Túlversenyeztetés vs. tehetséggondozás

| augusztus 24, 2022 |

A beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi témája a diákok versenyeztetése volt. A szatmárnémeti Mézesházban megrendezett kerekasztal-beszélgetésen a témában jártas szakemberek és meghívottak — dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Bálint Katalin meseterapeuta, Sógor Beáta újságíró, dr. Jáger-Péter Mónika magyartanár, Máthé Róbert pszichológus, pszichoterapeuta, Schneitli Enikő szociális referens, Gál Gyöngyi magyartanár, Szabó-Thalmeiner Noémi egyetemi oktató, dr. Király Lajos református lelkipásztor, pasztorálpszichológus, Geiger Krisztián Attila diák — vettek részt. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Frigy Szabolcs vitaindítójában elmondta, hogy Kelet-Európában nagyon szeretünk versenyeztetni, ennek sajátos történelmi vetülete is van, mert a versenyeztetést a kapitalizmus legitimálja. A kommunizmus megbukott, nagyon éreztük, hogy a kommunizmus nem volt jó mint eszme, de a Nyugaton tomboló kapitalizmusnak is látjuk a hatásait. Csak a piac, és csak a verseny nem mindig vezet jóra. Az iskolarendszerben a korai versenyeztetés, és a korai versenyek nem tesznek jót magának az iskolarendszernek sem, mert egyrészt tovább erősítik az iskolarendszerben a szegregációt, másrészről pedig a társadalmi kohéziót nagyon csökkentik. Eriksont tanítva a pszichológia tantárgy keretében beszélünk a személyiségfejlődés IV. szakaszáról (6–12 év). Ebben a korban kapcsolatot lát a teljesítmény és az önértékelés között, a sikerek és a kudarcok beépülnek a magunkról alkotott énképünkbe. Ha rákérdezünk a diákoknál, hogy volt-e sikertelen versenye, volt-e kudarcélménye, és ez kihatott-e az önértékelésükre, akkor nagyon szívbemarkoló dolgokat tudnak mondani, sok év távlatából is. Eriksont sok szempontból lehet kritikával illetni, de ahogy rátapint arra, hogy a teljesítmény hogyan kapcsolódik össze az önértékeléssel, ebben teljesen igaza van.Vannak olyan iskolarendszerek, ahol negyedik-hatodik osztályig semmilyen versenyt vagy összehasonlítást nem végeznek, és ezek az iskolarendszerek is tudnak működni. Vannak létező iskolamodellek, ahol egyaránt fontos az egyenlőség és a teljesítmény. Úgy tudnak viszonylag homogén gyerekcsoportokat működtetni az iskolarendszerben, hogy mégis eközben jó teljesítményt hoz maga a rendszer is, de nem versenyeztetik a gyerekeket. Egy versengő rendszerben mindig több a kudarc mint a siker. Egy akármilyen versenyen — itt nagyon fontos, hogy a pedagógusok hogyan keretezik át a versenyeket a diáknak — számszerűleg sokkal több a kudarcélmény mint a siker. Mindenkinek — tanárnak, szülőnek — van egy narratívája, hogy miért küldik versenyekre a gyerekeket. Lehet ezt nevezni tehetséggondozásnak, vagy a tehetséges gyerekek felmutatásnak a rendszerben, mert a versenyek nagyon motiválnak. Nagyon fontos, hogy nálunk — és ezt egy alternatív pedagógus-filozófus mondta — „A győztesek emelvényén csak egy embernek van hely, ahogy arra oly sokszor hívták fel a figyelmet gyerekkoromban olyanok, akik aztán tudták: a többség sosem jut el a csúcsra. Ám ha magát az elvégzendő munkát tartjuk szem előtt, ha értjük, miért is érdemes azzal foglalkozni, és nem arra összpontosítjuk a figyelmünket, hogy legyőzzük a másikat, hanem hogy amit csinálunk, azt maximálisan jól csináljuk, akkor a helyzetből mindannyian győztesen kerülünk ki.” Maga az oktatási rendszer is, és rettentően segíti az önkép, az önbizalom fejlesztését. A kooperáción alapuló alkotás sokkal nagyobb örömforrás mint a versenyeztetés, és sokkal inkább fenntartható. Az értékeléselméletben vannak olyan versenyek, melyek hierarchizálnak. Nálunk az érettségit — ami egyébként nem lenne egy hierarchizáló vizsga — is tudjuk hierarchizálóként működtetni. Ez egy fantasztikus dolog, máshol nem elég evidens, nálunk nagyon-nagyon megjelenik. Az lenne egy versenynek az abszolút érdekessége az objektivitás szempontjából, hogy amikor elmegyünk egy szavalóversenyre, ugyanazokat az előadásokat egymástól függetlenül más-más zsűri értékelné. Felmerül a kérdés, hogy vajon ugyanazok az eredmények születnének-e? Az oktatási rendszerben könnyű a tökéletest és a nagyon rosszat értékelni, de ami közte van, azt nagyon nehéz. Innen jön a teljesítmény vagy a versenyeknek a motivációja, hogy az első, második, harmadik biztos, hogy nagyon motivált, de kevésbé látjuk, hogy a tizenötödik miként fogadja el az eredményeit. Nagyon érdekes, hogy érzi maga a rendszer is, hogy nehezen tudunk objektíven viszonyulni. A versenyeken nagyon sok különdíj van, ahol próbálják megtalálni azt a középutat, hogy mindenkinek legyen valami sikerélménye, mégis csak legyen egy tehetséggondozás. Van ennek egy középútja, de ezt nagyon nehezen lehet megtalálni. Magában a rendszerben, a tanítókban is kérdések merülnek fel a tanárokkal kapcsolatban, hogy minden versenyre úgy küldik el a gyereket, hogy átkeretezik már előtte, hogy a verseny miről szól. Ha elmégy és nem leszel győztes, akkor is eredményes vagy. A pedagógusok a gyerekek számára megpróbálnak egy élhető keretet biztosítani. A legfontosabb — és ez a pedagógusok feladata a versenyeztetés kapcsán az egész iskolarendszerben — hogy megpróbálják a versenyeredményt leválasztani az önértékeléstől. Attól, hogy nem vagy első, még nem vagy értéktelen.

