„Minden élőre ezer halál jut”[1]

 Mélységesen mély alvilágról ír a Boros Ernő – Vincze Gábor szerzőpáros (a továbbiakban Szerzők) a Háborús kálváriák és kárpótlások című könyvben. Az általuk bemutatott alvilág nem az Odüsszeusz képzeletében és nem a Bibliából előrevetített pokolban létezik, hanem Auschwitzban, Jászvásáron, a román fennhatóság alá került Besszarábiában, Észak-Bukovinába, Transznisztriában, Barcaföldváron, a Târgu-Jiu-i koncentrációs táborba (ahova magyar értelmiségieket és 18 év alatti magyar fiatalokat szállítottak), a Szovjetunió munkatáboraiban és ami kiemelten figyelemreméltó: napjaink romániai joggyakorlatában. Megismerve a felsorolt poklokat, egyetérthetünk Szilágyi Domokossal, amikor azt írja a XX. évszázadi létről „Minden élőre ezer halál jut”.

Az auschwitzi haláltáborokról és a szovjetunióbeli munkatáborokról, valamint az ott történtekről általában tájékozott a tisztelt Olvasó, mert könyvek, visszaemlékezések, filmek, színházi előadások igyekeztek és igyekeznek ma is hiteles képet bemutatni a félrecsúszott emberi elme okozta drámákról.

A barcasági Földváron[2] 1944 őszétől 1945 nyaráig a román hatalom által működtetett haláltáborról először Boros Ernő könyveiből[3] tájékozódhatott a szatmári Olvasó. Alvilág és pokol volt egyszerre a földvári tábor is, amelyről keveset tud a nagyérdemű, hacsak nem olvasta Boros Ernő könyveit.

A Háborús kálváriák és kárpótlások című közös munkában Boros Ernő és Vincze Gábor a meghurcoltakkal készült visszaemlékezéseket a deportálás eseményeinek időrendi sorendjében szerkesztette. Ezzel a módszerrel segítve az olvasót a történtek követésében, a hitelességek megerősítésében. Nagyjából külön „csokorba” kötötték a rabok településenkénti összeszedését, külön a gyaloglásról és menetelésekről szóló történeteket és megint külön a lágerlétet megelevenítő visszaemlékezéseket.

Szólnak a szerzők a romániai holokausztról, amely egyes román történészek szerint nem is volt. Nemzetközi nyomásra és beavatkozásra sikerült kideríteni a szomorú valóságot, azt, hogy 1941-ben a Jászvásáron végrehajtott tömeggyilkosságban mintegy 15 000 zsidó életét vették el. Észak-Bukovinában 125 000 zsidót gyilkolt le a betelepedő román hatalom, és mindezt nem Hitler kérésére, nem politikai nyomásra, hanem buzgó önkéntességből, mi több: nemzeti büszkeségből.

A Háborús kálváriák és kárpótlások című könyv újdonsága a lágerekből hazatértek, vagy azok rokonainak a kárpótlása. De miért kellett a kárpótlásról részletes elemző tanulmányt írni? Kárpótlás vagy van, vagy nincs, gondolja az avatatlan polgár. Alkotnak egy törvényt, aztán alkalmazzák. Egyszerű! A Szerzők bebizonyítják, hogy Romániában nem így van. A törvényalkotás szándékától az alkalmazásig beláthatatlanul bonyolult és meglepetésekkel teli utakat kell végigjárniuk a kárpótlásukat kereső magyar, zsidó, sváb deportáltaknak.

Térjünk ki részletesebben az eseményekre.

Trianon után Szatmárban

Az első világháború után létrejött új ország, Románia mérhetetlen kapzsisággal igyekezett felhabzsolni az erdélyi, bánáti, partiumi magyar tulajdonokat, legyenek azok magán- vagy intézményi, illetve egyházi kézben. A Romániának ítélt magyar területek szellemi és gazdasági életét a balkáni fondorlatosság és a politika egyszerre szállta meg. Megindultak a hadjáratok a magyar iskolák ellen, a magyar kultúra ellen, a magyar egyházak ellen és minden ellen, ami magyar. Az elnyert Erdély mezőgazdasági területeit éhes kapzsisággal ragadta magához a román hatalom. Az úgynevezett földreformok, célja a magyar lakosság gazdasági legyengítése. Ha már nem lehet megszabadulni a magyaroktól, csökkentsük a végsőkig az itt élők gazdasági erejét.

