Egy éve hunyt el Paulovics László

Paulovics László művészetének egyik izgalmas szelete a különböző technikákkal készült arcképek. Ebben a képzeletbeli gyűjteményben kortárs írókat, költőket, gondolkodókat hív szemünk elé, hogy eszünkbe juttassa: társuk lehetünk a velük való együttérzésben, a velük való együtt gondolkodásban a műveik által. Márai Sándor, Kós Károly, Páskándi Géza és a többiek mellett messze világítanak a Bartók Béláról készült Paulovics-munkák. Igen, többes számban, mert Bartók világa éveken át foglalkoztatta és kísérte az igényes zenehallgató Paulovics Lászlót. Képein a megzavarodott világból az előtérbe emelt Bartók-fej áttetsző és messzire világító. Ami mögötte történik, a mese, lényegében mindegyik Bartók-képén ugyanaz: a Cantata profana ballada képi és mondattöredékekkel való megidézése.

Első személyes élményem a Paulovics–Bartók párosról az a díszletterv, amit számomra készített 1981-ben a nagyszentmiklósi zeneszerző születésének 100. évfordulója alkalmával. Bartók évforduló volt, én pedig zongoraművész barátommal egy Bartók emlékműsorra készültem. Paulovics Lászlót kértük meg egy stúdióbeli előadás díszletének, plakátjának, műsorfüzetének elkészítésére. A tervek elkészültek, de csak rajzpapíron maradtak. A hatalmas bartóki műből a Cantata profana (világi kantáta) ihlette meg a festőművészt. Nem csoda, mert ahogy ezreket és ezreket, már akkor őt is foglalkoztathatta a menekülés gondolata. Mert mi másról szólhat az ősi ballada, mint az elkerülhetetlen továbblépést kísérő fájdalomról.

A Bartókról készült díszlet-képével átélhette a szabadsághiány sorvasztó kínjait, hiszen a Cantata profana menekülés abból a világból, ami – a mi esetünkben – a Ceaușescu-rendszer fojtogató ideológiája, a nacionál-kommunizmussal körülvett börtön, ami azt jelenti, hogy mi, romániai magyarok pluszban szenvedtek a többséggel szemben; a nemzetiségünk, az anyanyelvünk és vallási hovatartozásunk miatt. Veszélyben volt a kultúránk, veszélyben volt annak az anyanyelvnek a használata, amely egy sor emberünket emelt fel a Nobel-díj magasságába.

1981-ben hiába lestük, kerestük a reményt adó vigaszt. Nem jött. Ebben a lelki szögesdrótkerítéssel elzárt világban létszükséglet volt számunkra reményről, vigaszról, hitről beszélni.

A balladában szereplő ifjú vadászok „karcsú szarvasokká váltak erdő sűrűjében”. Nem tértek vissza az apai házba! Aztán az apa elindult fiai megkeresésére. Egy hűs forráshoz érve a szarvassá lett fiúkat, köztük a legnagyobb fiát sem ismerte fel – elővette puskáját és célba vette fiát. A szarvassá vált fiú megszólalt: „Kedves édesapánk/Ránk te sose célozz”. Mint az elcsángált bibliai tékozló fiút az apja, olyan szeretettel hívja vissza az otthoni terített asztalhoz szarvassá lett fiait a balladában szereplő apa. De azok a fiúk már nem térhetnek vissza a szülői házba, mert „A mi szarvunk ajtón be nem férhet, csak befér az völgyekbe”. Ahogy az Amerikába önkéntes száműzetésbe menekült Bartók tapasztalta, „milyen széles az óceán, annak, aki haza gondol”[1] úgy Laci barátunk is sejthette: ha elmegy gyötörni fogja a hazagondolás reméltető-reményvesztő kínja.1985-ben egy németországi kiállítás ürügyén mégis elhagyta a szülőföldjét. Megtapasztalta, hogy már a hazagondolás is átúszhatatlanul „széles óceán”. A rendszerváltoztatást megvárva elhagyta Németországot, és közelebb „úszott” a szülőföldhöz: Szentendrén kötött ki. Az az ember, aki 1985-ben elhagyta az országot, akinek az élete egyfajta szabadsággal nőtt össze az akkori Németországban, másabb lett, már nem tudott visszatelepedni szülővárosába (akárcsak a Cantata profana ifjú szarvasai), de Laci barátunk kétévenként tartott kiállításaival elárulta, hogy szíve és lelke Szatmárnémetiben dobog.

Aztán mintegy szent ima, folyt tovább a megújulásban vetett hittel, az alkotás lázában égő élete Szentendrén. Újabb és újabb képek és újabb és újabb kiállítások hosszú sora. 2024. november 21-én az elmúlás hatalmas karjai magához ölelték a festőművészt. Hazatalált a „zarándokfestő”[2].

Ránk maradt művei önálló életet élnek, tovább dolgoznak, mint az apai házból kiszabadult ifjak a Cantata profana balladában. De a művek csak akkor dolgoznak tovább, ha hagyjuk őket dolgozni, ha szabadságot adunk nekik, ha nem zárjuk őket raktárak mélyébe, ha akár tematikus, akár műfaji, akár időszakokat átölelő kiállításokon szemlére tesszük őket. A mi feladatunk és felelősségünk a ránk maradt művek megbecsülése, nem ünnepi szózatokkal, hanem megtartással, valódi életben tartással, hagyva és segítve, hogy világítsanak. Nem könnyű feladat ez, egy olyan világban, ahol a hatalom legszívesebben lebutított embereket dédelgetne.

Paulovics László halálának első évfordulójára emlékezve legújabb Nobel-díjasunk, Krasznahorkai László mondatát idézzük: „Mi egy olyan nagy, monumentális, szavakkal és bármivel kifejezhetetlen egésznek vagyunk a részei, amelyben a puszta részvételért tulajdonképpen az egyetlen őszinte és kötelező érzés: a hála volna.” Igen, Paulovics László emlékének és művének életben tartása és az ég felé szálló hála (mert hová máshová?) a mi feladtunk.

[1] Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában

[2] Kocsis István író jellemezte így Paulovics Lászlót