Mind a gyerekek, mind a kisgyerekek nagyon hamar átveszik, hogy rossz vagyok matekből, és én nem érek semmit, ugyanezt a narratívát viszik magukkal, végül megpróbálják bizonyos korig, amíg csak lehet különválasztani a versenyt, a jegyeket, mindenféle eredményt az önértékeléstől. Frigy szerint ez a legnagyobb kihívás. Romániában a gyerekek önértékelésével nagyon nagy gondok vannak, a versenyeztetés erre nem segít rá. Sokkal több önértékelési gonddal küzdő gyerek van az oktatási rendszerben, mint amennyit a versenyek révén mint teljesítmény adni tudunk.

Japánban a diákok negyedik osztályos korukig nem írnak dolgozatot, a japánok úgy gondolják, nagyon fontos, hogy a gyerekek úgy nőjenek fel, hogy homogének vagyunk. Az elemi oktatásban, ami a japánoknál hatodik osztályig tart, nem értékelnek, nem tudja senki, hogy ki az első, második és harmadik tanuló. Romániában annyira fontos, hogy az év végén megtapsoljuk az első három tanulót. Középiskolában versenyeztetik a japán diákokat, de addigra tudják, kinek, mi az erőssége, és egy szinten lévőket versenyeztetnek. A diák az iskolai év minden napján versenyben van, mert az osztályban mindenki versenyezik mindenkivel. A kapitalizmusnak ez a versenyszemlélete abszolút ott van a jelenlegi romániai oktatási rendszerben. Ott fontos a verseny, ahol a rendszernek nincs egy olyan erőforrása, hogy mindenkinek a tehetségét gondozza, ezért nagyon hamar meg kell találni, hogy ki az, aki tehetséges. Arra nincs erőforrásunk, hogy egyenként megfogjuk, magunkkal húzzuk a gyerekeket. Amerikában az előző oktatási rendszernek volt az a gondolata, hogy egy gyereket se hagyjunk hátra. Mi éppen ennek a másik oldalán vagyunk. Nálunk a túlversenyeztetés a cél, levadászni a fenti habot, a többinél eldől, hogy mi jut számukra a rendszerben. Az iskola nem tudja megtanítani a gyerekeket sem győzni, sem veszíteni. Valahogy maszatoljuk a veszítést is, a győzelmet is. Frigy azt látja, hogy helye van a versenynek akkor, ha ugyanannyi erőfeszítést tennénk és ugyanolyan presztízse lenne a felzárkóztatásnak mint a versenyeztetésnek. A versenyeztetésnek a szelleme abból indul ki, hogy ha elég sok versenyt szervezünk, akkor biztos, hogy mindenki sikeres lesz valamiben. De ez egy fikció. Ha megnézzük, hogy a gyermekek közül hánynak van ebből sikerélménye, meglepő következtetésre jutunk. Az iskolák eloszlása a versenyekben elért eredményekben nagyon különbözik. Minden gyerekben ott lapul valamilyen tehetség. Ha a versenyeredmények koncentrálódnak településekre, iskolákra, akkor valamit rosszul csinálunk. Nem lehet annyira nagy a szórás a versenyeredményeknél. Egy olyan szegregáló rendszerben mint a román, kifejezetten ártanak a versenyek, erősítik az iskolák közötti egészségtelen harcot. Sokkal többet kellene tenni azért, hogy tudatosítsuk a gyerekekben, mi az, ami minket összeköt és mi az, ami elválaszt. Nagyon jó ötlet az, hogy első osztálytól elsősegély-nyújtást tanítanak a gyerekeknek. Sokkal fontosabb megtanulni, hogyan kell a másikon segíteni, mint egy versenyen legyőzni azt. Az alapvetően társadalmi kohéziót nagyon fontos építeni az iskolában. Nagyon sok szaktanár panaszkodik, hogy nem jelentkeznek a gyerekek tantárgyversenyekre. Ma már a klasszikus versenyeknek nincs akkora felhajtó ereje mint régen volt, nincs akkora presztízse. Van egy tehetségvákuum, ahova a kevésbé tehetséges, de a nagyon motivált gyerekek vágynak. Nem biztos, hogy a legtehetségesebbek, de látnak egy lehetőséget, ahova beférkőzhetnek. Ha kibontanánk, hogy mi van egy győztes verseny mögött, ott találnánk a tanári munkát, a gyerek családi hátterét, az egyéni teljesítményét. Vannak diákok, akik több tantárgyban is versenyeznek, vannak viszont olyanok, akik egy tantárgyra helyezik a hangsúlyt, mellette mozognak és szórakoznak.

Dr. Tallian Cristian hozzászólásában az iskolában kialakult versenyhelyzet és a túl sok versenyen való részvétel lehetséges negatív következményeivel kapcsolatos szempontokat érintette. Talán először azt kell megemlíteni, hogy a versenyszellemet — ami természetesen nem feltétlenül rossz dolog az oktatásban — minden gyermek a maga sajátos módján éli meg, attól függően, hogy alaptermészete és a családban szerzett tapasztalatai milyen készségekkel segítik az esetleges kudarcok kezelésében. Gyakran előfordul ugyanis, hogy ha a gyermeknek szorongó, tökéletességre törekvő természete van, a versenyhelyzet egy állandó megfelelési, illetve teljesítménykényszerrel fog párosulni. Ezt olykor sem a szülő, sem a pedagógus nem észleli időben, így a helyzet elfajulhat olyannyira, hogy gimnazista korára már komoly lelki (depresszió, pánik) és testi tüneteket (fejfájás, szédülés, hasi panaszok, táplálkozási gondok) okozhat a szorongás. Olyan „vészjelzésekről” van szó, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert később beépülhetnek a személyiségbe, hosszan tartó kóros állapotokat okozva.

Hasonló helyzet alakulhat ki akkor is, ha a gyermek alapvetően nem szorong, viszont a folyamatos versenyeztetés miatt elmaradnak a korának megfelelő, szabadidős tevékenységek (barátokkal való találkozások, közös játék, sportolás, művészet). Ezeknek a hiánya főleg a serdülőkor beköszöntével tudatosodik és válik egyre nyomasztóbbá, a fiatalok úgy érezhetik, hogy kimaradtak olyan élményekből, amelyeket mások átéltek és amelyeket ők maguk talán soha többé nem fognak átélni. Ilyenkor — mivel tapasztalatuk igen korlátozott a társaskapcsolatok terén — jelenhetnek meg a különféle rizikós tevékenységek: alkohol- vagy drogfogyasztás, szexuális kicsapongás stb. Ezen esetekben is hajlamosító tényező lehet a genetikai és családi háttér, de a környezeti hatások, elsősorban a hasonló korú fiatalok viselkedésmintái meghatározóvá válnak.