A román nemzeti jelszavakat, a politikai és a gazdasági életben megjelenő magyarellenes uszításokat, mint kábítószert beitta a román népi köztudat és a mai napig él is vele.

Idézet a Nagykároly és Vidéke, 1922. november 30. számából: „Osztják a földeket olyanoknak, akik majd megművelni nem tudják és elveszik azoktól, kik szakszerű műveléssel áldásai voltak a körülöttük lakó közösségnek.”

A két világháború közötti ún. „békeidőkről” a Szerzők a Szatmármegyei Közlöny, 1930. június 4. számából vett idézettel rajzolnak újabb hiteles képet: „Hosszú éveken át a Sziguranca volt az a bizonyos állambiztonságinak nevezett szerv, amelyről a szegény állampolgár joggal gondolhatta, hogy fölötte áll minden törvénynek és minden hatalomnak. Mielőtt bárki kiejtette volna nevét, félve nézett körül, nem hallja-e más is, mint akinek a szavakat szánta, mert az impérium első idejében a fakéreg is denunciált (feljelentett, besúgott – Csirák Csaba) és a muskátli is államellenes bűnt követett el virágzásával. És emlékszünk még a jajgatásokra, melyek sokszor éjszakánként hatoltak keresztül vastag pincefalakon, amelyek fölött a Sziguranca trónolt rettentő hírével. Sziguranca! – suttogták ijedten, ha valakinek holléte felől érdeklődtek és ez elég volt, hogy ismerősei megtagadták az illetőt. Nemrég beolvasztották a rendőrségbe, de szelleme ott kísértett mindenütt. És erről a szellemről lassan-lassan hajmeresztő dolgok derülnek ki.”

Folytassuk a Szerzőktől átvett még egy idézettel. Szatmármegyei Közlöny, 1930. június 22. „Súlyos, valósággal büntető taxákkal arra van kényszerítve városunk kereskedő és iparos társadalma, hogy cégfelirataiban a magyar nyelvet ne használja.”

A Szerzők szó szerinti idézetekkel mutatnak be részleteket az 1944–1945 között megjelent román lapokból[4], amelyek elsősorban a Nemzeti Parasztpárt szócsövei, és a Romániához visszakerült magyar és német lakosságának a vérét követelik. Itt nincs az a bátorságunk, mint a Szerzőnek a kötetben, hogy idézzünk a korabeli román sajtó förmedvényekből, másrészt nem óhajtjuk idézni azokat a legfasisztább uszító szövegeket, amelyektől ma már undorodik a jó ízlésű Olvasó. De ez csak a sajtó, mondhatnánk, ha elfelejtenénk, hogy a sajtó a korabeli Romániában hatalmon lévő és hatalomra törekedő pártok szócsöve volt, tehát nemzetpolitikai állásfoglalás és program eszközei, mint ahogy nemzetpolitikai állásfoglalás és program volt a magyarok, a zsidók és német nevű személyek deportálása a földvári haláltáborba.

Telepes falvak

Adatokra támaszkodva a Szerzők számszerűen közlik, hogy a trianoni[5] döntés után hatalomra került román vezetés „111 román telepes falut létesítettek, ebből 19-et Szatmár megyében.” Victor Jinga[6] 1928-ban a telepes falvak létrehozásának igazi célját így írta le: „a román népi élettér[7] kitisztítása minden oda nem illő elemtől”, vagyis a gyakorlatban Erdély megtisztítása a románokkal szembeni többségtől, a magyaroktól és a zsidóktól[8]. A tanár úr szerint a magyar olyan elem lett egyik napról a másikra saját szülőföldjén, aki nem illett bele ezeréves hazájába, amelynek egy része hirtelen politikai elrendelésből egy új ország, Románia része lett.

