Régi közösségek építői — új közösségek megalkotói
A beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi témája a közösségépítés volt. A szatmárnémeti Mézesházban megrendezett kerekasztal-beszélgetésen a témában jártas szakemberek és meghívottak — dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Bálint Katalin meseterapeuta, Lepedus István tanácsadó és tréner, Nevezi Dobos Csilla zenetanár és Tallian Anna egyetemi hallgató — vettek részt. A beszélgetést moderálta: Elek György.
Frigy Szabolcs a régi közösségi formák megtartásának és az új közösségek létrehozásának a lehetőségeit kutatja.
Yuval Noah Harari írja, hogy csak az ember tud olyan közösségeket létrehozni, amely úgy él, hogy interszubjektív valóságokat hoz létre. Egy bizonyos ideig úgy tudunk együtt élni, hogy kölcsönösen elfogadunk szabályokat. Van az objektív valóság, van a szubjektív valóság, és van amit közösen létrehozunk, az az interszubjektív valóság. A foci például egy interszubjektív valóság, kilencven percig elhisszük, hogy nem szabad kézzel hozzáérni a labdához. A világtörténelemben igazából nagy interszubjektív valóságok vannak, csak az utóbbi száz évben három ilyen közösségalkotó narratívát használtunk el: a fasizmus azt hirdette, hogy a nációknak a harca, és mindenek felett majd lesz egy domináns emberi náció, ami majd uralja a társadalmat; a másik a kommunizmus, ami nem a nációk, hanem az osztályok harcát hirdette; a harmadik interszubjektív valóságot most éljük, ez a liberalizmus, amely azt hirdeti, hogy a szabad gazdaság, a szabadság eszméi azok, amelyek összetartják a társadalmat. Ennek is rojtozódnak a végei, látjuk, hogy több helyen nem működik. A legrégebbi interszubjektív valóság a vallás, amit mai napig élünk és közösségalkotó narratíva, de azt is látjuk, hogy ezekbe a régi közösségekbe új életet kell lehelni. Ebben nagyon sokszor kérnek segítséget, mert ez egy tudomány, az egyetemen tanítanak közösségszervezést, ezt lehet tanulni, lehet tanítani. Sőt Romániában jövőtől beindul az első influenszer szak az egyetemen, tehát most már az online térben szerveződő készségeket lehet egyetemi szinten is tanulni. Ma már ha valamit el akarnak adni, rögtön egy közösséget kell szervezni, két-három online platformon rajta kell lenni. Amit a fiatalokon látok, és minket is elér, hogy halmozzuk a közösségeket. Több húsz csoportnak vagyunk a tagjai. Olyan világban élünk, hogy az online térben és a fizikaiban is rengeteg csoportban benne vagyunk, van ahol aktívabban, van ahonnan nem lépünk ki, mert sosem tudjuk mikor van szükségünk arra a közösségre. Egy közösséghalmozó időszakban vagyunk úgy, hogy van egy paradox, hogy minél több közösségben benne vagyunk, annál passzívabbak vagyunk az összesben. Ha egy közösségben lennénk, biztos, hogy sokkal aktívabbak lennénk. Azzal, hogy sok közösségnek vagyunk a tagjai, nem jelenti azt, hogy aktívabbak vagyunk. Minél több közösségnek vagyunk a tagjai, annál kevésbé identitásalkotóak a közösségek. Ha benne vagyunk egy közösségben, az óhatatlanul kell az identitásunkhoz is hozzányúljon, mert minden közösség akkor jó — ez egy fontos tételmondat —, ha van egy MI-tudatunk, ha kialakul egy olyan érzés, hogy MI vagyunk a közösség, amikor az egyéni identitásunkon felül kialakul egy MI-tudat. Éppen ezért a közösség nélkül nincs identitás, az identitás formálása szempontjából pedig nagyon fontos, hogy jó közösségekben legyünk benne. Az idei Kölcsey-megemlékezésen gondolkoztam el azon, hogy