A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi témája Ünnep: spiritualitás vagy társadalmi emlékezet volt. A szatmárnémeti Mézesházban megrendezett kerekasztal-beszélgetésen a témában jártas szakemberek és meghívottak — dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Bálint Katalin meseterapeuta, Kovács Imre Barna magyarságkutató, író, kaligráfiaoktató és a népmesék szakértője (Budapest), dr. Király Lajos pasztorálpszichológus, egyetemi oktató, Lakatos-Fleisz Katalin magyartanár, Keresztesi Ágnes színésznő, a Harag György Társulat tagja, Matusinka Beáta, a Matusinka életmód magazin alapító főszerkesztője — vettek részt. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Frigy Szabolcs a társadalomtudomány és a szociológia oldaláról közelítette meg a témát. „A rítus egy egyszerű képlettel működik, van egy szokás, ami lehet cselekvés, mögötte pedig ott van a hit. Ha a hit eltűnik, akkor marad csak a szokás, ami a hit hiányában megváltoztatható” — mutatott rá.

Az ünnep mindig a társadalmi emlékezetnek, a rítusoknak egy kézzel fogható, látványos megjelenése a társadalomban. Kérdés persze, hogy mi volt hamarabb: a hétköznap vagy az ünnep. Ha visszamennénk az emberiség közösséggé válásának nulla pontjához, ahol minden nap azt érezte az ember, hogy tennie kell valamit, hogy újra felkeljen a Nap, újra táncolni kell, újra rítusokat kell végezni, akkor azt látnánk, hogy ahol nincs tudományos tudás még, ott minden tele van szakralitással, mindezeket a rítusokat el kell végezni, hiszen ezek egyfajta befolyásoló erővel bírtak. Ahol nincsen tudomány, ott hirtelen az egyénnek és a közösségnek a felelőssége, hogy a világ működjön. Ebből a szempontból nem is volt az az állapot, amit mi magánéletnek hívunk. Az biztos, hogy minél inkább visszamegyünk az emberré válás, a közösségformálódás origójához, annál biztosabb, hogy a rítusok szabályoztak mindent és ezek a rítusok egyfajta kötelező jelleggel bírtak, az adott közösség valamennyi tagjára érvényesek voltak. Ma is teremtünk rítusokat, a legújabb szerintem a Black Friday. Minden társadalom teremt rítusokat, a rítusok és az ünnepek mindig az értékek megjelenítéséről is szólnak. Egy fogyasztói társadalomban a fogyasztás az érték. A rítus biztos, hogy létbiztonságot is jelentett és jelent most is. Akkor, amikor nem volt tudomány, annyira erősek voltak ezek a rítusok, hogy a kereszténység sem tudott mit kezdeni az ősi rítusokkal, inkább átkeresztelte őket: a napfordulót például átkeresztelték Jézus születésének. Fontos kiemelni, hogy a tradicionális cselekvések alapvető mozgatórugója az emlékezet. Minél inkább haladunk a modernitás felé, az látszik, hogy ezeket a rítusokat megváltoztatjuk és ennek megvan a módszertana, hogy miért. A rítus egy egyszerű képlettel működik: van egy szokás, ami lehet cselekvés, mögötte pedig ott van a hit. Ha a hit eltűnik, akkor marad csak a szokás, ami a hit hiányában megváltoztatható. Minden rítus mögött vannak értékek is. Erre nagyon jó példa a menyasszonyi fehér ruha, ami azért fehér, mert van mögötte egy érték: a tisztaság. Ha a tisztaság mint érték eltűnik, nem lesz kötelező része a szertartásnak, akkor felmerülhet, hogy másképp is csinálhatnánk. A rítusok úgy változnak, ha eltűnik mögülük a hit, és értelmezési kérdéssé válik, hogy a rítust követjük-e vagy sem. Ha megnézzük például a karácsonyt, minél inkább eltűnik mögüle a hit, annál inkább variábilissá válik, mert nem érthető, hogy miért kell pont úgy csinálni. Svédországban például, ahol a lakosok nem Isten-hívők, teljesen más a karácsony, mint egy keresztény országban. Ma már az ünnepek strukturálják az évünket, egyfajta szokásként visszük magunkkal, de mögötte eltűnnek azok a hitrendszerek, amik voltak. Ezeknek a változását éljük meg. A probléma akkor van, amikor kialakul egy légüres tér: a régi rítusok már nem működnek, az újak még nem alakultak ki, vagy nem közösségiek. Émile Durkheim azt mondja: A társadalmi tényeket — tehát nem tudományos tényekről van szó, hanem például Jézus ezen a napon született, és ez a társadalom kérdés