A Szerzők elemzésének középpontjában a Nagykároly környékén 1924–1925-ben létrehozott román telepítések állnak: Szentjánosmajor (Ianculești), Lukácsfalva (Lucăceni), Karulypuszta[9] (Horea), Új Márna (Marna Nouă), Domahida határában betelepített Domahida (Poprica). Ezeken kívül Nagykárolyba, Mezőteremre, Pórtelekre, Krasznaszentmiklósra is telepítettek román parasztcsaládokat.

Nem lehetünk annyira vakok, hogy ne ismerjük fel: a telepesek nem a semmibe érkeztek. A Szerzők pontos számokkal mutatják be, kik voltak azok a magyar, sváb, zsidó családok és arisztokraták, akiknek a birtokaiból az újonnan érkezettek részesültek. A nemesek sorából természetesen a Károlyi grófokat és gróf Dégenfeld József nevét kell kiemelni. Szentjánosmajorban például gróf Dégenfeld tanyájának lakóházaiba, istállóiba, hombárjaiba költöztek a betelepített románok. Iskolát és templomot a Dégenfeld gróf majorjának házaiból alakítottak ki, természetesen a bukaresti kormány támogatásával. Jegyezzük meg jól: Szentjánosmajor csak egy példa a 111-ből.

A telepesek, ahogy a Szerzők korabeli román szóval jelzik, a kolonisták ház-, telek-, földtulajdonosok lettek. De ez csak anyagi és gazdasági vetülete a románok betelepítésének. „(…) önmaguk legfőbb érdeméül tudják be, hogy ők románként lettek idetelepítve” azaz a román állam nemzetpolitikájának végrehajtói, akiknek a jogból több jár, mint az őslakos magyaroknak (és a hozzájuk viszonyítva többségi sváboknak és zsidóknak), akiknek kivételes bánásmód is jár, akik nemzeti hovatartozásuk révén első- és felsőbbrendű polgárai a román államnak, akik nem dolgozni, hanem főnökösködni, és „a határt őrizni” érkeztek. Mint román állampolgár lesütött szemmel és szégyenkezve kell kimondanunk: ahol elsőrendű állampolgár van, ott senyved a másod-, harmad- és ki tudja hányadik rendű állampolgár.

1940-ben nagyot változott a világ. A magyar hatóságok felszólították a románosítási céllal ide telepített románokat, hogy térjenek vissza oda, ahonnan jöttek. A Szerzők az ő történetüket is követik. Az önkéntesen távozókon kívül kik voltak azok, akik jónak látták sürgősen távozni a magyar fennhatóság elől? Azok, akik úgy gondolták, hogy a visszatérő magyar hatalom számonkéri őket az 1924–1940 közötti hatalmaskodásukért, tetteikért, viselkedésükért, visszaéléseikért stb. Akiknek vaj volt a fejükön, teketóriázás nélkül csomagoltak. Voltak közöttük tanítók, pópák, csendőrök, az állambiztonság verőlegényei. Sok esetben mielőtt elhagyták otthonaikat, a hátrahagyott épületeket tönkretették.

A magyar kormány az eltávozott románok által kifosztott, romos épületekben a vitézi címmel kitüntetetteknek juttattak lakást, akik azon dolgoztak, hogy helyreállítsák a lelakott tanyákat. De nem csak ők kaptak ilyen lehetőséget, hanem 1941-ben bukovinai székely menekült családok is érkeztek a nagykárolyi termékeny földekre.

Iuliu Maniu[10] 1944-ben egyik parlamenti beszédében visszatekintett az 1920–1940 közötti időszak Erdélyt vezető Óromániából származott tisztségviselőkre, és így fogalmazott: „Nem lehet szó arról, hogy Erdélyt olyan emberek vezessék, akik első pillanatban elmenekültek onnan, és a legrosszabb emlékeket hagyták maguk után hátra.” Igen, sokan a hátrahagyott rossz emlékek miatt menekültek el 1940-ben.

