Tanulnunk kell az életből is, fűből-fából, mindenből

| július 13, 2022 |

A szűk esztendőben talán még jobban össze kell tartanunk, hogy túlvészeljük, talpon maradjunk — vallja Koczinger Tibor, a Hans Lindner Alapítvány igazgatója, emlékeztetve arra, hogy tanulni kell nem csak a tanároktól az órán, hanem az életből is, fűből-fából, mindenből. A civil szervezet fennállásának 25 éves évfordulója kapcsán a kezdetekről és perspektívákról, sikerekről és kihívásokról beszélgettünk.

Koczinger Tibor igazgató

— Huszonöt év elég hosszú idő ahhoz, hogy ma már minden szatmári tudja, hogy létezik a Hans Lindner Alapítvány, de a kezdetekre csak kevesen emlékeznek. Hogyan is indult, mi volt a szándék, ami életre hívta a civil szervezetet?

— Még nekünk is nehéz visszaemlékezni, pedig a hivatalos kezdés tájékán már én is ott voltam, de pontosan a kezdetekkor még nem. El kell mondanom, hogy 25 év múltán sem ismernek eléggé minket az emberek, nem tudják hova tenni az alapítványt. Még a barátaink, ismerőseink is felteszik a kérdést, hogy akkor pontosan mivel is foglalkozunk. De talán ez azért is van, mert úgy tekintenek erre, mint egyfajta szolgáltatásra. Vannak áruházak körülöttünk, van kenyérüzlet, meg cipős bolt, ezeket tudják, és akkor valahova el akarnak minket is helyezni, annak függvényében, hogy az alapítvány „mit árul”. Az alapítvány társ, társul szegődött a szatmáriak mellé. Visszatérve a kezdetekre: amikor egyszer ide tévedt Lindner úr egy segélyszállítmánnyal, a Caritas szervezet volt, aki őt akkor fogadta — ekkor még nem voltam jelen, de utánanéztem — ft. Schupler Tibor vezetésével. Megismerkedve Szatmárnémetivel, a különböző nehézségeivel, gondjaival, Lindner úr meglátta a bajt és volt, amire ő azt mondta, hogy úgy érzi, ebben tud segíteni. Így szegődött társul és vállalta, hogy segít megbirkózni az adódó gondokkal.

— Mi volt akkor a legszembetűnőbb, a legnagyobb baj?

— A legnagyobb gond a felkészületlenség, az esélytelenség volt. Egy dolog az, hogy valakinek lakásra, ételre vagy ruhára van szüksége, ezek fizikai szükségek és mondjuk azt, hogy könnyen meg lehet oldani. Így is volt az elején, szükség volt szociális lakásokra, hajléktalanszállóra, létrehoztuk a Mária házat, az árvaházakból kikerülő fiatalok befogadó központját. Az elsődleges az volt, hogy a lakhatás biztosítva legyen és aztán onnan kezd majd építkezni az ember, építi a saját életét, fejleszti kapcsolatát a környezetével, családot alapít. A családszerű modell mindig jó alapnak számított: ha van hol lakni és az ember megérti azt, hogy elsősorban neki kell fejlődnie ahhoz, hogy eltartsa magát, a gyerekeit, akkor megfelelő segítséggel van kiút a nehéz helyzetekből is. Hál’ istennek ma már sok ilyen családot tudhatunk magunk körül, akik önellátókká váltak, képesek magukról gondoskodni, sőt tanultak a történetükből és a gyerekeiknek már nincs szükségük segítségre. Úgy érezzük, hogy ilyen értelemben sikeres volt a társulás azokkal, akik a szeretetszolgálatra vállalkoztak.

— Az idők folyamán mindig újabb programokkal bővült az alapítvány tevékenységi köre. Ezt mi indokolta?

