Február 18-án, a magyar széppróza napján a Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont előadótermében szervezett kerekasztal-beszélgetést a Szamos folyóirat, a Szamos Diákirodalmi Kör és a LiterArt Magyartanárok Egyesülete. A rendezvényt Elek Eszter, a Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont referense moderálta, a szerzőkkel Lakatos-Fleisz Katalin irodalomtörténész, a Sugárút folyóirat felelős szerkesztője beszélgetett.

A beszélgetés első részében egy kicsit személyesebb húrokat pengettek a résztvevők. A megjelent prózaírók külön-külön beszéltek a saját írásművészetükről, ezt követően a prózaírás általános, de nagyon is konkrét kérdéseit járták körül. Szó esett a kiadásról, a prózaírás gyakorlati aspektusairól, a folyóiratok szerepéről, a megjelentetés gondjairól.

Kovács-Széles Andrea Vasremény című kötetéről Lakatos-Fleisz Katalin elmondta, hogy egy sajátos stílust képvisel. Jó a címválasztás, könnyű megjegyezni, fülbemászó, súlya van. A novellák rendkívül erőteljes, dramatikus, nagyon éles, konkrét helyzeteket nagyítanak ki, személyes, kapcsolati drámákat dolgoznak fel. Andrea Magyargéresen tanít, testközelből ismeri az ottani embereket, akiknek a hétköznapjaiból születnek a novellák.

Kovács-Széles Andrea:

Magyargéres nem az a település (falu), ahol annyi minden történik, mint amennyiről én írok. Elég akár egy szó, egy mozdulat, egy karakter, hogy abból kitaláljak egy történetet. A Gregorina kanyar című novellám egy pályázaton közönségdíjas lett. Ez egy valós történet alapján íródott. Az író sokszor úgy érzi, hogy ő maga ír, de írás közben jön rá, hogy nem is ő formálja meg a karakternek a sorsát, hanem írás közben alakul. Nagyon szeretem az apró, törékeny részleteket, mert azokat ki tudom nagyítani. Engem végtelenül boldoggá tesz az írás. Egy idő után már nem azért írunk, hogy az valahol megjelenjen – persze az is örömöt okoz –, a folyamat az, amiért én prózát írok. Alkotóként sokkal tovább vagyok benne. Nem úgy ülök le, hogy van egy félórám, az alatt megírom, hanem a történetet hordozom magamban és csak egy bizonyos szakaszban ülök le írni. Az a folyamat attól, hogy elkezdem a befejezésig egy boldogság. Én kézzel írok, csak miután befejezem, írom gépbe. Boldogság az, hogy valamit magamból, a környezetemből át tudok adni az írásaimmal. Ezt egy óriási ajándékként élem meg. Még be sem fejezek egy novellát, de már ott ébredezik bennem a következő. A boldogságforrás mellett van egy bunkereffektus. Én azt tudom javasolni mindenkinek, hogy bármilyen szituációban van az életében, akár gyászt, betegséget, vagy bármit él át, írjon. Az írás a legjobb bunker, ahova el lehet menekülni. Minden problémát le lehet írni, és ez nagyon jó terápia. Én bármilyen krízist éltem meg, leírtam. Ettől kaptam valami pluszt, ami segített a túlélésben. Regényben nem tudok gondolkodni, mert nincs rá időm. A pályám kezdetén verseket, majd színdarabokat írtam, van negyven kiadatlan mesém, a mesék lendítettek át a novellákhoz.

Lakatos-Fleisz Katalin elmondta, zeneként, áradó szövegfolyamként olvassa Pintea László novelláit. Nagyon érdekes dolog, hogy valaki így rátalál egy saját hangra, és azt következetesen viszi végig egy kötetnyi novellában, melyekben a cselekmény nem is annyira fontos, akár a szereplők sem, mert egy névtelen tudatfolyam hömpölyög végig.