„Ezeket az embereket nem fosztották meg szabadságuktól, és nem fogták kényszermunkára. Vagy átküldték őket, vagy átmentek maguktól az újonnan kijelölt országhatáron Bukarest által adminisztrált területre, ahol menekültekként fogadták és segítették őket. Tudomásom szerint egyikük sem halt erőszakos halált, 1945-ben szinte valamennyien visszatértek Szatmár megyébe” – olvassuk a Háborús kálváriák és kárpótlások című könyvben, majd a Szerzők arra hívják fel az Olvasó figyelmét, hogy ezek a román telepesek csodák csodájára a román államtól kárpótlást, jóvátételt kaptak és kapnak napjainkban is.[11] Önmagában nem csak az a baj, hogy az indokolatlan kárpótlási összegek megítélése igazságtalan. Ennél nagyobb veszély az ezzel felkínálkozó lehetőség történelemhamisításra „a román nép szenvedéseiről”. A Szerzők nevekkel és példákkal mutatják be a napjainkban is működő történelemhamisítókat. „Olyannyira, hogy bizonyos soviniszta körökben a történelemhamisítás már-már egyfajta népszokássá vált” – olvashatjuk Boros Ernő ironikus sorait.

A földvári deportálás

A Partiumba és Erdélybe 1944 őszén a szovjet hadsereg árnyékába visszaérkező román katonai hatalom a rablás mellett feladatának tartotta a magyar nemzetiségű lakosság elűzését. Ebben a „feladatkörben” élen jártak a Maniu-gárdisták vérengzései, és a „halál önkénteseiként” emlegetett félkatonai egységek. Magyarokat gyilkoló portyáik során szerencsére nem juthattak el Szatmár vármegyébe, mert a szovjetek megborzadva román bajtársaik kegyetlenkedéseiktől ideiglenesen átvettek minden hatalmat (főképpen városainkban). De ekkor már két román kormány is, a Sănătescu- és a Rădescu-kormány kitervelte és dolgozott a magyarok pusztításán.

1944. október 19-én a román Nagyvezérkar 578.832-es számmal olyan rendeletet adott ki, amellyel hadifoglyoknak nyilvánították a magyar hadseregből lemaradt vagy megszökött, otthonaikba hazatért magyar nemzetiségű férfiakat. Ezeket az egyenruhától szabadulni akaró, családjukhoz visszatérő férfiakat önkényesen partizánoknak nyilvánította a visszatért román csendőrség. Olyanokat is deportáltak Földvárra, akinek valamilyen vagyontárgya megtetszett egyes helyi román nemzetiségű személyeknek. A tulajdonos deportálásával megszerezték a kiszemelt vagyontárgyakat. Az 578.832-es rendeletet a román csendőrök hajtották végre. 1944 őszén, a barcasági Földváron működtetett haláltáborba hajtották a magyar férfiak ezreit.

A barcaföldvári haláltáborban magyar embereket vertek, kínoztak, éheztettek, zsaroltak, kivégeztek. A betegeket a puszta fölre fektették a földvári rabok kórházában. Elképzelhetetlen, már-már kóros szadizmus jelképét jelenti Földvár.

Ha az arányokat is figyelembe vesszük, a haláltáborban négy hónap alatt jóval többen hunytak el, mint a Szovjetunió hírhedt munkatáboraiban – figyelmeztetnek a Szerzők. Meg is jegyezte egy Földvárt és a szovjet táborokat is megjárt személy, hogy a földvári bánásmód sokkal irgalmatlanabb volt, mint a Szovjetunióbeli táborokban tapasztalt bánásmód. Nem csoda, a földvári tábor egyetlen célja a magyar emberek pusztítása.

