársa; Kimpán-Fisár Erika magyartanár, Jáger-Péter Mónika magyartanár; Ilonczai Zsombor református lelkipásztor. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Elek György: A hagyomány fokozatosan veszíti el kapcsolatát a világgal, már nem szervezi a világot, csak beszél róla.

Amikor ez a téma bárhol, bármikor felvetődik, mindig visszanyúlunk a múltba, visszatekintünk azokra a korokra, amikor mindaz, amit most néphagyományként tartunk számon, az élet része volt a hétköznapokon és az ünnepeken. Számtalan tanulmányt olvashatunk arról, hogyan alakult ki a népi kultúra, hogyan lesz abból néphagyomány. Európában az 1970-es években jelent meg, akkor tudatosodott, hogy a kultúrának azt a részét – amit a használók valamilyen meggondolásból nem gyakorolnak emiatt kezd feledésbe merülni –, össze kell gyűjteni, valamilyen módon rögzíteni kell, hogy a jövő nemzedékek számára is elérhetővé, megismerhetővé váljon. A magyarlakta területeken a tizenkilencedik században még a mindennapok része volt a népi kultúra. A huszadik században Kodály Zoltán hívta fel a figyelmet a népzene háttérbe szorulásának a veszélyére. Szorgalmazta, hogy a nemzeti öntudat erősítése érdekében a magyarság értékeit össze kell gyűjteni; az értékeket ápolni, védelmezni és támogatni kell, és átfogó értéktárban kell összesíteni azokat. A kollektív emlékezet helyét ma már a kulturális emlékezet veszi át. A folklorizmus, a néphagyományok új környezetbe kerülnek. Felvetődik a kérdés, hogy kié a hagyomány, mire szolgál? A néprajzkutatás terén Romániában Keszeg Vilmos munkássága a kiemelkedő. Számtalan kérdést tett fel és tesz fel ma is, és keresi rájuk a választ. Rögzíthető-e az orális hagyomány, átvihető-e (átmenthető-e) a szóbeliségből az írásbeliségbe? Milyen következményekkel jár a hagyományok írásban történő rögzítése, kimerevítése? Mi történik a hagyománnyal, ha áttevődik egy számára idegen környezetbe és feldolgozása egy tőle idegen stílus eszközeivel történik meg?

A hagyomány fokozatosan veszíti el kapcsolatát a világgal, már nem szervezi a világot, csak beszél róla, vagy máskor, ami az eredeti közegben realitás volt, az az átírás során fikcióvá válik. Jó példa erre az, amikor a néphagyományok az interneten jelennek meg. Mi történik akkor, ha a néphagyomány nem a könyvekbe vagy archívumokba kerül kihelyezésre, hanem felkerül a világhálóra? Az interneten elérhető néphagyomány egyszerre válik uniformizált tartalommá és a lokális értelmezések részévé. A népi kultúra a tömegkultúra részévé válik, és már nem a helyi élet szabályozásában játszik szerepet, hanem fogyasztásra készül, a színpadon, a televízió- és rádióműsorokban kerül megjelenítésre. A digitalizáció nyomán pedig a vonatkozó szabályok és törvények lépnek életbe, hogy kinek a tulajdonát képezi a feltöltött anyag.

A korszak – mondja Keszeg Vilmos – olyan intézmény, mely meghatározza az életszervezési szabályokat, kapcsolattartási stratégiákat, az egyén, a csoport és a társadalom mentalitását. Minden korszaknak megvannak a sajátosságai. Az elmúlt századokban minden korszakban voltak közösségformáló tevékenységek. Az urbanizáció megjelenése után jöttek létre az iparosotthonok, szakmai társaságok, értelmiségi klubok stb. Ezek az azonos érdekeltségű személyiségekből kialakult csoportok önszerveződő módon alakultak ki, majd szűntek meg. A könnyűzene megjelenése után a bálok és a táncházak népszerűsége kezdett el csökkenni. Ellentétben a bálokkal, a lányok szülői felügyelet nélkül is elmehettek a diszkóba.

