Utazás – presztízs vagy önmegvalósítás
A Beszélgetések testről és lélekről sorozat újabb részének címe: Utazás – presztízs vagy önmegvalósítás. A Mézesházban megtartott kerekasztal-beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató, iskolai tanácsadó; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati meseterapeuta; Sardar Tagirovsky színész-rendező; Matusinka Beáta kommunikációs szakember; Borsos Tünde ápolónő. A beszélgetést moderálta: Elek György. A beszélgetéshez skype-on csatlakozott Amir Abdel Hafeez hotelmenedzser (Egyiptom) és Cseh Zsuzsa, a marokkói királyi udvar alkalmazottja.
Frigy Szabolcs: A normális az, amikor valaki nem a tömegturizmus része akar lenni, hanem megtalálja a kultúrának azokat a szöveteit, hogy megélhesse a hétköznapokat.
Nagyon sokat változott az, hogy miért utazunk és mi az, ami mozgat minket az utazásban, de az biztos, hogy a nyitott társadalomnak a szimbóluma az utazás. Ha visszamegyünk az időben, azt látjuk, hogy régebben a társadalom annyira zárt volt, hogy a szomszéd falut sem lehetett meglátogatni, nem lehetett a közösségen kívül házasodni, egy kiváltság volt az, ha valaki utazhatott. A régi kor emberének nagyon szűk volt az élettere. Ott, ahol csak lóval vagy az emberi séta sebességével lehetett haladni, nagyon behatárolt volt a világ. Viszont onnantól kezdve, hogy a társadalmi fejlődés lehetővé tette, a szabadidő eltöltésének egyik módja lett az utazás. A korabeli utazások mindig összekapcsolódtak az információszerzéssel, bár a nagy utazók nem feltétlenül azt keresték, hogy van-e értelme az utazásuknak, nem is a makrotársadalmak megismerése vagy kontinensek felfedezése volt a céljuk, hanem emberi történeteket, mikrotársadalmakat kerestek. Változás az is, hogy míg régen úgy utaztunk, hogy volt egy paternalisztikus szemlélet – ti. mi, a nyugati fejlett kultúra elmegyünk megnézni a kevésbé fejlett kultúrákat, elvisszük a kultúránkat oda, ahol kevésbé civilizáltak –, ma már inkább az a cél, hogy az utazások során megismerjünk új kultúrákat. Egy hatalmas pozitívum ez, hiszen a másságnak a megtapasztalása – ha jól rakódik le az emberben –, mindenképp hozzásegít egy olyan társadalmi együttéléshez, ami az elfogadáson alapszik. Kérdés az, hogy aki sokat utazik, képes-e megtalálni azokat a közös elemeket – kulturális univerzáléknak hívják a szociológiában –, amelyek emberivé teszi kultúrákat, vagy akinek sok kulturális tapasztalata van, a maga diverzitásában megtalálja azt, ami közös ezekben a történetekben.
Az utóbbi évtizedeknek a hozománya az is, hogy megjelenik a tömegturizmus. Az utazás egyfajta presztízzsé válik, amikor valaki elmegy nyaralni, a közösségi médiának készít képeket, ott a fókusz kívül van, nem belül. A másik szempont, épp amiatt, mert iparosodott a turizmus, hogy hatalmas lett a káros környezetvédelmi következménye, hatalmas a „lábnyom”, amit az utazásainkkal magunk után hagyunk. Nagyon rossz irány az, amikor az utazás az önmegvalósítással kapcsolódik össze. A normális az, amikor valaki nem a tömegturizmus része akar lenni, hanem megtalálja a kultúrának azokat a szöveteit, ahol megélheti a hétköznapokat.
Matusinka Beáta: Nem az úti célok gyors kipipálása a fontos, hanem felvenni a helynek az igazi hangulatát… akkor válhat egy külső utazás belső utazássá is.
