Végh Balázs Béla irodalomtörténész, műfordító, egyetemi oktató.

— A huszadik század történelmének egyik emlékezetes évében születtél egy elzárt településen. Milyen volt az indulás, hogyan lehetett innen kitörni?

— Születésem napján, 1953. március 3-án halt meg Sztálin. Ezt követően nagy változás történt az emberek életében, főleg Kelet-Európában, politikailag lazább korszak következett, energiák szabadultak fel. Börvely község, amelyben éltem és felnőttem, hagyományos református magyar közösség. Az ottani erkölcsök, életfelfogás szerint ment előre az élet, a hétköznapokat a maguk módján görgették tova emberek, na meg a mindenható politika, akkor is minden felülről irányított volt. Megtanultam a börvelyi emberektől azt, hogyan kell viszonyulni ehhez a kétféle valósághoz, hogy vannak az életben gyors boldogulások, vannak változó értékek, de vannak olyanok is, amelyeknek mindig meg kell maradniuk. Legfontosabb a munka, a munkával való boldogulás és a becsület, el lehet veszíteni, fel lehet adni, de nehéz visszaszerezni. Hétéves koromtól kezdve befogtak a háztáji gazdálkodásba. Szüleim egész nap dolgoztak, én az állatgondozással foglalkoztam, kisgyerekként elláttam a tehenet, a disznót, a kacsákat, a tyúkokat, ami volt a ház körül. Amire a szüleim hazaértek a mezőről, én már mindent előkészítettem napszentületre, hogy nekik kevesebb munka maradjon. Szüleim számára a mezei munka után még ott voltak a ház körüli dolgok: állatetetés, kertművelés, naponta el kellett készíteni a vacsorát és a másnapi ebédet. Hetedikes koromtól én is kenyérkereső ember lettem, a volt kollektív gazdaság kertészetében dolgoztam idős emberekkel (ötventől-hetvenig). Életbölcseletüket, életritmusukat, élettapasztalatukat átadták nekünk, fiataloknak, akik velük dolgoztunk. Számomra életre nevelő iskolának számítottak ezek az évek, belenevelődtem egy évszázados hagyományba. Rendkívül szerettem közöttük lenni, ott voltam az első vakációs naptól az utolsóig. Sokszor sajnáltam, hogy véget ért a vakáció és iskolába kell mennem. Rendkívül ügyesen meg tudták szervezni saját kis életüket, a mindennapi munkát, kordában tudták tartani a szélsőségeket, a hülyeségeket, volt egy mérték, volt egy rend, amit alkalmaztunk, ezek szerint dolgoztunk és éltünk, azaz a reformátusok puritán elvei szerint. Mindennek megvolt a rendelt ideje: a munkának, a szórakozásnak, a pihenésnek, a közösségi létnek. Apámtól is sokat tanultam, például hogy a nehezebb munkát előbb osszuk kettőbe. Először végezzük el az egyik felét, ha ez megvan, a második fele könnyebb lesz, így ástuk fel a kertet, így kubikoltunk, így raktuk meg a szekeret. Ma is mindig ezzel a hozzáállással indulok neki bármilyen nehézségnek. Ez segített eddig is mindenben, ha építkeztem, ha gazdálkodtam, amikor tudományos munkát végeztem. Sohasem az a fontos, ami már megvan, hanem az, ami még hátra van.

— Mikor döntötted el, hogy a tanári pályát választod?

— Hetedikes koromban döntöttem el, hogy magyartanár leszek. Az akkori tanárom (Lendvay Katalin) példája sugallta számomra, hogy ez a pálya nekem való. Egész életemben szerettem a könyvet, ma már nyolcezer kötetes könyvtáram van. Kicsi korom óta vannak emlékezetes olvasmányélményeim: a magyar népmesék, az ifjúsági és történelmi regények, az indiánregények. Sokat köszönhetek nővéremnek és sógoromnak, ők hozták be a könyvet a házba. Akkor még nem volt villany, nem volt televízió, minden este a lámpa köré ültünk és hallgattuk felolvasásaikat. Nevezetes olvasmányunk volt az Egri csillagok. Rendkívül nagy hatással voltak rám a könyvben rejlő világok, az ott megismerhető, megannyi titkot rejtő, újrateremtett világok. Középiskolásként válogatás nélkül elolvastam mindent, faltam a könyveket. Mindig volt nálam olvasnivaló, nem voltak unalmas perceim, a mezei munkába is magammal vittem valamelyik könyvemet, hogy ebédidőben elővehessem. Az olvasás szeretete egész életemben elkísért, a katonaságnál is, ma sem telik el nap, hogy ne olvassak valamilyen szöveget.