A szülők és oktatók fontos feladata lenne, hogy ismerjék fel azokat a tüneteket, amelyek a gyermek vagy serdülő túlzott terhelését jelzik, és előzzék meg a várható negatív következményeket. Egy ideális oktatásban minden gyermeket a saját tehetségének kibontakoztatásában kellene segíteni, de nem az elvárások nyomása alatti kényszer jegyében, hanem egy élményközpontú, az autonómia és kooperáció egyensúlyán alapuló formában.

Sógor Beáta kifejtette, hogy a verseny, versenyzés életünk minden szakaszában jelen van. Tapasztalhatjuk gyakran, egyes emberek mindent megtesznek annak érdekében, hogy győzzenek, ők legyenek a leggazdagabbak, hogy megszerezzék a vezető beosztást, míg mások az együttműködésben látják a siker titkát. Ugyanez figyelhető meg a gyerekeknél is. Elmondta, eddigi munkája során azt látta, hogy míg az óvodások körében annyira nem érzékelhető a versenyzés, az iskolába kerülve már előtérbe kerül. Természetesen ez azzal is magyarázható, hogy több versenyt szerveznek az iskolások számára, és a pedagógusok közül is többen sarkallják diákjaikat, vegyenek részt ezeken a próbákon. A versenyeken természetesen mindenki igyekszik a legjobban teljesíteni, a dobogós helyeket megszerezni. Abban a szakemberek is egyetértenek, hogy nem mindenki lehet kiemelkedő, de a legtöbb gyerek igyekszik a tőle telhető legjobban teljesíteni. A romániai oktatási rendszerben a versenyzést, versenyeztetést meglátásom szerint nem lehet megkerülni, és vannak olyan gyerekek, akiknek ez a versenyhelyzet növeli teljesítményét, de olyan gyerekek is, akiknek lerombolja a tanulás iránti érdeklődését, teljesen elveszítik motivációjukat, hiszen bármennyire igyekszenek is, nem fognak tudni az „elsőkhöz” viszonyíthatóan teljesíteni. A szakemberek véleményeit olvasva nem lehet kijelenteni, hogy a versenyeztetés szükséges jó vagy szükséges rossz. A mi kultúránkban a gyerekeket arra neveljük, hogy a legjobb kell legyen, hogy mindenkit legyőzzön, ezért mindent meg kell tennie, míg más népek kultúrája nem az egyéni sikert, hanem az együttműködést, a közösen elért sikert tartja fontosnak. Talán az aranyközépút megtalálása jelenthetne megoldást a versenyeztetés témakörére, hiszen a kiváló eredményeket elérő diákoknak minden bizonnyal szükségük van a megmérettetések izgalmára, motivációjára, azonban szép számban vannak azon gyerekek, akiknek más típusú biztatásra van szüksége ahhoz, hogy jobban tanuljon, hogy próbálja megkeresni azt a területet, amelyben kiváló eredményeket érhet el. Ennek kidolgozására meglátása szerint a pedagógusok és a szülők jobb együttműködésére lenne szükség, természetesen a gyerekek érdekeinek figyelembe vételével.

Bálint Katalin úgy látja, hogy egy versenyszemléletű világot élünk, a verseny, a teljesíteni akarás, a győzelemre vágyás jelen van a mindennapjainkban. Aki ügyes, az talpon marad, aki veszít, az lemarad. A gyermekeink ezt a fajta versenyszemléletű gondolkodást szívják magukba már szinte az anyatejjel. A versenyhelyzetek szép számmal fellelhetők a mesékben is, gondoljunk csak a hétpróbákra. A meséktől egyáltalán nem idegen fogalmak ezek, sőt kimondottan fontos szerepet játszanak a királlyá válás folyamatában. Ugyanakkor azt is le kell szögezni, hogy ezek a megmérettetések nem az „ördögtől valók” — nem egyenlőek az ügyeskedéssel, a mások eltiprásával, a könyörtelen érdekérvényesítéssel. Valódi győzelmet csak igazi tudással, bölcsességgel lehet elérni. A mesebeli hősök nem marketingfogásból járják végig az önmegvalósításuk útját, hanem teszik a dolgukat, hatalmas erőfeszítéseket tesznek, azért, hogy mindig a lehető legjobbat tudják önmagukból kihozni. A mesebeli próbák útját egy valódi mesehős mindig alázattal és tisztességgel állja ki, pontosan ezért nem válik kérdésessé számukra a jól megérdemelt jutalom. Nem lesz mindenkiből király, nem fog sikerülni mindenkinek megnyílni a legtisztább bölcsesség befogadására, de aki azzá válik, az a tudást képviseli. A régi idők felfogásában ott is van ennek a nyoma, a hatalom az tudás és az nyer, aki bizonyítja a tudását. A mai világ versengésre buzdít, de ebben a témában is mint ezernyi másban, nem segíti elő az egészséges versengés fogalmának megértését és alkalmazását. Az egészséges versengéstudat ugyanis a saját kompetenciák lelkes bizonyítása által válik érthetővé. Az az egyén, aki a saját talentumát felismerte, fejlesztette és kimunkálta, már büszkén indulhat el a megmérettetések útján. A benne lobogó lelkesedés az adott terület iránt mindig magától értetődően adja majd a sikereket, az elismeréseket. Ha a saját dolgát teszi, akkor nem a külső ragyogás, nem a mások eltiprása a cél, hanem a lélekkel teli munka minősége, az, ahogyan ő tudja, amit ő ad hozzá szeretettel. Nos, mindez jelen van a mai versenyeztető oktatási rendszerben, de mellette ennek az ellenpéldáira is rávilágíthatunk. Amikor minden áron nyerni kell, amikor az ego fényesítése a tét, amikor a kicsikék még nem is tudják pontosan mit is kell tenniük azokon a versenyeken. A tudatos jelenlét az egészséges megmérettetés egyik alapfeltétele. Ezzel ugyanis együtt jár az önbizalom, a hit, az önfejlesztésért megtett erőfeszítés. A mesékben a hétpróbák alatt sohasem maradnak egyedül a mesehősök, mindig van segítő, aki nemcsak felkészíti, hanem lelkileg támogatja is a mesehőst. A mai oktatási rendszer rengeteg lehetőséget biztosít a megmérettetésekre, de a lelki oldalra még egyelőre keveset figyel. Mindazonáltal, hogy 2009-ben orvos és élettani területen dr. Elisabeth Blackburn Nobel-díjat kapott annak a felismeréséért, hogy a relaxáció milyen hatással van a szervezetünkre, a sejtek épségére, a teljesítőképességre és a koncentrációra, mégis az iskoláinkban erre még nem kap keretet ennek a rendszeres gyakorlása. A versenyhelyzetek ugyanis nemcsak az intellektuális felkészülésre kellene figyelmet szenteljenek, hanem ennek a lelki oldalára is legalább ugyanannyi energiát kellene fektessenek. A lelki jelenlét ugyanis nemcsak ahhoz kell, hogy a versenyzők meg merjék mutatni a tehetségüket, hanem a verseny utáni levezetésben is nagyon fontos szerepet kapnak. A győzelem ugyanúgy lehet lelkileg megterhelő, mint ahogy a veszteség, mindkettőben ott a lelki egyensúlyvesztés lehetősége. Fontos lenne tehát ennek a lelki oldalával is foglalkozni. A sportversenyzők ismerik a lelki felkészítés fontosságát, hála istennek egyre több szülő ismeri fel azt, hogy vizsgák és megmérettetések előtt milyen fontos a lelki megerősítés, de az egyéni terápiák csak kevés gyereknek adnak így lehetőséget a felkészülésre. Remélhetőleg a jövőben egyre nagyobb teret kapnak erre majd az iskolák is. Addig marad a mesékben lévő rend, a mesékben lévő minta arra, hogyan kell egészséges hozzáállással versenyezni. A győzelem öröme pedig a legerősebb hajtóerő akkor, ha megérdemelt munka van a háttérben, amikor a hétpróbák kiállásáért saját komfortzónáját kell elhagynia annak, aki bátorkodik versenyezni. A gyermekekben ott a versengés utáni vágy, a fejlődés, a kitörni akarás lehetősége, nekünk pedig az a dolgunk, hogy szakemberekként, pedagógusokként, szülőként ne oltsuk el a lelkükben ennek a lángját, hanem segítsük azt egészséges keretek között kibontakozni, megerősödni és mesebeli segítőként velük együtt készülni, izgulni és természetesen osztozkodni majd a megérdemelt győzelmükben is.

