Transzgenerációs hepehupák a nevelésben
A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legújabb részének témája: Transzgenerációs hepehupák a nevelésben. A Mézesházban megtartott kerekasztal-beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati meseterapeuta; Lukács Dénes pedagógus; Blatniczki Cecilia tanítónő; Gáti Gábor lelkipásztor; dr. Király Lajos református espres, egyetemi docens és Csík-Szeibel Elvira tornatanár. A beszélgetést moderálta: Elek György.
Elek György: A mai fiatalok olyanok, amilyeneknek a szüleik nevelték. Igen ám, de ki lehet mondani határozottan, hogy a fiatalok viselkedésében a családi örökség, az otthonról hozott minta tükröződik vissza?
Amikor a nevelésről beszélünk, mindig előkerül a múlt: hogyan volt régen, milyen szigorú szabályok között adódott át nagyszülőről, szülőről, gyerekre az ismeret, a tudás, a szokás… Az internet, a számítógépek, az okostelefonok és a mesterséges intelligencia megjelenése jelentős változásokat hozott a mindennapokban. Az újhoz az idősek többsége nem csatlakozott időben, a fiatalok viszont gyorsan reagáltak, így szinte észrevétlenül, néhány év alatt olyan helyzet alakult ki, hogy nem a fiatalok tanultak az idősektől, hanem számtalan területen az idősebbek kérték ki a fiatalok véleményét, tőlük kértek segítséget. Sok esetben így van ez ma is. Megszűnt a nagyszülői és a szülői tekintély, közben megerősödött a gyermekközpontúság.
Az idősebbek gyakran megjegyzik, hogy a mai fiatalok furcsán viselkednek, szokatlan életmódot folytatnak… Erre legokosabban azt lehet mondani, hogy a mai fiatalok olyanok, amilyeneknek a szüleik nevelték. Igen ám, de ki lehet mondani határozottan, hogy a fiatalok viselkedésében a családi örökség, az otthonról hozott minta tükröződik vissza? Milyen mértékben viszik tovább a fiatalok a szülők tapasztalatait, gondolkodásmódját, a környezetükhöz való viszonyukat? Rendszeresen hallunk olyan szülői panaszokat, hogy a gyerek nem modellkövető, nem úgy viszonyulnak a világhoz, mint ahogy azt elvárnánk tőlük… Pedig ma is létezik a szülői minta. Talán éppen itt kell keresni a kérdésekre a válaszokat. Később ugyan mint a fiatalokra, de a felnőttekre, a szülőkre is hatással van a digitalizáció, annak minden jó és kevésbé jó következménye… A mobiltelefon az ember „tartozéka” lett, sokan percekre sem tudnak megválni tőle, emiatt aztán a jelen megélése helyett a virtuális tér rabjaivá válnak, a családokban a gyerekek úgy nőnek fel, hogy azt látják, hogy a felnőttek kezéből ki sem esik a mobiltelefon.
Közben látni kell azt is, hogy a legtöbb gyerek már két-három éves korban közösségbe kerül, egyre kevesebb időt tölt a szülőkkel, éppen emiatt a nevelésben egyre több feladat hárul a pedagógusokra. Ezért az is nagyon fontos, hogy ki neveli a pedagógusokat. Lényeges kérdés tehát az is, hogy milyen irányba kell elindulni, hogy a jövőben nevelésre alkalmas szülők és pedagógusok neveljék a gyerekeket, a fiatalokat.
Frigy Szabolcs: Sokan úgy érzik, hogy felnőtt egy magára hagyott generáció, aki mellett a szülők nevelési szempontból „némán álltak”, félve, hogy rossz utasításokat adnak, inkább nem mondtak semmit.
Az, hogy egyáltalán kérdéssé válik, hogy kit, hogyan és mire kell nevelni, az az utóbbi két-háromszáz év terméke. Az utódok nevelése olyan természetes része volt az társadalmi életnek, mint a kenyérsütés. Egyfajta kollektív tudás volt, ami jellegéből adódóan megkérdőjelezhetetlen volt, hiányzott belőle bárminemű egyéni kétség. Természetesen könnyű volt ez, mert a neveléshez nem kapcsolódott semmilyen tudományos kutatás. Másrészről épp a kollektív tudás jellege miatt generációkon át öröklődött ez a tudás. Az egyének szintjén nem jelent meg döntésként, vagy választásként, hogy így vagy úgy kell nevelni.
A nevelés a hagyományok, a tradíciók, az értékek és a vallásosság talajában gyökereztek, és egyik sem kapcsolódott az egyének szintjéhez. Transzgenerációsan öröklődött minden, mert senki nem volt, aki megkérdőjelezze, nem volt tudományos kutatás, nem változott a társadalmi környezet, különösen a narratíva, amibe a nevelés beleilleszkedik. A szülők magabiztosak voltak (talán ez a legnagyobb változás, amit segítő szakemberként megélünk, látunk most). A felvilágosodás kora után átrendeződnek a társadalmi viszonyok és átrendeződnek az emberek közötti kapcsolatok is. A társadalmi viszonyok hamarabb is változtak, mint a családi viszonyok, generációs eltolódások vannak, lokális sajátosságokkal. Demokratikus társadalomban nem demokratikusan nevelünk, és a tág családon belül sem egységesen gondolkodunk a nevelésről.