Minden utazást követően el szoktam gondolkodni azon, hogy mi az adott utam mondanivalója, üzenete. Most éppen egy érési folyamat van, hiszen néhány napja tértem haza a legutóbbi utazásomról. Frigy Szabolcs említette a tömegturizmus és a lábnyom kifejezéseket. Eszembe jutott, amikor ültem az óceánparton, lógattam a lábam egy piciny szigeten az Indiai-óceán közepén és éppen a lábnyomomon gondolkodtam. Amikor az ember elkezdi az utazásokat, nem igazán gondolkodik ezen, akkor még egy szép történetnek látja és rácsodálkozik a kinyílt világra. Amikor azonban már van egy bizonyos tapasztalata, akkor megpróbálja felfedezni és értelmezni a mögöttes dolgokat is. Most azt mérlegelem, hogy milyen negatív hozama van például az álomszigetek meglátogatásának. Az emberek nagy része még mindig a tömegturizmusban gondolkozik, de ha nem ezt teszi, hanem a hátizsákos és akár stoppolós utazási formát választja, sajnos már ott is megvannak a bevett menetirányok és sávok. Nagyon nehéz már letérni a kitaposott utakról, mert mindegy, hogy tömeggel vagy páran, esetleg egyedül indulnak el az emberek, lehet valami negatív hozadéka is az utazásnak. Én most ott tartok az ötvenötödik ország felfedezése után, hogy már merem látni és megcsodálni azt is, ami nem egyértelműen szép, hanem éppen annak a helynek a specifikuma. A fotóimmal és a szövegeimmel igyekszem mesélni ezekről az autentikus történetekről, helyekről, emberekről, megélésekről, megpróbálok a művészi és sajátos jellegre koncentrálni. Viszont felmerül ennek a prezentálásnak a negatív hozadéka is, hiszen lehet, hogy sikerül megmutatni egy rejtett kincset, amit én a letért útról próbálok megközelíteni, de ha utána elindul egy tömeg oda, akkor én is hozzájárulok ahhoz a tömegfolyamathoz, amit már később képtelenség megállítani. Így leginkább a felelősség kérdése kezd előtérbe kerülni nálam. Meddig tart az egyéni utazó, vagy az új élményekért, olykor szenzációhajhász fotókért és videókért sok mindent bevállaló turista felelőssége, és honnan kezdődik a profitért szinte mindent is megtevő vendéglátó felelőssége, vagy céges és állami szabályozás annak érdekében, hogy az unokáink unokái is láthassanak még tükörtiszta türkizszínű óceánban szabadon úszkáló halakat és korallokat. Néhány éve tartottam egy utazással kapcsolatos előadást. Ott feljegyeztem egy idézetet, amit a kolozsvári BBTE kognitív pszichológiai tanszékének a professzora, Mircea Miclea mondott:„Az utazások egy kitűnő lehetőséget biztosítanak arra, hogy megszabadulj az egótól, attól az egocentrikusságtól, amelyet akaratodon kívül is felhalmozol kis világokban élve, amelyek azt a képzetet keltik, hogy fontosabb vagy mint valójában.” Szerintem is néha ki kell lépnünk abból az egocentrikus világból, amelyet az ember akarva akaratlanul felhalmoz a mindennapjaiban, hogy lecsupaszodva egy-egy új helyen és szituációban észrevegyük az elemi énünket és szükségleteinket. Számomra az utazás azt üzeni, hogy egy pici porszem vagyok a sok közül. Nem vagyok se több, se kevesebb, hanem pont annyi vagyok, amennyit ott láthatnak belőlem, egy tükör az éppen aktuális énemről. Így számomra egy önmegismerési forma és jó értelemben vett alázatgyakorlás az utazás. Nyilván az ember egy adott közösségben is megpróbál alázattal és nyitottsággal állni a többiek felé, de egy új kultúrában még inkább szükséges ez a befogadási készség. És talán pont itt van a különbség is az igazi utazó és a tömegturista között. A tömegturista általában azért foglal helyet egy luxushotelben, mert ott egy kicsit próbálja az ő identitását, nagyságát, egocentrikusságát is magával vinni, míg egy utazó nem a külső címkéivel próbál ismerkedni, hanem belülről indulnak el a párbeszédek.