egy fiatal ma miért megy el egy Kölcsey-ünnepségre? Mi az, ami miatt azt érzi, hogy ott kell lennie? Tudunk-e mi, Szatmáron magyartanárokként vagy közösségszervezőként egy olyan közösségi MI-tudatot létrehozni, hogy nekünk ott kell lenni, mert szerepünk van ott. A fiatalok számára újra kell definiálni azt, hogy mit jelent a kultúra, mit jelent magyarnak lenni, a nemzethez való tartozás, vagy a szülőföldnek a közössége. A klasszikus közösségalkotó narratívák már nem nagyon működnek, pedig az identitás nagyon-nagyon fontos. Valakivel arról beszélgettünk, ha most kellene megalapítani a kereszténységet, milyen platformokon menne? Van egy jól látható logó… Ha a huszonegyedik században kellene egy nagyon nagy, jól működő közösséget alakítani, akkor szinte megkerülhetetlen lenne az online világ. Az egyházakban is van egy belső feszültség arról, hogy az új közösségek létrehozására vagy a régiek megtámogatására mennyire kell a közösségi médiához nyúlni. Vannak a konzervatívok, vannak a kevésbé konzervatívok, az látszik, hogy a régi közösségeket valami új tartalommal kell feltölteni. Azok a közösségek maradnak fenn, amelyek képesek pozitív közösségi élményt adni, és valahol aktivizálni. Csak úgy jelen lenni egy közösségben, hogy én része vagyok, de nem kapok feladatot, nem szólítanak meg, nem érzem azt, hogy szükség van a hozzájárulásomra, az gondot jelent. Ahol jó közösség van, ott tele vannak önkéntesekkel. Mindig tudnak aktivizálódni, és egy olyan közös célt felmutatni, amitől élővé válik a közösség. Egy jó közösségben nem egy vezető van, aki folyton mondja: gyertek utánam! A közösségről Barabási Albert-Lászlónak a Hálózatok tudománya című könyve jutott eszembe. Ő is azt mondja, nagyon sok ember van a közösségekben az internet világában, de mindig vannak csomópontok. A tanárok, a papok, segítő szakemberek, közösségi munkások… csomópontok kell hogy legyenek, aki felé áramlanak az emberek, tőlünk a csomópontból kapnak impulzust, haladunk tovább. Ez nem egy antidemokratikus dolog, hanem fel kell vállalni ezeket a csomópont-szerepeket, fel kell vállalni a közösség vezetését is. Minden közösségben fontos, hogy legyenek ilyen csomópontok. Ahol jó egyházközösség van, ott a lelkész tud egy csomópont lenni. Közösségszervezés szempontjából sajnálatos, de nagyon érdekes az influenszereknek a világa. Ha most akarnék szervezni egy közösséget, akkor csinálnék egy logót, létrehoznék egy platformot, és megfizetnék egy influenszert, hogy beszéljen az én csoportomról a fiataloknak. Az influenszerek azt az érzést keltik, hogy ugyanolyanok mint én vagy te, emiatt van sok követőjük. Teljesen más egy influenszer közösségalkotása, mint egykoron Mózesnek, aki együtt járt a népével a sivatagban, és azt mondta: gyertek utánam! Ez az, ami megkülönbözteti az online világban a sajátos közösségi élményt adót a tulajdonképpeni közösségi embertől, aki ott van az emberek között, érzi ezeknek az embereknek a hétköznapjait. Ha eltávolodik ez a csomópont, és nem éli a közösség életét, előbb-utóbb megszűnik vezetőnek lenni. Minden közösség attól lesz jó, hogy van egy közös hitrendszer, hogy miben hiszünk, mi alkotja a közösséget. Ez a közösség meg tud szólítani fiatalokat, akik számára vonzó tud lenni a közös narratíva, a közös hit. A közösségben mindenki tud együtt cselekedni. A kultúrának kellenek ünnepek, az egyháznak kellenek ünnepek, minden közösségnek kell ünnep. Ma már mindennek van világnapja, sokszor tíz-húsz dolognak is