Az egyik jelentős változás, hogy a szülői nevelés kérdésköre áttevődött a magánszférába, mint ahogy a szerelem, a házasság és a vallásosság kérdésköre is. Ez hatalmas felelősséget és bizonytalanságot hozott, mert elvesztettük a kollektív tudás magabiztosságát. Ez együtt járt, vagy egyik előidézte a másikat, az iparosodás a családok idő- és térgazdálkodásának az átrendeződését vonta maga után. Egyszerűen megjelenik az a kényszer, hogy külön a család egyik vagy másik tagja az otthonától távol dolgozik és a gyerekek nevelése intézményesül.
Romániában a kommunizmus meghirdeti az új embereszményt, egy sajátos antropológiai személetben magas szintre emeli, hogy a nevelés nem a család dolga, hanem az egy kollektív kérdés, minden lehetőséget megragad, hogy kivegye a családok kezéből a nevelés kérdését. Ahhoz, hogy a nevelés hasson, együtt töltött minőségi időre van szükség. A nevelés nem a verbalitáson keresztül valósul meg, hanem sokkal inkább – ahogyan a japánok mondják – amikor a gyerek nézi a szülők hátát. Ott vannak vele, együtt vannak benne helyzetekben. Ezt kezdi el leépíteni a gyereknevelési szabadság nélküli, több váltásában, erőltetett iparosítással a kommunizmus. De ebben az időszakban nem annyira az a kérdés, hogy hogyan neveljünk, hanem hogy hogy védjük meg a gyerekeinket. A rendszerváltás után felerősödik a nevelés egyéni jellege. Aztán a kétezres évekre eljutunk oda, hogy a szülők tele vannak kérdésekkel, könyveket keresnek, igényesen akarnak jól nevelni… Még akkor is, ha ebben az is benne van, hogy bizonytalanná váltak az életutak, nagy dilemma, hogy hogyan és mire kell nevelni a gyerekeket, hogy sikeresek legyenek.
Sokan úgy érzik, hogy felnőtt egy magára hagyott generáció, aki mellett a szülők nevelési szempontból „némán álltak”, félve, hogy rossz utasításokat adnak, inkább nem mondtak semmit. Persze, ezt meg lehet ideologizálni, hogy a nevelés annyi, mint hagyni, hogy a belső potenciálok valósággá váljanak. A legtöbb szülőt bizonytalanság gyötri, eltűnt a kollektív tudás a nevelésről, helyette nevelési elméletek vannak többes számban, ebből a szempontból generációs törés vagy hepehupa korszakában vagyunk benne.
A gyerekek nem tudnak nevelési vákuumban élni. Ha nem vállalja fel a szülő a nevelést, megteszi más médium.
A neveléshez, hogy hasson, nem elmondott deklaratív mondatok kellenek, amit kiolvasunk könyvekből, vagy a Szamos folyóiratból, hanem együtt töltött idő. Nem vagyok túl optimista ebből a szempontból a jövővel kapcsolatban. Bruttó időben már messze nem a család a legdominánsabb nevelési médium. Amibe még kapaszkodni tudunk, hogy az együtt töltött idő hatása nagyobb a családban. De ehhez nagyon jó kapcsolatokra is szükség van.
Mit lehet kezdeni a transzgenerációs hepehupával? Tudatos és határozott szülői szerepet kell felvenni. Ne hagyjuk, hogy a gyerekeinkkel csak megtörténjen az élet, hanem értelmezési keretet kell adni hozzá!
Lukács Dénes: A gyereknek tudnia kell, hogy vannak szabályok, amiket be kell tartani, ha nem tartja be, akkor annak következménye van.
A gyereknevelésben az első és legfontosabb dolog az, hogy következetesnek kell lennünk. Ha ezt elhagyjuk, akkor utána hagyunk teret más dolgoknak. Ha a gyerek látja, hogy nem nem tartjuk magunkat a megbeszéltekhez, erre rá fog játszani és persze, hogy mindig a könnyebb utat fogja választani. Az iskolában is ugyanez a helyzet, a gyereknek tudnia kell, hogy vannak szabályok, amiket be kell tartani, ha nem tartja be, akkor annak következménye van.
Felmerül persze az a kérdés, hogy mennyire neveljük a gyerekeinket tudatosan. Pedagógusként az én tapasztalatom az, hogy egyre kevesebb szülő neveli tudatosan a gyerekét. Tíz évvel ezelőtt volt egy olyan generáció, ahol az osztályomba járó diákok szülei tartottak megbeszéléseket, tapasztalatokat cseréltek, ott éreztem egy tudatosságot. De az utóbbi időben egyre kevesebb szülőben látom ezt, inkább csak haladnak az árral.