„Milyen szép volt a gyakran perverzül bölcs ember által még érintetlen természet” – jut eszembe egy Umberto Eco idézet a Rózsa neve című könyvből. Valahogy itt is azt a lábnyom-kérdést érzékelem, és akár az utazásnak és a turizmusnak a negatív hozadékát. Most már bárhova a világon elmehetünk, aránylag olcsón. El lehet menni, de kérdés, hogy az mivel jár? Mit hoz magával? Nyilván, hogy ez presztízskérdés, nagyon sok személynél szerencsére az is benne van, hogy egy önmegvalósítási forma. Kérdés, hol lehet a tömegek felé üzeneteket küldeni arról, hogy jó az, ha dübörög a gazdaság és egy-egy ország magas turisztikai forgalmat bonyolít, de ennek van hátulütője is. Én valahol abban látom az ellentrendet vagy egy olyan fenntartható jövőképet, hogy a helyeknek az igazi megismerése, átérzése legyen a cél. Nem az úti célok gyors kipipálása a fontos, hanem felvenni a helynek az igazi hangulatát, átérezni, megérezni, és akkor válhat egy külső utazás belső utazássá is. Akkor érzi meg az ember, hogy valójában miért van ott azon a helyen, miért közelíti meg és miért épp akkor érkezik arra a helyre. Miért negyvenévesen, és miért nem húszévesen? Még akkor is, ha hetek alatt be lehet járni egy-egy kontinenst. Meg lehet tenni, de mi értelme van? Mivel marad a teljesítmény hajhászásán kívül? Én továbbra is az autentikus történetek lassú megismerésében látnám a kulcsát az új helyek felfedezésének, és egyben a felelős és igaz tartalmak megosztásával.
Dr. Tallian Cristian: Az utazás nem csak fizikai síkon kell történjen, hanem valahogy át kell adnunk magunkat a hely „szellemének”, át kell vegyük azt a hangulatot, ami ott uralkodik, mert különben az utazás elveszíti igazi jellegét.
Az igazi utazás az én olvasatomban az, amikor az ember el tud szakadni az otthoni környezetétől. Számomra ez egy nagy kihívás. Sokan vannak akik elmennek valahová, de ott marad a kezükben a telefon, érkeznek a hívások és egy csomó hátrahagyott munkával küszködnek. Van egy pillanat, amikor ezt valahogy sikerül átlépni, akkor úgy érzi magát az ember, hogy megérkezett. Az az igazi utazás, amikor sikerül mindentől elszakadni. Volt szerencsém összehasonlítani Keletet és Nyugatot, illetve az én szubjektív meglátásomból mindkettőt megtapasztalni. Eltöltöttem egy bizonyos időt Thaiföldön, akkor voltam először Távol-Keleten. Lenyűgözött a keleti életmód. Annyira jólesett belecsöppenni abba a nyugalomba, a létnek abba a formájába, amelyben nem kell aggódni semmiért, adott a szabadság és nincsenek problémák. Egy másik megtapasztalás volt az Athosz-hegyre való utazás. Itt átélhettem a kereszténység mélyebb rétegeit. Az ott élők talán az őskereszténységhez jobban hasonlítanak, megtartották annak lényegét, megpróbálják azt továbbvinni. Ami meglepően jólesett, egy olyan tapasztalatot szereztem, amit nem hittem, hogy meg tudok élni még egy keresztény közösségben, annak ellenére, hogy gyakorló katolikus