— Voltak-e említésre méltó iskolaélményeid?

— Emlékezetes nyomokat hagytak bennem az óvodai évek. Egész nap kint voltunk a szabadban az óvoda udvarán és sok szabadtéri gyermekjátékot, éneket megtanultunk. Ma már tudom, hogy ezt Kodály-módszernek nevezik, zeneszerzőnk és népdalgyűjtőnk szorgalmazta, hogy a népi gyermekjátékokat szabadban kell játszani, így marad emlékezetes a dolog. A börvelyi iskolában — az akkori iskolaépület már száz éves volt — nem voltak szakképesített tanárok. Hetedik-nyolcadik osztályos koromban jelentek meg az első szaktanárok a magyar nyelv, román nyelv, fizika-kémia, testnevelés, biológia katedrán. Mindannyian nagyon sokat foglalkoztak velünk, sokat lehetett tőlük tanulni, elméleti és gyakorlati dolgokat. Nem is az elméleti rész elsajátításán volt a hangsúly, hanem a gyakorlatin. Ma ezt kompetencia-fejlesztésnek nevezik, ha nem is éppen az történik. Megtanítottak bennünket kertészkedni. Volt egy kísérleti kertünk, benne minden osztálynak egy parcellája. Megtanultunk gyümölcsfát oltani, veteményezni, növényeket gondozni, nyulat tenyésztettünk és másegyebet. Sokat jártunk ki a természetbe. Abban az időben volt ugyan vonalas politikai irányítás, de szabadság is volt, nevelőink bele tudták csempészni a saját hagyományainkat a tananyagba: a népköltészet remekeivel tanítottak és neveltek az óvodában és az iskolában. Ma is szívesen emlékszem egykori pedagógusaimra, akik megszerettették velem a magyar nyelvet, a közösségi létet, a játékokat… Elnézem, hogy a mai gyerekek nem tudnak játszani. Vakációban nem lehet látni őket utcán, játszótéren, pedig épp elég játszóteret készítettek nekik. Nekünk nem volt játszóterünk, mi a falu végén lévő tóban vagy a Krasznában játszottunk, ott fürödtünk és csónakáztunk egész nap, mindenfélét kitaláltunk, ami izgalmassá tehette a gyermekkorunkat, télen is fociztunk a jégen vagy léket vágtunk, hogy tudjunk horgászni. A másik játéklehetőség a marhalegelő volt. Visszahozhatatlan élmény a csürközés (bigézés), az utcabajnokságok futballmérkőzései, az egész napos horgászatok, kalandozásaink a hetvenes évekbeli lecsapolásig az Ecsedi-láp százhektáros maradványában, sajnos mára minden tönkrement. A lápot, a tavat, a legelőt tönkretette a szocialista tervgazdálkodás, iparosítás, tavunkba beleengedték a kendergyár szennyét, ami kiölte az élővilágot, a lápot kiszárították, a legelőt részben felszántották. A pillepalackos világ pedig tönkretette a megmaradt legelőterületet. Mára letakarították ugyan, viszont nincsenek állatok, hogy legeljenek. A gyerekek sem játszanak szabadtéri játékokat, mert a számítógép vitte el őket más irányba. Abban az időben egészségesek voltunk, nyáron mezítláb jártunk, csak vasárnap húztunk cipőt, és ősszel, amikor kezdődött az iskola. Ha beleléptem egy rozsdás szegbe, anyám ecettel megtörölte és mentem is tovább, volt bennem ellenállóképesség. Ennek a gyerekkorban kialakult immunitásnak egész életemben hasznát vettem. Csak egyszer, hatéves koromban kerültem kórházba, amikor himlős lettem.

