A szatmárnémeti Református Leánynevelő Intézet életében 1940. szeptember 5-től új korszak kezdődött. Amint a szatmárnémeti Városi Színház és a többi középület esetén, úgy a Református Leánynevelő Intézet esetén is első lépésként az elmúlt negyedszázadban történt romlás megállítása és a régi állapotok helyreállítása sürgősségi feladat volt.

A magyar kormány támogatásával a Református Leánynevelő Intézetet és annak tornacsarnokát is felújították, kifestették, zuhanyozóval látták el. A megszépült elegáns tornacsarnok 1941-től a március 15-i ünnepeknek, műkedvelő színielőadásoknak, irodalmi esteknek, hangversenyeknek adott otthont, mint „azelőtt”.

A megújulást azonban hirtelen halál követte. A felújítás után jó három évvel, 1944. szeptember 16-án és 19-én bombatalálat érte a Láncos-templomot, a Református Leánynevelő Intézetet, az iskola tornacsarnokát és az esperesi hivatalt. Ezek az épületek használhatatlanná váltak, a tornacsarnok szinte eltűnt a föld színéről.

A Láncos-templom a szeptember 16-ai légitámadás legnagyobb áldozatai közé sorolható. A templom déli oldalát érte találat. Egyes feljegyzések szerint a bomba 4 méter hosszú és 2 méter széles részt szakított ki a falból, melynek a törmeléke a központi hajóba zuhant. Az úrasztala tönkrement, a szószékkel és a templomhajó középső részével együtt. A tetőzet teljesen megsemmisült, egy cserép épen nem maradt. A mennyezeti rész leereszkedett, máshol beszakadt. Csak a falak álltak. A torony tetőszerkezete is súlyosan károsodott.

Másnap, 17-én következett a második légitámadás. A Református Leánynevelő Intézet épületét ekkor érte a legnagyobb pusztítás. De nem csak azt. A hatalmas légnyomás következtében a Láncos-templom tovább rongálódott. A tornyot borító bádogfedelet a légnyomás felgöngyölítette és tovább bontotta a templomot és a tornyot.

Az esős őszi napok és a téli nagy havazások előtti hetekben megpecsételtnek tűnt a torony, a templom, az iskola és a tornacsarnok sorsa. Sokan elsiratták a Láncos-templomot és a tornyát. Nem lesz abból már soha semmi, mondogatták.

De volt egy ember, egy nagy ember, aki lelkésztársaival ellentétben nem menekült el a bombázás idején sem külföldre, sem vidékre. Itthon maradt, vigyázta a templom, az iskola, a parókia értékeit. És vállalta a nehézségekből a legnehezebbet. Nem hitt azoknak, akik elsiratták a templomot és a jövőt. Őt, aki hitt és cselekedte is, amit hitt, Kiss Bertalannak hívták.

A bombázás által tönkretett Láncos-templomot dr. Kiss Bertalan esperes vezetésével, hatalmas áldozatok árán a hívek önzetlen segítségével sikerült megmenteni. Bár a Kálvin tér bombázása nem követelt emberi életeket, a kármentés megszülte a maga hősét, dr. Kiss Bertalan lelkész személyében. Ne essünk túlzásba, Kiss Bertalan nem magányos bozótharcos volt. Személyiségének nagysága többek között abban rejlett, hogy megnyerte az ügy érdekében a kétkedőket is.

Az esős őszi idő és a tél beállta előtt gyorsan és határozottan kellett cselekedni. Meg kell menteni a templomot! – ez volt a jelszó. Az idő szorításában, az építőanyagok hiányában (téglagyárak és fafeldolgozó üzemek mind felrobbantva) elvégzett kármentő munka minősége nem volt kifogástalan.

Hónapok múltán a „menekülésből” hazatért egyházi tisztviselők, hogy a maguk gyávaságát mentsék, folyton kritizálták a templommentőket. A gyülekezet és a presbitérium azonban tanúja volt annak a hősies munkának és helytállásnak, amelyet esperesük vezetésével a hívek sokasága végzett. A hívektől kapott hálás vagy dicsérő szavakat Kiss Bertalan lelkész elhárította. „Fontos, hogy ezeket a nehéz időket átvészeltük, nagyon sok anyagi értéket megmentettünk, és biztosítottuk a lehetőségét a további lelki és fizikai munkának. Egyedül Istené legyen a dicsőség!” – válaszolta.

A munkálatok hangulatát idézi meg egyik beszédében: „A templom mennyezetét átívelő egy szál deszkán haladtam a munkások felé. Megszédültem és csak pillanatok kérdése volt, hogy a közel 15méter magasból a romok közé zuhanok. Az egyik munkás így kiáltott felém: Sohase le, mindig csak fel szabad nézni! Sokszor gondoltam erre később az újabb nehézségek között, hogy sohase az emberek jó vagy rosszhiszeműségét, a tátongó mélységet lássa meg az ember, hanem mindig fel tekintsen, az Istenre, aki mindig megadja a segítséget és a megoldást.”

A templomot 1945–1946-ban Fodor Gábor presbiter, építészmérnök szakszerű irányításával az átmeneti állapotból véglegesen helyreállították. Súlyos sérüléseket szenvedett a Rieger Ottó budapesti orgonaépítő cégénél 1907-ben készült orgona. A bombázás okozta sérüléseket 1948-ban Szeidl Ferenc marosvásárhelyi orgonakészítő javította ki[1]. Tehát a bombázás okozta sebek begyógyítása négy évet, rengeteg önkéntes munkát és sok-sok pénzt emésztett fel.

Benn a templomban márványtábla emlékeztet 1944 szeptemberének drámai eseményeire, rajta mintegy hitelesítő pecsétként odaerősített bombaszilánk látható.

„Szilánkját őrzi ez az emléktábla annak a bombának, amely 1944. szept. 16-án este 10 órakor ezen a helyen hullott drága Sionunk falára, romhalmazzá változtatva templomunkat s mélységes gyászba borítva gyülekezetünket. Legyen áldott az Úr, aki megengedte, hogy romjaiból újraépíthettük az Ő szent hajlékát. 1957. december 1-én helyeztette a presbitérium.”

Ma, nyolcvan évvel az 1944. szeptember 19-én sokak által elsiratott Láncos-templom teljes pompájában áll. A háború, a halottak, a romok, a deportálások, és az azt követő újabb deportálások, a bosszúk évei okozta emberi és anyagi veszteségek soha be nem hegedő sebeket ejtettek a város lakóinak lelkén, így a Láncos-templom híveinek emlékezetében is.

A kármentőkre, a felújítókra ma olyan tisztelettel kell gondolnunk, mint amilyen tisztelettel hősökre illik gondolni, mert valóban hősök voltak, akiknek ma is meg kell köszönjük, hogy a Láncos-templom áll. Fogadjuk végre el a saját példáinkból, hogy a hit, a tudás és az összefogás ereje hatalmasabb, mint a bombák és a rémuralom ereje.

[1]                    Enyedi István: Szatmár megye műemlék orgonái, Szatmárnémeti 2004, kiadta a Szatmár Megyei Múzeum