vagyok. Volt bennem némi aggodalom is, hiszen náluk még elég elevenen érződik a keleti és nyugati kereszténység közötti ellentét. Lényeg az, hogy bele tudtam mélyülni és el tudtam szakadni a valóságtól. A rituáléjuk arra emlékeztetett, hogy mi tulajdonképpen a vallásnak a lényege, hogy nem a felszínesség számít, hanem az, hogy létezik egy ősmag, ami valahol ott van bennünk és amit sikerült egy kicsit felélénkíteni. Természetesen őket sem kerülte el a jelenkornak (a globalizációnak) a betüremkedése, ott is van okostelefon és más modern eszköz. Visszatérve kicsit a Távol-Keletre: meghökkentő volt, amikor a buddhista szerzetes a telefonon játszott. Be tudják építeni a kultúrájukba az újat, anélkül hogy sokat veszítenének a szokások jellegéből. Ami pedig a kereszténységet illeti, nekem úgy tűnik, hogy elég nagy a szakadék a keleti és a nyugati kereszténység között és ez a szakadék egyre jobban szélesedni látszik. Az a véleményem tehát, hogy az utazás nem csak fizikai síkon kell történjen, hanem valahogy át kell adjuk magunkat a hely „szellemének”, és át kell vegyük azt a hangulatot, ami ott uralkodik, mert különben az utazás elveszíti igazi jellegét.
Amir Abdel Hafeez: Tanulni egymástól segít abban, hogy az együttműködés, a különböző nemzetiségű emberekkel való kapcsolódás egyre gördülékenyebb legyen.
Amir Abdel Hafeez, a Hurghada város közelében levő Menaville hotel igazgatója Egyiptomból kapcsolódott be a beszélgetésbe. Elmondása szerint az Egyiptomba látogató emberek nagyon sok és különböző országból érkeznek. Egy részüket csak a kikapcsolódás és a kényelem érdekli, míg mások nyitottak az egyiptomi kultúra, látványosságok, történelmi adatok és helyek felkutatására. Különböző nemzetiségű emberek mutatnak egyre nagyobb érdeklődést Egyiptom iránt. Az egyiptomi emberekre jellemző az, hogy nyitottak és barátságosan fogadják az oda érkezőket. Amir elmondása szerint ő is sok országban megfordult már, különböző nemzetiségű emberekkel találkozott. Az egyiptomi emberek ugyanúgy nyitottak arra, hogy másokat megismerhessenek, hogy utazzanak, de számukra ez egyelőre még nem ennyire egyszerű. Amir elmondta, hogy igen gyakran látogat Németországba, ahol van lehetősége megtapasztalni, melyek a különbségek az ottani és az egyiptomi turizmus területén. Elmondása szerint más kultúrák irányába nyitottnak lenni mindig gazdagabbá teszi az egyént. Tanulni egymástól segít abban, hogy az együttműködés, a különböző nemzetiségű emberekkel való kapcsolódás egyre gördülékenyebb legyen. A szállodaigazgató a személyzetének is pontosan ezt szeretné megtanítani, hogy legyen rálátásuk arra, hogyan gondolkodnak mások, hiszen akkor sokkal könnyebb és sikeresebb lehet a munkájuk.
Cseh Zsuzsa: Először a saját országát ismerje meg mindenki, hiszen amikor megvannak a saját belső alapjaink, onnan tudunk tovább indulni és tovább fejlődni ahhoz, hogy más kultúrákat is megismerjünk.
