A 24. Partiumi Magyar Napok keretében idén első alkalommal könyvvásárt is szerveztek, a programban pedig irodalmi beszélgetések is helyet kaptak. A Kossuth-kertben, Irodalom a fák alatt címmel Elek György, a Szamos folyóirat főszerkesztője beszélgetett Oláh András költő-íróval; Kováts Judit író, történész-levéltárossal és Béres Tamás író-szociológussal. Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett változatát közöljük.

Ismerjük meg az alkotókat!

Kováts Judit író, eredeti foglalkozása szerint történész-levéltáros, Nyíregyházán él. Regényeiben a 20. század olyan kevéssé ismert történelmi traumáit dolgozza fel, mint például a magyar nők sorsa a front és az orosz megszállás alatt, a kollektív bűnösséggel sújtott szlovákiai magyar és német kisebbség háború utáni szenvedéstörténete.

Arról hosszan lehetne beszélni, hogyan lettem regényíró, de egy szóban is meg tudom válaszolni: véletlenül. Eredeti foglalkozásom szerint történész-levéltáros vagyok, 15 évet töltöttem el különböző levéltárakban, például Zemplén vármegye levéltárában, Sátoraljaújhelyen, illetve Nyíregyházán, a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei levéltárban. Mondhatom azt is, hogy a múlt volt a hivatásom. A levéltárosság számomra nem azt jelentette, hogy nyolctól fél ötig dolgozom az intézményben, hanem azok a témák, azok a kutatási területek, amelyekkel foglalkoztam, elkísértek haza is. Véletlenül lettem levéltáros is. Sátoraljaújhelyen, Zemplén vármegye levéltárában olyan elődöm volt mint Kazinczy Ferenc, a nyelvújítás vezéralakja 16 évig volt Zemplén vármegye levéltárosa. Az ő kutatókönyveit forgattam a hétköznapi munkám részeként, ez belém oltott egy nagy fokú érdeklődést. Kutatási területem a 18. század, tehát II. József kora volt, később pedig a reformkor, a 19. század második fele. Annak ellenére, hogy kétszáz év távlatában forgattam azokat a dokumentumokat, iratok, mindig izgatott az, amikor kibukott egy hétköznapi ember, egy sors ezekből az iratokból. Arra döbbentem rá, hogy ha a hétköznapi emberek életét próbáljuk meg kideríteni, vagy a környezetünkben élőket faggatni arról, hogy hogyan élték meg a háborút, vagy a háború utáni kommunista diktatúrát, akkor kibontakozik egy másfajta történelem is előttünk, mint amelyet tanítanak nekünk, vagy amit megismerhetünk akár levéltári forrásokból. A hétköznapi ember a kisember történet, mert ha úgy vesszük, akkor az emberiségnek nem történelme van, hanem millió története, de hogy mi marad ebből fent, azt mindig eldönti valamilyen érdek, legtöbbször politikai, hatalmi érdek.

Úgy alakult az életem, hogy a levéltárosságot befejeztem, de ez az érdeklődés a múlt iránt nem szűnt meg és egy egészen hétköznapi, tragikus esemény vezetett addig, hogy interjúkat kezdjek el készíteni nagyon idős emberekkel. Konkrétan édesanyám nagyon beteg volt már, ültem az ágya mellett, a hospiceban volt már ekkor és nem tudott beszélni. Akkor annyira sajnáltam, hogy nem tudok semmit a fiatalkoráról. Ez a fájó hiányérzet vezetett arra, hogy fogtam a diktafonomat és elmentem a nagynénémhez, aki egyidős volt édesanyámmal és megkértem, hogy meséljen arról, milyen volt, amikor ők fiatalok voltak. Édesanyám meghalt az első interjút követő két hétre. Aztán az idős emberek adtak engem kézről kézre és beszéltek, Nyíregyházától, az én lakókörnyezetemtől, a férjem családján át Szegedig, Budapestig, Sárospatakig, Felvidékig 26 személlyel készítettem interjút az életükről, amit megéltek, a háború, a front, a kommunista diktatúra, a kisebbségi sors, minden benne volt. Egy idő után meg jött az, hogy mit kezdjek én ezzel. Írtam egy novellát, ami megjelent a Holmi irodalmi kulturális lapban, arról hogy hogyan temettek az emberek: orosz katonai parancsnok vezényelte ki a civileket, nekik kellett a halottakat, az elesett katonákat, civileket eltemetni. Utána még egy ilyen novella született és egyszer csak a Magvető Kiadó szerkesztője rám írt, hogy ő ezt kiadná. 2012-ben megszületett az első regény, Megtagadva címmel. Utána már nem volt megállás, mert olyan történeteket hallottam a kisebbségi sorsról, a felvidéki magyarság kitelepítéséről a férjem családjától, hogy megírtam az Elszakítva című regényt, ami a felvidéki magyarság hányattatását mondja el. Ezután adódott, hogy a felvidéki németek üldöztetését is megírjam, megszületett a Hazátlanok című regény, amelyet utána lefordítottak németre is és volt bemutatója Németországban. A Hazátlanok című regényből kinőtt a negyedik regény, A Tátra gyermekei, mert nem csak a szereplőim, hanem én is szerelmese lettem a Tátrának, amely a Hazátlanok folytatása 12 gyönyörű szép Tátra mesével beleszőve.