egyszerre. Valahogy az ipar is ráérzett arra, hogy minden közösségnek kellenek ünnepek, hogy ciklikusságot, dinamikát adjon ezeknek a közösségeknek, és így váljanak élővé. Nagyon nehéz ma már klasszikus, élő közösségeket szervezni. Az online-közösségek látszatközösségek. A kettő valahogy dinamikusan kellene együtt mozogjon. A vallás egy régebbi narratíva mint a nemzetiség, sokkal hamarabb volt vallási közösség mint magyar közösség. A nemzetiségek kialakulása időben sokkal későbbre tehető mint a vallások kialakulása. Sokkal hamarabb voltak vallásosak az emberek mintsem abban gondolkodtak, hogy én magyar vagyok vagy nem. A történelem nagyobb részében vallások alapján határozták meg magukat az emberek, azon belül alakult ki, hogy szatmári katolikus vagy református. Volt egy lokalitása az identitásnak, de ezeknek a közösségmegtartó ereje ma már önmagában nem működik. Az identitáspolitikában és az identitásszervezésben, amikor egy fiatal el kell mondja, hogy ki ő, és hogyan határozza meg magát, ebben már az X helyen van az, hogy ő milyen vallású vagy vallásos-e. Bármi más sokkal hamarabb alkot közösséget mint az, hogy a régi narratívák bevonzzanak új embereket. El sem tudjuk képzelni, hogy milyen közösségek lesznek a jövőben, milyen szempontok alapján jönnek létre közösségek. Az Európai Unió lassan feloldja a nemzeteknek az identitását, egyre kevesebb a kapaszkodó a régi nagy narratívákhoz, kialakul egy identitásvákuum, amit betöltenek minden mással. A liberalizmus azért érdekes, mert arról szól, hogy minden csoporttól elszakadhat. A liberalizmus a hagyományos közösségektől való feloldozás lehetőségét hozza. Ma egy nagyon plurális társadalomban élünk, ahol nagyon sokféleképpen lehet szerveződni, de nincs egy nagy, ami nagy közösséget alkotna.
A közös cél, a közös munka gyümölcse mindig a legnagyobb összetartó erő egy csoporton belül. Közösségben élni és együttműködni végtelenül nagy megtartó erő — mutat rá Bálint Katalin.
Én azt gondolom, hogy a közösségformálás, a közösségépítés a jelen társadalom égetően fontos problémájává válik. Valójában olyan téma ez, amely a maga egyszerű valóságában kellene működjön, de egyre jobban felismerhető az a tény, hogy manapság ehhez vissza kell térni, újra kell tanulni, újra kell működő közösségeket alakítani. Próbálunk létrehozni közösségeket, de ehhez vissza kell szerezni a közösségépítésnek a receptjét. Ebből a szempontból nincs nagyon nagy baj, mert a mesék megőrizték számunkra ezt a fajta tudást és bölcsességet. Fellelhetők olyan népmesék, amelyek megmutatják, hogyan működtek valaha jól az élő közösségek. Miért, és mi volt egy működő közösség mozgatórúgója? Mik voltak ennek a keretei és a korlátai? Konkrétan azok a mesék őrzik ezen tudás nyomait, amelyekben a mesehősnek egy nemes cél érdekében kell útnak indulnia, nem önös érdek az, amely őket motiválja. Egyik mese, amely talán a legjobban tudja bemutatni ennek a témának minden aspektusát, az nem más, mint a Boldogság madara című tibeti népmese. Ebben a történetben egy fiatal legény azért indul útnak, hogy népének földéjére elhozza a boldogság madarát, mely egyetlen lehetséges esélye lehet a népnek a túlélésre. A boldogság madara ugyanis ahol énekel, ott megszűnik a sötét, újra termékennyé válik a világ. A mesék nem szépítik meg a valóságot. Áldozatot vállalni a közösségért, egy végtelen nehéz, néha lehetetlennek tűnő feladat. Csak annak az embernek sikerülhet ez, aki már képes a saját egójának a kereteit