— Ha az ember valóban társ, akkor ott van a közelben. És ez nagyon fontos, hogy ott legyen, megértse, felfigyeljen az éppen aktuális problémákra vagy lássa, hogy ki az, aki erőfeszítést tesz és az erőfeszítésekben is szüksége van egy mankóra, egy társra. Amikor valaki tesz erőfeszítéseket, akkor könnyű társulni hozzá, akkor nehéz, hogyha szinte helyette is meg kell tenni mindent. Van olyan helyzet is, amikor valamilyen fogyatékossággal vagy valamilyen különleges igényekkel élőknek van szükségük támogatásra, mert önmagukon nem tudnak segíteni. És ilyenkor lehet, hogy a család is kevés, kellenek intézményesített formák, kellenek olyanok, akik szakmailag képzettek, tudják, hogyan kell a családnak, a gyereknek segíteni, hogy legyen esélye egy újabb napra, egy boldogabb életre. Ilyen tekintetben szakmaiságra is szükség volt, mindig kellett tudni valami újat adni, új időkhöz mindig új szerszámokat kellett elővenni. Az autónál is így van: ha valami elromlik, alapvető, hogy mozdítható legyen, el lehessen juttatni a szerelőhöz, ott már vannak teszterek, ott már rájönnek, hogy pontosan mi a hiba.

— Mik voltak ezek az „új szerszámok”?

— Mindenképpen a képességfejlesztés. Alapvető fontosságú a számítógép-kezelői ismeret, az idegennyelv-tudás, de tudjuk nagyon jól, hogy kell a szakmaiság is. Nagyra értékeljük, hogyha a fiatalokkal, gyerekekkel tudunk foglalkozni különböző műhelyfoglalkozásokon, farmlátogatásokra, céglátogatásokra vihetjük el őket, hiszen fontosnak tartjuk, hogy a szakma tanulás felé tereljük a fiatalokat.

Az embernek valamihez kell értenie, nem lehet folyamatosan kiszolgáltatott helyzetben, nem lehet csak betanított munkás, bár valljuk be, hogy amikor a szükség úgy hozza, akkor az ember bármit elvállal, csakhogy pénzhez jusson és el tudja tartani magát és családját. De azt is látni kell, hogy aki egy szakmát tud, annak nagyobb esélye van a munkaerőpiacon. Minél több szakmában jártas valaki — ehhez még társulhatnak digitális-, idegennyelv-, kommunikációs-, sőt vállalkozási ismeretek is — az elhelyezkedési esélyei is egyre javulnak. A képességek folyamatosan fejleszthetőek és ehhez mindig tudtunk társ lenni, akár azzal, hogy képzéseket indítottunk, akár azzal, hogy pártfogoltjaink tapasztalatokat gyűjthettek az alapítvánnyal partner gazdasági egységeknél. És akkor megjegyzem, hogy bár csak egy maroknyi az alapítványi csapat, úgy tudunk ennyi helyre eljutni, hogy nagyon sok önkéntes és partner áll mellettünk. Ez nagyon fontos. Nem jutottunk volna semerre, ha nem lettek volna igazán együttműködő partnereink. S a partnereink alatt nem azokat értem, akiknek a szolgáltatását megfizetjük — az is nagy dolog, mert ma már elég nehéz jó szakembereket, szakszolgáltatást találni —, de nagyon sokan segítenek önzetlenül: nagyon sok vállalkozó, nagyon sok szakember, szociális munkás, orvos, pszichológus, újságíró, mezőgazdász, aki egy picit is odafigyelt arra, hogy mi min törjük a fejünket, és leállt velünk beszélni erről, biztosan tudott velünk együttműködni, tudtunk együtt továbblépni. Azért mondjuk, hogy mi a szatmáriakért dolgozunk, de a szatmáriakkal együtt. Ehhez természetesen megvan még mindig a Lindner családnak az alapvető támogatása, de ők is úgy érzik, hogy csak olyan autóba érdemes üzemanyagot tölteni, ami működőképes és van hozzá rutinos sofőr.

— Segítségnyújtás, ami túlmutat az érdekeken. Felnőttek ehhez a szatmári emberek?

— Erre figyelmet kell szentelni. Egyfajta műhely alakult ki itt, nálunk, egy stratégiai műhely, a holnap műhelye, ahol arra keressük a választ, hogy mit tehetnénk azért, hogy a szatmáriaknak holnap esélyük legyen, mégpedig nagyobb esélyük. Tehát nem segélyosztó szervezet vagyunk, avagy pályázatíró iroda, azokban a projektekben, amiket mi előrelátónak, fejlesztőnek tekintettünk, a Lindner családot is mindig meg tudtuk győzni. Ők legalább annyira fontosak, mint az Európai Unió, vagy valami más finanszírozó szervezet. A városhoz vagy a megyéhez pedig azért pályázunk különböző programoknak a társfinanszírozásáért, mert úgy gondoljuk, hogy helyi érdekről, közérdekről van szó, és ebben a közérdekben nemcsak pénzre van szükség, hanem az együtt gondolkodásra is. Állítom, hogy nem ideális az, ha a partnerek csak a pénzt adják, úgymond csendestársak. Az, aki a pénz mellé együtt gondolkodást, együtt tervezést is vállal, az lehet csak hatékony. Ha ehhez még egy mosoly is társul, akkor az az igazi elégtétel mindkét félnek.