A regényíró szabadsága, hogy fikciót teremt. Ezeket a regényeket történelmi regényeknek neveztem az egyszerűség kedvéért, de mondhatnám historiográfiai metafikciónak is, de ennek a meghatározásnak nagyon bonyolult a meghatározása. Abból a szempontból igaz ezekre a regényekre, hogy egy-két kivétellel a szereplők fiktívek. Például Horthyt néven neveztem, lehetetlen kikerülni. Amiket a szereplők elmondanak és megélnek, az megtörtént valakivel, valahol. A Megtagadva című regényben Somlyói Anna abszolút fiktív személy, de a sorsában benne van azoknak a nyíregyházi asszonyoknak a sorsa, akikkel én interjút készítettem. Olyannyira törekedtem a hitelességre a Megtagadva című regényben, hogy Késmárk és Farkasfalva között megszámoltuk, hogy hány emelkedő van az úton, ahol a főhős biciklizik és élelmet visz a Thököly-vár fogságában lévő édesapjának. A Hazátlanokat illetően elmentem Németországba, Csehországba, Szlovákiába. Megszámlálhatatlan mennyiségű dokumentumot, visszaemlékezéseket, memoárokat használtam fel. Az volt a kihívás, hogy ne akarjak mindent elmondani egy regényben, ne váljon öncélúvá azoknak a a szörnyűségeknek a sorolása, amit én azokban a visszaemlékezésekben olvastam és feldolgoztam.

Oláh András Ratkó József- és Ady Endre-díjas, Quasimodo-különdíjas költő, író. A Partium irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője. Tagja a Magyar Írószövetségnek és a Kölcsey Társaságnak. Mátészalkán él.