Pintea László:

Én nem tudatosan írok, a novella írja önmagát. Ha nem a novella írja önmagát, akkor nem sikerül. Nem vagyok részese az alkotási folyamatnak, én csak leírom. Ha van benne valami személyes, akkor az nem siker, nem az igazi. Kézzel írok, azt kijavítom és csak akkor megy be a gépbe. Harminc éve kezdtem el írni, azóta rendszeresen írok.

Adámkó-Gúzs Réka Végtelen történet című rövidprózája a Szatmári Kalendárium 2025-ben jelent meg. Ez a novella is versként hat az olvasóra, visszaköszönnek benne a rövid, apró megfigyelések, a belső világ.

Ádámkó-Gúzs Réka:

Még mindig az útkereső szakaszomban vagyok. Véletlenszerűen kezdtem el írni előbb verset, majd próbálkoztam prózával is. Édesapám – szerk. megj.: Gúzs Imre – prózaíró volt, de minden írásában ott van a líra. Sokat lehet tanulni az írásaiból, hiszen a történeteiben ott vannak a hétköznapi problémák, lírai kifejezéssekkel színesítve. Nem tudom, hogy a jövőben mit fogok írni, én nem tudom előre megtervezni, hogy milyen műfajban fogom kifejezni a mondanivalómat, az érzéseimet. Mindig valamilyen hatásra cselekszem. Addig jó, amíg vannak, akik írjanak és nem a mesterséges intelligencia által létrehozott irodalmat olvassuk.

Fiatal prózaírók

Hága Jázmin kötetét olvasva Lakatos-Fleisz Katalinnak az volt a benyomása, hogy nagyon szeret írni, nem hagyja nyugodni egy-egy gondolat. Cifrázza, belemélyed, kutat, egy gellert kap, egy teljesen más befejezése lesz a novellának mint ahogy elindult, műfajokkal játszik, mese, rémtörténet ötvöződik…

Hága Jázmin:

Számomra úgy kezdődött az írás, hogy kaptam egy házi feladatot, elkezdtem írni egy történetet. Az volt a kikötés, hogy legyen benne egy szánkó. Nem volt benne szánkó, egy téli tájat írtam le. Felolvastam az osztályban, mindenkinek tetszett, biztattak, hogy írjak még. Az utóbbi írásaim különböznek a régebbiektől, a vége felé szomorúbb hangvételűek. Témát mindenhonnan merítek. Mindig szerettem olvasni, tiszteltem az írókat, műveikben felépítettek egy világot… Az első novellám kézzel írtam, majd begépeltem. Ma már csak vázlatokat írok papírra. Vannak ötletek, amelyekről nem készítek vázlatot, abból a meggondolásból, hogy ha elfelejtem, akkor szerintem kár lett volna megírni, de ha megmarad az emlékezetemben, akkor tudom, hogy fontos. Ilyen esetekben mire leülök a gép elé, már írja is a novella magát.

Olyan patikamérlegen kimunkált, olyan precíz, a feszültséget fokozva, mesteri módszerekkel dolgozik, ha nem tudnánk, hogy ki írja ezeket a szövegeket, azt gondolnánk, hogy egy érett szerző munkái – vélekedett Rus Lilla írásairól Lakatos-Fleisz Katalin.

Rus Lilla:

Nagyon szeretek ilyen stílusú könyveket és novellákat olvasni. Mindig azt szoktam mondani, hogy ha van egy ötlet és nem érzek benne elegendő lendületet, akkor nem foglalkozom vele. Ha valaminek van egy lendülete, azt próbálom megtartani. Az a célom, hogy minél kevesebb szóval, minél nagyobb emberi mélységet írjak le. Nagyon sok írótól, sokféle könyvet olvasok, amit az elmúlt tizenhét év alatt olvastam vagy nekem olvastak, az mind megmutatkozik a személyiségemben és az írásaimban.