A partnereink közül nem neveznék meg senkit, mert hál’ istennek olyan sokan vannak, de ezért meg is kellett dolgozni. Kell hozzá a személyes kapcsolat. Ha eljutottunk a partnerrel egy olyan szintre, hogy én már csak felveszem a telefont és elmondom, hogy újra együtt kellene dolgoznunk, akkor ezt könnyen meg tudja érteni. Fontos, hogy ne kelljen győzködnöm, távol áll tőlem. Valahol arra buzdítjuk a felelősöket és mindenkit, aki tehet ezért valamit, hogy keressék az együttműködést, a hálózatot. Egyfajta szociális hálót kell kialakítanunk. A szociális háló nem csak abban áll, hogy mindenre van egy intézményesített megoldás: óvoda, iskola, kórház. Ez jó, szükséges, de ott kell hogy legyen mindegyikünk, aki ebben a városban él, hisz embertársainkért mi is felelősek vagyunk, tehát róluk nekünk is gondoskodnunk kell. A szatmári emberek mindegyike számít, ők azok, akik ezt a hálót alkotják és nem engedik, hogy ezen a hálón áthulljon valaki. Ez az a kapcsolatháló, amiért jó vagy nem jó ebben a városban élni. Tehát, ha érzem azt, hogy én fontos vagyok mások számára, és más is azt érzi, hogy nekem ő fontos, akkor már rendben vagyunk és erre van mit építeni, van kivel együtt gondolkozni és dolgozni. Különben Lindner úréknak az idei jubileumra küldött üzenetében is ez van nagyon röviden, hogy: „Ha valakinek jól megy sora, akkor tegyen azért, hogy ebben a jóban másokkal is osztozzon”. Akkor fog nekem jól menni, hogyha a szomszédomnak is jól megy és az ismerősöknek is jól megy, és az utcán nem fogok lógó orrú embereket látni, hanem úgy érzik, hogy de jó, hogy találkozunk, de jó, hogy valakivel őszintén elbeszélgethetünk, nem felületes találkozások, beszélgetések zajlanak, hanem tudunk egymás szemébe nézni, tudunk egymáson segíteni.

— Milyen területen sikerült látványos eredményeket elérni?

— Sikernek számít az, hogy létrejött a hajléktalanszálló, a semmiből elsőként Erdélyben, vagy az, hogy a szociális lakások átépítésében tudtunk segédkezni. Ezek látványos eredmények voltak, de e mögött hatalmas eredmény az, hogy tudunk az emberekkel könnyen kommunikálni. Bárhova megyünk a városban — olyan helyekre, ahova mások nem merészkednek be — mi bátran bemegyünk és könnyen megértjük az embert, mert ott élünk már közöttük jó ideje. Nagyon fontos a jelenlét az ő életükben. És ez fordítva is igaz, hogyha valaki valamilyen gondokkal küzd, kell tudjon róla, hogy van egy olyan hely, ahova betérhet, ahol komolyan meghallgatják, és törekednek ráhangolódni a gondjára. Ilyen lett a Reménysugár program például, ami szintén idén fontos mérföldkőhöz érkezett, most már ez a program is 20 éve működik.

A program lényege nem abban áll, hogy ha valaki hirtelen krízishelyzetbe kerül, akkor egy nagy összeggel tudunk segíteni. De ha egyszer tudomásunkra jut, hogy gondokkal küzd, akkor már nincs egyedül és nem is hagyjuk magára, és vannak tapasztaltak a csapatunkban, akiknek javaslataik vannak a továbblépésre. Sőt akkor sem hagyjuk egyedül, amikor már túl van a krízisen és mégis egész életében retteg. Meg kell tanulnunk azt, hogy ha mi már túl vagyunk valamilyen gondon, akkor meg kell néznünk, hogy ki az, aki ma van nehéz helyzetben és mellé kell állnunk, tapasztalatainkat meg kell osztanunk, mert igencsak értékesek. Ha így tudunk mindig másokra figyelni — hál’ istennek mindennap kapunk egy esélyt — akkor egyszer ránk is fog valaki hasonlóan figyelni.