Fiatalon sok történelmi tárgyú ifjúsági regényt olvastam, annyira tetszettek, és nem kellett történelmet tanulnom az iskolában, mert a regényekből gyakorlatilag mindent megtanultam. Aztán beindult a fantáziám és elkezdtem egy olyan területről és tájról írni, ahol akkor még én nem jártam, ez konkrétan Erdély volt. A regények alapján nekem már annyira megtetszett ez a környezet, hogy oda helyeztem el a szereplőimet. Aztán egy picit ellustultam, nagyjából középiskolás lehettem, 15–16 éves, amikor először verset írtam. Ez egy konkrét eseményhez kötődő sztori volt, egy irodalmi rendezvényre készült a gimnázium, ahol felkértek engem is egy színpadi szerepre. Ott nem csak szöveget kellett mondani, hanem konkrétan egy szerelmes verset is: Tóth Árpádnak A vén ligetben című versét. Annyira megfogott ez a szerelmes tárgyú vers, hogy elkezdem ilyen szerelmes verseket gyártani. Egészen addig, míg rá nem döbbentem, hogy ezek nem versek, ehhez meg az kellett, hogy komolyan vegyem az életet. A szüleim tanácsára minden nyári szünetben egy hónap fizikai munkát kellett végeznem, a hajdúnánási téglagyárban téglát kellett pakolnom. A feladat egyszerűnek tűnik, de egy tizenéves, 48 kilós gyereknek azok a téglák nem csekély méretűek voltak, úgyhogy alaposan lefárasztottak. Az az egy hónap nekem azzal telt, hogy reggel 6 órától délután 6 óráig dolgoztam és utána hazamentem, pihentem és olvasgattam verseket. Egyebek között József Attila verseit kezdtem olvasni és rögtön az elején elakadtam, hogy én ne tudok verset írni. József Attila 17 évesen olyan dolgokat írt, amire én hasonló életkorban nem voltam képes. Így fordultam megint a prózához és elkezdtem novellákat írni. Van itt egy novelláskötetem, amiben egy kisregény is rejtőzik, és abba bekerült egy olyan történet, ami fennmaradt ebből a korból, tehát középiskolás koromra tehető az alaptörténetet. Annak köszönhető, hogy megmaradt, mert ezek a téglagyári emlékek nem csak úgy jelennek meg, hogy pokoli nehéz a téglákat cipelni, hanem úgy, hogy azt a pénzt én mindig felhasználhattam. Egyik alkalommal biciklit vettem belőle, másik alkalommal rádiósmagnót és egy táskaírógépet. A táskaírógépnek köszönhető, hogy ezek a történetek megmaradtak és legépeltem őket. Aztán amikor jött a felsőfokú képzés, a prózaírás is abbamaradt. Nem értem rá ilyenekkel foglalkozni, összeismerkedtem a feleségemmel, elvette az összes figyelmemet az irodalomról. Amikor utolsó éves lehettem, akkor megint bekattant az, hogy megint írni kellene verseket, a táskaírógép ezt rögzítette is és növekedett az asztalfiók tartalma. Egyszer a feleségem mondta, hogy azért valamit kéne kezdeni ezekkel, valakinek mutassuk meg, hogy érdemes-e ezzel foglalkozni. Ekkor történt az, hogy elküldtem Fodor Andrásnak az írásaimat és ő közölhetőnek találta az első elküldött anyagaimat. Innentől kezdve felváltva hol verseket, hol prózákat írtam. Abból lett próza, amit nem tudtam versben megírni. Később ezek a novellák egy kötetben is megjelentek. Drámákat is írok, az első drámám szintén véletlenül keletkezett. Eredetileg egy tanulmányt akartam Teleki Lászlóról írni, ehhez elkészült a jegyzet, csak nem született meg a tanulmány, valahogy elterelődött róla a figyelem. Egy költözésnél előkerült ez a rengeteg anyag és úgy döntöttem nem dobom ki, csak akkor már nem tanulmányban gondolkodtam, hanem egy történet villant át az agyamon és megszületett az első drámám. Most már eljutottam odáig, hogy mindenfélét írok és azt, hogy használható-e, majd az olvasóközönség eldönti.

Béres Tamás HUBBY-díjas (az év legjobb könyveiért járó díj) magyar író, szerkesztő, szociológus, tanár. A Nyíregyházi Egyetem munkatársa, jelenleg Nyíregyházán él.

Én Szentesen születtem, Csongrád-Csanád vármegyében. Ez azért érdekes, mert az írásaimnak egy jelentős része abból a környezetből táplálkozik, a családi életből, a falusi életből. Nyíregyházán magyar szakos tanárként végeztem, majd Debrecenben szociológiát tanultam. Mindig a kíváncsiság, a kutatás iránti vágy az, ami ihleti az írásokat. Először, még középiskolás koromban novellákat írtam, kisebb drámai jeleneteket, ebből jelentek meg helyi lapokban írások. Aztán a Nyíregyházi Főiskolán bekerültem egy olyan irodalmi körbe, az akkori nagy irodalomtörténész tanáraink mentorálásával, ahol egy nagyon jó műhely alakult ki, támogatták és segítették a mi irodalmi pályafutásunkat. Ott már segítették a megjelenést a helyi és országos lapokban. Ezt követően összegyűlt egy olyan novellahalmaz, amiből megjelent egy rövid írásokat tartalmazó kötet, Csücsök címmel. Ezt követően az írói énem mellett kicsit a szociológusi énem is szerepet kapott, és olvasva a híreket, több olyan történetet, emberi sorsot találtam, amit úgy gondoltam, hogy valamilyen szociográfia eszközzel feldolgozok. Született 12 olyan novella, amelyek utána országos lapokban is megjelentek, aztán összegyűjtve 2018-ban kötetbe szerkesztve is, Vándorút címen. Ekkor még kerestem azt a formát, hogy mik ezek a családi, fiatalokról szóló történetek, hogyan tudnak megjelenni, aztán megtaláltam a mese és az ifjúsági irodalom területét. Nagyon izgalmas, hogy a mesében milyen határokat lehet feszegetni, mi az, ami éppen edukációs jelleggel a családi értékek megőrzését közvetíti. Ennek a tematikájában született meg a két mesekönyvem: Igric nagyi és Igric nagyi a városban. Ez egy nagymama történetén keresztül meséli el a családi élet, a népi hagyományok fontosságát, azt, hogy a falu és a város hagyományait hogyan lehet játékosan átadni, kicsit elterelve a fiatalok figyelmét a kütyükről. Ezt követően a Covid alatt születtek olyan rövid írások, amik 2021-ben jelentek meg, ezek inkább kamaszoknak és felnőtteknek szóló témákat írnak le. Úgy gondoltam, hogy a tematikája legyen a zöldségek, és a számunkra elérhető zöldségek mellett a gasztronómia kapcsán bontakozik ki egy rövid történet, amihez egy helyi grafikusművész készített rajzokat. Ezért lett a címe Zöldségeskönyv.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy az egyik novellámat beválogatta annak idején a József Attila Kör és a Móra Könyvkiadó a Jelen című ifjúsági antológiakötetbe, aztán a kötet meg az írások kaptak HUBBY-díjat. Most azon dolgozom, hogy egy olyan novellás és ifjúsági irodalmi, szociográfiai kötet készüljön el, amely az én két megyém, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Csongrád-Csanád vármegyének a néprajzi hagyományait és az ott élő emberek életét dolgozza fel, és kicsit hidat próbál teremteni a mai és a régi világ között. Erre nyertem el ebben az évben egy irodalmi-néprajzi ösztöndíját a Magyar Művészeti Akadémiánál, és három évig az lesz a feladatom, hogy ezt a kutatást le tudjam bonyolítani, meg tudjon valósulni és ebből szülessenek írások.

