Szécsen Zoltán „a fotografálás expresszionistája”

| szeptember 8, 2024 |

„fotográfiái egyenlő értékűek a legszebb festményekkel”

(André Pascal-Levis)

 

Szécsen Zoltán István József (1890–1972) római katolikus vallású fotóművész, fényképész Szatmárnémetiben született 1890. július 23-án. Az édesapja Scheierli István kereskedő Erdődön született, az édesanyja Bogdánffy Friderika Szentjobbon. Szécsen Zoltán a keresztelésekor a Scheierli Zoltán István József nevet kapta. 1917-ben, 27 éves korában a saját kérelmére a belügyminisztérium a 80766/1917-es számú engedélyére vette fel a Szécsen vezetéknevet.

Szécsen Zoltán középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd Budapestre ment, ahol az Iparművészeti Főiskolán rajz és fotóesztétikai tanulmányokat folytatott. Fényképészetet külön tanult Székely Aladárnál (Gyula, 1870 – Budapest, 1940), a magyarországi fotóművészet első jelentős realista képviselőjénél, akinek a művészetét Ady igaznak és kérlelhetetlennek nevezte. Itt, a Székely-műtermében találkozott és ismerkedett meg Szécsen Zoltán Ady Endrével. „Tizennyolc éves fiú voltam, amikor segédkeztem Ady Endre fényképének elkészítésében” – emlékezik a budapesti időszakra. Utána Bécsben és Budapesten több császári és királyi udvari műteremben dolgozott.

1919-ben a hazatérés gondolatával foglalkozó Szécsen Zoltán Nagybányára utazott, ahol már előtte is többször megfordult. Igen ám, de Nagybányán minden megváltozott az utolsó látogatás óta. Január 9-én a román királyi csaptok megszállták a várost. A bizonytalan politikai helyzet ellenére Szécsen Nagybányán tartózkodott huzamosabb ideig. Ennek több oka is volt. A festőiskola látogatása fontos célpont volt számára ebben a tekintetben. Aztán a nyár folyamán Nagybányán játszott Kovács Imre igazgató szatmári színtársulata is csábító erőnek tűnt. Legmeghatározóbb indok, hogy ott volt a menyasszonya, a legerősebb mágnes: Vörös Valéria. Ezen fölsorolás után azt képzelhetjük, hogy Szécsen Zoltán a mennyben érezhette magát Nagybányán. Nem éppen úgy volt.

Nagybánya 1919 nyarán hadműveleti területnek minősült. A térparancsnok Drăgan főhadnagy és Olteanu tábornok egymás után adták ki a halálbüntetéssel járó rendelkezéseiket. A legkisebb polgári engedetlenségért halálbüntetéssel fenyegetett a megszálló katonai hatalom. A városban feszült volt a hangulat. A magyar vasutasok sztrájkra készültek, amitől a román katonai hatalom úgy megrémült, hogy a halálbüntetést naponta lebegtette polgárai feje fölött a sajtón és plakátokon keresztül.

A szerelem és a festészet bűvöletében élő Szécsent a nagybányai letelepedés gondolata is foglalkoztatta. Mi több, festett is, és a festői szemléletmód, a festői beállítás nagyon sok fényképén felfedezhető. A képei olyanok, mintha fényképezőgéppel festette volna őket, jegyezték meg sokan.

Még mindig a nagybányai letelepedés szándéka világlik ki abból, hogy 1919-ben adományozott egy Nagybányán felépítendő kórház javára.

Megerősíteni látszott a nagybányai köteléket az 1920. július 18-án, Nagybányán kötött házassága Vörös Valéria Erzsébet (Bp. 1894.01.07.–?) hajadonnal, Vörös Lajos főszámvevő igazgató (Gyulán született) és Schuch Karolina (Békéscsaba) lányával. Az új család azonban nem maradt Nagybányán, Szatmárnémetiben alapított otthont. A házasságból egy gyermekük született, Friderika Zseni (Szatmárnémeti, 1921.VIII.4.), aki középiskolai tanulmányait Szatmárnémetiben, a Római Katolikus Leánygimnáziumban végezte.

