A ballagás egyszerre ünnep és fordulópont: a visszatekintés, a hálaadás és az elengedés különleges pillanata. Szülőként ilyenkor megelevenednek az első iskolai nap emlékei, az együtt megélt örömök, kihívások és azok a meghatározó élmények, amelyek végigkísérték a gyermek útját az iskolás éveken át. Milyen remények és útravaló gondolatok fogalmazódnak meg egy édesanyában, aki egyben pedagógusként és iskolaigazgatóként is végigkísérhette ezt az utat? – ezekről a kérdésekről beszélgettünk a ballagás megható pillanataiban Kocsis Bence Leventének, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum végzős diákjának édesanyjával, Kocsis Aliz Kinga német-hittan szakos tanárnővel.

Milyen érzés a gyermeke ballagására készülni?

Elsősorban a hála érzése az, ami véleményem szerint minden szülő és ballagó diák szívében leginkább hangot kap ma. Összetett és mély érzelmi pillanat, de maga az ünnep, a ballagás, mint az „átmeneti rítusoknak” egyike, mindannyiunknak segít megkönnyíteni ezt az életfordulót, az élet egyik szakaszából a következőbe való átmenet idejét. Az ünnepélyes hangulat ugyanakkor lehetőséget ad az elmúlt évek kihívásainak és sikereinek átértékelésére is egyben.

Emlékszik még az első iskolai napjára? Mi jut most eszébe róla?

Az első iskolai nap emléke mindig tisztán él a szülői emlékezetben, hiszen ez a gyermek önállósodásának legelső mérföldköve. Számunkra különösen is emlékezetes marad az a nap, 2013 szeptemberében, a fiam első iskolai napján nyithattam meg ugyanis először iskolaigazgatóként (szerk. megj.: a Kalazanci Szent József Római Katolikus Líceumban) a tanévet, vehettünk részt ilyen formában együtt a Veni Sancte szentmisén. Az iskolakezdéssel kapcsolatos izgalmak tehát fokozottabban maradtak meg és visszatekintve látszik csak igazán a különbség az akkori megilletődött kisdiák és a ma magabiztosan elballagó fiatal személyében.

Mi az, amire a legbüszkébb vele kapcsolatban?

A leginkább talán arra az egész útra, amit eddig bejárt, arra, ahogy egyénisége formálódott, ahogy most megéli a kapcsolatait, ahogy igazán igényessé vált magával szemben és arra az érettségre, amivel a dolgokat szemléli és látja, amire sokszor én is rácsodálkozom.

Mikor érezte először azt, hogy „már felnőtt” a gyereke?

Mindig is határozott, önálló véleménnyel rendelkezett, kritikus szemmel figyelte a körülötte lévő világot, de saját magát is. Az érettség párhuzamosan alakul ki az önállósodással, ilyenkor jelentkeznek a „felnőttség” első jelei, mikor tudatosan felelősséget vállal tetteiért és társaiért, látja a következményeket, képes tanulni a hibáiból, amikor mérlegel és először hoz meg önállóan, segítségünk nélkül akár egy komoly, jövőjét érintő döntést. Az a határozottság, amellyel a problémákat kezdte kezelni, egyértelműen jelezte a felnőtté válás kezdetét.

Mi volt a legszebb közös iskolás emlékük?

Kilenc éven keresztül együtt, vele és nővérével indultunk reggel az iskolába és legtöbbször együtt is tértünk haza, így az iskola, mint biztonságos közeg valahogy második otthonná vált az évek alatt. Nagyon sok közös emlék fűződik ezekhez az évekhez, melyek nem annyira a közös tanuláshoz vagy készüléshez köthetőek, hanem inkább a közös kirándulások, a nyári cserkésztáborok, a közös ötletelések, melyek valóban meghatározóak voltak.

Mit kíván a gyermekének a következő évekre?

A legjobb amit kívánhatok, hogy maradjon hű önmagához és azokhoz az erkölcsi és emberi értékekhez, melyekkel eddigi életútján gazdagodott. Találja meg azt a hivatást, azt az utat, melyet a Jóisten készít számára, amelyen járva valóban kiteljesedhet és hogy mindig vegyék körül igaz barátok, olyan szerető emberek, akik igaz szívvel támogatják, akik biztonságot jelentenek és akikhez bizalommal fordulhat a nehézségek idején.

Ki izgul jobban ma: a diák vagy a szülő?