Tornatanárként úgy érzem, hogy még mi sem vagyunk könnyű helyzetben, hiszen úgy kell az egész órát levezényeljük, hogy a gyerekek jó érzéssel érkezzenek az órára és kellemes élménnyel távozzanak. Ez nem mindig sikerül, jórészt azért, mert a gyerekek szabadságot akarnak. Ha viszont meghirdetünk egy kosárlabda vagy kézilabda kört, akármit, oda azok a gyerekek jönnek, akik szeretnék ezt csinálni és ott teljesen más szabályok szerint működünk. Ott van egy cél, közösen meghatározzuk, hogy csak mozogni, vagy versenyezni akarunk, de ezek a tevékenységek nem csak az egészséges életvitelhez szükséges mozgást biztosítják a gyerekek számára, hanem rendet és fegyelmet is tanulnak. Például ha versenyre megyünk, összeszedjük a telefonokat és hazatelefonálni is csak egy meghatározott időintervallumban lehet. Ezeket a szabályokat pedig a gyerekek elfogadják. A nevelők számára talán az okozza a legnagyobb nehézséget a gyerekek fegyelmezése jelenti.
Csík Elvira: Nagy általánosságban elmondható, hogy a szülő dolgozik, napi egy-két órát látja a gyermekét, aki pedig a tanulás után elvan a tablettel, a televízióval. Ez az idő nem elég a nevelésre.
Nehéz erről a témáról beszélni, magánemberként és pedagógusként is. Különbözőek erről a meglátások. Én úgy látom, hogy lassan azonosulunk mi is ezzel a változással, próbálunk pedagógusként is változni, de nagyon nehéz ezt elfogadni. Különösen nagy problémának látom, ha a szülők nem következetesek. Nagy általánosságban elmondható, hogy a szülő dolgozik, napi egy-két órát látja a gyermekét, aki pedig a tanulás után elvan a tablettel, a televízióval. Ez az idő nem elég a nevelésre. Persze az is fontos lenne, hogy ne csak az együtt töltött órák száma növekedjen, de az idő minőségi együttléttel is teljen.
Jól látszik, hogy az a gyerek, aki elkezd sportolni, kevesebb időt tölt a telefon mellett. De itt a szülő hozzáállása és mentalitása is kell, mert ő kell elvigye a gyereket, meg kell várja edzés után, ez időt igényel és nem minden szülő szán erre energiát.
A gyerekek nem nagyon szeretik a megszabott kereteket, ha a telefonhasználat limitálva van, az nekik nem jó. Nekem most hetedikes diákjaim vannak, ötödikben és hatodikban is mind próbáltam őket arra nevelni, hogy ne használják a telefont az iskolában, de már oda jutottam, hogy bementem az osztályba és többen a szünetben telefonnal a kezükben ültek. Mindig mondtam, hogy el fogom venni, mert ahelyett, hogy a leckét ismételték volna, a telefont nyomkodták. Odáig jutottunk, hogy hetedikben reggel dobozba tették és délután kivették a dobozból. Nagyrészt egyetértettek a szülők ezzel – volt, aki nem, de a szabály az szabály –, és muszáj volt ezt a döntést meghozzam. Látszott a tanulmányi eredményükön, hogy hetedik végén sokkal jobban teljesítettek, mint ötödikben vagy hatodikban.
Blatniczki Cecilia: Ma már nem le kell nyomni a gyerek torkán valamit, már nem meg kell tömni a fejét, mert a gyermek már önállóan szeretne ismerkedni a világgal.
A felvezetőben elhangzott az érték, a vallás és a hagyomány. Innen elindulva már rég nem beszélhetünk arról, hogy gyereknevelés falusi vagy városi környezetben, vagy intellektuálisan fejlett vagy alulmaradott közegben történik, de bármilyen felosztást nézünk is, akkor is ez a három szó kell hogy legyen az alap. Addig, amíg a mi korosztályunkban ott van az az érték, amit hagyományosan elődeinktől úgy vettünk át, hogy hatalmas kincs, akkor jó úton vagyunk és jöhet a digitális újítás, mert meg tudjuk oldani. Amikor eltolódnak a határvonalak, eltűnik a vallásosság, akkor lassan a hagyományokat is levetkőzzük és onnantól kezdve minden más…
Ami azt illeti, hogy a mai szülők mennyire tudatosak: valószínűleg ez is közösségfüggő. Én azt látom, hogy érdekli a szülőket, hogy mi történik a gyerekükkel, keresik a helyes utat, utánanéznek, elmennek egy-egy előadásra, mindent megoldanak, a gyereket is elrendezik. Itt is a mértékletesség nagyon fontos, mert lehet keresni és lehet tudálékossá válni akár, vagy lehet jól tudni, ha megmaradunk bizonyos keretek között. Aki nagyon tudományos elvek alapján akarja nevelni a gyerekét, vagy a legújabb divat szerint, vagy a legutóbb elolvasott könyv szerint, amiből azt fogja kimazsolázgatni, ami őt épp megragadta, pontosan ugyanolyan veszélynek lehet kitéve, mintha csak ösztönből nevelne. De inkább ezt az ösztönösséget felejtjük el és vetkőzzük le a modern és mások által népszerűsített elvek ellenében. Itt is az egyensúly és a harmónia többet jelentene.