„Földváron éheztettek, szomjaztattak, ütöttek, vertek, megaláztak, emberrel nem lenne szabad úgy bánni, ahogy ott mivelünk bántak” – meséli az egyik túlélő. A hírhedt földvári haláltábor című fejezetben tanúvallomásokat sorakoztat fel Boros Ernő az embertelenségek bemutatására. Hogy néz ki ez a költészet nyelvén? Idézzük Szilágyi Domokos sorait

„Végtelenné öregbíti a perceket órákat nappalokat éjjeleket

a kín

itt élsz

– hát élsz-e mondd –

felsőbbrendű szögesdrótok között

az őrtornyokból felsőbbrendű gépfegyverek vigyázzák lépteid

és felsőbbrendű vérebek vicsorítják rád ínyüket

neved nincs

tárgy vagy csupán

karodon a leltári szám”

Érzékletes leírása a kínokkal, fájdalmakkal, halálokkal és lágerekkel befeketített XX. századnak.

Könyvünk szerzői megtalálják a hasonlóságot a telepesek kárpótlása és a földvári deportáltak kárpótlás nélkül hagyása között: a maga módján mindkettő igazságtalan eljárás! Míg Németország is, és Oroszország is évtizedes késésekkel kárpótolja a deportáltjait, addig Románia a földvári deportáltak kárpótlását visszautasítja, és ami még súlyosabb bűn: el sem ismeri!

A szovjet deportálás, ahogy a szovjetek megokolták, és ahogy a szenvedők elmondták

A második világháború iszonyatos pusztítást végzett a Szovjetunióban. Csak az ellenség által bekerített Szentpétervár 872 napig tartó ostroma alatt több millió ember veszítette éltét. Az elpusztított városok, falvak, gyárak, üzemek és a hatalmas emberveszteség mellett 11 millió szovjet katona végezte megszállói feladatait a Vörös Hadsereg által elfoglalt kelet-európai országokban.

Kevés volt az emberi munkaerő a helyreállításra. A Szovjet Államvédelmi Tanács 1944. december 16-án készült 7161-es számú határozata előírta, hogy a szovjet ellenőrzés alá tartozó országok munkaképes német lakosságát jóvátételi munkára kell összeszedni és munkatáborokban kell dolgoztatni őket, büntetésül azért, hogy a hadseregeik akkora károkat

okoztak a Szovjetuniónak.

A határozat megvalósításának első lépése Szatmár megyében 1945. január 3-án a sváb és a német nevű magyar lakosság összegyűjtésével elkezdődött. A megyéből, a hozzávetőleges számítások szerint, mintegy 5300 embert deportáltak a Szovjetunióba. A deportálandó személyek kiválogatása az 1944 őszén visszatért román hatalmi erők felügyelete alatt történt, ami azt jelentette, hogy német és magyar férfiakat és nőket deportáltak – románokat nem.

A deportáltakat szénbányákban, aranybányákban, higanybányában és higany-feldolgozásnál (cinnabarit), romeltakarításoknál, építkezéseknél, fa-kitermelésnél és feldolgozásnál, mezőgazdasági munkáknál használták. Nem annyira a napi 12–16 órás munka, inkább a kezdetleges munkakörülmények szedték az emberáldozatokat. A rabok életkörülményeiről és ellátásukról csak annyit lehet mondani, hogy életellenesek voltak. Élősködő rovarok, járványok, éhezés, szélsőséges időjárások pusztítottak az emberek között.

A kötet szerzői tanúvallomásokkal igazolják a szovjet poklok minden tekintetben elszegényedett világát.

Kárpótlások

Amikor kárpótlásokról beszélünk, tulajdonképpen arról a történelmi nyomorról beszélünk, ami a kelet-európai országokat sújtotta a XX. század folyamán. Az első világháború „hozománya” a hatalmas emberveszteség (739 594 magyar férfi). Másik hozománya, az örökre megmaradó fájdalmas seb: a területvesztések. Az új, korábban nem létező, vagy jóval kisebb területű országok (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) mesterséges létrehozása a trianoni boszorkánykonyhában, több millió határon túlra került magyar szenvedéstörténetének kezdetét hozta, vagyis a magyarság számára nem értek véget a háborús állapotok. A politikai tárgyalóasztalnál létrehozott Nagy-Románia kisebbségeinek megrablása, kifosztása, a román betelepítések a magyar többségű falvakba és a városokba azt célozták, hogy a partiumi, a bihari, a bánáti, az erdélyi területeken csökkentsék a magyar és növeljék a román lakosok számarányát.