Biztos, hogy mindenki, de mindenki másként. A diákokban ilyenkor a közelgő vizsgák izgalma mellett az elváláshoz, a búcsúhoz kötődő vegyes érzések kerülnek előtérbe. Mindenki a négy év alatt magában felépített iskolától, az itt szövődött kapcsolatoktól készül búcsúzni. A szülői, jó értelemben vett és nem túlzott izgalom, aggódás pedig inkább egyfajta védelmező, hosszú távú felelősségérzetből fakad. Valami azonban mégis összeköt bennünket: az átmenet pillanatai mindig érzékennyé tesznek minket Isten világára is, hiszen egyszerre érezzük a hálát, egyszerre érezzük át a változást, a dolgok mulandóságát, az idő visszafordíthatatlanságát és egyben törékenységünket is.

Mi volt a legviccesebb iskolás történet?

Az évek során számos olyan helyzet adódott, amelyeket ma már derűvel idézünk fel a családban. Egyik ilyen kedves történet, mikor már előkészítő osztály első heteiben kísérte be őt Tünde tanító néni az igazgatói irodába: szünetben kimászott a földszinti osztályterem udvarra néző ablakából. Mikor szigorúan kérdőre vontuk, hogy mit jelentsen ez a viselkedés, vállat vonva válaszolt: „Anya, üldöztek!” és kifejtette, hogy szerinte már Apát ne vonja be tanító néni az ügybe, hiszen már hármasban megbeszéltük. Vagy az otthon felejtett olvasónapló, amelyet amúgy is utolsó percben készítettünk el előző este, de reggel persze nem került be a táskába és amit alig mert szóvá tenni búcsúzáskor az iskola folyosóján… Ezek az egyszerű, kis történetek tették igazán színessé és emlékezetessé a diákéveket.

Mi az, amit biztosan nem fog hiányolni az iskolai évekből?

Lehet, hogy pedagógusi mivoltomból adódik, hogy minden iskolához kapcsolódó dolgot természetesebben értelmezek, de nem tudok olyat kiemelni, amit teherként éltem volna meg, így mindennel együtt volt szép és kerek.

Volt olyan pillanat, amikor azt mondta: „ezt nem hiszem el, hogy már ekkora”?

Mindenképp. Amellett, hogy a fizikai fejlődésére is mindig rácsodálkoztunk, jó volt megtapasztalni mikor már szellemi értelemben is egyenrangú, érett beszédpartnerré vált, amikor már nem gyermekes daccal, hanem komoly, racionális érvekkel képviselte az álláspontját a különböző kérdésekben.

Milyennek látja a gyermekét?

Most a fiamra nézve egy céltudatos, képességeit reálisan látó, kellő empátiával rendelkező és az életre nyitott fiatal felnőttet látok. Hiszem, hogy a megismert értékek mentén haladva alakítja majd életét, hoz majd felelős döntéseket, köteleződik el a jó mellett.

Mi jut eszébe erről a napról: büszkeség vagy meghatottság? Milyen útravalót szeretne adni neki?

A mai nap segít a lezárásban, a vissza- és az előretekintésben, ugyanakkor összetett, mély érzelmi töltettel bír.
Útravalóként a Példabeszédek könyvéből idéznék:
„Tartsd meg fiam atyád parancsait, és el ne hagy tanitását.
Kösd őket szivedre mindenkor, fűzd őket nyakad köré.
Hadd járjanak veled jöttödben-mentedben, őrködjenek fölötted,
amikor alszol, és velük társalogj amikor felébredsz.
Mert a parancs fáklya, a tanitas világosság!”

Mit remél, milyen ember lesz a jövőben?

Bízom benne, hogy megőrzi belső tartását, és olyan kiegyensúlyozott életet fog élni, ahol fontosak a kapcsolatok és a keresztény értékek. A lényeg, hogy minden hasonló életszakaszváltáskor elégedettséggel tudjon visszatekinteni saját fejlődésére, az útra, amit bejárt és az életre, amit felépített.

Mi az a tanács, amit most adna neki?

Keresse mindig Isten akaratát az életében, legyen hálás a sok jóért, ami éri, de fogadja el hittel azokat a nehezebb időket is, amelyeket meg kell majd élnie, tudva, hogy az „Istent szeretőknek minden javukra válik.” (Róm 8,28)

Mit jelent önnek az, hogy most lezárul egy korszak?

Egy lezáruló korszak egyben mindig valami új kezdetét is jelenti. A visszatekintés mellett izgalommal teli várakozással tekintek a következő évek elé.

Melyik pillanatot őrizné meg az iskolás évekből?

A hétvégi hazatérések pillanatait, a gondoskodás lehetőségét, a megérdemelt itthoni pihenést, a közös utakat, az út közbeni beszélgetéseket és még sorolhatnám. Pillanatok, melyekben valóban minőségileg lehettünk együtt.