Vagyok olyan szerencsés, hogy megadatott az, hogy egykori tanítványaim gyerekeit is taníthatom, úgyhogy tudom, hogy milyen volt régen és milyen most. Azt mondjuk, hogy a mai gyerek nem létezik digitális eszközök nélkül, de ha visszagondolok arra, hogy az apuka, akit tanítottam valamikor régen, biztos, hogy játszott eleget, szaladgált és mindenféle mozgásigényét kielégítette, tehát az iskolapadban nyugodtan ült és lehet, hogy ötször elmondta utánam, hogy hogy mondják az almának meg a körtének románul. A mai gyermek nem fogja türelmesen hallgatni, de ha az unalmas, egy helyben ülős tanulást felváltjuk egy mozgásos játékkal, akkor nem azon fog gondolkodni, hogy mikor nyomkodjon valamilyen kütyüt.
Ma már nem le kell nyomni a gyerek torkán valamit, már nem meg kell tömni a fejét – annyi ilyen kifejezésünk van, ezek mind mutatják, hogy volt ilyen is –, mert a gyermek már önállóan szeretne ismerkedni a világgal. Úgy ahogy az iskolában is meg lehet teremteni ezeknek a keretét és a helyét, ugyanúgy visszatérhetünk arra is, hogy a szülő is ne csak mondja, hogy hogyan viselkedjen a gyermek, hanem töltsön vele minél több időt és mutasson példát számára.
Király Lajos: A görögök azt mondták, hogy a nevelésben két fontos pillér van: az egyiket úgy hívták, hogy nouthesia, a másikat meg paideia. A nouthesia azt jelentette, hogy szavakkal, mondatokkal, fegyelmezek, nevelek, a paideia meg azt jelentette, hogy példát adok az én cselekedetemmel, az én életemmel.
Úgy gondolom, hogy a közösség, amiről beszéltek előttem, az X generáció születésével kezd kihalni, és vele együtt az az európai társadalmi minta is, amely a keresztény közösségi kultúrát képviseli. Ahhoz, hogy az ember gondolkodjon, elmélkedjen, az agynak glükózra van szüksége, és az agy mindig védekezik, hogy minél kevesebb glükózt termeljen. Ha te olvasol, gondolkodsz, vagy esetleg metagondolkodást alkalmazol, akkor egyre több cukorra, glükózra van szükség. A digitális világ a rövid távú memóriát erősíti, az offline világ pedig a hosszú távú memóriát. Az a probléma, hogy amikor belépnek az iskolába azok a csemeték, akik 2–3 éves korban megkapják a digitális eszközt, akkor jön egy nagy ellentét, mert az iskolában a hosszú távú memóriára van szükség. Talán a Széchényi könyvtár végzett 3 évvel ezelőtt egy kutatást Magyarországon, amiből kiderült, hogy a lakosság 50%-a egy könyvet sem olvasott el egy év alatt, tehát a gyerekek olyan családokban nőnek fel, ahol nem látnak sem újságot, sem könyvet. Steigervald Krisztián generációkutató mondta az egyik előadásában, hogy amikor a gyerek első osztályban megkapja a könyvet, akkor a képre megpróbál ránagyítani, mert ahhoz szokott hozzá, neki az az origó.
A fiataloknál az egyik szorongást keltő faktor a túl sok választás lehetősége. Ezelőtt 50 évvel bementél egy vendéglőbe és azt mondták krumplileves van, meg töltött káposzta. Megetted, ha ízlett, ha nem. Tíz évvel ezelőtt már volt háromféle étel, jól is esett, hogy van miből választani, de most bemész és van 50-féle étel, választasz egyet, elkezded enni és már azt nézed, hogy a szomszéd asztalnál mit esznek és miért nem azt választottad. Már elkezdesz szorongani. Azt lehet látni, hogy választ valamit az ember, de már szorong. Megveszi a méregdrága telefont, de utána elkezd szorongani, mert másnál jobbat lát.