Geiger Krisztian Attila szerint az ember élete tulajdonképpen egy versengés önmagával és a környezetével. Az idő véges, éppen ezért szeretnénk rövid idő alatt nagy sikereket elérni. Versengünk a buszon az ülőhelyért, bevásárlóközpontban az utolsó darab fagylaltért, s persze az erősebb iskolákba való bejutásért. A versengés önmagában egy jó dolog tud lenni, csupán a hozzáállástól függ. Sokakban dolgozik a versenyszellem s ez pozitív energiával tölti fel a versengés kedvelőit. Viszont nem mindenkit tanítanak meg a versenyek lényegére, s túl fiatalon kezdik el versenyekre küldeni a diákokat. Vannak diákok, akiktől azt követelik otthon, hogy mindig is a dobogón legyenek, a legjobbak között. A hasonló háttérrel rendelkező diákokat nagyon rosszul érinti a vesztés. Mivel folyamatosan elsők voltak, ezért nem tanultak meg veszíteni, elfogadni azt, hogy nem mindig lehetnek a középpontban. A diákok, akik mindvégig jók voltak mindenben, sokszor nehezen választanak célt az életben. Sajnos sokan vannak, akik egy egyszerű szórakozásra szánt versengést is komolyan vesznek s elkezdenek személyeskedni, viszályt szítani. Barátságok is tönkremehetnek a rosszul kezelt versengés miatt. A diákok egymáshoz való hasonlítgatása sokakat rosszul érinthet. Elmondta, nagy véteknek tartja összehasonlítani két diákot ahelyett, hogy az egyénre összpontosítanánk. Mindenkinek más téren van tehetsége, hiába próbálnánk az irodalom irányába terelgetni egy diákot, aki a számokban hisz. Családi életben is fájó dolog lehet a folyamatos összehasonlítás. Maga a versengés mások összehasonlításán alapszik. De vajon helyes valakit máshoz hasonlítani? Vegyünk például egy többgyerekes családot. Megeshet, hogy egy gyermeknek nem erőssége az, amit a szülők tőle elvárnak. Ilyen esetekben sokszor hangzik el a hasonlítgatás, minősítés. Lelkileg nagy súlya lehet egy ilyen kijelentésnek, képes beleültetni az ember elméjébe azt a gondolatot, hogy ő nem elég jó. Ez a gondolat elősegítheti a kényszeres megfelelés s a depresszió kialakulását. A diákok is folyamatosan stresszelnek azon, hogy nekik jól kell teljesíteniük, mert „leszedik” otthon a fejüket, ha négyessel térnek haza, mert azt várják el tőlük, hogy mindenből jól teljesítsenek. Meg kell tanulnunk mindannyiunknak, hogy mindig is lesznek erősségeink s gyengeségeink s ezáltal megeshet, hogy rossz minősítést kaphatunk. Ha az ember képes megtanulni veszíteni s azt pozitívumként megélni, az lelkileg a legegészségesebb. Fontos úgy versenyezni, hogy közben azt gondoljuk: Bármi is lesz, már az is nagy dolog, hogy eljöttem s idáig eljutottam.” A részvét is fontos, egy versenyben nem csak saját, de mások sikerének is lehet s fontos örülni. A verseny nem csak a belefektetett munkából s az eredményből áll. Nincs annál jobb érzés, mikor olyan vetélytársat találunk, akivel élvezzük a versengést, tanulva mások s saját hibáinkból. Mindez fejben dől el, hogy mit hogyan dolgozunk fel. Nagy probléma az, ha valaki elkezdi önmagát a kapott minősítéssel egyenlően kezelni, mondván: „Csak 5-öst érek, fél ember vagyok”. Pedig mindenki egyedi, mindenki egy egész s együtt képesek vagyunk kiaknázni az erősségeinket. Csapatban is helyt lehet állni s nem csak egyedül. Fontos csapatban s egyedül is megbirkózni a nehézségekkel s ezáltal fejlődni. A versenyek is ezért lehettek kitalálva, hogy képesek legyünk fejlődni, megmutatni mit tudunk, s együtt örülni mások és saját sikereinknek. Akárhogy is változnak az idők, a versengés mindig is jelen lesz az ember életében. Meg kell tanulnunk a verseny lényegét és azt is, hogy örülni tudjunk egymás sikerének.