Fodor Fiona Rebeka:

Én is a próza iránt érdeklődöm igazán. Egy ideje a monológ irányába mentem el, az elmúlt év nyarán kipróbáltam egyes szám második személyben is írni. Vannak elkezdett írásaim, melyek befejezésre várnak, van több füzetem kisebb részletek megírásával, ezek valamilyen módon kapcsolódnak egymáshoz, valamikor össze fogom kapcsolni ezeket a részleteket. Van, amikor elkezdek valamit írni, de ahhoz, hogy folytatni tudjam, szükség van kutatásokra. Írtam egy novellát egy pályázatra Mátyás király születésnapjáról. Ehhez szükség volt kutatásokra, hogy az évszámok helyesek legyenek és a történet is beleilleszkedjen a történelmi valóságba. Elkezdtem a saját írásaim fordítását is. A Szamos 2024. októberi számában megjelent Tavirózsa című írásom román nyelven készült el egy pályázatra, amit megnyertem, ezt fordítottam le magyarra. Tervezem még, hogy az angol nyelven írt verseimet és dalszövegeimet lefordítsam magyarra. Három nyelven írok jegyzeteket, előfordul, hogy az írást nem azon a nyelven fejezem be, amelyiken elkezdem.

Akkor ír, amikor rátalál egy témára, amit ösztönszerűen meg kell írnia – vallotta be saját módszerét Lakatos-Fleisz Katalin. „Vannak olyan témák, amelyek megírását megpróbálja halogatni, de nem tud szabadulni tőle. A téma érlelődik, a szerzőben pedig ott van az alkotás öröme. Én is sokáig vívódtam, hogy elküldjem egy szerkesztőséghez vagy sem, ott voltak az írásaim a fiókomban, később a számítógépen, míg eljutottak a szerkesztőségekbe és megjelentek. Nekem van egy rögeszmém, hogy a prózaírás története elsősorban azért nagyon érdekes, mert vannak az életben olyan igazságok, amik csak történetben tudnak kifejeződni. Sem a mindennapi társalgás nagyon sok beszédfordulatai, sem a tudományos igazság nyelve nem tud megfogni egy olyan valóságdarabot, egy olyan igazságot, amit egy történet tud megfogni. A történet önmagában is képes egy valóságdarabot tükrözni, ehhez sok szó kell. Nem lehet lefordítani, nem lehet parafrazálni. Az egyetlen hiteles megértése az olvasás – magyarázza az irodalomtörténész.

Írás közben a szerző nagyon erősen megfog egy igazságdarabot, egy valóságot, ami nélkül a történet nem jöhet létre.

Pintea László:

Az ember ráébred arra, hogy mi a hiteles. Ha valami nem hiteles az alkotó számára, akkor nincs értelme folytatni az írást. A hiteles valósághű, igaz, az olvasó elfogadja, mert magával ragadja az írás. A történet egy művészi alap, ami megkülönbözteti a történetet a hétköznapiságtól. A történet nem kell valósághű legyen, az a lényeg, hogy az olvasó tekintse hitelesnek.

Kovács-Széles Andrea:

Én úgy gondolom, hogy akármilyen történet – lehet az akár fikció –, ha azt úgy írom le, hogy én is elhiszem, akkor az olvasó is azt látja meg, hogy az egy százszázalékos történet. Volt, aki megkérdezte, hogy igaz történet-e. Nem minden novellarészlet íródik megtörtént események alapján. Sokszor írok fikció alapján, de akkor jó egy novella, ha az olvasó elhiszi, sőt a szerző is elhiszi azt, ami le van írva.

Ádámkó Gúzs Réka:

Az irodalmi mű – legyen az vers, próza vagy dráma – egy párbeszéd az olvasóval. Mindent úgy kell megírni, hogy az olvasó kapjon valamit. Az az igazi siker, amikor az olvasó újraolvassa a művet, átérzi és újraéli a gondolatokat.