nélkül tényszerűnek veszi — a közösségként felfogott csoport hiedelmei, törekvései és gyakorlatai alkotják. Társadalmi tény minden olyan cselekvésmód, amely képes kényszerítő erővel hatni az egyénre. Ez azt jelenti, nem kell írott szabály legyen, hogy minden vasárnap felvesszük az ünneplőt, de egy adott pontig ez elképzelhetetlen lett volna, hogy ne akkor vegyük fel. Az idő strukturálása is attól függ, hogy milyen narratívát élünk, vagy melyek azok a társadalmi kényszerítő erők, amelyeket magunkénak érzünk vagy tudunk. Ez azért válik kényszerítővé, mert én annak a közösségnek a tagja vagyok, belenőttem vagy a tagjává akarok válni. Nagyon fontos a közösségi szellem, mert attól, hogy egy ember fest hímes tojást, az nem ünnepgyakorlás. A mögött, hogy tojást festünk, van egy szimbolika, amit mindannyiunknak érteni kell ahhoz, hogy az a tradíció, az az ünnep abban a formában megmaradjon. Bocock angol szociológus fogalmazta meg: A rituálé nélküli élet „haszonelvű, technokrata és hideg, mentes az emberi érzésektől”. Ha mindent tudományosan vagy akár a fogyasztói társadalom szemüvegén keresztül nézünk, akkor minden technokratává válik, el tudom mondani miért akkor van a december 24., akkor a hit kiürül az ünnep mögül. Az ünnep a társadalmi múltnak és annak a reprezentációinak az ismétlődése és újraélése. Kérdés, hogy mennyire értjük ezeket az újraéléseket. A ciklikus világszemléletben ezek az ünnepek nagyon szépen átéltették újra meg újra a társadalomnak a múltját. Az ünnep strukturálja az időt: megmondja mikor van munka és mikor van pihenés. Egy rituálé, vagy akár egy ünnep hagyományos módon abból áll, hogy együtt mozgunk, együtt mondunk dolgokat, ez teremt közösségi élményt. Úgy építünk fel egy rítust, hogy értelmezési keretet adunk hozzá. A rítus valami láthatatlant tesz láthatóvá. Az 1950-es évektől mérik azt, hogy a nagy közösségi rítusok ereje csökken, helyüket a családi rítusok veszik át. A karácsony megünneplése száz évvel ezelőtt az esti mise és a nagy közösségi együttlétekből állt, ugyanaz történt a családban, amit előírt a közösség, az 1950-es évektől a családi és az egyéni rítusok váltak jellemzővé. Viszont az, hogy mit nevezünk családnak egyre szűkül. Nem arról szól, hogy karácsonykor közösen a nagy család összeül és kántál, hanem, hogy mit nevezünk közösen a családban megélt ünnepnek, az is egyre szűkül. Ebben a formában az individualizmus azt is jelenti, hogy a nagy narratívákat lebontjuk, elkezdjük saját magunk értelmezni az ünnepeket és úgy csináljuk, ahogy mi gondoljuk, nincs meg a közösségnek a kényszerítő ereje, mert nem is értjük az érveket, amiket mondanak. Egy érdekes kérdés ma, 2022-ben, hogy mi ad MI-élményt, közösségi élményt? Az, hogy mit értünk MI alatt, egyre szűkül. Ma már az, hogy legyen egy kollektív élményünk, ritkaság. A fiatalok ma a fesztiválokon élik meg ezt a MI-élményt. Régen a vallási ünnepek rítusai megadták ezt a MI-élményt. Most ez egyre inkább beszűkül. Amikor azt mondom, hogy MI, lehet már csak öt emberre gondolok, lehet csak a szűk családra, egyre inkább beszűkül ez a MI-élmény. Régen ez a kollektív élmény egy egész közösséget jelentett, ma pedig egyre kevesebb emberre vonatkozik. Ma csak az köt össze minket, hogy ugyanakkor ünnepeljük például a karácsonyt. Ha van á la carte vallásosság, akkor van á la carte ünneplés is, azaz elkezdünk válogatni a rítusokból. Ez egy nagyon érdekes fogyasztói társadalmat is teremt. A rítusok és az ünnepek az értékeket is legitimizálják. Ha azt mondom, hogy karácsony a szeretet ünnepe, akik ezt elfogadják, legitimizálják, hogy az empátia fontos. Ha eltűnnek a rítusok, eltűnnek azok a nagy értékeket legitimizáló közösségi folyamatok is. Ha a rítus már csak szokássá degradálódik, akkor az értékek is eltűnnek mögötte, és én ebben látok egy veszélyt. Lehet, hogy ki fog ez alakulni, de most van egy anómikus állapot, amikor a régi, nagy meganarratívákat nem éljük már meg, helyette beköltöznek az individuális vagy családra szabott narratívák, ebben az átmenetben, az á la carte rítusgyakorlásban vagyunk benne.