Igenis léteznek „presztízs” tömegutazások, természetesen ezek is kínálhatnak lehetőséget a fejlődéshez, de nem ugyanaz, mint amikor valaki egy bizonyos céllal indul el egy útra. Én, ha visszautazhatnék gyerekoromba, először a saját országomat utaznám körbe, azt gondolom, hogy ez a legfontosabb. Másoknak is ezt ajánlanám, hogy először a saját országát ismerje meg mindenki, hiszen amikor megvannak a saját belső alapjaink, onnan tudunk tovább indulni és tovább fejlődni ahhoz, hogy más kultúrákat is megismerjünk. Ez valamilyen módon hozzájárul a mi saját karakterünk kialakulásához. A mai világ divattá alakította, hogy már gyerekkorban kezdjen el a fiatal utazni, minél gyorsabban minél több országot megismerjen. Az a gyerek azonban, aki nem ismeri a saját országát, nem fogja értékelni a más országokban látottakat sem, nem lesz összehasonlítási alapja, nem tud majd mihez viszonyítani dolgokat. Én dolgozni jöttem Marokkóba. Az itt tartózkodásom idején sokat változtam, nagyon érdekes és sokrétű volt az itt töltött idő számomra. Sok mindent megtapasztalhattam, valójában el kell ismernem, hogy amit megmutat számunkra a média vagy egy turisztikai iroda, az valójában sohasem lesz egyenlő azzal, amit egy ember képes megtapasztalni a valóságban. Számomra a legkellemesebb és a leghasznosabb, amivel itt találkoztam, az az, hogy több szemszögből láthatom a marokkói életet. Itt is elkezdődött az európaiasodás, de az itteni emberekben valahogy él egy kisebbrendűség érzés, talán a sok éves elnyomás következményeként, és pontosan ezért egy sokáig hátrányos helyzetben levő afrikai országban élőknek szükségük van arra, hogy érvényesüljenek. Lehet pontosan ez motiválja arra a marokkóiakat, hogy egyre több olyan nagyszabású tervet próbáljanak kivitelezni, amely által ha nem is világszinten, de az afrikai kontinensen a legnagyobb dolgoknak adnak teret. Természetesen a nagy önmegvalósító kezdeményezések az egyszerű hétköznapi embereket nem igazán érdeklik, ők egyik napról a másikra éldegélnek, viszont tőlük a hihetetlen családcentrikusság az, ami tanulható.
Sardar Tagirovsky: Amikor másfél, kéthavonta újabb közegeket ismerek meg, de mégse igazán, akkor rájövök arra, hogy nagyon ki lehet ebben merülni.
Én nem vagyok szatmári, kint születtem Tatárföldön, Kazanyban. Anyukám tatár asszony, aki Oroszországban született, illetve a volt Szovjetunióban, apukám pedig Ukrajnában született, volgai bolgár gyökerekkel bír. Gyerekkoromtól kezdve Magyarországon élek, Kecskeméten, majd Budapesten. Az egyetemet a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végeztem, illetve Rómában tanultam színészetet. Egy folyamatos ingázás az életem. Amikor bekerültem az egyetemre, nem vettem észre, hogy gyakorlatilag nincs megállás, mert ez egyszerre áldás és egyszerre egy furcsa felismerés, hogy szembesülni kell azzal, hogy mi akar gyökeresíteni, mi akar valahova bevonni, amire azt lehet mondani: megérkeztem. Én ezzel nagyon sokáig nem foglalkoztam, emiatt nem tűnt fel a marosvásárhelyi és a magyarországi lét alatt, vagy a folyamatos ingázás a színházak, a különböző országok között, hogy ez utazás. Számomra ez volt a normális. Amikor másfél, kéthavonta újabb közegeket ismerek meg, de mégse igazán, akkor rájövök arra, hogy nagyon ki lehet ebben merülni. Most újra bevállaltam utazásokat – mert valahol függő lettem –, közben vágyom a pihenésre. Nekem az utazás kérdés azért furcsa, mert gyerekkorom óta utazom. Egy pillanatra azt tudtam mondani magamnak, hogy az otthon az, hogy úton vagyok. Számomra mindenhol jó, de legjobb úton. Igazából engem az utazások során elkezdett az a fantázia mozgatni, hogy mi lenne, ha teljesen újszerűen próbálnám magam hozzászoktatni ahhoz, hogy nekem az addig idegen közeg az otthonom. A különböző kultúrák is keverednek bennem. A tatár teljesen más kultúra, keveredik az orosz hagyományokkal, miközben a tatárok könnyed muzulmánok, szinte katolikus jellegűek. A kultúra mögött igazán az ember kezdett érdekelni, az az ember, aki átlátja a kultúráját és aki tudja úgy értelmezni, hogy többletet lát. Sokszor két vadidegen kultúrájú ember leül egymással és jobban szót értenek mint két muzulmán vagy két keresztény. Azért, mert rendelkeznek egy olyan intelligenciaszinttel, ami ehhez szükséges.