— Melyek azok a területek, ahol állandó odafigyelésre és folyamatos segítségnyújtásra van szükség?

— Bármennyire is furcsa, a fiatalok és a szépkorúak, egy időben, mert a kettő összefügg. Ma azt látjuk — a pandémia alatt tűnt fel különösen, mert nem volt célcsoportunk addig az idős korosztály —, hogy mennyi a magányos, a gondjaival magára maradt idős. Ott kell lennünk a közelükben, fel kell őket ismernünk, fel kell hogy figyeljünk az ő igényeikre is. Egymásra vagyunk utalva, ennyi az egész. Vihetek egy meleg ebédet, persze ha elfogadja, de vajon feltűnik-e az, hogy fűtött-e a lakás, van-e víz, vagy nincs áram, nincs fűtés, nincs aki a fát felvágja, nincs aki a gyógyszert elhozza, nincs aki valamit bevásároljon, tanácsot adjon. Itt van például az energiaválság: mi magunk is nehezen küzdünk meg vele és nem tudjuk a hogyan továbbot. És mi lesz azokkal, akik ma nehezen élnek, egyedül vannak? Úgy érzem, hogy a saját tapasztalatainkat meg kell osztanunk azokkal az egyedülálló idősekkel, akikre már nem figyelnek oda. És miért függ mindez össze a fiatalokkal? Mert általában ezek mögött az elmagányosodott idősek mögött azok a fiatalok, a gyerekeik, az unokáik vannak, akik ma ezt nem teszik meg. Elmarad a hála, elmarad a törődés azokkal szemben, akik felnevelték őket.

Ezért a ma felnövő gyerekeket, fiatalokat újra meg kell tanítanunk felelősen élni, új alapokra kell helyezni a nevelést. Kell hogy legyen szakmaiság is, kell hogy legyen jól neveltség, de meg kell tanítani a mai fiatalokat felelősen élni. Felelősek vagyunk persze elsősorban önmagunkért, de felelősek vagyunk a környezetünkért, mindenképpen öntudatra kell ébredniük és az ifjúsági programjaink ezt szolgálják újabban. Mi ezt egy mezőgazdasági és környezetgazdálkodási program keretein belül tesszük, de ez is igazából egy üzenethordozó program, amiben kimozdítjuk a fiatalokat, a gyerekeket a környezetbe és megmutatjuk, hogy ahhoz, hogy nekik ennivalójuk, vizük legyen, már ma kell döntést hozni és cselekedni. Ezt nem kapjuk állandóan és végtelenül ajándékba, ezért tenni kell valamit. Én úgy gondolom, hogy ebben az öntudatra ébredésben van a kulcsa a jövőnek. Ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink boldogabb életet éljenek, akkor meg kell tanítanunk őket arra, hogy ne várják azt, hogy őket bárki kiszolgálja, hanem minél előbb ismerjék fel, hogy Szatmár képes megadni nekik mindazt, amire vágynak, de úgy, hogy közben együttműködővé válnak.

— Mióta zajlanak a fiataloknak szóló programok és mennyire népszerűek?

— Az ifjúsági nyári programok 14 éve folynak, azok körében látszanak az eredmények, akik veszik a fáradtságot, hogy rászánjanak erre egy hetet a nyári vakációból. A vakációs programok amúgy mára már nem túl népszerűek a fiatalok körében, egyre nehezebb megszólítani őket, miképp az iskolákkal is egyre nehezebb együttműködni.

Rájuk partnerként tekintünk, mert legtöbbször az iskola által tudtuk megszólítani a fiatalokat. Számos program éppen az iskolait egészíti ki, de mégis ma az iskolák azok, akikkel nem találjuk a szót, nem találjuk az együttműködést, mert nem elég „felkapott”, nem elég „trendi” az, amit mi kínálunk. Ennek magyarázata az, hogy elsősorban a vizsgákra készítik a diákokat. Ami rendben van, de az életre is kellene hogy készítsen az iskola — a családokkal együtt, teszem hozzá, hiszen a családé a nevelési prioritás —, az iskola viszont túlzottan elment elméleti irányba. Én arra biztatnám a szülőket, hogy ne csak azért biztassák gyermekeiket különböző kézi tevékenységek elvégzésére, mert az az út visz szakiskolába, hanem azért, hogy ismerjék meg önmagukat, képességeiket, korlátaikat, illetve a szakmákat. Különben is, már a családban is foglalkozzanak a kézügyességgel, mert olyan ember kell felnőjön, aki nem egy virtuális világban él, hanem a valóságban: tudjon szerszámot fogni a kezében, tudja magát ellátni, legalább minimális szinten. Amikor például egy állásinterjún megkérdezem az egyetemet végzett fiatalt, hogy mihez ért, ő a diplomáját mutatja, én meg arról szeretnék képet kapni, hogy mit tud ő elvégezni, mihez ért. Tényleg érdekel a hobbija, mert abból sok minden leszűrődik: kiderül, hogy érdekli-e a környezete, bekapcsolódott-e különböző programokba, tett-e valamit a környezetért vagy megint csak elvárt.