Dr. Tallian Cristian az egyén lelki egészsége szempontjából próbálja nézni a dolgokat.

Azt tapasztaljuk, hogy kiüresedik az ünnep fogalma. Eljutottunk odáig, hogy már-már teljesen tartalom nélküli rítusokat élünk át vagy gyakorlunk. Az se feltétlenül jó, ha az egyénnek van hite, viszont annak nincs külső megnyilvánulása. Nézzük meg tehát a másik oldalt is! Milyen az, ha az embernek van hite egy felső hatalomban, de annak nincs semmilyen közösségben megnyilvánuló formája. Ez is egy probléma lehet, ha valaki nem találja meg az utat ahhoz, hogy gyakorolja a spiritualitását, ha arra kényszerül, hogy kizárólag magába zárkózottan, befelé fordulva élje meg azt, akkor szinte kórossá is válhat, mert nem találja meg a hitnek azt a részét, ami nagyon fontos az egyén számára, például hogy az ünnep közösségi megélés is legyen. Ha a belső spiritualitás összekapcsolódik a rítussal és annak közösségi átélésével, akkor ez egy olyan egészet eredményez, ami nagyon fontos az életünkben hiszen egészséges keretet biztosít lelki folyamatainknak. Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet című könyvében a második világháborút követő időszak és a társadalom teljes átszerveződése van feldolgozva. Ebben jól meg van fogalmazva az egyszerű ember gondolkodása, bölcsessége. Amikor felborul a világrend, amikor már nincs meg az életnek az a folyamata, ami addig volt, akkor számára vége a világnak. A regény főhőse többször elmondja: Mondd meg fiam a többieknek, vége van a világnak! Amikor felborul vagy megszűnik a bennünk zajló, ősi körforgás, aminek van egyéni spirituális és közösségben megélt része is, akkor valóban azt mondhatjuk, hogy eltűnőben van egy olyan világ, ami minket nem csak testi, de lelki tartalmakkal is éltetett, megtartott.

Matusinka Beáta gyerekkorától fogva mindig is azt keresi, hogy hol találja meg az igazi rítusokat, autentikus megélési formákat, ami mögött a külső kereten túl is van tudás és tartalom.