Jáger-Péter Mónika úgy látja, hogy a tanulmányi versenyek, a gyerekek versenyeztetése elég sok kérdést vet fel, ugyanakkor megosztja a pedagógusi és szülői közvéleményt egyaránt. Nagyon gyakran a versenyek létjogosultságát a tehetséggondozás tényével próbálják megalapozni. Emellett olyan nézőpontokkal is találkozhatunk, amelyek a versenyeztetés negatív oldalaira világítanak rá. Kérdés az, hogy mennyire van létjogosultsága a 21. századi társadalomban. A társadalmi élet egyik alapformája a verseny, versengés. Már az óvodáskorú gyermekek életében megjelenik, iskolás korban pedig a tanulók egyre többször kerülnek versenyhelyzetbe, amikor is arra kényszerülnek, hogy bizonyos képességeiket másokéval mérjék össze. A gyerekek tehát egy olyan társadalomban szocializálódnak, amelyben a gazdasági és munkaerőpiaci élet strukturálisan magában hordja a versengés folyamatát. A gyerekeknek ebben a társadalmi valóságban kell megállniuk később a helyüket úgy, hogy a bennük rejlő tehetséget, képességet optimális módon tudják megmutatni. Egy versenyen való részvétel sikere nem csupán azon múlik, hogy az illető személy milyen tudással, képességgel rendelkezik, hanem azon is, hogy miként tudja kezelni az adott versenyhelyzetet, stresszhelyzetben miként tudja tudását alkalmazni. Az oktatási gyakorlatban a versengés nem csupán az egyes tantárgyakhoz kapcsolódó vetélkedők alkalmával, hanem a továbbtanulás során is megjelenik. Ahhoz, hogy továbbtanulhassanak az általuk választott tanintézményben, nagyon sokan már korai életkorban szembesülnek azzal, hogy teljesítményeiket másokéval mérik össze, tulajdonképpen a teljes iskolarendszer, a későbbiekben pedig a munkaerőpiacon való érvényesülés ezen alapszik. Éppen ezért meg kell tanítanunk a gyerekeket helyesen versenyezni, fel kell készítenünk arra, hogy a verseny felfokozott hangulatában is képesek legyenek szem előtt tartani a másikat, tekintetbe vegyék mások méltóságát, érzelmeit, a morális szempontokat, ugyanakkor képesek legyenek kezelni a vereséggel együtt járó csalódást és érzelmi feszültséget. Úgy gondolom, hogy egy versenyre való benevezés pillanatában tanárként és szülőként egyaránt elsődleges szempont maga gyerek. Figyelnünk kell arra, hogy ne önnön céljaink, vágyaink és elképzeléseink miatt versenyeztessük a gyereket. Pedagógusként gyakran találkozunk olyan tehetséges diákokkal, akik megállnák a helyüket egy megmérettetésen, viszont valamilyen oknál fogva mégsem szeretnének ezen részt venni. Úgy gondolom, hogy ilyen esetben nem szabad „kényszeríteni” a gyereket a részvételre. Ugyanakkor nagyon sok esetben a tanulók lelkesedéssel kapcsolódnak be a különböző vetélkedőkbe, ebben az esetben pedig kötelességünk támogatni őket. Kérdés az, hogy milyen kortól optimális az, hogy a gyerek részt vegyen egy megmérettetésen. Nagyon jól kell ismernünk a csemetét ahhoz, hogy eldönthessük, hogy elég érett-e már ehhez. Örökös dilemma az, hogy miként kezelhetjük az esetleges csalódást, a vereséget. Egyéni meglátásom szerint ebben nagyon fontos szerepet játszik a motiváció. Amennyiben rövid távú célokat tűzünk ki magunk elé, a csalódás esélye nagyobb. Ugyanis a rövid távú cél nagyon gyakran kimerül a másik legyőzésében. Ez pedig amellett, hogy morális problémákat is felvett, a versenyzők kisebb százalékának sikerülhet. Fontos, hogy a gyerekekben kialakítsunk egy hosszú távú motivációs alapot. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a versenyre való felkészülés, felkészítés folyamatában biztos, hogy a gyerek valamilyen új információval találkozik, képességei fejlődnek, komplexebbé válnak, ezáltal pedig gazdagabbá válik. Fontos ezt tudatosítanunk a gyerekekben, azt, hogy egy versenyen nem csupán azért veszünk részt, hogy győzzünk, hanem azért, hogy újabb ismereteket szerezzünk, képességeinket fejlesszük. A pedagógus és szülő feladata ugyanakkor az, hogy eredménytől függetlenül méltassa a gyerek befektetett munkáját. Egy verseny folyamata konstruktív abban az esetben, ha hosszú távon a részt vevő fél, felek fejlődését szolgálja, amennyiben viszont ellenkező hatást, esetleg szorongást vált ki, destruktívvá is válhat. Azt tapasztalom, hogy napjaink oktatási gyakorlatában évről évre egyre több versenyt, vetélkedőt, megmérettetést szerveznek, ez nagyon gyakran leterheli a diákot és pedagógust egyaránt. Fontos az, hogy a tanulók érdeklődési köréhez, képességeik szintjéhez mérten szelektáljunk ezek közül. Mindemellett úgy vélem, hogy a különböző tudományok mellett fontos az, hogy művészeti-, valamint sportvetélkedők egyaránt megjelenjenek a repertoáron, ezáltal ezen a területeken tehetséges gyerekek is megmutathatják tudásukat. Egy személyes tapasztalatomat szeretném még megosztani. A járványt megelőzően három éven keresztül magam is vetélkedőt szerveztem, a Csűry Bálint emlékversenyt. Ennek elsődleges célja az volt, hogy a térség gyerekei megismerkedjenek a megye egyik kiemelkedő tudósának, kutatójának munkásságával, kulturális értékeinkkel, nyelvjárásunk egyediségével. A versenyre való felkészülés során olyan új információkat sikerült megosztanunk a diákokkal, amelyek átadására a hagyományos tantárgyi kereteken belül már nem jutott volna idő. A vetélkedő nem csupán az ismereteket, hanem a tanulók kreativitását egyaránt igyekezett mérni. Azt tapasztaltam, hogy a tanulók örömmel versenyeznek, évről évre visszatérnek. Csapatverseny lévén pedig együttműködési, valamint közös problémamegoldó készségük egyaránt fejlődött.