Sajnálatosnak tartom, hogy egyre inkább elharapódzik a szabadidő-kultúra. Ez azt jelenti, hogy minden erőnkkel azon vagyunk, hogy minden, amit csak keresünk, az a mi szabadidőnket szolgálja: elutazzunk, ne kelljen semmit se tennünk, hanem a pénzünkért megkapjunk mindent. Az még jó, hogyha a szabadidőnkben testmozgással foglalkozunk, vagy kint vagyunk a természetben, de tegyük legalább emberekkel közösen. Ne vágyjunk az egyedüllétre. Olykor kell, én nem mondom, de az emberekkel való kapcsolatra vágyni kell és együtt kell működnünk. Mi magunk szigeteljük el magunkat ebben a társadalomban és akkor úgy érezzük, hogy velünk nem törődik a társadalom.

Visszatérve arra, hogy nehéz az együttműködés az iskolákkal: fontosnak érzem kihangsúlyozni azt is, hogy vannak kivételek, vannak remek pedagógusaink. És a remek pedagógusoknak, miképp a remek mestereknek is, megvannak a jó tanítványaik. Ezeknek a mestereknek is a feladata az, hogy a következő generációt formálják. Tudni kell, hogy az ilyen pedagógusok mögött nem csak a szakmaiság, az adott tantárgynak az ismerete áll, hanem ők általában jó nevelők is. Ebben a nevelő feladatban tudunk mi igazán a segítségükre lenni, nem helyettük, hanem velük együtt. Fontos ugyanis, hogy az iskolában is legyen közös tevékenység, és a gyerekek rájönnek, hogy akkor is rendelkeznek értékes képességekkel, ha a tanulásban történetesen nem igazán tudnak bizonyítani. Ezek a dolgok is elő kell hogy kerüljenek a mélyből. Merthogy mindenki értékes, a Jóisten nem teremt selejtet, mondta Böjte atya. Mindenkiben fel kell fedezni azt, amiben tehetséges, és ez összetartó erő. Az, hogy különbözőek vagyunk, nem széteséshez kell hogy vezessen, hanem egységhez. Most nemrég volt egy ilyen evangéliumi rész, hogy Jézus egy adott pillanatban 72 tanítványt választott és feladatokat bízott rájuk. Azért volt ilyen nagyon sok, mert sok apró dologban kellett segíteni. Ennek kapcsán megkérdeztem a kolléganőmet, aki vezeti a nyilvántartást, hogy a 25 év alatt hányan dolgoztak nálunk, itt az alapítványnál: kiderült, hogy 72-en.

Vannak, akik bizonyos különleges képességekkel tudnak hozzájárulni, hogy a társadalom előrelépjen. Mindenkire szükség van, de össze kell fogni.

Visszatérve az autós hasonlathoz: nem mi vagyunk a motorja Szatmárnémetinek: a gazdaság az, ami húzza előre, utána rakódik rá sok minden más: mi lehetünk ebben egy turbómeghajtás, ami rásegít, hogy hatékonyabban, gyorsabban tudjuk elérni azokat a képességeket, amiket szeretnénk. Szeretnénk mi is egy modern, fejlett városban élni, ahol adottságok vannak, épületek vannak, infrastruktúra, jó gazdaság, de fontos, hogy az emberek is jók, együttműködőek legyenek. Egy ilyen együttműködő társadalomban lenne jó élni holnap, ezért dolgozunk, ezt próbáljuk mi elérni.

— Összegezve az elmúlt időszak megvalósításait, mi volt a legkedvesebb, a legemlékezetesebb program vagy tevékenység?