A beszélgetésen arra a kérdésre keressük a választ, hogyan jönnek létre ma a közösségek, azok miként tudják befolyásolni a társadalom alakulását. Sokszor megrekedünk a múltban, valahol elszakadnak a szálak és képtelenek vagyunk a folytatásra, képtelenek vagyunk a jelent ráépíteni a múltra. Számtalan esetben a tömegek kiszolgálása a cél, ami többnyire rossz irányba vezet.

Frigy Szabolcs: Ahhoz, hogy én ma értsem, ha a lokális identitásról van szó, hogy milyen szatmárinak lenni, ezt a folytonosságot, ami az identitásunkhoz nagyon fontos, komoly erőforrásokkal kell támogatni.

Néhány éve az egyetemen volt egy tantárgy: Közigazgatási intézmények menedzsmentje. Ebben meghatározták, hogy miért tartanak fenn olyan intézményeket, amelyek hagyományőrzéssel foglalkoznak. Kell legyen ezeknek az intézményeknek egy olyan társadalmi funkciójuk, mely 2024-ben is legitim kell hogy legyen. Elkezdtem keresni, hogy mikor hozták létre az első múzeumot Európában, mikor lehetett elvinni egy gyereket, hogy olyat lásson, ami otthon már nincs. Európában az első múzeum a Louvre volt, ezt 1793-ban hozták létre. Nyilván szerepet játszik a történetiség megismerése, a 18. században Európában mindenhol a közösségeknek az egyik szervezőelve az etnikum lesz. Addig amíg nem voltak nemzetállamok, teljesen más szervezési elvek voltak a társadalmon belül. A Magyar Néprajzi Társaságot 1889-ben hozták létre. Tulajdonképpen a XVIII. század végén, a XIX. század elején a nagyvárosokban sorra hozzák létre a múzeumokat, pontosan amiatt, mert akkor már érezhető volt az a társadalmi akceleráció, hogy egy generáció alatt annyit fejlődött a társadalom, hogy már nem volt teljesen érthető és olvasható a jelen nemzedékének egy csomó tárgyi örökség vagy társadalmi hagyomány, és erre oda kellett figyelni. Tulajdonképpen a hagyományőrzés mint társadalmi funkció ennek a folytonosságnak a biztosítása. Ahhoz, hogy én ma értsem, ha a lokális identitásról van szó, hogy milyen szatmárinak lenni, ezt a folytonosságot, ami az identitásunkhoz nagyon fontos, komoly erőforrásokkal kell támogatni. Onnantól kezdve, hogy megjelenik ez a társadalmi akceleráció, itt tapasztalja meg a gyerek is azt, hogy van egy törés az én életmódom és a régiek között. Van egy másik nagyon fontos tényező, ami ugyanerre az időszakra tevődik, mégpedig az urbanizáció, a városiasodás. Az összes hagyományőrzés, amiről beszélünk az a ruralitáshoz kapcsolódik. Nincs olyan hagyományőrzés, amikor valami városi hagyományt akarunk megtartani. A néptánc, az összes kézműves foglalkozás egy rurális dolog. Akkor kezd el érdekes lenni a hagyományőrzés, amikor az emberek masszívan elkezdenek városra beköltözni és megint csak van egy törés az egyén szintjén a társadalmi tudatban arról, hogy milyenek voltak az őseink. A társadalmi folytonosság, az urbanizáció ami megtörik, elhozza a hagyományőrzést, amiben aztán külön áramlattá válik a folklorizmus, ami a zenétől a festészetig mindenhol begyűrűzik. A hagyományőrzésnek több funkciója van: a nemzeti identitás erősítése (minden hagyományőrzés etnocentrikus, utána válik lokális jellegűvé), a kulturális örökség védelme (a néprajzi társaságok is tudományművelőek voltak, értékeket tártak fel). Ma a hagyományőrzés teremt közösséget. Régen a rurális jellegben nem volt semmilyen felettes szándék, hogy közösséget szerveztek, élték a hétköznapokat a tánccal, a főzéssel, a kalákával… Innen is származik, hogy ettől iramodott el a magaskultúra. Volt az abszolút népi kultúra, amit éltek, emellett, aki megengedhette, gyakorolhatta a magaskultúrát. Ma a hagyományőrzést nem keverjük össze a magaskultúrával. Ma, ha egy egyesület – például az Aranykapu, Borókagyökér, Lélekszirom – hagyományőrzést végez, közösséget szervez.