Király Lajos kiemelte, hogy a Szentírásban mindössze két helyen találkozhatunk a verseny szó ragozott formáival. Az egyik az ószövetségi Jeremiás próféta könyvében (Jer 12,5), míg a másik az újszövetségi, első korintusi levélben olvasható (1Kor 9,24). Az első esetben Isten kérdését tartalmazza, amely — ahogyan Derek Kidner is fogalmaz — az önsajnálat felhagyásával, ugyanakkor a tények szembenézésére buzdít: „Ha gyalogosokkal futva is kifáradsz, hogyan fogsz lovakkal versenyezni?” Pál a korintusiakhoz írott levelében a hervadhatatlan koszorú jutalmával kapcsolatosan fogalmazza meg gondolatát: „Nem tudjátok, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyer jutalmat? Úgy fussátok, hogy elnyerjétek… a hervadhatatlan koszorút.” Az ókori Korintus városban sok világhírű versenyjátékot szerveztek, melyeket jól ismertek a levélolvasók, hiszen itt tartották az iszthmoszi játékokat. Ugyanakkor az antik filozófiában és hellenista zsidóságban is gyakorlat volt a sportból kölcsönzött képek használata. Így például Philónál a versenypálya és a győztesnek járó koszorú fordul elő. A versenypályát görögül „stádionnak” hívták, mely kifejezés mindmáig használatos. A győztes számára hervadhatatlan/romolhatatlan koszorú — a sztefanosz, melyből ered az István név is — adatik, amelyet — ahogyan Tőkés István is fogalmaz — az idő vasfoga sem kezd ki, és amelyet nem emberek, hanem az Isten ad. Az apostol az örök életre tekint ezzel a hasonlattal, amely ebben az életben sokszor nem is látszik a végső győzelem, sőt néha töviskoszorút kapnak az Isten gyermekei. A győzelem nem a mi érdemünknek, ügyességünknek és megérdemelt harcunknak köszönhető, hanem Isten kegyelmének. A legtöbb esetben negatív töltetű verseng szó már ötvenötször fordul elő a Bibliában. Mózes első könyvének 13. fejezetében arról olvashatunk, hogy „versengés támadt Ábrahám és Lót pásztorai között” (1Móz 13,7), a Példabeszédek könyve pedig arra figyelmeztet, hogy „a gyűlölség versengést szerez”, aztán rögtön hozzáteszi a szerző: „azonban minden vétket elfedez a szeretet” (Péld 10,12). Tehát a versengést ellentétbe állítja a szeretettel, mely gondolattal már a modern pedagógia talajára lépünk. Vekerdy Tamás ugyanis a 80-as évek végén, Az óvoda és az első iskolai évek című könyvében azt írta, hogy „agyfiziológiai vizsgálatok szerint öröm nélkül nincs hatékony tanulás.” Úgy gondolom, hogy akkor érdemes a gyermekeket versenyeztetni, ha szülőként, pedagógusként azt tapasztaljuk, hogy átéli és élvezi azt, amit csinál. Ha a versenyhez több negatív, mint pozitív stressz társul, akkor az illetőnek nem az energiával való feltöltődést, az elmélyedést, az elszántságot és az izgalmat fogja elsősorban jelenteni, hanem szorongást, a kudarctól való félelmet, kellemetlenséget, lemerítő és életkedvtelenség hatást vált ki. Úgy gondolom, hogy a magyar társadalmunkat a vereségek sorozata itatja át — gondoljunk csak Trianonra, a világháborúkra, forradalmakra és azok leverésére, mohácsi vész stb. —, melyek a génjeinkbe kódolt veszteségként élünk meg, vagy ahogyan Popper Péter fogalmaz: „belénk égetett múlt”. Orvos-Tóth Noémi megfogalmazásában „örökölt sors”. Azonban érdekes kérdés lehet az, hogy a vereségeinkkel mit tudunk kezdeni, milyen a megküzdési stratégiánk, a rezilienciánk. Megtanított-e valaki bennünket arra, hogyan lehet talpra állni a veszteségeinkből, a traumáinkat tudomásul venni és azokkal valamit kezdeni? Ugyanakkor tudunk-e győztesekként is alázatosak maradni, és vesztesekként nem elveszíteni önértékelésünket és -becsülésünket?

Jáger-Péter Mónika arra tért ki, hogy a tanulmányi versenyek, a gyerekek versenyeztetése elég sok kérdést vet fel, ugyanakkor megosztja a pedagógusi és szülői közvéleményt egyaránt. Nagyon gyakran a versenyek létjogosultságát a tehetséggondozás tényével próbálják megalapozni. Emellett olyan nézőpontokkal is találkozhatunk, amelyek a versenyeztetés negatív oldalaira világítanak rá. Kérdés az, hogy mennyire van létjogosultsága a 21. századi társadalomban.

A társadalmi élet egyik alapformája a verseny, versengés. Már az óvodáskorú gyermekek életében megjelenik, iskolás korban pedig a tanulók egyre többször kerülnek versenyhelyzetbe, amikor is arra kényszerülnek, hogy bizonyos képességeiket másokéval mérjék össze. A gyerekek tehát egy olyan társadalomban szocializálódnak, amelyben a gazdasági és munkaerőpiaci élet strukturálisan magában hordja a versengés folyamatát. A gyerekeknek ebben a társadalmi valóságban kell megállniuk később a helyüket úgy, hogy a bennük rejlő tehetséget, képességet optimális módon tudják megmutatni. Egy versenyen való részvétel sikere nem csupán azon múlik, hogy az illető személy milyen tudással, képességgel rendelkezik, hanem azon is, hogy miként tudja kezelni az adott versenyhelyzetet, stresszhelyzetben miként tudja tudását alkalmazni.

Az oktatási gyakorlatban a versengés nem csupán az egyes tantárgyakhoz kapcsolódó vetélkedők alkalmával, hanem a továbbtanulás során is megjelenik. Ahhoz, hogy továbbtanulhassanak az általuk választott tanintézményben, nagyon sokan már korai életkorban szembesülnek azzal, hogy teljesítményeiket másokéval mérik össze, tulajdonképpen a teljes iskolarendszer, a későbbiekben pedig a munkaerőpiacon való érvényesülés ezen alapszik. Éppen ezért meg kell tanítanunk a gyerekeket helyesen versenyezni, fel kell készítenünk arra, hogy a verseny felfokozott hangulatában is képesek legyenek szem előtt tartani a másikat, tekintetbe vegyék mások méltóságát, érzelmeit, a morális szempontokat, ugyanakkor képesek legyenek kezelni a vereséggel együtt járó csalódást és érzelmi feszültséget.