— Ez nem tevékenység volt, hanem az, hogy sikerült olyan kapcsolatot kialakítani a Lindner családdal, hogy tudunk konstruktívan, célratörően beszélni. Ez nagyon fontos, hiszen olyan távolból nem tudnak hatékonyan beavatkozni, segíteni, még pénzzel sem. Ők nem egy bank, hogy kölcsönadnak és valami ebből megvalósul. Ők együttműködőek, tehát ők a pénzükhöz a tapasztalatukat is adták, az ő hálózatukat is igénybe tudjuk venni akkor, amikor nekünk szükségünk van rá és például egy szatmárnémeti osztállyal szeretnénk megismertetni a németországi munkastílust. Akkor elmondhatják majd a gyerekek, hogy jaj de jó helyen élünk, mert elképesztő, hogy mi van ma a nyugati világban. Tehát ha erre a tapasztalatra van szükség, a Lindner család vevő erre. Ott is generációváltás zajlik, most már a lányaik kerültek előtérbe, Stephanie Lindner az, akivel ma együtt dolgozunk. Ő is itt lesz most a hétvégén. Az első Lindner unoka pedig betöltötte már a 18. életévét és mezőgazdaságban gondolkozik. Nagyon szereti az állatokat, velük törődik, és ez mindenképp biztató. Azért is kell sokoldalú kapcsolat különben, mert a németországi alapítvány is vesz át tőlünk tapasztalatokat. A társaink arról számolnak be, hogy gyakran kell ahhoz nyúlni, hogy itt például mik a tapasztalataink, ők is átvesznek gondolatokat tőlünk, ez oda-vissza működik. Most itt van például Ukrajna helyzete. Az ukrán helyzetben is minket kérdeztek meg, és kértek ötleteket, hogy hogyan tudnánk közösen segíteni az ukrán népnek. És van megoldás. Ebben is a kapcsolat, mégpedig a megbízható kapcsolatok a fontosak. Mi nem az újságból értesülünk és nem a közösségi médiából vesszük a híreket, hanem megvannak a kapcsolataink már korábbról. Ott is már 27 éves kapcsolat fűz egyik-másik ukrajnai intézményhez, iskolához, főiskolához és egyesülethez. Vannak megbízható emberek ott is, és ők is vártak valami külső együttműködésre, amikor nem tudtak csak a saját maguk erejéből feltápászkodni. Tudunk együtt segíteni a még nagyobb bajban lévőknek. És gondolom ez is általában érvényes, hogy nem lehetsz annyira rossz helyzetben, hogy ne tudnál valaki még rosszabb helyzetben lévőt segíteni.

— Mi volt a legnagyobb kihívás, amivel meg kellett birkózni az évek folyamán?

— Ezt nem csak én mondom, a munkatársaim is így tartják, hogy a családjainkat is meg kell tudni győzni arról, hogy ez nem hiábavaló, nem egy sziszifuszi munka, nem egy értelmetlen küszködés. Kapaszkodni kell a saját családjainkba, éppen ezért ennek a munkának oda-vissza működnie kell: támaszkodunk a családra, de a család is támaszkodhat ránk, mert ugyanazt tesszük az alapítványban is, amit magánéletünkben tennénk. Azt tapasztaljuk, hogy a családjainkban, a mi gyerekeinkkel is ugyanúgy nehéz meggyőző munkát végezni, de nem szóval tesszük, hanem tarkóval, így látják, hogy valóban azt is tesszük, amiről beszélünk.

— Mik a perspektívák, milyen feladat vár az alapítvány csapatára a következő 25 évben? A jelenlegi társadalmi és gazdasági helyzet mennyire írja át az eredeti terveket?