átlépni, aki nem fordul vissza bármilyen nehézzé is váljon az út, aki nem adja fel még akkor sem, ha szenvednie kell. A jungi pszichológia ugyanerről beszél, bemutatja, hogy létezik az úgynevezett „selbst” az emberben lévő mélymag, vagy önvaló, amelyet az egyén csak a saját individualizációjának, önismeretének az útján képes megismerni. A gond csupán az, hogy ezt az önvalót az ember még szépen körbeburkolja, különféle külső kerettel és szerepekkel, amelyek mint külső kapcsolódási felületek nagyon jól működnek. Ezek könnyű keretet adnak a csoportban való felszínes együttműködésre. De ahogy erősödnek a közösségben kiépített kapcsolatok, úgy annak is be kell következnie, hogy a külső „maszkok” is lassan lehulljanak. Ezek viszont nagyon sok konfliktushelyzetet képesek teremteni. Ha az egyének képesekké válnának arra, hogy a saját önvalójukból tisztán kapcsolódjanak, akkor valóban működő közösségek tudnának nemcsak megszületni, hanem fenn is maradni. Ehhez viszont kell a modell, abban az esetben, ha maga a közösségépítő erre a példára alakítja ki a csoportot, akkor sokkal könnyeben lehet egy ilyen közösségben valóban együttműködni. Ennek a feltétele azonban, úgy ahogy a tibeti mese is mutatja, nagyon sok áldozat és sajnos szenvedés is. A mesehősünk sok fizikai fájdalmat kell kibírjon ahhoz, hogy népének megszerezhesse a jólét madarát. Erről is ugyanezt mondja a pszichológia. Ugyanis az egónk által kialakított „burkainkat”, az egónk kőkemény falát nem lehet másképp mint szenvedéssel lebontani. És ez tényleg így is van. Közösséget alapítani, egy népért áldozatokat vállalni az nem megy másképp, mint ahogy még az egyik legnemesebb célért eljövő mesternek sem ment ez keresztre feszítés fájdalmai nélkül. Nos, nem kell ennyire messzire mennünk, csak talán olyan embereket kell megkérdeznünk, akik már tettek meg lépéseket ebben a témában és minden bizonnyal fognak arról mesélni, hogy bizony nem ment semmi sem magától és nekik is meg kellett „szenvedniük” az elején azért, hogy abban a térben és közösségben amelyet ők megálmodtak és létrehoztak, énekelhessen a „boldogság madara”.
Ha egyszer megalakul egy közösség, akkor és csakis akkor tud jól működni, ha hasonlóan a Kőleves című magyar népmeséhez, abba mindenki beleteszi azt, amit adni tud a közösségért. A közös cél, a közös munka gyümölcse mindig a legnagyobb összetartó erő egy csoporton belül. Közösségben élni és együttműködni végtelenül nagy megtartó erő. A legnagyobb tudás pedig pontosan itt található. Akkor, amikor mindent megteszünk azért, hogy a velünk egy közösséget alkotó emberek kiegyensúlyozottak és boldogok legyenek, akkor valójában a saját boldogságunk feltételeit teremtjük meg. A saját önös érdekek sohasem jelenthetnek igazi örömöt. Boldognak lenni egy olyan világban, ahol a másik fél, sír, éhezik, retteg vagy szorong, az csupán egy illúzió. Viszont, ha a világ körülöttünk békés és nyugodt, akkor a saját kis életünk medrein belül is meglehet mindez. Azt hiszem, hogy ez lenne a legmagasabb tudás, amelynek legalább a magvait nagyon gyorsan vissza kellene ültetni az emberek tudatába, hogy akkor lesznek újra élő közösségeink, ha megtanulunk úgy élni a társadalom részeként, hogy amit másoknak, a világnak adunk, azt valójában önmagunknak adjuk. De ehhez kellene még az is, hogy rajtam kívül egyre többen higgyenek a mesékben.
Fontos, hogy egy közösség felépítésében legyenek olyan személyek, akik középpontként működnek — vélekedik dr. Tallian Cristian.