Az irodalom jelene és jövője

Oláh András

Nem tudom, hogy hova tartunk, vannak ijesztő dolgok, valóban. Az, amit látunk az interneten, az az abszurditás, ahogy néhol vélekednek a világról, elég ijesztő. De azért én azt gondolom, mégis van remény. Nemrég voltunk egy írótáborban, ahol arról volt szó, hogy hogyan lehet az irodalmat ismét visszavinni az olvasók közé, hogyan lehet olvasmányossá tenni. Gyermekkoromban én is a romantikus, de történelmi tárgyú regényeket olvasgattam és ez ültetett le a könyvek mellé. Lehet, hogy most egy kicsit fordítva próbálkozunk, és a filmmel, vagy a zenével próbáljuk közelebb vinni az irodalmat, de én reménykedem, hogy ennek lesz hatása.

Kováts Judit

Tény, hogy egyre kevesebben olvasnak. Másrészt azért azt is látjuk, hogy digitális tartalmat rendesen fogyasztanak a különböző generációk. Azt is tapasztalom, hogy rövidebb lélegzetvételű írásokat fogyasztunk. Most eszembe jut Csabai László, aki a Szindbád regénye végén felsóhajtott és azt mondta nekem, hogy soha többet nem ír 700 oldalas regényt. Lehet, hogy a nagyregények ideje lejárt. Bár ezt is lehetne cáfolni, mert most jelent meg Darvasi Lászlónak a Neandervölgyiek című regénye. Digitális formában egyre többen olvasnak rövidebb lélegzetvételű regényeket. A fiatalok, ha nem is magas irodalmat, de azért digitálisan olvasnak rövid novellákat, regényeket, akkor majd elindulnak a hosszabb szépirodalmi írások felé is. A kiadóknál jellemző, hogy megjelenés után elérhetővé teszik a könyveket e-könyv formátumban is, és kis példányszámban jelennek meg a könyvek.

Béres Tamás

Az egészen biztosan látható, hogy a mai fiatal korosztály szövegértése romlik. Azt is látom ugyanakkor, hogy ebben nagy felelőssége van a családoknak. Ha olyan mesék, regények születnek, ahol a szülőket be tudjuk vonni, hogy akarjanak olvasni és együtt éljék meg az olvasás élményét, akkor az nagyon jó. A másik dolog, amiben én hiszek, hogy a reneszánszát élik ezek a regényfolyamok. Nagyon sok fogy ezekből a kiadványokból akár külföldi, akár hazai szerzőket nézünk. Azt is látom, hogy az íróknak nyitottnak kell lenniük arra, hogy a történetek mellett élményt is adjanak, legyenek ilyen író-olvasó találkozók, vagy zenés irodalmi estek, keresik az emberek az ilyen jellegű programokat.