— Nagyon bízunk benne, hogy ez nem egy végállomás, ez csak egy állomás, ahova elértünk. Van elágazási pont, újabb utakra mehetünk. A helyzet változatlan, még mindig nagy a gond a világban, igaz ugyan, hogy más a minőségi megítélése ezeknek a gondoknak, ezt is fel kell ismerni. De talán a saját lelkünkben csapódik le a legjobban, hogy ha elég közel vagyunk az emberekhez, és őszinte kapcsolatokat tudunk velük építeni, elég minőségi időt tudunk rájuk szánni, akkor fel fogjuk ismerni, hogy mi az, ami hatékony segítséget jelent. Az a jó, ami mindkettőnknek jó, sőt, lehetőleg mindenkinek jó, nem csak valakinek. A közjó kell hogy létezzen. Ez csak egy princípium, egy elv ahhoz, hogy hogyan látom a jövőt akár én, akár az utódom, aki itt fog ennél az alapítványnál dolgozni, és reméljük, hogy még fog létezni 25 év múlva is. Aztán, hogy éppen milyen formában fog ez megvalósulni, az idővel kiderül majd. Én számos gondot vélek felfedezni újra. A bizalmatlanságot kell legyőzni, az egoizmust, hogy csak én vagyok magamnak fontos, hogy csak az fontos, hogy az én családomnak legyen jó. Ezek örök szélmalomharcok, úgy gondolom, hogy nem csak nekünk, másoknak is.

Fel kell készülni az adódó helyzetekre, és nem lehetünk csak haszonélvezői ennek a világnak. Elhasználjuk, kiégetjük saját magunk körül a kapcsolatainkat és a környezetünket is. Meg kell tanulnunk magunkra figyelni és a sugallatokra is. Most aztán kapunk elég figyelmeztetést. Ezt nem komolyan venni súlyos hiba. Látjuk, hogy perzsel a nap, most már azokat is perzseli, akik elég perspektivikusan gondolkoztak és azt mondják, hogy nem voltunk elég felkészültek erre a pillanatra. Legyen ez egy figyelmeztetés, kapunk időt. Mindig vannak bő esztendők és vannak szűk esztendők. Hogyha szűk az esztendő, akkor is össze kell tartanunk, talán még jobban, és egymást segítenünk abban, hogy túlvészeljük, talpon maradjunk, esélyünk legyen. Ezért ma kell készülnünk erre a holnapra. Tanulnunk kell, a tanulásnak remélem, hogy újra lesz renoméja, érdemes lesz tanulni, de tanulni kell nem csak a tanároktól az órán, hanem az életből is, fűből-fából, mindenből. Még a rossz eseményekből is tanulni kell, hogy elkerüljük. Ne lépjünk még egyszer bele abba, amibe mások beleléptek. Persze úgyis bele fogunk lépni, de akkor pedig legyünk felkészültebbek…

— Hét végén zajlanak az évforduló kapcsán szervezett események. Kiknek szólnak ezek a programok?

— Nem tartottunk 25 év alatt egyszer sem jubiláló ünnepet, de az év elején éppen a Lindner család volt az, aki jelezte, hogy ők idén szándékoznak egy hálaadó szentmisét szervezni. Ez lesz az a bizonyos vasárnapi (július 17.) hálaadó szentmise. Úgy gondolom, hogy Isten- és emberszeretetünknek a legfőbb bizonyítéka, hogy van egy próbálkozás itt, Szatmárnémetiben a gyakorolt szeretetszolgálatra. Próbáljuk, és ezt fontos hozzátenni, mert nem tudjuk mi sem a tutit. De azt, hogy a Jóisten jegyzi majd ezeket a neveket, akik ebben mind részt vettek, abban nagyon tudunk bízni. Istenbe kapaszkodva és az emberekért dolgozva, ezért érdemes hálaadó szentmisét tartani most és talán újabb 25 év múlva megint.

Nagy szeretettel várjuk mindazokat, akik szeretnének találkozni velünk, illetve a Lindner család képviselőivel, akik itt lesznek velünk vasárnap a szatmárnémeti székesegyházban tartandó, 9 órától kezdődő szentmisén. Az azt megelőző napokban pedig tematikus találkozóink lesznek projektjeink kapcsán korábbi és mai pártfogoltakkal, munkatársakkal, az önkormányzati vezetőkkel, illetve azokkal a vállalkozókkal, akik velünk indultak egyszer a vállalkozás útján és mára már munkaadókká váltak. Lindner úrnak talán a legjobb visszajelzés, ha, amit korábban mondtam, nem lógó orrú emberekkel, hanem boldog, hálás emberekkel találkozik Szatmárnémetiben, akik visszatérnek, hogyha a vakságukból látókká váltak. Ha ez így van, akkor jó lesz. Mi ezért imádkozunk és dolgozunk a továbbiakban is. Úgy tartjuk, hogy nem az ünnepért önmagában, de meg kell állni, meg kell ünnepelni azt, hogy megélhettük ezt a napot. Köszönjük mindenkinek az együttműködését, folytatás következik.