A Frigy Szabolcs által átfogóan és nagyszerűen bemutatott rítusok, rituálék társadalmi vetületének elméleti síkja mellett — mely téma felé érdeklődéssel fordultam egyetemi éveim alatt is — igyekszem egyéni és gyakorlati síkon vázolni a gondolataimat. Gyerekkoromtól fogva mindig is azt keresem, hogy hol találom meg az igazi rítusokat, autentikus megélési formákat, ami mögött a külső kereten túl is van tudás és tartalom. Anno a nagyszüleimnél találtam meg egy kis faluban az ünnepek és hétköznapok hagyományos és értelemmel teli varázsát. Majd egyetemi évek alatt belső Erdélyben találtam még igazi rítusokat. Ahogy viszont teltek az évek és évtizedek, globalizálódnak és egyben individualizmusával távolodnak a közösségek, halnak ki azok, akik igazán birtokolják e tudást, úgy érzem egyre inkább szűkül, apad azok köre, akik igazán autentikus módon tudják átélni itthon, Erdélyben is az ünnepek igazi lényegét. Utazásaim során valahogy azt tapasztaltam, hogy minél kevésbé fejlett egy társadalom, annál nagyobb az esély arra, hogy találjunk abban a közösségben igazi rítusokat. Így egy idő után az utazásaink váltak ezen rítus és hagyományos megélési és átélési módok keresésének az eszközévé. Nemrég tértünk haza Ománból, ahol éppen azt találtam meg, amit kerestem. Végül is két opció közül választottunk, az egyik a Mikulás otthona lett volna, az Északi-sarkon, a másik pedig egy eldugott arab ország. Az egyikben számtalan égő, zene, a Mikulás háza, rénszarvasok jelzik az ünnep közeledtét, a másik helyen még csak nem is ünneplik a karácsonyt. Mégsem bántam meg, hogy egy olyan hely mellett döntöttünk, ahol nincsenek színes díszek és hangos hangolódás az ünnepre, hiszen a nyugodt várakozás, az egymásra figyelés lehetőségét tökéletesen megadta ez a hagyományos közeg. A nyugalmával, azzal, hogy mindennek megvan a helye, az ideje, az öltözködés és illatok használatának az értelme. Nem láttam siető vagy szomorú arckifejezésű nőket, dühös és rohanó férfiakat. Ezzel ellentétben azt láttam, hogy kívül-belül rendben vannak, a nők és férfiak segítik egymást, nem túloznak, lassan haladnak a dolgok, beleértve a bevásárlást vagy a hétköznapok megélését. Ezt a lelassulást igazából eldugott természeti közegekben lehet érezni vagy olyan közösségben, amely még együtt él a természettel. Valahogy az jutott eszembe, hogy ezek hétköznapok vagy ünnepnapok számukra. Egyébként nem értek egyet azokkal, akik karácsonykor elutaznak, hiszen a karácsony az otthon és a család ünnepe, előtte viszont jó egy olyan környezetben lenni, ami inspirálhat az igazi, lassú várakozásra, hogy az ünnepi rituálékat minél mélyebben élhessük át.

Lakatos-Fleisz Katalin úgy gondolja, tanulságos megfigyelni, hogy az ünnepek mennyire tükrözik a társadalmi változásokat. Ha megváltozik a társadalom, verseny lesz, az az egész életformát megváltoztatja.

Nekem az ünnepről a gyerekkor jut eszembe, de nem a nosztalgiázás miatt, hanem elsősorban azért, mert én a gyerekkoromat egy faluban töltöttem, ahol meghatározóak voltak az ünnepek. A közösséget a vallás tartotta össze. Érdekes dolog megnézni, hogy néhány évtized távlatából mennyit változtak a dolgok. Ha messziről nézek vissza, egyre jobban azt látom, hogy az ünnepek lényege a szentség volt. A szentség megtapasztalása, amihez közvetítőkre volt szükség. Mert a szentség hihetetlen, ésszel felfoghatatlan. Nagyon fontos szerepük volt a papoknak, lelkipásztoroknak, valamint a szakrális tereknek, azaz a templomnak. Az időt is az ünnep strukturálta. Szoktuk mondani, hogy az időt az ünnepek tagolják, de ez akkor, a 80-as években tényleg így volt. Két ünnepkör határozta meg az időt: a karácsonyi és a húsvéti. Ahogy ciklikusan váltakoztak, mindig volt mit várni. Elképzelhetetlen volt, hogy húsvét előtt ne menjünk minden pénteken keresztúti ájtatosságra. Adventben rorátéra. A szentmisékre időt kellett szánni. Fel kellett öltözni, készülni kellett. Ebben a tekintetben nagyon más a mai világ, mint a harminc évvel ezelőtti. Ma már annyira megnőttek az igények, hogy a templomba menés időkiesésnek számít. Akkor nem a minél több pénzért dolgoztak az emberek, hanem a család fenntartásáért. Az élet nem verseny volt, túlélés, egyszerűen csak élet. Tanulságos megfigyelni, hogy az ünnepek mennyire tükrözik a társadalmi változásokat. Ha megváltozik a társadalom, verseny lesz, az az egész életformát megváltoztatja. Régebben az ünnepek életformát jelentettek. Az ünnepek kiesésének egyik, kicsit sem utópisztikus látomása Michel Houellebecq: Behódolás című regénye. A regény arról szól, ahogy a Nyugat, szűkebben Franciaország, ahogy individualizálódik, atomjaira hullik szét, eltűnik a kereszténység mint alappillér, önként és dalolva adja át magát idegen kultúráknak, ez esetben az iszlámnak. Még csak nem is leigázás ez, hanem valóban behódolás. Annyira kiürült a Nyugat, annyira nincsenek szimbólumai, közösségei, hogy tehetetlenné válik. Az iszlám a jólét mellé egy új vallást hoz magával, és lesz Nyugat számára a jövő.