Aztán következett a második világháború, újabb emberi áldozatok és szenvedések, szétvert városok, a zsidó deportálások, a magyarok elhurcolása Földvárra és más internáló táborokba, a svábok és német nevű magyarok deportálása szovjet munkatáborokba. Kelet-Közép- és Délkelet-Európa országait megszállta a kommunista rendszer. A „vasfüggöny” 1947-es „felhúzása” nem csak fizikai börtönt, hanem lelki és szellemi elzártságot is hozott. Romániában 1956 után színre lép a nacionál-kommunizmus, ami a kisebbségek további nyomorgatását, a németek és zsidók eladását, az itt maradt magyarok hátrányos helyzetét jelentette az élet minden területén.

A Szerzők, amikor a kárpótlásról írnak, a meghurcoltak és azok utódainak érdekeit védik a ma is működő román nacionalizmusból fakadó igazságtalanságokkal szemben. Mert a nacionalizmus beszivárgott a törvényhozásba, és a törvények értelmezésébe. Ebben a bonyolult kérdésben nem veszhetünk el a részletekben, amelyeket a Szerzők elénk tárnak könyvükben, kezdve a törvényalkotástól a törvényértelmezésen át a törvények alkalmazásáig. Kézen fogják az olvasót és következetesen követik a romániai jogrendszer útvesztőin keresztül. Feltárják, hogy Romániában ugyanazt a törvényt régiónként másképpen és másképpen alkalmazzák, hogy ugyanazt a törvényt egyféleképpen érvényesítik a többségre, és másképpen a kisebbségre vonatkozóan. Meglepődve szemléljük, hogy kárpótlás ügyében is alvilági és pokolbeli dolgok történnek, amikor a jogot pajzsként használók törvénykönyvekkel a kezükben a jog mögül az áldozatokra tüzelnek, a joggal visszaélnek, a jogot öncélúan önös érdekekért alkalmazzák, a jogalkotást történelemhamisítókra bízzák, a jogot nemzetek közötti szembeállításra használják, vagyis Romániában a kárpótlások világa hamisítatlan alvilág.

Boros Ernő a becsapottak védőügyvédje. Hivatali packázásokat, hivatali visszaéléseket tár fel „Az erősen magyar- és általában nemzetiségellenes éllel gyakorolt jogalkalmazásra” hoz jellemző példákat. A kárpótlásokat intéző hivatalok különböző hivatali trükkökkel, formasági kifogásokkal, ugyanannak a törvénynek eltérő módon való értelmezésével több ezer magyar kérelmezőt utasítottak vissza Maros, Kolozs, Bihar és Szatmár megyében. Vagyis több ezer magyar embert fosztottak meg jogosultságuktól! Így működik a román jogállam! Csoda, hogy ezt a szégyent látva a Föld nagy keserűségében nem vesz elő egy üveg Hennessyt és issza le magát földrészegre!

„aki a jogszerű értelmezés és alkalmazás útjáról letér, önként veti alá magát más, a jogtól idegen erőknek és téveszméknek” idézik Vallasek Magdolna tanulmányát a Háborús kálváriák és kárpótlások című kötet Szerzői.

„Egy fájdalom sem mérhető mással”[12]

Szerzőink teret adnak a szemtanúknak, az át- és túlélőknek, hogy saját szavaikkal, mindenki a maga személyiségének szűrőjén átengedve mondja el saját történetét, mert minden fájdalom más és más fájdalom.

A Szerzők köntörfalazás nélkül kimondják, hogy Európában van olyan ország, ahol nemzetbiztonsági kockázatként kezelik az ott élő nemzeti kisebbségeket, ezért állandó háborúra rendezkedik be a kisebbségek ellen. Az a rémületes történelmi helyzet áll elő, hogy a kisebbségtől megvonják a bizalmat, és az emberi lét alapfeltételét, a szeretetet.