Borsos Tünde: Peruban tanultam meg, hogy lehet kiegyensúlyozottan és jól élni kevesebből is. Lehet örülni már annak is, hogy együtt vagyunk.
Nem csak utaztam, hanem kint éltem három hónapot. Egy önkéntes program részeként jutottam el, angolt tanítottam egy iskolában, ott laktam az iskola fölött. Napi szinten közöttük éltem, nem egy szállodai ablakból tekintettem ki, azt ettem, amit ők ettek, ugyanazzal a hideg vízzel mosakodtam, mert meleg víz nem létezett. Lavórban mostam a ruháimat. Betekintést kaptam a diákjaim otthonába, velük együtt ettem. Megszoktam azt, hogy elég, ha egy háznak vannak tégla falai, nem kell rá ilyen-olyan csodás vakolat és dísz, elég ha van négy fal. Az élet így is lehet kerek és teljes. Nem volt szokás a képernyőnek élni, a belső fejlődés kipipálását szolgáltam, és kóstoltam bele valami másba. Az volt a cél, hogy adjak valamit és szippantsak be abból, amit tőlük lehetett. Kultúra szempontjából egy teljesen más, nyugodt tempóban élnek ott az emberek, más az életritmus, másak az elvárások. Jelenleg tíz-tizenöt személy van az ott élők közül, akiket követek. Látszik, hogy ott is nagyot fordult a világ, ott is elkezdtek a külsőségeknek élni. Csodás tapasztalatokban volt részem, ott lehettem egy szülésnél, de az is előfordult, hogy amíg zuhanyoztam, valaki betört a lakásba, elvitte a telefonom, két nap múlva pedig, amikor már kicsit megnyugodtam, eljöttek újra és elvitték a töltőt. Az emberek többsége kedves, kiegyensúlyozott és nagyon jellemző rájuk a családközpontúság, a segítőkészség, a közösségi élet, minden alkalmat megragadnak ahhoz, hogy együtt legyenek. Sokat tanultam és sokat tanítottam. Ott teljesen más oktatási módszereket alkalmaznak. Egyszer megkértek, hogy helyettesítsem a matematikatanárt. Az osztást kellett volna tanítanom, sehogy sem értettük meg egymást. Számukra mást jelentenek az évszakok is. Ha a gyerekek rajzolnak egy téli tájat, azon nem ugyanaz van, mintha egy itteni gyerek rajzolná. Az ott szerzett tapasztalatokat nem egyszerű itthon alkalmazni. Azt hiszem, a tapasztalatok segítettek abban, hogy kiegyensúlyozzam az élettel szembeni elvárásaimat. Megtanultam, hogy lehet kiegyensúlyozottan és jól élni kevesebből is. Lehet örülni már annak is, hogy együtt vagyunk. Nem kell mindent gyorsan elérni, ki kell várni a megfelelő pillanatokat. Peruban inkább a belső dolgokkal voltam elfoglalva, három hónap alatt sikerült az elégedettséget megtanulni.
Bálint Kati: Mindenkinek olyan a világ, amilyennek azt el tudja képzelni, amit tudatával abból be tud fogadni. Egyetlen fontos dolgot kell megérteni: hidat kultúrák között nem lehet negatív világképekre építeni.