Szécsen Zoltán műterme Szatmárnémetiben a Deák (Brătianu) tér 6. szám alatt volt. Szatmárnémetiben élt és dolgozott, de műveivel jelen volt a nagyvilágban. Gyakori vendége volt éveken át a nagybányai festőknek. Számtalan fényképet készített az ott dolgozó művészekről, a környezetről, az életmódjukról.

A Szatmárnémetiben lévő műtermének működéséről az újsághirdetésekből tudunk. Tudjuk, hogy készített felvételeket vasárnap is, naplemente után is, mert fényszórót használ, kiszállást is vállal, fényképezett műtermen kívül is, háznál, gyárban és különböző munkahelyeken.

Az Ady Endrével való személyes emlékek arra késztették, hogy a költő halála után is kapcsolatban maradjon az Ady családdal. Ennek a kapcsolatnak több fényképlenyomata maradt az utókorra. 1931-ben az általa lefényképezett Ady halotti maszkot közölte a Pásztortűz című irodalmi és művészeti folyóiratban. 1936-ban Ady Lőrincné és vendégei címmel készült kép, a szerkesztő Manyák József volt. Szécsen Zoltán mint fotóriporter szerepel a kép adattárában, amelyen Szabó érmindszenti tanító és felesége, valamint Reizmann Irma újságíró-költő is szerepel.

Kiszállásainak másik nagyon értékes nyoma az 1937-ben Érmindszenten készült fénykép, amelyen Ady Lőrincné, Ady Lajosné és Ady Lajos szerepel. A kép hátterében a költő szobra látható. A képet a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokolja.

 

Romániai Fényképészek Országos Szövetsége Szatmári Tagozata

1923. április 23-án Szatmárnémetiben a Pannónia (Dacia) szálloda és étterem kistermében megalakult a Romániai Fényképészek Országos Szövetsége Szatmári Tagozata. A jelenlévők szavazatai alapján a helyi tagozat választmányát az alábbi fényképészek alkották: elnök Scherling Antal (1863–?); titkár Szécsen Zoltán; jegyző Kósa Gyula (1895–1972); pénztárnok Aszódi Ferenc (1884–1931); ellenőrök: Bródyné Buzási Anna (1894–1944), Gömöry Béla (1889–1972).

Az alakuló gyűlés nem csupán tisztségválasztással, hanem fontos szakmai, illetve üzleti kérdésekkel is foglalkozott. A szatmári fényképészeket három osztályba sorolták a műtermek felszereltsége, a szolgáltatási kör, és az árak szerint:

– első osztály: Scherling Antal, Brodyné Buzási Anna, Szécsen Zoltán

– másodosztály: Aszódi Ferenc, Gömöry Béla, Császlay Erzsébet, Kósa Gyula, Tóth S. Imre

– harmadosztály: Grünbaum Herman, Kerényi Sándorné.

Ebből a felsorolásból az is kiderül, hogy 1923-ban Szatmárnémetiben 10 fényképész dolgozott.

Kötelezővé tették minden kolléga számára, hogy a tisztviselőket és a diákokat 10%-kal olcsóbban fényképezzék. Az áraknak legalább az 50%-át előlegként kötelező volt kifizetni, míg utórendelés esetén a teljes összeget. Ezeket a pénzügyi rendszabályokat be kellett vezetni, mert a hatalmas pénzromlás miatt a szatmári élet nagyon nehéz volt azokban az években. 1923-ban az előző évhez képest a kenyér 26, a marhahús 44, a cukor 46, a tej 51%-kal lett drágább.

1923. november 23-án Gyulafehérváron (Alba-Iulia) a Romániai Fényképészek Országos Szövetsége megtartotta második közgyűlését. Ezen Szatmár megyét Huszthy Mátyás (Nagybánya); Huszthy Zoltán (Nagykároly), Szécsen Zoltán (Szatmárnémeti) képviselték. A Kárpátokon túli részről, a Regátból 2 fényképész jelent meg, míg Erdélyt összesen 29 fő képviselte.