— Mint a legtöbb fiatalnak, egy idő után neked is el kellett hagyni a szülőfalut, ha azt akartad, hogy többre vidd, mint azok, akik ott maradtak. Mi volt a következő lépés?

— Amikor Börvelyben befejeztem a nyolcadik osztályt, Nagykárolyban folytattam tanulmányaim az Elméleti Líceumban 1968 és 1972 között. Itt ismerkedtem meg a várossal, a hozzá tartozó viselkedés- és beszédmódokkal, a benne lakó emberekkel, a hozzá tartozó intézményekkel, történelmi és művelődéstörténeti hagyományaival. Ezért számomra a város ma is Nagykároly. Remek tanáraim voltak, munkájukban felfedezhetőek voltak a mai modern oktatási módszerek: a differenciálás, a csoportmunka, a kooperativitás. Hatékonyan tanítottak és adtak számomra rendkívül nagy szabadságot. Örök hálával tartozom Papp Józsefnek, Wiezer Ferencnek, Fényi Istvánnak, Hamvas Ferencnek, Benedek Zoltánnak, Rosszel Istvánnak, Karácsonyi Péternek és másoknak. Ma sokat beszélnek a kreativitás fejlesztéséről, de keveset tesznek érte. Nekünk megengedték a tanáraink, hogy saját felfedező lépéseink szerint haladjunk a tantárgyakkal. Tiszteletben tartották az érdeklődési körünket. Nekem például nem volt túl sok hajlamom a matematikához, de a tanárnő megengedte, hogy matematikaórán olvassak regényeket, verseket, tudta, hogy én ezen a területen vagyok jó, és vannak sikereim. Tanáraink tudtak örülni a sikereinknek, és lehetőséget is biztosítottak ezek eléréséhez. Az érettségit követően is figyelemmel követték sorsunkat.

— Mikor kezdtél el komolyabban foglalkozni az irodalommal?

— Irodalmi dolgokkal középiskolás éveimben kezdtem el foglalkozni. Írásokat küldtem az Utunkhoz K. Jakab Antal Levélváltás rovatába, írtam az iskola faliújságjának, megválasztottak az irodalmi kör elnökének. Nagyon hasznos és termékeny volt a középiskolai időszak. Ebben az időszakban is végigdolgoztam a vakációkat, mert falun nem lehetett úgy élni, hogy tétlenül töltsük az időt, falun a szellemi munka tétlenségnek számított. Bele kellett nevelkednem a háztáji gazdálkodásba, ezt a mai napig gyakorolom. Ma is termesztek növényeket, tartok állatokat, élem félparaszti életemet, ez hozzám tartozik, nem tudom feladni. Természetesen intellektuális munkát is végzek, így érzem magam egyensúlyban. Ha egyik nap szellemileg elfáradok, a másik nap fizikai munkával kipihenem, és fordítva. Mások azt mondják, mennek dolgozni, én azt mondom, pihenni járok a munkahelyre. Visszatérve a kérdéséhez: első szépirodalmi szövegeimet az Ifjúmunkás és az Utunk közölte, recenzióimat pedig A Hét. Egyetemi tanulmányaim idején már tudatosan készültem az irodalomtörténeti és kritikusi pályára, ebben sokat segítettek mentoraim: Láng Gusztáv és Cs. Gyimesi Éva, akik különböző feladatokat bíztak rám. A kisebbségi irodalmak kanonizációjáról írott doktori értekezésemmel érett be ez a foglalatosságom 2003-ban. Az egyetemi oktatásba bekerülve a gyermekirodalom témakörben fejlesztettem tovább kutatásaimat és kamatoztattam eredményeimet az óvónő- és tanítóképzésben. Tudományos tevékenységem öt tanulmánykötettel, száztíz folyóirat- és kötetbeli tanulmánnyal és kilencvenöt konferencia-előadással mérhető.