Király Lajos összegzése szerint a ritmikusan ismétlődő rítus az ünnep.

Táncos Vilmos szerint a ritmus, ugyanúgy mint a dallam és a rítus felidéz, megtisztít, a rítus szent. Az embernek tehát úgy van szüksége a rítusra, mint ahogyan a zenében, a zenei ritmusban szükség van a szünetjelekre, mely nélkül nincs dallam és harmónia. Ez ad egyensúlyt és rendet a kapcsolatrendszerünkben. Az egyházi rítusaink sok esetben már nem az átváltozást jelentő rítusként jelennek meg, hanem csak emlékeztetnek az egykori erőforrást adó rítusra: a spontaneitásból normatív viselkedés, az élményből ideológia-norma lett, a communitasból pedig személytelen egymásmellettiség. A régi időkben a rítus nem úgy működött mint ma: ha a templomba a pap éppen áldozatot mutat be vagy a lelkipásztor úrvacsorát oszt, a padokban ülők közül többen nem tudják mi történik, a szimbolikus üzenetét nem tudja sok esetben dekódolni. A régi korokban úgy lehetett a közös élményt átélni, hogy mindenki aktívan bekapcsolódott a rítusba: például mindenki táncolt, énekelt, és azokat a mozdulatokat tette, amellyel részese volt a nagy „koncepciónak”. Ugyanakkor a cselekedetek mellett mindenki kognitív is értette, hogy ott mi történik, és mindenki ismerte a rítusmozzanatok jelentőségét és szimbolikáját. Arnold Van Gennep 1909-ben írt könyvében arról értekezik, hogy az emberi életben megjelenő félelem, a rítus, a misztérium, és átjárási szertartás, mind olyan ismérvei azoknak az elemeknek, melyet rite de passage-nak, azaz szintetikus fogalommal élve — átmeneti rítusoknak nevez. A szerző a könyv első fejezetében az átmeneti rítusokat további három alkategóriára osztja: „elválasztó rítusok (rites de séparation), határhelyzeti rítusok (rites de marge) és befogadó rítusok (rites d’agrégation). A rítus az identitásunkat, az emlékezetünket, a régiek folytatását jelenti, kilépést az egyéni és belépést egy közösségi szférába, egy új szerepkörbe. Egy átmenetet sejtet, melyekhez hangok, ritmus, ének, zene és táncok társulnak. Ezek egy szertartásban manifesztálódnak, a szertartás pedig egy olyanrítus Székely Csilla szerint, „amely a test és a lélek imája”, és amely nem oldja meg ugyan a problémákat, de az egyént tovább segíti, egyfajta átváltozást idézve elő. Az átmeneti rítusok feszültséggel terhesek, hiszen egyrészt elválasztanak és leválasztanak a komfortzónát jelentő közösségtől, és egy új, még idegen csoportba illesztenek vissza: a gyermekből és az ifjúból a közösség felnőtt korú tagja lesz, a leányból feleség, a feleségből a temetési rítusban pedig özvegy. Az ünnepet jó, ha megelőzi egy ráhangolódási időszak. Sokan azért nem tudják átélni az ünnepet, mert hiányzik a ráhangolódás ideje. Van olyan eset, amikor valaki négy órakor még a munkahelyén van, hat órakor pedig a szentestei istentiszteleten. Régebben a pásztorjátékok tanulását novemberben kezdtük el. A felkészülés időszaka három ok miatt nyújtott segítséget a ráhangolódásban. Ehhez azonban egy kicsit szólok az ókori görögök tanítási pedagógiájáról. A görögök szerint ugyanis a gyermeknevelésnek két fontos tartóoszlopa a tanítás és a nevelés. A tanítás görög megfelelője a nouthesia, ami „beépíteni az elmébe, figyelmeztetés” jelentéssel fordítható. A görögök