A kiegyensúlyozatlan részvétel azzal magyarázható, hogy Romániában a húszas években szerveződött a fényképészek világa. Ebben a munkában Szatmár megye fényképészei, az élen Szécsen Zoltánnal, alaposan kivették a részüket.

A széles látókörű Szécsen Zoltán élharcosa volt egy országos fényképészeti szaklap alapításának. Ebben a tekintetben több próbálkozása futott zátonyra.

 

Szécsen Zoltán munkáiról

Tekintélyes fényképkiállításokon díjazták munkáit. 1925-ben Brassóban az Országos Fényképkiállításon aranyérmet kapott, de hozott el díjakat Párizsból, Londonból (Salon of Photograpgy), Chicagóból, Antwerpenből és Olaszországból is. A legkiválóbb esztéták méltatták munkásságát és írtak róla kritikát szaklapok hasábjain.

Két szatmári fogott össze közös kiállításra 1937 nyarán: Szécsen Zoltán és Erdős Imre Pál grafikus és festőművész. A Szabadsajtó, 1937. augusztus 4-én írt erről a kiállításról.

Művészetének elemzését hozta a Szamos napilap 1929. április 21. száma, ahol Szécsen Zoltán munkáinak párizsi sikereiről számol be, idézve a különböző francia lapokban megjelent kritikákból. Itt három szakelemzést olvashatunk Szécsen Zoltán munkáiról.

Revue de Vrai et du Beau: „A Szalonban kiállításra került legjobb bróm-olajnyomású képek közül szükséges kiemelnünk egy klasszikus tanulmányfőt és egy tájképet, amelyek Szécsen Zoltánt dicsérik, mert ez a két felvétel teljesen elsőrendű. Készítőjük Párizsban először állít ki. Hazájában, már 1925-ben aranyérmet nyert. 1927-ben a Camera Kunst svájci lap képpályázatán diplomát nyert. 1928-ban Turinban, az olasz nemzetközi művészeti fotográfiai szalonban is kiállított, ahol egyik képét a Szalon katalógusában is reprodukálták. Szécsen Zoltán a fotografálásnak művészi ágával foglalkozik és mindig az volt kitűzött célja, hogy a lemez szolgai alkalmazása alól magát fölszabadítsa és objektívét mindenekelőtt egészen új és egyéni módon használja. Teljes joggal úgy vélekedik, hogy a fotografálás egyik ága művészetté avanzsált, és ha a festészet, iparművészet fejlődött – épp úgy mint a többi kifejezési módok – ugyanígy áll a dolog a fotográfia műtechnikára vonatkozóan is. Feladata az, hogy korával együtt modernizálódjon. A Női fej, amelyet Szécsen Zoltán mutatott be, finom kifejezésű, tájképe pedig tele van finom fényhatásokkal. Fogadja a művész őszinte szerencsekívánataimat, felvételei igaz artisztikumok. Bizonyára még nem mondta ki utolsó szavát. Teljes bizalommal várom az új meglepetéseket, amelyeket bizonyára még küldeni fog”. Jules de Saint-Hilaire

Les Artistesd aujourd’hui: „Szécsen Zoltánnak a Nemzetközi Fényképművészeti Szalonban kiállított képei a legjobbak közé számítandók. A Klasszikus tanulmányfej (brómolaj-átnyomás) igen szép, bájos és nemes. A Tájkép megerősíti azt, hogy Szécsen Zoltán olyan művészi érzékkel rendelkezik, amely fölér technikai ügyességével. Az előtér fái megkapóan domborulnak ki nagy és görbe vonalaikkal a távoli házak és tornyok háttere előtt. Szécsen Zoltán finom készséggel hatalmas fény és árnyhatásra törekedett. Két szép munka ez, amely igen kiművelt ízlésre és szaktudásra vallanak. Szécsen Zoltán hosszabb ideig Budapesten dolgozott. Minthogy rajztanári tanulmányait nem volt alkalma befejezni a fotográfiának szentelte magát. Ő azonban csak az eszközöket választotta meg esztétikai hajlamainak követése által, mert az ő fotográfiái egyenlő értékűek a legszebb festményekkel. Szécsen Zoltán erős egyéniségről tesz tanúbizonyságot. A művészi fotografálás az ő személyében buzgó és csodálatos tehetséggel megáldott szakértővel gyarapodott” – írta André Pascal-Levis.