Kimpán-Fisár Erika: Ne zárkózzunk el a közösségtől, mert ha csak bedobjuk a gyereket egy bármilyen foglalkozásra, semmi értelme nem lesz, nem fog értékekkel gazdagodni, nem fogja az ott látottakat, tanultakat továbbvinni.

Onnantól kezdve, hogy már nem élnek együtt a különböző generációk, teljesen kikopott az, hogy egy fiatal házaspár a szülőtől és nagyszülőtől észrevétlenül meg tud tanulni dolgokat. Ezért van szükség arra, hogy építsünk közösséget. Nagyon fontos, hogy ne legyen mesterkélt a közösségépítés. Ne az legyen, hogy én szülőként bedobom a gyerekem egy táborba, vagy elviszem egy foglalkozásra csak azért, hogy legyen valahol, lásson valamit, amit esetleg otthon nem tapasztal. Ugyanilyen fontos, hogy tartsuk a kapcsolatot a nagyszülőkkel, a szomszédokkal, ne zárkózzunk el a közösségtől, mert ha csak bedobjuk a gyereket egy bármilyen foglalkozásra, semmi értelme nem lesz, nem fog értékekkel gazdagodni, nem fogja az ott látottakat, tanultakat továbbvinni.

Én nagyon szomorúan tapasztalom azt, hogy a kis közösségekben is nagyon sokan például templomba is csak azért járnak, hogy megmutassák magukat. Ez a fajta egymáshoz való viszonyulás nagyon veszélyes. Mint ahogy a rosszindulat is, amit nem ritkán láthatunk az emberekben. Ezt le kellene vetkőzni, mert rombolja a közösséget.

Gnandt-Márkus Éva: Nagyon szorosan összefügg az identitásválsággal az, hogy az emberek valóban mély depresszióban szenvednek, mert nem tudják hová tenni önmagukat és keresik a gyökereiket, keresik a hagyományaikat, ami stabilitást ad.

Az urbanizációval és a globalizációval szemben egy nagyobb szervezőerő az UNESCO, ami nemzetközileg felismerte a hagyományőrzés fontosságát. 1999-ben Washingtonban volt az a bizonyos konferencia, ahol keretet adtak az UNESCO-n belül, hogyan kell nemzeti szinten megóvni a hagyományos kultúrát. Erre pénzt is fordítottak. Az elmúlt közel harminc évben azért egy komolyan szerveződött keretek között működik. Az urbanizációhoz és ahhoz a jelenséghez köthető, hogy a nagyon felgyorsult elvárosiasodás hogyan vezet a társadalom depresszív állapotához. Nagyon szorosan összefügg az identitásválsággal az, hogy az emberek valóban mély depresszióban szenvednek, mert nem tudják hová tenni önmagukat és keresik a gyökereiket, keresik a hagyományaikat, ami stabilitást ad. Ez a szerveződés, ami spontánul alakul, azért van, mert elkezdődött megfogalmazódni az emberekben egy belső igény arra, hogy vissza kell térni a kultúrához, a hagyományokhoz, ami stabilitást ad felnőttnek, gyermeknek egyaránt. Olvastam egy Egyiptommal kapcsolatos érdekes megjegyzést, hogy ez nem egy új keletű dolog. A generációk között mindig érezhető volt, hogy valamit elveszítünk, mégis szeretnénk ezt a folyamatot valamilyen szinten megtartani.

Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a kisebbségi lét keresztje áldás is. Mi vagyunk azok, akik felismerjük, mi az, ami megtart, megtarthat, egyáltalán keressük a megtartó erőt, hogy ne vesszünk el a gyökértelenségben.

Bálint Kati: Az ember nem arra született, hogy „sziget” legyen, hanem azért, hogy tudjon más emberekhez kapcsolódni, másokkal együtt örülni, másoknak segítséget és bátorítást tudjon adni. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha az ember egy közösségben tud élni.

A világunkban elindult egyfajta elidegenedés, mert a közösségek megszűnnek élő formájukban működni. Az élő közösségekben található meg ugyanis az a bizonyos megtartó erő, mely által az emberek képesek együtt örülni, vagy képesek a mások bánatában is részt venni. Ha az ember közösségben él, akkor együtt van másokkal mindenfajta élethelyzetben és az életszakaszok változásában is. Mircea Eliadénak van egy nagyon érdekes megfogalmazása arról, hogy az életszakaszoknak a változásai olyanok, mint a küszöbök. Ezeket a küszöböket régen ünnepeknek tekintették. Ezen ünnepi szertartásokat a népi hagyományaink vagy a vallási rítusok is őrzik. Ezek a küszöbök ma is megvannak, csak valahogy a lényeg az, ami lassan „megkopik” róluk. Ilyen küszöb a felnőtté válás, az, amikor a lány nővé érik, ilyen küszöb a lakodalom, a temetés, ott vannak azok a szertartások, azok a rítusok, amikbe ott van a közösségnek a megtartó ereje. Amikor az egyén örömét vagy éppen a bánatát egy közösség együtt képes megülni. Sajnos ezen ünnepek egyre jobban „elprofánosodnak”, az a mély tartalom, ami az ünnepek hátterében van és igazán megtöltené tartalommal, az valahogy átmegy egy külső látszatra és pontosan a lényeg merül lassan a homályba. A másik probléma, amit én pszichológusként szoktam látni, az, ahogy megfogalmazzák az emberek a kérdéseiket ezekkel a helyzetekkel kapcsolatosan. Nagyon sok szülő szokta feltenni a kérdést, hogy ott van-e a helye a gyereknek egy temetésen, el lehet-e vinni a gyermeket egy virrasztóba, vagy egy lakodalomba? Nos, nincs is azzal semmi gond, hogy a szülők mernek kérdéseket feltenni, csak az a gond, hogy nem egyértelmű már a mai világban, hogy kinek hol is van manapság a helye. Ez pedig csak azért lehet, mert nem tud megmaradni a rend. Amikor a világunkba rend van, akkor ott minden és mindenki tudja mi a dolga, hol a helye és mit kell tennie. Ha egy kicsit szétnézünk a mai világban, azt látjuk, hogy a közösségekben az örömöt vagy bánatot megosztó helyzetekben nem kap helyet a gyerek, mert az még kicsi, az idősebb nem megy el, mert ő már öreg. Ma már az életmódtól távol eső körülmények között tartják meg a lakodalmakat nagyon elegáns rendezvénytermekben, ahova nem megy el a gyerek és az öreg, mert valahogy nem illik bele ebbe a képbe. Miért ne lenne helye egy gyereknek a közösség megtartó erejében? Miért ne áramolhatna együtt azzal a közösséggel, amiben ő nap mint nap benne van? Miért ne lehetne megfigyelője annak, amit még lehet nem tud átélni vagy átérezni, de jelen tud ott lenni és amikor nagyobb lesz és nagyon intenzíven át kell éljen majd egy ilyen vagy ehhez hasonló helyzetet, akkor lesz összehasonlítási alapja, akkor már tudni fogja, mit és hogyan éltek meg előtte a nagyok. Jó lenne ezen értékes együtt megélhető eseményeket fönntartani, nem engedni őket elveszni. Amit mi tehetünk ezen közösségi élet, ünnepek közös megélések fenntartása érdekében, azt, úgy gondolom, meg is tesszük. Ki-ki a maga területén tesz azért, hogy ezen apró kis „lángok” megmaradjanak. De ki kell egyszer mondani, meg kell merni fogalmazni azt, hogy a régit, úgy a maga formájába már nem tudjuk visszahozni, az már lehetetlen. Viszont kell keressünk egy új „medret” annak, hogy mégis valamilyen formában, de éljenek ezen közösségi ünnepek. Valahogy bele kell azt simítanunk a mostani világba, hiszen általa tudjuk csak fenntartani azokat az értékeket, amelyek nem engedik majd az embereket, hogy elidegenedjenek egymástól. Az ember nem arra született, hogy sziget legyen, hanem azért, hogy tudjon másokkal kapcsolódni, másokkal együtt örülni, másoknak segítséget és bátorítást tudjon adni. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha az ember egy közösségben tud élni.