úgy vélték, hogy a tanítás egyrészt verbális, azaz szóbeli úton történik. A nevelés szó görög változata a paideia, amelyet gondozásnak, fegyelmezésnek vagy oktatásnak fordíthatunk. Míg a nouthesia a verbális, addig a paideia a cselekvést jelenti, melyben benne van a gyermek megsimogatása, megölelése, de a fegyelmezés és a büntetéssel való nevelés is. Egyensúlyzavar akkor lép fel, ha a szülő a kettő közül egyikre helyezi a hangsúlyt, míg a másikat teljesen elhanyagolja. Vannak szülők, akik a beszélgetésre teszik a hangsúlyt és a „Beszéljük meg!” címszó alatt rövid prédikációt és monológot tartanak a gyermeknek. A legfontosabb, hogy megtaláljuk a későbbiekben is az egyensúlyt a két nevelési alappillér között, hiszen tetteink és szavaink interiorizálódnak a gyermek személyiségében, azaz a gyermek beépíti saját érzelemvilágába és fejlődési folyamatként jelenik meg az életében. A harmadik gondolat pedig éppen az interiozáció, a beépítés. Ez azt jelenti, hogy a pásztorjátékok alkalmával nemcsak megtanultuk a szöveget, hanem beépítettük Mária, József, a pásztorok, az angyalok stb. magatartását és viselkedésüket. Más az, amikor valaki becsöppen a karácsonyi istentiszteletre, hallja, hogy megszületett a Megváltó, kap egyfajta tanítást, de nem hangolódott rá a Megváltó megszületésére. A régi korok embere a megszentelt időben és megszentelt térben élte az ő életét. A megszentelt idő azt jelentette, hogy az életnek volt egy ritmusa. A megszentelt tér pedig azt jelentette, hogy egy rendezett világot tapasztalt maga körül. Ez az, ami manapság hiányzik. A Biblia első lapjain már ott van az ünnep. A negyedik nap, amikor Isten megteremtette a Napot, a Holdat és a csillagokat, akkor elválasztotta a nappalt az éjszakától, ugyanakkor elválasztotta a hétköznapokat is az ünnepnapoktól. Mondhatnám azt, hogy a Biblia első lapjain a teljesítmény kényszer alóli felszabadulást adja az embernek Isten. Az ünnepeknek továbbá identifikációs hatása van. Izrael népe, amikor ünnepelt, ebben az ünnepben a központi gondolat az volt, hogy Isten volt az, aki cselekedett. Isten hozta ki Egyiptom földjéről őket. Isten volt az, aki feltámasztotta a Fiát, Fiával együtt elküldte a Szentlelket stb. Az ünnep középpontjában nem az ember volt, nem az ember ünnepelte magát, hanem ráhangolódott a transzcendensre, Istenre, de ugyanakkor magára is. Az ünnep lényege az egymásra hangolódás. Victor Turner szerint vannak úgynevezett liminál és liminoid rítusok. Az utóbbival kapcsolatosan azt írja, hogy szekularizálódtak, megüresedtek és vallási pótlékokká váltak, eltolódtak a szabadidő szférájába, ugyanakkor a szimbólumok kiestek belőlük. Az individualizációt ma már nem a liminális rítusok segítik, hanem az egyénileg alkalmazott technikák: a számítógépes játékok lettek az önbizalom és önértéknyerés forrásává, s melyek miközben növelhetik a fizikai problémákat, a szorongást és a depressziót, a sikerélményen túl győzelemélményt szereznek. Azzal is számolnunk kell, hogy az életritmus is megváltozott a tizenkilencedik századtól. Az ünnep számomra olyan, mint egy szünetjel a zenében: alkalom az erőgyűjtésre, a megpihenésre, az elcsendesedésre, az én-, az Istenre és emberre való figyelésre és a feltöltődésre.