La Revue Moderne: „Eme látszólag lehetetlen kérdésre: lehetséges-e a fényképészetben expresszionizmus, Szécsen Zoltán igennel válaszol, és a maga igazát néhány válogatott példával dokumentálja. Eltekintve minden üres irodalmi körülírástól az expresszionizmus nem egyéb, mint prolongált esztétizmus, azaz leredukált és kompromittált művészet. Ez igen szabad és túlzott interpretálása volna Leonardo: «Pittura e mentale» munkájának. Szécsen Zoltán romániai fényképező, aki az erdélyi Satu Mare városban él, brómolaj átnyomás sorozatával olyan képet nyer, amelyeken a fölös részletek különös módon enyésznek el. Ismerek tőle olyan tájképeket, amelyeket nem tagadna meg egy «Georg» sem, olyan portrékat, amelyeket az expresszionisták gyűjteményeiben lát az ember. Habár vitatkozni lehet e művészember technikájáról és művészetének céljairól – mivel a technika és célok nyilván kissé távol állnak a fényképező művészet részére külön kijelölt határokon – el kell ismerni, hogy a XXIII. Párizsi Szalon exkluzív zsűrije igen helyesen cselekedett, amikor elfogadta műveit annak, akit tegnap még nem ismert a francia közönség, de amelynek holnap már kedvencei között foglal majd helyet. Szécsen Zoltán, aki Közép-Európa fotografáló művészetének tanítványa mestereinek tanításait igen erős egyéniségének szolgálatába állította. Művészi temperamentuma igen erősen fejeződik ki már számos munkájában. Az idő még nemesíteni fogja felfogását és meglátását, s nem lesz majd érdektelen, hogy Szécsen Zoltán egy korszakon át a fotografálás expresszionistája volt” – olvashatjuk Conte de Cordis megállapításait.

A Pásztortűz (irodalmi és művészeti folyóirat) 1931. januári száma külön foglalkozik Szécsen Zoltán fotóművész munkásságával, kiemelve az ő párizsi, berlini, turini, chicagói, antwerpeni kiállítását. Előkelő társaságba került a neve. Ugyanebben a lapszámban Áprily Lajos, Sík Sándor, Tamási Áron írásai mellett Kisfaludi Strobl Zsigmond, Szász Endre képzőművészekkel foglalkozott az említett lapszám.

 

Senki sem próféta

Szécsen Zoltán feleségével átköltözött Nagybányára, ahol műtermet nyitott. A lakásuk az Augusztus 23. utca 15. szám alatt volt. Az áttelepedés pontos időpontjáról nincsenek adataink, valószínűsíthető, hogy a világháború után történhetett. Időskorában prosztatarák támadta meg. Felvette a betegek szentségét. Nagybányán hunyt el 1972. november 9-én, életének 82. évében. Szőnyi László veresvízi plébános temette a római katolikus temetőbe.

Szécsen Zoltánra igaz a bibliai mondás: senki sem próféta a saját hazájában. Míg a külföldi szakirodalom részletekbe menő alapossággal foglalkozott munkáival, elemezte és dicsérte őket, addig idehaza csak egy jó szakembernek, egy jó fényképésznek számított. Életét és munkásságát a feledés irgalmatlan ködébe burkolta az idő. Sokkal többet érdemelne ez az Európán kívül is ismert művészünk.