Jáger-Péter Mónika úgy gondolja, hogy egy versenyre való benevezés pillanatában tanárként és szülőként egyaránt elsődleges szempont maga a gyerek. Figyelnünk kell arra, hogy ne önnön céljaink, vágyaink és elképzeléseink miatt versenyeztessük a gyereket. Pedagógusként gyakran találkozunk olyan tehetséges diákokkal, akik megállnák a helyüket egy megmérettetésen, viszont valamilyen oknál fogva mégsem szeretnének ezen részt venni. Ilyen esetben nem szabad „kényszeríteni” a gyereket a részvételre. Ugyanakkor nagyon sok esetben a tanulók lelkesedéssel kapcsolódnak be a különböző vetélkedőkbe, ebben az esetben pedig kötelességünk támogatni őket. Kérdés az, hogy milyen kortól optimális az, hogy a gyerek részt vegyen egy megmérettetésen. Nagyon jól kell ismernünk a csemetét ahhoz, hogy eldönthessük, hogy elég érett-e már ehhez. Örökös dilemma az, hogy miként kezelhetjük az esetleges csalódást, a vereséget. Jáger-Péter Mónika egyéni meglátása szerint ebben nagyon fontos szerepet játszik a motiváció. Amennyiben rövid távú célokat tűzünk ki magunk elé, a csalódás esélye nagyobb. Ugyanis a rövid távú cél nagyon gyakran kimerül a másik legyőzésében. Ez pedig amellett, hogy morális problémákat is felvett, a versenyzők kisebb százalékának sikerülhet. Fontos, hogy a gyerekekben kialakítsunk egy hosszú távú motivációs alapot. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a versenyre való felkészülés, felkészítés folyamatában biztos, hogy a gyerek valamilyen új információval találkozik, képességei fejlődnek, komplexebbé válnak, ezáltal pedig gazdagabbá válik. Fontos tudatosítanunk a gyerekekben azt, hogy egy versenyen nem csupán azért veszünk részt, hogy győzzünk, hanem azért, hogy újabb ismereteket szerezzünk, képességeinket fejlesszük. A pedagógus és szülő feladata ugyanakkor az, hogy eredménytől függetlenül méltassa a gyerek befektetett munkáját. Egy verseny folyamata konstruktív abban az esetben, ha hosszú távon a részt vevő fél/felek fejlődését szolgálja, amennyiben viszont ellenkező hatást, esetleg szorongást vált ki, destruktívvá is válhat. Napjaink oktatási gyakorlatában évről évre egyre több versenyt, vetélkedőt, megmérettetést szerveznek, ez nagyon gyakran leterheli a diákot és pedagógust egyaránt. Fontos az, hogy a tanulók érdeklődési köréhez, képességeik szintjéhez mérten szelektáljunk ezek közül. Mindemellett a pedagógus úgy véli, hogy a különböző tudományok mellett fontos az, hogy művészeti-, valamint sportvetélkedők egyaránt megjelenjenek a repertoáron, ezáltal ezen a területeken tehetséges gyerekek is megmutathatják tudásukat.

Jáger-Péter Mónika egy személyes tapasztalatát osztotta meg. A járványt megelőzően három éven keresztül ő is vetélkedőt szervezett, a Csűry Bálint-emlékversenyt Egriben. Ennek elsődleges célja az volt, hogy a térség gyerekei megismerkedjenek a megye egyik kiemelkedő tudósának, kutatójának munkásságával, kulturális értékeinkkel, nyelvjárásunk egyediségével. A versenyre való felkészülés során olyan új információkat sikerült megosztani a diákokkal, amelyek átadására a hagyományos tantárgyi kereteken belül már nem jutott volna idő. A vetélkedő nem csupán az ismereteket, hanem a tanulók kreativitását egyaránt igyekezett mérni. Azt tapasztalta, hogy a tanulók örömmel versenyeznek, évről évre visszatérnek, csapatverseny lévén pedig együttműködési, valamint közös problémamegoldó készségük egyaránt fejlődött.

Szabó-Thalmeiner Noémi úgy gondolja, hogy a versenyzés az oktatás és a nevelés során jól alkalmazható a gyerekek motiválása érdekében, csak nem mindegy, hogyan viszonyulunk hozzá, illetve mikor és milyen céllal alkalmazzuk. A verseny önmagában nem minősíthető jó vagy rossz folyamatként, tevékenységként, hiszen alkalmazása lehet konstruktív is, de destruktív is. Ezért a pedagógusnak nagyon oda kell figyelnie, hogy meddig szolgálja az egyes egyén, illetve a közösség fejlődését, és ha úgy veszi észre, hogy inkább káros mint hasznos, akkor inkább mellőzze, vagy változtasson a versenyen.

Mikor van jó hatással a versenyzés? Verseny alkalmával mindig egy célt tűzünk ki magunk elé, melyet el szeretnénk érni. A cél elérése motivál bennünket a jó eredmény elérésére, ezért hajlandóak vagyunk plusz energiát is befektetni tevékenységünkbe, s közben személyiségünk folyamatosan fejlődik. Egyre több tudásra teszünk szert, egyre ügyesebbek, tájékozottabbak, edzettebbek leszünk. A társasjátékok is sok esetben versenyen alapulnak, mely magával hozza a kellemes izgalom, a szórakozás élményét. Tanulás közben mindez hasznos lehet, például ha valami monoton, kevésbé érdekes ismeretet kell begyakorolnunk, csak figyelnünk kell arra, hogy megfelelő mederben tartsuk az eseményeket, mivel a versenyhelyzet erős érzelmeket válthat ki a résztvevőkből. Fontos megtanulni/megtanítani a versenyzéshez való viszonyulást: hogy a lényeg az legyen, hogy az egyén milyen mértékben fejlődött a felkészülés során, hogy elismerjük és örüljünk mások győzelmének, hogy tanuljuk meg feldolgozni azt is, ha veszítettünk, illetve hogy megfelelően kezeljük a győzelmet is: örüljünk neki, de ne mások kárára. A verseny akkor jó, ha felszabadítja a gyermek energiáit, melyek által jobban tud teljesíteni, káros lehet viszont, ha túl intenzív, ha a gyermek lemerül és kimerül általa (ez főleg akkor fordul elő Fülöp Márta (2001) szerint, ha a gyermek túlságosan is a győzelemre koncentrál, vagy ha belekényszerül a versenyhelyzetbe). A verseny igazán akkor és addig van jó hatással a személyiségünkre, ameddig mi választhatjuk meg a célt, amiért küzdünk, illetve ameddig mi döntjük el, hogy mennyire érdemes küzdenünk érte (Szendi Gábor).