A másik dolog pedig, hogy a képi világ jobb agyféltekés, az olvasás és az írás pedig az ok-okozati gondolkodást segíti. A régi társadalmak azt mondták, hogy 0–3 éves korban ott van az anyánál a gyerek, 3 éves kortól az apja feladata volt, hogy megtanítsa dolgokra. A görögök azt mondták, hogy a nevelésben két fontos pillér van: az egyiket úgy hívták, hogy nouthesia, a másikat meg paideia. A nouthesia azt jelentette, hogy szavakkal, mondatokkal, fegyelmezek, nevelek, a paideia meg azt jelentette, hogy példát adok az én cselekedetemmel, az én életemmel. Nem működik az, hogy a szülő cigizik és azt mondja, hogy te ezt ne tedd, mert így sikertelen a nevelés. A digitális világban pedig olyan kutatások vannak, amelyek azt mutatják, hogy nem minden szürke meg fekete. Nemrégiben vizsgálták a szemkontaktust, hogy a családban mennyit nézünk egymás szemébe. Mivel ott a kütyü, egyre kevesebbet. A terhes nőket is vizsgálták, mert olyan jelenség van, hogy megszületik a baba, hazamegy az anya és míg régebben 1–6 hónapot ült otthon a gyerekkel, most lehet két évet is. Régebben ott volt 4 generáció, és ha elfáradt az anya, odaadta a gyereket a nagymamának, most van úgy, hogy az anya miután megszüli a gyereket, egyedül van 2–3 évig a tömbházlakásban. A lényeg az, hogy elkezdi szoptatni a gyereket és mostanában megtörténik olyan, ami évezredekig nem történt meg, hogy közben telefonozik, tévét néz. Ha tudna beszélni a csecsemő, azt mondaná, hogy nem tudom mi az anya kezében, de ha nagy leszek, nekem is olyan kell. Ez a digitális világnak a rákfenéje. De régebben meg tudta kérdezni a mellette lévő anyát, át tudta adni a gyereket. Ma már születnek olyan kutatások is, hogy a szociális médiának milyen támogató szerepe van, hogy egy kicsit rá tud nézni az anya a világra, és ki tud szabadulni abból a mókuskerékből, amiben éppen van.
Ami a sport szerepét illeti: elgondolkodtam azon, hogy nekem mit adott a sport. Én már gimnáziumban elkezdtem kungfuzni, és amikor egyetemre jártam, furcsa volt, hogy imádkoztunk és utána mentünk bunyózni. A sporttól azt tanultam viszont, hogy bárkivel verekedtem, az első az, hogy tiszteljem. A másik, amit tanultam, hogy ne értékeljem le a termete, külsője miatt. Nagyon hamar ki kellett ismerni az ellenfelet, meg kellett tanulni, hogy nem biztos, hogy erősebb nálam attól, mert úgy néz ki, vagy nem biztos, hogy az erő dönt. Azt is megtanultam, hogy nem kell mindig jól járni, nem kell mindig nyerni: elengedtem ezt a kényszert. A legutolsó tanulság pedig, hogy amikor padlóra kerültem, azt mondta az edzőm, hogy nézz körül onnan, mert onnan más a világ. És igaza volt.
Gáti Gábor: Jó volt megtapasztalni, hogy ami másoknak ódivatú és butaság, ma is lehet menő a fiatalok körében. Vannak azok a dolgok, amiket őseinktől örököltünk, és ma is megállják a helyüket.
Az esperes úr említette a különböző generációkat: sokat jelent, ha a nagyszülők, szülők ott vannak és besegítenek. Mióta itt vagyok a Láncos-templomban, tavaly szeptember óta, többször találkoztam olyan családdal – akár keresztelői felkészítéskor –, amikor azt mondta az édesanya, hogy egyedül neveli a gyereket, a nagymamával esetleg néhány havonta találkoznak. Én elmosolyodtam magamban és megfogalmazódott bennem, hogy én ezt el sem tudtam volna képzelni. Én a nagyszüleimnél nevelkedtem nagyrészt, édesanyám tanítónő mai napig. Akkor Túrterebesen tanított, így nekem a második édesanyám nagymamám volt, a második édesapám pedig nagyapám volt. Elnézem a mai fiatalokat, hogy iskolabusszal járnak iskolába, falun belül is. Nekem kicsi óvodáskoromban a hátizsákot nagymamám a falu végén a hátamra tette, elmentem az óvodába, szépen köszöntem mindenkinek, mint ahogy ezt meghagyta nekem, és hazamentem az óvodából saját magam, ki a falu végébe, és semmi bajom nem volt az égvilágon. A mai gyerek pedig áll az iskola előtt, és bár ott lakik néhány utcával odébb, de várja a buszt, mert ő csak azzal tud hazamenni. Tulajdonképpen megfogalmazódott bennem, hogy mi kiélezzük ezt az elektronikai eszközökre, de sok olyan dolog van még, ami körülvesz minket és természetessé válik, ami teljesen megváltoztatja a gyermeket. Ilyen például az, hogy az anyuka beülteti a gyereket a kocsiba és viszi az iskolába, vagy kezébe nyomjuk a tabletet, csak legyen el a gyermek és hallgasson. Ezt láttam egyik alkalommal egy keresztelői felkészítéskor. Már elég nagy volt a gyermek és folyamatosan beszélt, az édesanya pedig reflexből vette elő a telefont és nyomta a kezébe, a gyermek pedig elhallgatott. Akkor elgondolkoztam rajta, hogy valóban ez lenne a megoldás. Azután pedig csodálkozik a szülő, hogy néhány év múlva a gyermek már nem figyel oda rá, nem érdekli mit mond. Nagyon érdekes a pszichológiai része is, hogy nem figyelünk oda egymásra, nem nézünk egymás szemébe, sokkal egyszerűbbé válik elővenni a telefont, megírni üzenetben, mert nem vállaljuk a kontaktust, akár a szemkontaktust, a beszédnek a kontaktusát. Nagyon sok gyermek szorong ezért. Látom én is az ifiseim között, hogy nem mernek megszólalni azért, mert ahhoz vannak szokva, hogy egy üzenettel mindent meg tudnak oldani, ott nem kell vállalniuk azt, hogy a másik ember szemébe néznek, vagy ha valamit rosszul mondanak, akkor jön az ejnye-bejnye, esetleg ha nem tetszik valakinek a véleményük, akkor bárki ellentmondhat nekik. Üzenetben sokkal könnyebb: nem nézik meg az üzenetet.