Kürti Emese: Nagyon jó, hogy a gyerekek egy kicsit lelassulnak, visszább fognak az ingerekből, nem csak a virtuális játékokkal foglalkoznak.

Én azt érzem, hogy a szülők is tehetnek azért, hogy ne legyen olyan nagy a távolság a gyerek és a nagyszülő között. Sok szülő nem engedi a gyereket a nagyihoz, mert ott mindent szabad, inkább megpróbálja kivonni a nagyszülőket a gyereknevelésből. Amellett, hogy a nagyszülők jobban elkényeztetik a gyereket és náluk kevesebb a szabály, olyan élményeket tudnak nyújtani, amire a szülő nem képes.

Azt is be kell ismerni, hogy mind a szülő, mind a gyerek számára nehéz, amikor a gyereknevelési szabadságról az anyukának vissza kell menni dolgozni. Ilyenkor nagyon fontos, hogy a kötődés megmaradjon, ebben sokat segítenek a hagyományőrző tevékenységek, a régi szokások tovább örökítése. És itt jön a nagymama szerepe, aki olyan tevékenységeket is –csöröge sütés, derelye főzés stb. – tud az unokákkal közösen végezni, amilyenre az anyukának nincs ideje. Nagyon jó, hogy a gyerekek ilyenkor és minden egyéb kézműves, hagyományőrző foglalkozáson egy kicsit lelassulnak, visszább fognak az ingerekből, nem csak a virtuális játékokkal foglalkoznak.

Tarr Anita: Nekünk is feladatunk, hogy utat mutassunk arra, hogy van egyéb kikapcsolódási lehetőség is, nem csak a telefon és a kütyüzés, amivel napjainkban kikapcsolódást keresnek sokan.

Egyre gyakrabban látjuk a harmincas éveik elején lévő fiataloknál – sok esetben a huszonéveseknél is –, hogy keresik a módját, hogy visszatérjenek ahhoz a hagyományos életmódhoz, amit szüleink, nagyszüleink vagy akár mi is éltünk gyerekkorunkban. Az az érzésem, hogy verseny lett belőle és egy elérhetetlen cél az, hogy megnéznek videókat és nézik, hogy egyesek több hektáros telken, nagyon szuper házzal, és minden velejáróval élnek. Erről lehet álmodozni, de nincs lehetőség arra, hogy egy hozzánk hasonló ember megvalósítsa. Sokan inkább reformételeket készítenek el otthon, mintsem a hagyományosakat. Nekünk is feladatunk, hogy utat mutassunk arra, hogy van egyéb kikapcsolódási lehetőség is, nem csak a telefon és a kütyüzés, amivel napjainkban kikapcsolódást keresnek sokan.

Vidéken sok helyen az a jellemző, hogy az apukák külföldön dolgoznak, az anyuka van otthon egyedül a gyerekekkel. A távollét során mindenkinek kialakul a rutinja, évek múlva már nem könnyű egymáshoz igazodni.