Bálint Kati úgy látja, hogy várakozás, a ráhangolódás mindig fontos szerepet töltött be az ünnep megteremtésében.

Egy általam nagyra becsült író, Molnár V. József „Kerek Istenfája” című könyve szerint az örökké forgó ünnepkör olyan mint a földnek a lélegzete, hiszen annak ritmusa van. Az ember ezzel kapcsolatban csupán két dolgot tehet választ. Vagy azt, hogy beáll ebbe a ritmusba, vagy pedig nemet mond annak, de akkor ezáltal elveszíti azt, ami számára a legszentebb, mégpedig emberi mivoltát.

Az esztendőköri ünnepeknek valóban megvan a maga ritmusa. A természet évszakonkénti változása gyakorlatilag magával az élet ritmusával van összhangban. Ahogy a természet szüntelenül körforgásban van, az pontosan olyan mint az ember be- és kilélegzése, az álom és ébrenlétnek a váltakozása. Gondoljunk csak bele, hogy a tavasz és a nyár a kiáradás, míg az ősz és a tél az elcsendesedés, a kifelé fordulás időszaka. Ez pedig maga a rend. Az embernek pedig nem szabad kizuhanni ebből a ritmusból, nem szabad elszakadni a természettől. Az ünnepek mindig lehetőséget adnak a természettel való összehangolódásra. A színek, a szimbólumok, az ételek, melyek hozzákapcsolódnak az ünnepekhez, mind-mind a természettel való összehangolódást hangsúlyozzák ki.

Emellett az ünnepek nemcsak a külső világgal, hanem a belsővel is összekapcsolják az embert. Az ünnepek által lehetőség nyílik a mélyebb tartalmak átélésére, az általuk történő fejlődésre. Pontosan ezért az ünnepeket mindig a rákészülés időszaka előzte meg. A várakozás, a ráhangolódás mindig fontos szerepet töltött be az ünnep megteremtésében. Manapság sajnos ez az időszak is lerövidül vagy egyre inkább el is tűnik, Gondoljunk csak arra, például hogy a karácsonyi várakozás helyett már december elején minden bevásárlóközpontban és intézményben már teljesen karácsonyi hangulat van. A december 25. már csak egy nap a decemberi karácsonyi napok közül. Nem tudunk már várakozni, rákészülni, mindent meg akarunk sürgetni és elveszítjük annak a varázsát, hogy valamire rákészülve megélhessük az igazi mélységet és a csodát. Minden ünnep emlékezés, minden ünnep megújulás és a fejlődés lehetősége is ott rejlik minden ünnepben. Ne hagyjuk hát, hogy eltűnjenek az ünnepeink, a hagyományos értékeink, a meséink, melyek magukba őrzik annak titkát, hogyan élték meg elődeink annak a csodáját, hogy az ember a természet része, és ezáltal benne és általa örömmel, ünnepel élheti meg létének minden pillanatát.

Kovács Imre Barna szerint az ünneplés hasonló azokhoz a rituális gyakorlatokhoz, melyek által a törzsi népek megtanítják a fiaikat, hogy miért élnek, miért vannak a világon és hogyan éljenek értékes életet.

Jómagam ötvenegy országban kutattam az ősi népek szokásait, ételeit szimbólumait, rituális szertartásait. Megfigyelésem szerint az ünneplés mindig attól függ, hogy a családban a nők milyen szerepet töltenek be. A nők ugyanis nemcsak az ünnepi asztalt és az ételeket készítik elő, hanem tőlük függ maga az ünnep hangulatának megteremtése is. Az ünnepet ugyanis meg kell teremteni, de ezt csak mostanság van így, mert hosszú ideig a társadalomban nem is voltak kihangsúlyozott ünnepnapok. Mindig minden nap ünnep volt. Ugyanis az ünnep nem más, mint annak a megélése, ami van és ami örömmel tölti el az embert. Az észak-vietnámi hegyekben élő törzsi népek a rizsföldre teljes ezüst fejékkel mennek ki dolgozni, ami körülbelül öt kiló, nagy ezüst gömbök vannak rajta, tökéletes ezüst díszítésekkel kirakott ruhákban dolgoznak. Ünneplőbe öltözve mennek a rizsföldre, mert a dolguk elvégzése nem munka, hanem öröm. Ha megtisztelik a földet, az bőségesen viszonozza azt. Ebben nincs semmi hétköznapi. Náluk nincsenek hétköznapok.