Visszatekintve a gyermekkoromra, eléggé más volt, mint a városon nevelkedett kortársaimé. Ezzel akkor szembesültem, amikor kilencedikbe bekerültem a Szatmárnémeti Református Gimnáziumba. Akkor kaptam meg az első telefonomat, kezdetleges telefon volt. Osztálytársaimnak már volt telefonja, mindenkinek volt internetelérése is, volt Facebook-fiókjuk, már nagyon jártasak voltak ezekben a dolgokban, én pedig még nem. Nekem a telefon annyira volt jó, hogy fel tudtam hívni édesanyámat, hogy most megyek a buszhoz, késik a busz, körülbelül csak ennyi volt a funkciója. Persze idővel nekem is egyre több és másabb eszközeim lettek, ma már én is el vagyok halmozva rengeteg elektronikai eszközzel. Kíváncsiságból, amikor említve volt a képernyő előtt töltött idő, megnéztem, hogy mennyi és nagyon keveset mutat, nálam a napokban maximum két óra volt. Az én gyermekkoromat egyáltalán nem határozták meg ezek az eszközök, nem is voltak ilyenek. Abból állt a gyermekkorunk, hogy mezítláb a vakációban szaladtunk a focipályára és rúgtuk a labdát, és jött nagymama sötétedéskor, hogy itt az ideje hazamenni.
Időközben a népiességben is részem lett, negyedik osztályban elkezdtem néptáncolni. Már ezt megelőzte a versmondás, mesemondás, de negyedik osztálytól kezdve az egyetemi éveim végéig rendszeresen néptáncoltam. Eljutottam arra a szintre, hogy ezt a fiatalabbakkal is meg tudtam szerettetni. Mikor felkerültem a teológiára, akkor még táncot is oktattam a teológusoknak, és ők is nagyon élvezték ezt. Aztán Egriben is volt lehetőségem a gyerekeknek néptáncot oktatni, és nagyon kellemes érzés volt számomra az, hogy tetszik nekik, élvezik és teljesen jelentéktelenné vált abban a másfél órában a telefon, elfeledkeztek róla. Panaszkodtak is a szülők, hogy a gyerek nem ír vissza. Mondtam, hagyják őket, ha bármi van, akkor én jelzem nekik. Jó volt megtapasztalni, hogy ami másoknak ódivatú és butaság, ma is lehet menő a fiatalok körében. Vannak azok a dolgok, amiket őseinktől örököltünk, és ma is megállják a helyüket. Olyan jó volt a fiataljaimtól hallani, akiket tanítottam táncolni, hogy elmentek egy lakodalomba és meg tudták táncoltatni a lányt.
Időközben a Jóisten kegyelméből a vallásban is részem lett, 2017-ben teológiára felvételiztem és már akkor megfogalmazódott bennem az, hogy márpedig én a népzenét, a néptáncot, a mesemondást, a versmondást nem szeretném elengedni, és ha lehet kamatoztatnám a gyülekezetben. Sajnos a Láncos-templomban nem volt erre lehetőségem, az ifjúság hiánya miatt, de bízom benne, hogy a jövőben egy olyan helyre kerülök, ahol mindezt érvényesíteni tudom, ahol lesz rá igény.