Vannak emberek, akik olyan szerencsések, hogy nekik a hobbijuk a munkájuk, így igazából ők sohasem dolgoznak. Azt hiszem, én is ebbe a szerencsés kategóriába tartozom. A mesék, a mesevilág annyira magával ragadott, hogy ebben élek és mozgok, legyek akár itthon vagy külföldön, nyomban a mesék „szálát” bogozom. A mesék, az ősi népek tudása, az olyan helyek felkeresése a célom, ahol nyoma van mindezeknek. Érdekel minden, amit őriznek a régiből, vagy amit még mindig megélnek, alkalmaznak, szokásaikban megtartottak a mai napig. Magam se tudom megmagyarázni az okát, de valahogy az utóbbi időben az utam az arab kultúra irányába vezetett. A keleti mesék az ottani emberek mentalitását tükrözik. A keleti ember mindig ráér, van ideje megállni, beszélgetni, a másikat meghallgatni. Az élet számukra egy végtelen körforgás, ezért nem is igen kell sietniük sehová. Mindez szinte pontosan az ellentéte az európai emberek gondolkodásmódjának. Egy európai szemléletű embernek folyton vannak kitűzött céljai, aminek egyre gyorsabb és pontosabb megvalósításán ügyködik. Bonyolult gondolatok, nehéz hétpróbák előtt állva igyekszik egyre magasabbra törni, mindent elérni. És még a mindenen is túl tud magának újabb magasságokat megálmodni. A keleti ember általában a gondolkodásában az egyszerű, letisztult megelégedettséget hozza. Mondatai is tükrözik a nem túlbonyolított gondolkodási formát. Nagyon jó dolog az, ha az emberek találkozhatnak olyan kultúrák embereivel, amelyek „tükröt” tudnak tartani nekik. Merni belenézni az ő tükrükbe, kicsit megállni és következtetéseket levonni, igen sokat segíthet az embernek a saját önismereti útjának megtételében. Azt hiszem, hogy számomra is ez a „tükörbe” való pillantás volt a mérvadó, amikor először találkoztam az arab kultúrával. Valójában óegyiptomi nyomokat kutatva kerültem kapcsolatba a kultúrájukkal, és láthattam meg magam abban az általuk hozott „tükörben”. Azt gondolom, hogy minden embernek fontos lehet egy ilyen pillanat, de talán valahogy egy segítő szakmában dolgozó embernek kétszeresen is az. A segítő szakember utat mutat, másoknak segít, ismeri a kereteket, biztonságot ad a jelenlétével. De kell az, nagyon is kell, hogy megtapasztalja néha ennek a pontosan ellentétét is, amikor őt vezetik és számára kell biztonságos keretet adjon egy másfajta hely, tér, világ. A kultúrák között mindig is fellehetők lesznek a különbségek. Nyitottá válni másokkal szemben mindig gazdagítja az egyént. Nem kell elhagyni, kiszakítani a gyökereket attól, hogy az ember rácsodálkozzon arra, hogy mások hogyan élnek és miben hisznek. Ellátogatni más országokba mindig attól az egyéntől is függ, aki a saját szemszögéből közelíti meg azt, amit elvár az adott közegtől. Erre is nagyon jól rávilágítanak a mesék. Nossrart Peseschkian: A tudós meg a tevehajcsár című kötetében van egy pontosan erről szóló mese. A történetben egy város kapuja előtt üldögélő bölcset két fiatal egymás után kérdez meg arról, hogy milyen is a város, milyen emberek laknak benne. A bölcs mindkettőjüktől megkérdezi, eddig milyen helyeken éltek, milyen emberekkel találkoztak, és mindenkinek a saját válasza alapján ad útmutatást. Aki a rossz embereket látja, arra fókuszál, annak az új hely sem fog másat hozni. Aki pedig a jót és a szépet képes meglátni a világban, az emberekben, annak az új város is ugyanezt fogja adni. Mindenkinek olyan a világ, amilyennek azt el tudja képzelni, amit tudatával abból be tud fogadni. Egyetlen fontos dolgot kell megérteni: hidat kultúrák között nem lehet negatív világképekre építeni.