A Szerzők nem akarják elfogadni azt, hogy a hazugság és a gonoszság győzhet az igazságosság és a jóság fölött. Ezért tovább és tovább mennek deportálttól deportálthoz, tanútól újabb tanúhoz[13], nagy együttérzéssel hallgatva végig és jegyezte le az elképzelhetetlen szörnyűségeket és igazságtalanságokat.

Miután kialakult egy hatalmas sötéttónusú történelmi freskó, a magyarok, a svábok és a zsidók szabad pusztításáról és kirablásáról, majd a megmaradtak fondorlatos asszimilálásáról, rátér a megalázottak, a becsapottak újabb becsapásának, a jóvátételeknek, a kártérítéseknek a bemutatására és elemzésére. Egy pillanatra felcsillan a remény: jóvá lehet tenni a rosszat, a bűnt! De nem ez történik! Becsapódnak a remény kapui. Folytatódik az évszázados gyakorlat, annyi különbséggel, hogy „finomul a kín”. Lehet-e a kisebbségnek igaza Romániában? Erőtlen segíthet-e erőtlent? Nyitott kérdések.

Ez a 350 oldalas mű nem összefoglaló, inkább szétfoglaló, mert széleskörűen kiterjed a romániai kisebbségek drámai sorsára, a magyar, a sváb, a zsidó deportálásokra, a munkaszolgálatosokra, a deportáltak sorsának alakulására, a velük szembeni hatalmi visszaélésekre, a nemzettek között gyűlölet szitására és mindazokra a bűnökre, amelyeket a tízparancsolatot elénk táró lelkitükör szerint be kell vallani és meg kell bánni.

Elértünk egy újabb bökkenőhöz. Önerőből, szabad akaratból, belső lelkiismereti kényszerből a román politika nem vallott be semmit az itt felsorolt nemzetiségek ellen elkövetett bűnökből. Ezt a szomorú tényt ékesen bizonyítják a Szerzők által kikutatott visszaélések, félremagyarázások, arcátlan hazudozások és csalások a kárpótlások során is.

Jó lenne elérni azt, amit Boros Ernő és Vincze Gábor üzenete sugall, hogy társadalmi, emberi kapcsolatainkban valós, igaz és nem kitalált, nem hamisított történelemtudattal éljünk együtt román honfitársainkkal, de a gyűlölködő politika nem engedi.

„bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe; üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk; földre terítenek, de el nem veszünk” – írja Pál apostol a korinthusiakhoz címzett levelében. Mintha mihozzánk is szólna ez a kétezer éves megerősítő üzenet.

„megértik-e, mennyire megérte kimondani az óriás keserűséget”

(Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában)

Az alkotók részéről a kórokozó felismerése, a bajok felmutatása úttörő lépés a gyógyítás felé vezető úton. Igen, el kell jönnie az igazság pillanatának, és ezt a hit mondatja velünk, a hit, amit soha nem adhatunk fel.

Boros Ernő évtizedek óta foglalkozik a szatmári magyarokat és svábokat sújtó deportálásokkal és kárpótlásokal. Otthonossága ezen a téren páratlan és egyedi. A visszaemlékezések és vallomások mellé odateszi az adott helyzetet kiváltó törvénykezéseket, rendeleteket, helyi hatalmasságok viselkedését. Az évtizedek óta folytatott harcos munka folyamán összegyűjtött tudás nem inti tétlenségre, nem elégíti ki, nem hagyja békésen pihenni Ernő barátunkat, ellenkezőleg újabb és újabb elszánt nekilendüléssel száll ostromra az igazságért. És minden nekilendülésből újabb tudással bukkan a felszínre (igazgyöngy), mert a tudás a nyughatatlan kíváncsiság kiizzadt terméke, egymást erősítik és tartják lendületben.