Viszont nagyon sok fejtörést okoz számomra egy-egy ifjúsági bibliaóra alkalmával, hogy mégis hogyan tudjam azt izgalmassá tenni, digitális eszközök használata nélkül. Ez a legnehezebb. Épp most zajlik Nagytarnán az ifjúsági tábor, mióta teológus vagyok, minden alakalommal ott voltam, kivéve ezt az egy alkalmat. Ott is azt tapasztaltam, hogy el kell telnie 2–3 napnak, amikor a fiatal félre tudja tenni az eszközt, amikor észre tudja venni, hogy milyen szép tájon vagyunk, itt vannak a barátaim, nem kell írjak üzenetet a másik sátorban lévőnek, hanem el tudom mondani neki személyesen. És azt is jó volt megtapasztalni, hogy úgy zárul az utolsó nap, hogy egy úrvacsora van, mindenki elcsendesedik, egy gyertyát gyújt és együtt lehetünk, sokaknak végigcsordul a könny az arcán, mert érzik egymás jelenlétét. Ott senkinek sem láttam a telefon vakuját világítani, hogy ezt muszáj megörökíteni, hanem meg tudták élni. Épp ezért gondolom, hogy bár nagyon sokan azt vallják, hogy a mai fiatalságnak vége, a mai fiatalság sohasem lesz olyan, mint az idősebb generációk, én úgy gondolom, hogy ez nem teljesen igaz, a lényeg inkább bennünk ragadható meg, hogy mi hogyan állunk ehhez. Ha mi úgy állunk ehhez, hogy ez már egy elveszett ügy, itt már nincs mit tenni, mert úgyis a telefon dominál, meg az internet, akkor valóban veszett ügy, de ha mi megragadjuk még a lehetőségét annak, hogy úgy neveljük a gyermekeket, próbáljuk valahogy beléjük kódolni az örökségeinket, hogy az számukra is valóban izgalmas legyen, akkor az megvalósítható. A mi generációnk olyan, akiknek még voltak olyan nagyszüleik, akik megmutatták, hogy el tudod saját magadnak is készíteni a vízipisztolyt és nem kell elmenni a kínaiba megvenni. Én hiszem, hogy ha ezt adjuk tovább a mi gyermekeinknek, amit az én nagyapám megtanított, akkor ő is tovább fogja adni, és én nem csak hiszem ezt, de így is teszek.
Dr. Tallian Cristian: A szülőnek egy feladata van: hogy felkészítse a gyereket az önálló életre. De ehhez az is kell, hogy benne legyen az az alkalmazkodási készség, ami később könnyebbé fogja tenni az életét.
Mi a munkánkban már a nevelés következményeivel találkozunk. Azt látjuk, hogy valamitől nem működik a nevelés, illetve olyan nevelési elveket használnak a szülők, amelyek nem a jó irányba vezetnek. A Bálint Katival közösen írt, megjelenés előtt álló könyvünkben az egyik nevelési stílusnak a lehetséges következményeiről beszélünk. Úgy gondolom, hogy amivel a mai szülőgeneráció küszködik, az az, amit Szabolcs is mondott, hogy nincsenek támpontok, elvesztettük a hármas értékrendszert. A kommunizmusnak az egyik legnagyobb és legkárosabb hatása az volt, hogy elszakította a generációkat, magunkra maradtunk, és nem tudjuk mit és hogyan kell csinálni a nevelésben. Szerencsére a kollektív emlékezet még működik valamennyire, mert ezt ugye nem lehet hetven év alatt kiölni, ezáltal belénk van kódolva az az értékrend, ami szerint az elődeink is szinte maguktól nevelték a következő generációt. A most felnövő nemzedékben érezhető egyfajta bizonytalanság és sajnos ez oda vezet, hogy a nevelési elvek nincsenek összhangban és nincs köztük egyensúly. Szerintem a nevelés, mint minden más dolog, az egyensúly kérdésével kell megbirkózzon, vagyis az ösztönzés, amivel szabadjára engedjük gyermekünket, legyen egyensúlyban azokkal a módszerekkel, amelyekkel kordában tartjuk őket. Ha nincs egyensúly e két nagy csoport között, akkor biztos, hogy a mérleg kibillen és ennek lesz valamilyen következménye előbb vagy utóbb.
Az egyik problémás nevelési stílus, amikor engedékeny a szülő, hagyja a gyerekét túlzottan szárnyalni, kibontakozni. Azt tapasztaljuk, hogy ezek a gyerekek oda jutnak, hogy egyszerűen nem tudnak alkalmazkodni a társadalmi keretekhez, nem fejlődik ki az a képességük, hogy ha egy közösségbe bekerülnek, akkor tartsák tiszteletben annak a szabályait, próbáljanak ők is úgy élni, hogy nekik is jó legyen, de a többieknek is. A másik probléma, amikor nagyon megszorító, túlóvó a nevelés, a szülő szinte rátapad a gyerekre, nagyon sok szülő ettől nem tud megválni, nem hagyja később sem önállósodni. Ilyenkor a gyerek önbizalomhiányos, önértékelése igen alacsony lesz. Úgy gondolom, hogy a mostani generációnak főleg azzal kellene foglalkozniuk, hogy újraértékeljék a már bevált nevelési elveket, azokat, amelyek jók voltak és amelyeken felnőttünk anno. Senki sem halt bele abba, ha több feladatot kellett elvégezzen, esetleg különféle viszontagságokat kellett kibírjon, mert ezek arra valók, hogy a fiatalt „edzésben tartsák”. Ahányszor van alkalmam – amikor eljönnek hozzám a szülők és elmagyarázzák, hogy mi a gond a gyerekkel – felemlegetem, hogy a szülőnek egy feladata van: hogy felkészítse a gyereket az önálló életre. De ehhez az is kell, hogy benne legyen az az alkalmazkodási készség, ami később könnyebbé fogja tenni az életét. Nagyon jól tudjuk mit jelent az, ha valaki nem tud alkalmazkodni egy közösség szabályaihoz, állandóan falakba ütközik és konfliktusos helyzetbe kerül. Nagyon oda kell figyelni arra, hogy megteremtsük az egyensúlyt, tehát az egyén és a közösség számára is alakítsunk ki egy olyan modus vivendit, amely mindenkinek a javára válik.