Ilonczai Zsombor: Vidéken a leghatékonyabban működő közösségek még mindig az egyházakhoz kapcsolódnak. Az egyházi közösségeknek fontos szerepük van identitáserősítő, nemzetmegtartó és vallási szempontból.

Én úgy érzem, hogy van egy réteg, aki nagyon gazdagnak mondhatja magát azért, mert ott, a források közelében nőtt fel, és a forrásokból táplálkozott. Ma már csak egy rétegről beszélhetünk, jó hogy ez a réteg néha össze tud ülni, a gondolatait össze tudja dobni. Ez a réteg, amelyik megélte hitelesen a keresztelést, az esküvőt, a temetést, megélte a tyúkbontást… Ez a réteg, akik közül sokan mezítláb jártak nyáron a porban… Ez a réteg nagyon gazdag. Én nagyon hálás vagyok, hogy erről a gazdagságról beszélhetek. Láttam azt is, és mindannyian láttuk, hogy hol tört meg mindez. Én húsz évvel ezelőtt egy olyan közösségbe kerültem, ahol mindezek még hitelesen működtek. Nem kellett bemenni a városba a rendezvényterembe, hogy lagzi legyen, hanem felépült a sátor, sütötték a süteményt, elkészítették a csigatésztát és mindent, amire szükség volt. Talán a verseny az, ami mindezt megrontotta. Kezdődött azzal, hogy nem volt elég, amit megadott a föld. Nem volt elég az, amit biztosított a háztáj. Addig mindenki egyforma volt. Ha már kezdett valaki egy kicsit jobban mesterkedni, akkor kezdett egy kicsit cifrább lenni a háza, el kellett adni a tehenet és hirtelen abból a nyolcvan-százéves házból egy kacsalábon forgó palota lett, hátul az istállót is nagyon kényelmes helyiséggé alakították át, ahol dübörgött a zene. És jött sorban a többi. A gyermeket is többé, mássá igyekeztek nevelni, ne tanuljon együtt alacsonyabb képességgel rendelkező vidéki gyermekkel. Elkezdődött az ingáztatás, reggel hat órakor felébred, este hatkor elfáradva hazaérkezik. Valóban elveszítettünk valamit, nagyon sokaknak mindez kényelmessé is vált. Nagyon sok vidéken élő ember mondja, hogy neki nincs szüksége a hagyományokra, ő úgy akar élni, ahogy neki tetszik. Nincs szüksége kalákára, nincs szüksége szomszédra, ha ég a szomszéd háza, kihívja a tűzoltókat. A mai egyesületeknek van egy visszarántó ereje. Mi nagyon jól tudjuk, hogy ez nemcsak olyan értéket képvisel, amelyben megélhetjük a közös élményeinket, legyen az vallási, oktatási vagy éppen hagyományőrző élmény, hanem érezzük azt, hogy ez megadja a lelki fejlődést is. Sokkal világosabban tudott látni az az ember, aki mindezekkel az értékekkel rendelkezett. Én úgy érzem, hogy emberismeretből sokkal gazdagabbnak mondhatom magam, mert látom a vágyat az emberekben. Nem aludt ki a vágy. Vannak mélypontok és vannak nagyon nehéz helyzetek, amikor vissza próbál valaki fordulni, de már nem tud. Itt jön az egyesületek és a mai civil szervezetek szerepe, hogy tiszta forrásként szolgáljanak a közösségek számára. Hiszen csak a tiszta forrás fogja oltani a szomjunkat. A szárazberki hagyományőrző közösségben az a jó, hogy egy zárt közösség. A zárt közösségeknek még mindig nagyobb erejük van. Érződik az, hogy az emberek jobban egymásra vannak szorulva, nem engednek idegen elemet az életükbe, de ez már csak néhány év kérdése. Én azt látom, hogy a fiatalokban megvan a vágy, hogy gyakorolják az őseik szokásait, ebben a szülők segítik őket, ha van rá igény. A fiatalok másképpen látnak, másképpen éreznek, másképpen viselkednek, másképpen beszélnek, de nem mondanak le a gyökereikről. Vidéken a leghatékonyabban működő közösségek még mindig az egyházakhoz kapcsolódnak. Működnek a nőszövetségek és az ifjúsági szervezetek, ezek hatékonysága a lelkipásztorok hozzáállásától függ. Az egyházi közösségeknek fontos szerepük van identitáserősítő, nemzetmegtartó és vallási szempontból.