— Végül magyartanár lettél. Hogyan indult a tanári pálya?

— Tudatosan készültem magyartanárnak 1977–81 között a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán mindent elsajátítottam, amit lehetett. Amikor feleségemmel együtt Szilágy megyébe, Selymesilosvára kaptunk kihelyezést, döbbenettel tapasztaltam, hogy engem egy magyar anyanyelvű közösség román iskolájába helyeztek ki fakultatív magyar nyelvet tanítani. Senki sem tudott románul, mégis rájuk kényszerítették, én ezt felháborodással fogadtam, mert nem erre készültem, tudtam, hogy többre vagyok képes és hatékonyabb munkát tudnék végezni. Elmentem a minisztériumba, ahol három napig kilincseltem, de nem változtattak a kihelyezésemen. Úgy gondoltam, hogy félemberek lesznek a tanítványaim, ha úgy tanítom őket, ahogy elvárja az akkori hatalom. Hiányérzetemet azzal enyhítettem, hogy nyelvállapotukban megfigyelhető nyelvi interferenciákról írtam tanulmányt, de közlését csak 1990-ben vállalta fel a kolozsvári Korunk. Megnyugodtam valamelyest, amikor volt tanítványaim 2017-ben elhívtak a harmincöt éves osztálytalálkozójukra, s azt tapasztaltam, hogy valamennyien megtalálták a helyüket az életben. Sokat köszönhetek a selymesilosvai embereknek, akikkel nagyon jól lehetett dolgozni és tőlük is sok életfilozófiát lehetett tanulni. Például: mi módon tudja az ember átvészelni a diktatúra teremtette időket, milyen eszközök és lehetőségek vannak, ha este hatkor elveszik a villanyáramot és még van hátra egy tanóra az iskolában. A gyerekek gyertyát hoztak magukkal, meggyújtottuk és rátettük a padokra, úgy tartottuk meg az utolsó órát vagy készültünk a karácsonyi előadásra. Szülőértekezletekre is gyertyát hoztak a szülők.

— Ha jól értelmezem, volt egy oktatási módszer, amit használva nem lehetett eredményeket elérni, a lelkiismeretes tanár saját módszereket kellett kidolgozzon. Te hogyan oktattál?