Bálint Kati: Az ember a gyökereivel szívja magába mindazt, amire szüksége van, ahhoz, hogy majd egy jó életet tudjon élni. Azt mondja, hogy amiből van összegyúrva az embernek a teste meg a lelke, azt a szüleitől, dédszüleitől örökölte.
Évszázadokon keresztül nem volt az kérdés, hogy a szülő hogyan nevelje a gyermekét, hiszen ez egy ösztönös dolog volt. Pontosan azért szeretné a gyermekét nevelni, mert nem mindegy, hogy milyen sorsot fog számára biztosítani, nem mindegy, hogy milyen lesz a gyermekének a jövője, és igazából arra próbálja felkészíteni a gyermekét, hogy helyt tudjon állni az életben, tudja ezeket a hétpróbákat kiállni. Érdekes dolog, hogy ez a transzgenerációs szó maga jelzi azt, hogy több generáción keresztül maradtak meg ezek az elvek, normák, szokások, akár egy családon belül azok a hiedelemrendszerek, hogy hogyan nevelje a család a gyermekét. Bert Hellinger erre építette fel a transzgenerációs pszichoterápiát, mert ő három-négy transzgenerációs vonalon gondolkozva építi ki, hogy bizonyos traumák, élethelyzetek akár a negyedik generációs utódokat is blokkolhatják. Ennek a fonalnak a visszavezetésével rengeteg olyan régi sebet tud oldani, ami befolyásolhatja az emberek életét, mert ezek a gondolatok programszerűen tudnak élni az ember tudatában. Például az, hogy az én nagypapám mit gondolt a pénzről, a szerelemről vagy a családról, az meg tud maradni egy ilyen transzgenerációs vonalon keresztül. Pontosan úgy mondja Hellinger, hogy az ember a gyökereivel szívja magába mindazt, amire szüksége van, ahhoz, hogy majd egy jó életet tudjon élni. Azt mondja, hogy amiből van összegyúrva az embernek a teste meg a lelke, azt a szüleitől, dédszüleitől örökölte.
Ha a mesék nyelvén fordítanám ezt le, akkor azt mondanám, hogy ez a hamuba sült pogácsa, mert ezt megkapja az útnak induló mesehős és ez a hamuba sült pogácsa pont olyan, amit bele tudtak ebbe a szülei gyúrni. Tehát ha nem volt csak só meg liszt, akkor így készítették el. Úgyhogy nem mindenkinek jut útravalóul omlós pogácsa, van akinek kőkemény pogácsa jut. De ez is szép üzenete a meséknek, mert ezekben az átöröklött nevelési elvekben és hitrendszerekben nem csak a pozitív dolgokat tudjuk megörökölni, hanem ott vannak benne a negatívak is. A pozitív üzenete a meséknek viszont az, hogy a hamuba sült pogácsa az elindító, az amit én otthonról viszek. Lehetőségem van arra, hogy egy életen át siránkozzak azon, hogy nekem csak ilyen hamuba sült pogácsa jutott, vagy lehetőség arra, hogy azt mondjam, hogy innen indulok és innentől kezdve elkezdem kiépíteni azt a sorsot, amit gyakorlatilag már a saját kezemmel tudok önmagamnak megszabni. A királlyá válás módszere a mesék szempontjából kicsit mást jelent, mert szegény legényből igenis királlyá lehet válni. Egy kőkemény hamuba sült pogácsát el lehet dobni mérgesen az árokba, mondja a mese. De azt is lehet, hogy addig próbálkozik a mesehős, ameddig kicsordul a száján egy csepp vér és azzal megtanítja, hogy a pogácsának milyen tanítása van, és akkor királlyá lehet válni, a hétpróbákat ki lehet állni. A királlyá válás pedig azt jelenti ebben a történetben, hogy nem egy kényelmes bársonyfotelben fog ülni, hanem uralni fogja tudni az életét, a sorsát. A legfontosabb, hogy ezt az utat nem csak önmagáért kell bejárja az ember, hanem pontosan azért, hogy ha a transzgenerációs fonal azt jelenti, hogy képes több generáción keresztül öröklődni valami, hogy ő is képes lesz átörökíteni azt a sorsot, amit ő kialakított.