Jáger-Péter Mónika: A hagyomány nem egy letűnt kor szokásrendszere, hanem identitásunk része, amely ugyanakkor erősíti a társadalmi összetartozást, valamint hozzájárul a különböző intézmények fenntartásához. A hagyományok továbbadásának célja pedig a közösségek összetartása.

Elődeink hagyományainak megismerése, azok megtapasztalása kiemelkedő szerepet játszik az egyén, a gyermek érzelmi intelligenciájának fejlődésében, a közösség megteremtésében, valamint az értékeinek a megbecsülésében. Éppen ezért úgy vélem, igen fontos, hogy a gyermekek megismerjék vallási és népi hagyományaikat, nagyszüleik, szüleik gyermekkorának szokásait, amelyek fényében jelen helyzetük is más megvilágításba kerül. Ez nem csupán identitásuk, önmaguk alaposabb ismeretéhez járul hozzá, hanem úgy gondolom, a nagyszülő-unoka, szülő-gyermek kapcsolat elmélyítését is segíti, s talán a generációs különbségek is áthidalhatóbbá válnak. A hagyományok átörökítésében igen fontos szerep hárul tehát a családra, közösségekre, pedagógusokra és egyházi személyekre egyaránt. A hagyományok megismerése, megélése tekintetében igazán szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis egy olyan térségből, Kalotaszegről származom, ahol még ma is elevenen élnek bizonyos szokások, hagyományok. Viszont a távollét miatt a lányom ezeket a szokásokat közvetlenül nagyon ritkán tapasztalhatja meg, főként a közös beszélgetések során ismeri meg őket. Ennek ellenére örömmel ölti magára a népviseletet, csodálja a nagymama vagy pedig anya által egykor készített kalotaszegi varrottasokat. A beszélgetés központi kérdésére válaszolva, arra, hogy hogyan alakulnak ki a XXI. században a hagyományőrző közösségek, azt mondanám, hogy először is egy aktív személyre, esetleg kisebb csoportra van szükség, akik időt és fáradságot nem kímélve idejük egy részét arra szentelik, hogy hagyományainkat ápolják, valamint átadják azt az utókornak. Ilyen megmozdulást tapasztalok a Kültelki Református Egyházközségünkben, ahol a vallásórás gyerekek amellett, hogy református keresztyén vallási hagyományainkat gyakorolhatják, népi szokásokkal, hagyományokkal is megismerkedhetnek, hiszen néptáncot tanulnak, kézműveskednek vagy épp ünnepi szokásokat gyakorolnak. Mindez pozitív hatással van a közösségre nézve is, ugyanis hétről hétre azt tapasztalom, hogy egyre több gyerek kapcsolódik be ezekbe a tevékenységekbe, ezáltal pedig a szülők is közelebb kerülnek az egyházi közösséghez. A hagyomány nem egy letűnt kor szokásrendszere, hanem identitásunk része, amely ugyanakkor erősíti a társadalmi összetartozást, valamint hozzájárul a különböző intézmények fenntartásához. A hagyományok továbbadásának célja pedig a közösségek összetartása, azok megerősítése és formálása, egy közös értékrendszer és emlékezet megteremtése. Éppen ezért a hagyományhoz a megtartás, továbbadás és mentés fogalma állhat legközelebb.