— A módszerek és az eljárások, amiket magammal hoztam az egyetemről, félkész állapotban voltak még, volt gyakorlati oktatási ismeretünk is, hiszen jártunk gyakorlatra. Én kísérletező ember vagyok, mindig abból indultam ki, hogy milyen az a gyermekanyag, amelyet rám bíztak. Az osztályokban, az iskolákban lévő gyerekek, az ő tudásuk, a helyi hagyományok milyen szinten állnak, ehhez hogyan lehet közeledni? A meglévő, rendelkezésre álló program elvárásai szerint egyforma az elvárási szint, én pedig a mindenkori helyzethez alkalmaztam a tananyagot. Ezért voltak nehézségeim is, például a kompetencia-alapú oktatási módszerek szerint a népdalok oktatásakor a sarmasági gyerekek citerával jöttek magyarórára. Azt mondták a feletteseim, ne citerázzunk a magyarórán, hanem tudást nyomjunk a gyerekekbe. Nem tudták, hogy abból már van nekik elegendő, megtanulták a családban, csak éppen gyakorolni kellett. Ezek a tanítványaim verset, mesét írtak, mindent meg tudtam valósítani velük, amit akartam az oktatás terén. Nem volt nehéz, csak irányítani kellett őket, törekvő és kreatív szellemiséggel jöttek otthonról. A diákok a saját tudásuknak, a saját hagyományaiknak, az anyanyelvüknek a tudatában voltak, nem kellett kialakítani, mint ma. Látszott azokon a gyerekeken, hogy nem akárhonnan érkeztek az iskolába, a média még nem rontotta el sem a gondolkodásukat, sem a beszédüket. Ma, ha modern módszerekről és eszközökről beszélünk, akkor a törzsanyagnak, az ismeretanyagnak a feldolgozását kell érteni alatta. Nem a modern világ kétes ismeretanyagát kellene feldolgoznunk. Nem azok az alapvető életértékek, hogy mit tudunk a migrációról, a terrorizmusról, a média és az internet használatáról, hanem az, amit a család otthon létrehoz, amit egy közösség magától megteremt, ami éltette nemzedékeken át. Ezért én mindig azt mondtam és mindig azt mondom a hallgatóimnak is, hagyni kell nevelni a gyerekeket, ki kell nyitni a szemüket arra, mit lehet hasznosítani a maguk és közösségük javára az életből. Van egy nagy hibája még a mi oktatási rendszerünknek, amit nem nőtt ki fél évszázad óta sem, ez a központosított irányítás. Mindent központosítanak megyei és országos szinten, ez nem kedvez egyes oktatási módszereknek, megöli a kreativitást, amit egyébként állandóan szorgalmaznak. Ennek kellene hátat fordítani. Ma is vannak olyan családok, amelyekből értékeket hoz magával a gyerek, de fokozatosan kinövi őket. Az óvodában még nagyon ügyes és okos gyerekek vannak, de az iskola kiöli belőlük azt, ami jó: a nyelvi érzékenységeket, az animisztikus-mitikus látásmódot, a fantáziát, a kreatív gondolkodást. A mindenkori valóság, amelyben élünk, váratlan helyzeteket teremt. Legfőbb tulajdonsága a változás. A változásnak megfelelni csak kreatív egyénekkel lehet, a kész sablonok helyett mintákat kell találniuk, illetve teremteniük, hogy tudják kezelni a változásokat és a válságokat. A mai iskola nagyrészt sablonok szerint nevel, ezek eltúlzott megnyilvánulásai a képességvizsgák, kevésbé tanít megoldásokat keresni az helyzetekre. Ez azért is van így, mert középszerűek vezetik az országot minden szinten. Így a rendszerei is középszerűvé váltak. Számtalan példát lehet felhozni arra, ha kreatív ember kerül be a kormányba, azt rövid időn belül eltávolítják.

— Hogyan látod most a mögötted álló tanári pályát? Mit tervezel nyugdíjas éveidre?

— Ha visszatekintek az elmúlt harminchét évre, amit a tanügyben töltöttem, azt kell mondanom, nem volt hiába. Sohasem az számított, hogy kiket tanítok és milyen körülmények között érek el a munkahelyemre. Dolgoztam egy Szilágy megyei és Szatmár megyei kis faluban, Selymesilosván, Szilágylompérton, Szamosdarán, ahova keserves körülmények között lehetett eljutni (tejes kocsi tetején, kerékpárral, csónakon a Szamoson át, a termelőszövetkezet szekerén, sokszor gyalog is), szülőfalumban, Nagykárolyban és az egyetemi oktatásban. Voltak emberpróbáló körülmények, de amikor bezárult mögöttem az osztályterem ajtaja, mindent elfelejtettem. A gyerekek semmiért nem voltak felelősek, rajtuk bosszút állni nem lehetett. Amikor Nagykárolyban tanítottam a középiskolában, az is élmény volt. Azt gondoltam, magasabb szinten történnek a dolgok, de rá kellett jönnöm, hogy vissza kell térni bizonyos alapdolgokhoz, mert a gyerekeknek ismerethiányuk van. Az egyetemi oktatás pedig valóságos ajándék volt számomra. Itt töltöttem tizennyolc évet, nagyszerű kollégákkal, akikkel választott vezetőként együtt tudtam működni, a hallgatóim is sokszor megörvendeztettek, inkább munkatársaim voltak, mint hagyományos értelemben vett tanítványaim. Vállalom a nyugdíjat, mert szükségem van még aktív időre, hogy bepótoljam el nem végzett dolgaimat. Továbbra is párhuzamosan foglalkozom szellemi munkával (olvasás, tanulmányírás, könyv- és folyóirat-szerkesztés, konferencia-előadás) és gazdálkodással (állattartás, növénytermesztés), mindkettő része teljes egyéniségemnek.