A svábok története valamiért mindig is megmagyarázhatatlanul felkeltette az érdeklődésemet. Legyen szó a deportálásukról, a hagyományaikról, a gasztronómiájukról vagy éppen az öltözési szokásaikról, bennük mindig volt számomra valami nehezen megfogható, mégis nagyon ismerős. A sváb világ mellett azonban talán még ennél is jobban érdekelnek Krasznabéltek „rejtett” kincsei. Azok az apró részletek, amelyek nem szerepelnek újságcikkekben vagy tanulmányokban, mégis egy egész közösség múltját hordozzák magukban.

Alapszakos hallgatóként kaptunk egyszer egy igazán különleges feladatot: nyelvi naplót kellett írni. Időrendi sorrendben, magyarázatokkal gyűjteni azokat a szavakat, amelyeket addig nem ismertünk, nem tudtunk értelmezni, vagy nem tudtunk semmihez sem kötni. Az én naplómból hamar egy sajátos lista lett: tájszavak, régi kifejezések, félig ismert, félig elfeledett szavak gyűjteménye. Fél évvel később ez a kis lista újra előkerült, de ezúttal már tudatosabban: kifejezetten a Krasznabélteken és a környező településeken használt szavak kerültek a fókuszba. Fontos azonban leszögezni: ez az írás nem szótár. Nem betűrendbe szedett definíciók gyűjteménye, hanem inkább egy mentési kísérlet, leginkább az elfeledés ellen. Olyan szavaké, amelyek számomra érdekesek, ismeretlenek, mégis törékenyek, és amelyek talán már csak néhány ember emlékezetében élnek.

Tél volt. Fagyos január, hófedte utcák. A várostól délre, nagyjából harminchárom kilométerre fekszik az a közepes létszámú kis közösség, amelyet hívtak már Bélteknek, Beltiugnak, sőt Tökbélnek is. A falu lakói hol németül, hol magyarul, hol románul szólalnak meg, mintha a nyelvváltás is a mindennapok természetes része lenne. Szeretik a bort, a fesztiválokat, és olyan legendákat őriznek, amelyek még különlegesebbé teszik a helyet. Szőlőtőkéket nevelgetnek, édes bort palackoznak, málét szednek, és ha a termés veszélybe kerül, a harag és az édes nedű hatására akár a kápolnából is eltűnhet a szobor, amelynek meg kellett volna védenie a termést a fagytól és a rossz időtől. Szent Orbán végül volt, hogy egy bozótosban végezte. Igaz, aratáskor rátaláltak, azóta pedig egy kulcslyuknyi résen át újra mindenki láthatja, aki a dombon lévő kápolna irányába téved. Most azonban nem a település történetéről, múltjáról szeretnék mesélni. Ezúttal valami számomra is ismeretlen, de érdekes kutatás kerül a középpontba. A legtöbb ilyen kutatásomhoz hasonlóan ezúttal is a nagymamám volt a legnagyobb segítségem. A kedves olvasó úgy képzelje el őt, mint aki egyszerre él a jelenben és a múltban. Amikor felvetettem neki, hogy olyan szavakat gyűjtök, amelyeket csak itt, a környéken használnak, először csak elmosolyodott. Aztán jött az a jól ismert mozdulat: merengően maga elé nézett, pár másodpercig csend lett körülöttünk, és én már tudtam, hogy nem elkalandozott, hanem épp ellenkezőleg. Ezek után a kis szünetek után érkeznek mindig a legfontosabb történetek, amelyekből az ehhez hasonló írások is születnek.

Ebben a világban a szavak is máshogy élnek. Ott van például a gibli lyuk, amely nemcsak egy egyszerű nyílás, hanem a padlásról nyíló szem alakú lyukak, melyek segítségével a takarmány könnyebben tud szellőzni. A járás nem pusztán amolyan mozgást jelent a lakók számára, hanem szőlőterületet, melyek felosztott részeit nevezték járásnak, ezeket pedig árkok választottak el egymástól. A vecsernye a közösség számára is fontos esti misét jelenti. A saréta (fából készült kétkerekű jármű) és a meringye (uzsonna, csomagolt útravaló, a román ‘merinde’) hangzásukban is hordozzák azt a kort, amikor még természetes volt, hogy a tárgyaknak saját nevük van.

A gyerekvilág sem marad ki: a bisili azokból a szétszóródott kalász maradványaiból állt össze, amelyeket az aratás végén fel kellett szedni és kötegbe rendezni. Nagymamám mesélte, hogy iskolás korában feladat volt a learatott búza után a földre hullott maradványokat összegyűjteni, maroknyi csomókba fogni, majd átkötve leadni az iskolában. Ezekből lettek a bisilik: virágcsokor-szerű kötegek, amelyek egyszerre jelentettek munkát, rendet és a gyerekkor természetes részét.

Az öltözködés szavai is sokak számára ismeretlenek, mégis jelentésteliek: az ujjas (kabát), a lájbli (férfiak általviselt mellény), a zsuppon (alsószoknya), a strimfli (harisnya) vagy a puzlik (nők által viselt mellény) nemcsak ruhadarabokat jelölnek, hanem egész életeket, ünnepeket és hétköznapokat.

A ház belsejében ott a hokedli (támla nélküli szék) és a sámli (kisebb, fából készült szék), a sezlon (heverő), a kamrában a stelázsi (polc), rajta sorakoznak a befőttek. A konyhában a finzsda (csésze), mellette a stamperli (pálinkáspohár), amelyből a csiger (vizezett bor), ez a gyenge bor is jobban csúszik. A bróza (szódabikarbóna) ott lapul a polcon, a bézili zupa pedig nemcsak étel, hanem emlék: csipetkés, tejes leves, rántással, amolyan reggeli, mint a mostani zabpehely.

A tárgyak világa is beszél: a lajtorja errefelé nem létra, hanem lajtorja, a bankli nem asztal, hanem a suszter (cipész) szerszámainak lelőhelye, a verkli pedig nemcsak óra, hanem az idő múlásának hangja. A sicherheitstű mint biztostű, összefog, biztosít, ahogy ezek a szavak is összetartják a múltat a jelennel.

Ezek a szavak nem kérnek helyet maguknak. Csendben vannak jelen, mint a nagymamám gondolkodás közbeni szünetei. De ha figyelünk rájuk, egy egész világ rajzolódik ki mögöttük: Krasznabélteké, a sváboké, a magyaroké, a románoké. Egy közösségé, amelynek a nyelve legalább annyira sokszínű, mint a története. És talán épp ezért érdemes most leírni őket. Mielőtt végleg csak a csend és az ismeretlenség marad utánuk.

Lipták Vivien-Gabriella
Partiumi Keresztény Egyetem, Többnyelvűség és multikulturalitás, I. év