Fodor Fiona Rebeka:

A napokban az egyik osztálytársamnak adtam oda az egyik szövegemet, többen is elolvasták, a végén többen megkönnyezték a szöveget olvasás után. Számomra ez egy pozitív élmény. A történet annyira beszippantotta az olvasót, hogy tudott azonosulni a karakterrel, a történettel. Az olvasó azt szereti, ha hétköznapi történetet olyan feldolgozásban olvashat, hogy azt át tudja érezni. Mindig igyekeztem a történeteimet úgy megfogalmazni, hogy a ha valaki elolvassa, akkor szeresse és élvezze, olvasson a sorok között. Mindennek van egy kicsit kettős értelme, le lehet vonni következményeket. Nincs olyan szöveg, aminél ne lenne egy mondat, ami megfogja az olvasót. Az emberek át tudják élni az üzeneteket. Számomra minden történet egy üzenet, egy vágy, egy álom. Egy üzenet, amit konkrétan nem lehet megfogalmazni, csak ha köré építünk valamit, mert annak segítségével át lehet érezni. Ezek a történetek valami olyat testesítenek meg, ami fizikailag elérhetetlen.

Rus Lilla:

Én úgy gondolom, hogy a saját történeteimben a saját igazságaimat tudom elmondani. Azt, hogy én a világ dolgait vagy a világ igazságait hogyan látom. Ha azt elolvassa valaki, akaratlanul is elgondolkodik a saját véleményén, elkezdi magában megfogalmazni, hogyan látja ő a dolgokat.

A rengeteg történet, ami körülvesz bennünket – ezek nem írásos történetek, hanem filmek és minden más műfaj, ami kering a világhálón – ad egy súlyt vagy nehezéket a mai prózaírók vállára, hogy talán nehezebb előrukkolni egy jó szöveggel, talán nem kapja meg azt a figyelmet az írás, amit az igazsága vagy a munkája miatt megérdemelne a szerző. Hosszabb ideig maradnak a fiókokban a művek. Ez egy hiányérzettel és elégedetlenséggel tölti el napjaink történetíróit. Akik régebben írnak, bizonyára közöltek már folyóiratokban, viszont vannak, akik még mindig csak próbálkoznak. Kik azok, akik már találkoztak az olvasóikkal, van-e visszajelzés?

Pintea László:

Én nem félek a mesterséges intelligenciától, mert egy műalkotást éppen az teszi műalkotássá, hogy egyéni. Én nem hiszem, hogy egy gép tud egyéni alkotást létrehozni. Egy jó szerkesztő hamar felismeri, hogy egyik-másik mű nem eredeti. Nagyon sok írásom jelent már meg lapokban, a róluk kialakult vélemények eltérőek.

Kovács-Széles Andrea:

Én több lapban is közlök novellákat: van, amikor hamar megjelenik, van, amikor várni kell. Engem ez nem bosszant, közben írok újakat. Az első sikeres írásom A Gregorina kanyar volt, ez egy antológiában jelent meg, később közönségdíjas lett. A legtöbbet a Szamos folyóiratban közöltem, egy ideje más lapok is szívesen várják az írásaim.

Hága Jázmin:

Én sok pályázaton vettem részt, sok pozitív visszajelzést kaptam. Nem csak folyóiratokban közöltem. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája által meghirdetett tehetségkutatón harmadik lettem, az írásom megjelent a Helikonban. A díjazottak kezét nem engedték el, jelenleg is van egy tehetséggondozó program, havonta egyszer-kétszer találkozunk. Több műfajban kipróbáltam magam, díjakat is nyertem.

Rus Lilla:

Számomra is fontosak a visszajelzések, még akkor is, ha azok negatívak, de építő jellegűek. Ez ad késztetést a folytatáshoz. Nem a közösségi oldalakon megjelenő lájkok száma a lényeg, hanem az, ha valaki ír egy mondatot vagy azt elmondja személyesen. 

Gál Gyöngyi:

A Szamos-könyvekben és a Szamos folyóiratban egyre több szatmári szerző számára adott a közlési lehetőség, én magam is onnan ismerek meg szerzőket és azok írásait. Amikor Hága Jázmin mondta, hogy egy házi feladatból indult az első írása, az jutott eszembe, hogy egy-egy kreatív ötletből milyen jó dolgok születnek.