A Boros-Vincze könyv, mint más, a tényekhez ragaszkodó valóban tudományos munka, világossá teszi előttünk, hogy a román történelemkutatás, a történelemoktatás, a történelemtudomány a politikai állapotok és az ortodox egyház, a nemzeti érzelmek óhajának visszatükrözése. Bármelyik politikai párt volt hatalmon az 1920-ban született Romániában, a történelemtudomány politikai megrendeléseket teljesített. Az az érthetetlen helyzet áll fenn, hogy a történelemtudomány vértezetében tündöklők „tudósok” félrevezetik saját népüket, amikor a politikai hatalom, vagy az önös, személyes érdekek irányítják tollukat.

A Szerzők nem sopánkodnak, nem panaszkodnak, tényeket tesznek az asztalra, van bátorságuk olyan igazságokat kimondani, amikre képtelen a hatalom. Ennél fogva munkájuk nem önmagába forduló, nem önmegvalósító, nem önnön dicsőségüket szolgáló, hanem igazságkereső kutatás, amely észreveszi, felmutatja a másikat, a másik ember baját és szenvedését. Ezt az erkölcsi fölényt érezzük kisugározni a Háborús kálváriák és kárpótlások című kötetből.

Zárjuk le mi is e sorokat, akárcsak a két szerző saját munkáját kezdte, zárjuk le mi is bibliai gondolattal. Ez a könyv arra figyelmeztet bennünket, de különösképpen a hatalom korlátlan birtokosait, hogy az „igazság szabaddá tesz” és az igazságban fogant szabadság megbékülést hozhat önmagunkkal és a világgal. Ez a mű igazságot, tehát békességet keres.

[1] Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában

[2] A szakirodalom szerint Románia területén a második világháború végén a földvári haláltáboron kívül még további 35 hasonló létesítmény működött.

[3] Boros Ernő: Mindennap eljött a halál, Otthonom Szatmár megye 15/2002

[4] Bukaresti Curierul, Bukaresti Ardealul, Sepsiszentgyörgyi Desrobirea, Bukaresti România Nouă, Brassói Tribuna

[5] 1920. június 4. a történeti Magyarország megcsonkítása.

[6] Victor Jinga (1901–1990) közgazdász, tanár.

[7] Az élettér fogalmat Friedrich Ratzel használta először 1897-ben. Hitler is átvette a Mein Kampf című náci alapvetésében. „Kielégítő megoldást csak az élettér kiterjesztése (…) jelent” magyarázkodik Hitler. Victor Jinga tanár úr Hitlert is megelőzve a román népi élettér kitisztításáról beszél, ami nagyra becsült politikai fogalom és gyakorlat lett Romániában a két világháború között és a nacionál-kommunizmus idején.

[8] 1920-ban a nemzetiségi megoszlás Szatmárnémetiben: 66% magyar, 20% zsidó, 12% román, 0,5% német.

[9] Karuly tanya neve a Károlyi név régi alakját rejti. 1346-ban Karuly András és fia, Simon szerepelnek; a „Karuli” puszta pedig már 1423-ban és 1426-ban a Nábrádi, illetve a Perecsényi családok tulajdona. 1428-ban a Károlyiak elfoglalták. Karulyban a belsőmajorral együtt, az első világháború előtt, 1913-ban 372 személy élt, tudjuk meg A magyar szentkorona országainak helységnévtárából. 1944-ben Scheffler János püspök római katolikus plébániát tervezett Karulyban, de a történelmi események keresztülhúzták a püspök tervét.

[10] Iuliu Maniu (Szilágysomlyó, 1873. – Máramarossziget, 1953.) jogász, politikus, Románia miniszterelnöke. A középiskolát a Zilahi Református Kollégiumban végezte, majd joghallgató volt a kolozsvári, a budapesti és a bécsi egyetemen. Jogi doktorátust Budapesten szerzett. A két világháború között a Nemzeti Parasztpárt vezetője volt, több alkalommal miniszterelnök. 1947-ben a kommunisták életfogytiglani börtönre ítélték, a hírhedt máramarosszigeti börtönben halt meg.

[11] A Legfelső Bíróság 2007. május 7-én hozott döntése.

[12] Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában

[13] „Terepútjaim során lejegyeztem sok száz volt deportált vallomását, visszaemlékezését” (1997–2002 között) írja Boros Ernő