Mi tehát az ünnepek lényege? Az ünneplés hasonló azokhoz a rituális gyakorlatokhoz, melyek által a törzsi népek megtanítják a fiaikat, hogy miért élnek, miért vannak a világon és hogyan éljenek értékes életet. Ehhez négy alapgyakorlatot tanítanak, melyekben ott van minden, amit, ha az ember jól gyakorol, akkor már mindent tud, ahhoz, hogy élete minőségi legyen. Első lépésként az ember erőt kell gyűjtsön, hiszen erő nélkül nem képes semmire. Erre az ünnepek idején mindig van lehetőség, például a templomokban. Indiában van erre egy mondás: a templom nem csupán azért született, hogy ott legyenek tartva a szertartások és ott imádkozzanak az emberek, hanem azért is, hogy az ember erőt kaphasson, ha bemegy ezen szent helyre. De erő gyűjtésre lehetőséget ad maga a természet is, ha olyan helyekre megy az ember, ahol feltöltődhet.

A második alapgyakorlat lényege, hogy az embernek hasonlóan egy sólyomhoz, képesnek kell lennie fölülemelkedni a problémáin. A „sólyom felszáll” gyakorlata arra szólítja fel az embereket, hogy engedjék el a problémáikat, próbáljanak egy magasabb perspektívából tekinteni a dolgaikra. Ha mindez sikerül, akkor olyanná válik az emberi tudat, mint egy nyár délután a tenger, melynek a vize elcsendesedik és elsimul. Ilyenkor minden viszály, minden rossz érzés, minden rossz gondolat elmúlik és megérkezik az ember a negyedik alapgyakorlathoz, amely a „mindent odaadok” állapota. Nos, ebben a négy gyakorlatban és annak megélésében ott van minden, ami az ünnepet jelentette régen és napjainkban is. Ha azt akarjuk, hogy ünnepeink ma is igazi ünnepek legyenek, akkor oda kell figyelni arra, hogy a nők tudják megélni valódi szerepeiket, vállalják továbbra is az ünnepteremtés feladatait. A másik megfigyelésem az, hogy olyan helyeket kell építeni vagy találni a természetben, ahol az erőbegyűjtés megtörténik: lehet az egy szikla, egy völgy, egy forrás, egy folyó, de lehet az egy olyan közösség, ahol az embereket hasonlóan gondolkodnak.

Keresztes Ágnes számára az ünnepek orientációs pontok, ismétlődő rítusok, amikor ránéz az élete eseményeire, megnézi, hogy volt ez egy évvel ezelőtt. Megnyugtatja, hogy a világ körkörös és megszámolható.

Nagyon nagy hatással van rám, amit most próbálunk a színházban. A Hegedűs a háztetőn című darab egy hagyománytisztelő zsidó közösség életét mutatja be, illetve azt, ahogy ők identifikálják magukat az ünnepeik és szokásaik által. Az ünnep tehát számomra most leginkább identitás. Az vagy, amit ünnepelsz. A rendezőnk, Márkó Eszter az egyik próbán azt mondta, nem a zsidóság tartotta meg a szombatot, hanem a szombat tartotta meg a zsidóságot. Ebben az értelemben tehát az ünnep hatalmas jelentőséget kap egy nép életében.

Én hasonlóan hagyományos közegből jövök. Székelyföldről. Nálunk az ünnep igazi szociális élmény. A hagyományaink sokszor kiüresednek, a vallási gyökerekből kiinduló szokások már nem az Istenhez való kapcsolódásról, inkább az egymáshoz való kapcsolódásról szólnak. Hálás vagyok a családomnak, amiért kiskoromban megmutatták nekem az ünneplés mikéntjét. Nekem az ünnepek orientációs pontok. Számvetés. Magamba nézés. Ismétlődő rítusok, amikor ránézek az életem eseményeire. Megnézem, hogy volt ez egy évvel ezelőtt. Megnyugtat, hogy a világ körkörös és megszámolható.

Az ünnep rítusa fontos. Fontos, hogy tudjuk mi a pontos feladatunk, hogy ezáltal magunkénak érezhessük az adott eseményt. Hogy részt vegyünk benne. Hogy készüljünk rá. Hogy ne túlessünk rajta. Hogy ne a külsőségben ünnepeljünk.

Ünnepekkor azonban felerősödnek azok a meglévő hiányosságaink és traumáink, amik jelen vannak az életünkben. Például egy gyász feldolgozását talán megnehezíti a karácsony ünnepe. Egy magányos emberre hatalmas teher nehezedik a születésnapján. Rengeteg ünnep körül kialakul egyfajta szorongás, társadalmi nyomás és az ember legszívesebben átaludná a saját születésnapját, ha lenne rá lehetősége.