Pedagógusként folyamatosan figyelemmel kell kísérnünk a versenyzés folyamatát, meddig hasznos, meddig vált ki pozitív érzelmeket a versenyhelyzet megélése, illetve ha úgy látjuk, hogy inkább káros hatással van az egyes gyerekekre vagy a közösségre, inkább tegyük félre, és helyezzük előtérbe az együttműködésen alapuló technikákat. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a személyiségnek különböző területei vannak, s ezeken a területeken mindenki másképp teljesít. Ha igazán jó közösséget szeretnénk teremteni az osztályunkban, találjuk meg minden gyermeknek az erősségét, hagyjuk azt kibontakozni és értékeljük. Különösen az elemi osztályokban érdemes erre gondot fordítanunk, hogy ne csak az egyes tantárgyaknál elért eredményeket emeljük ki, hanem legyen ugyanolyan fontos az is, ha valaki a szociális készségek terén kiemelkedő, vagy a kreativitása az erőssége, hiszen ez hozzájárul pozitív énképének alakulásához és végigkísérheti egész iskolai pályafutását. Ha a gyermek tudja és érzi, hogy jó valamiben, megnő az önbizalma, kialakul a reális önértékelése és onnantól kezdve örülni tud mások sikerének is.

Külön szót kellene ejtenünk a különböző iskolai versenyekről is. Szabó-Thalmeiner Noémi úgy gondolja, hogy azok a versenyek a hasznosak, amelyek sok fejlődési lehetőséget rejtenek magukban. Amelyekre a gyerekek szívesen készülnek, és amellett, hogy a siker elérése lebeg a szemük előtt, örömmel és megelégedettséggel tölti el őket a felkészülés időszaka is. Számtalan versenyen vehetnek részt a gyerekek, különböző területeken. Eleinte a jobb teljesítményű, versenyezni szerető gyerekek mindegyikbe belekóstolnak, majd rájönnek, hogy mely területen jobbak, és azoknál a versenyeknél állapodnak meg. Segít a szelektálásban az is, hogy a sokféle versenyen való részvétel során megtapasztalják, hogy az energiáik végesek, s hogy versenyezni is csak mértékkel kell.

Máthé Róbert előbb tudományos, majd gyakorlati szempontból közelítette meg a témát. Kiemelte, hogy a pszichológia segédtudománya, az etológia, ami ösztöntant jelent, az élővilág szabályszerűségeit tanulmányozza, bele van kódolva genetikailag is a különböző fajokba, jelen van az emberben is. Az élővilág egyik szabályszerűsége a versenyzés, ami több szinten megfigyelhető. A növények szinte versenyeznek, hogy melyikük tud nagyobb területet elfoglalni, benépesíteni, az erdő fái is versenyeznek, hogy melyik tud magasabbra nőni, több fényhez jutni, illetve az állatvilágban is ismerhető ez. Az evolúcióelmélet tulajdonképpen arról szól — ezt sokan rosszul értelmezik —, hogy a különböző tulajdonságú élőlények elkezdtek versenyezni egymással a túlélésért, ez a létért folytatott küzdelem, ahol az alkalmazkodóképesség kulcsfontosságú volt, az nyerte meg a versenyt, aki jól tudott a mindig új feltételekhez alkalmazkodni. A versenynek a díja az élet volt. A versenyzés egyféleképpen az életnek a velejárója, a világnak a szabályszerűsége. Így elmondható az, hogy akár egészséges keretek között is lehet gyakorolni, és a versenyszellem egy nagyon jó motivációs erő is lehet, viszont elferdülhet, deviánssá is válhat. Nagyon sokszor a versenyzés már nem egy egészséges motivációról szól, hanem egoharccá válik. A versengés célja az, hogy az emberek összemérjék az erejüket, megmutassák a tudásukat, és ezzel a másik ember felé azt sugározzák, hogy én legyőztelek téged, több vagyok mint te, jobb vagyok mint te, te pedig értéktelenebb és kevesebb vagy. Ebben nagyon sok veszély rejlik, nagyon sok személyiség sérülés születik. Az iskolai versenyzés tekintetében Máthé Róbert egy olyan meglátással jelentkezett, ami nem biztos, hogy a pedagógusok számára elfogadott, a pszichológusnak viszont az a dolga, hogy hozza felszínre a dolgokat. Az, hogy az iskolákban versengés, az egymással folytatott küzdelem ennyire elterjedt, annak a tanügyi rendszer a fő oka, és ennek van egy hatalmas hibája, mégpedig az, hogy a pedagógusok érdemfizetést kaphatnak. Ez arról szól, hogy ha a pedagógus összeállít egy dossziét, mellyel azt bizonyítja, hogy neki nagyon sok oktatáson kívüli plusz tevékenysége volt, akkor a bíráló bizottság dönthet úgy, hogy öt éven keresztül egy jelentős summát tesz hozzá a fizetéséhez. Pszichológusként, ismerve a motivációs elméleteket és a motivációs technikákat, ennek a pedagógusokra gyakorolt ösztönző ereje egyenlő a zéróval. Nem motivál egy olyan tevékenység, hogy valaki összeállított egy olyan dossziét, ami öt éven át hozza a jövedelmet akkor is, ha ahhoz öt éven át nem tesz semmit. Elindul viszont egy olyan folyamat, hogy megszaporodik az iskolán kívüli tevékenységeknek, a különböző versenyeknek a száma, ami sokszor az iskolai oktatás rovására megy, mert a pedagógus arra törekszik, hogy valamelyik tanítványát versenyekre készítse fel, versenyekre vigye el, a gyerekre nyomást kell gyakorolni, hogy a versenyen jó eredményt érjen el. A versenyek nagyon sokszor oktalanok, emiatt maradnak életben. Ezek a versenyek nem a gyerekekről szólnak, nem arról szólnak, hogy a gyereknek kibontakozzon a tehetsége, hanem arról, hogy a pedagógusok jussanak olyan kreditpontokhoz, amik majd hozzásegítik az érdemfizetésekhez. Nagyon nagy probléma az, hogy a diákok között ilyenfajta versenyszellemet tartanak fent. Lehet, hogy ennek az eltörlése, változtatása, megszüntetné ezt az egyáltalán nem gyerekbarát versenyeztetést az iskolában.