A következőkben a hagyományos közösséghez tartozó személyként osztanék meg pár gondolatot. Először is az egyén lelki szükségletei felől közelítem meg a közösség szerepét, funkcióját. Úgy gondolom, hogy a közösség azért fontos az egyén számára, mert keretet és „csatateret” biztosít a mindennapi élet kihívásainak és küzdelmeinek. A fizikai és lelki biztonság garanciája lehet, amelyben adott a kötődés lehetősége is, a megfelelő kötődés pedig mentális egészségünk egyik alapköve. Bármilyen kicsi is a közösség, egy lényeges követelménynek feltétlenül eleget kell tennie: a biztonság érzésének folyamatos jelenléte. Fontos, hogy egy közösség felépítésében legyenek olyan személyek, akik középpontként működnek, hiszen általuk válik stabillá a közösség, de valóban jól csak akkor működik, ha minden tagja megtalálja benne a helyét és szerepét. Lényeges szempont az is, hogy meg tudja-e oldani a felmerülő gondokat, a tagok esetleges alkalmazkodási nehézségeit. Itt különíthető el a hagyományos értékeken alapuló közösség és az elitista klub. Az utóbbiban egy megszabott szabályrendszerhez kell igazodni, aki erre nem képes, azt a klub kizárja. A közösség ezzel szemben — bár vannak írott vagy íratlan szabályai — befogadó- és problémamegoldó képességgel rendelkezik, az egyén számára lehetőséget, esélyt ad és segít alkalmazkodni a követelményekhez. Ezek a tulajdonságok egy modern (online) közösségben aligha tudnának megfelelően érvényesülni.
Az, amit egy személy bevisz az emberi közösségbe, az nagy részben az, amit ő otthon megél — hangsúlyozza Tallian Anna.
Én nem hiszek az online-közösségekben, ezek inkább csoportok. Én online kezdtem az egyetem első évét, volt lehetőségem megtapasztalni mennyire más az, amikor egy közösség online kezd el formálódni, és milyenné válik akkor, amikor a valódi fizikai komponense az egésznek hozzáadódik. Nagyon sokat beszélgettünk online az évfolyammal, próbálkoztunk barátkozni, de ezt a fajta kapcsolatot nem lehetett közösségnek nevezni, talán még most sem lehet. Még nem ismerjük eléggé egymást, fizikai térben nem voltunk annyit együtt, hogy ki tudjon alakulni egy olyan együttműködés, egy olyan közösség, ami erőforrásul szolgálhat az embernek a jövőben.
A közösségek nagyon fontos erőforrások egy fiatal számára, ezt én is megtapasztaltam, hiszen a középiskolában részt vettem a diáktanácsban, az egyetemen részt veszek a szakosztályban. Láttam azt, hogy milyen az, hogy valaki amellett, hogy egy osztályközösség része, más közösségeknek is része. Az osztályba kötelező bejárni, más közösségekbe csak akkor megy el, ha az jelent számára valamit. Ezek nagyon sokat tesznek hozzá az ember énképének a kialakulásához, sok olyan dologra tud támaszkodni, ami más emberekből adódik. Más emberekhez mérjük magunkat, fontos a közösségi visszajelzés és a valahová tartozás. Fontos az is, hogy ezek értékes dolgokon alapuljanak, ne az legyen, hogy én is követem az XY influenszert és ezért oda tartozom, hanem inkább én oda tartozom, ahol a barátaim vannak, akikkel közös az érdeklődésünk, tudunk együttműködni, vagy akár van egy közös cél is, amiért dolgozunk… Nagyon fontos a fizikai kapcsolódás és az, hogy a közösségekhez érzések és értékek társuljanak.
Az, hogy ki honnan érkezik egy közösségbe, az alap, ami az egészet meghatározza, az a kommunikáció. Amíg Szatmárnémetiben éltem, többnyire szatmári emberekkel találkoztam, utána kitágult a világ, megismertem más tájegységekből érkező embereket és megtapasztaltam, hogy mindenki más. Nagyon fontos, hogy tudjunk kommunikálni és tanuljunk meg egy lapra hozni mindenkit. Az, amit egy személy bevisz az emberi közösségbe, az nagy részben az, amit ő otthon megél. A különbözőségeket közös nevezőre lehet hozni, erőforrásokat lehet kovácsolni belőlük, minden attól függ, hogyan kommunikáljuk le ezeket a dolgokat. A diverzitás is egy nagyon fontos erőforrás tud lenni egy közösségben.
A közösség kezd anonim lenni, és az egyén kezd felértékelődni — hívja fel a figyelmet Lepedus István.
Ha nagy történelmi távlatban nézzük a közösségeket, azt látjuk, hogy az egyház tapasztalata több ezer éven keresztül az volt, hogy az egyén nem számított, anonim volt. Most elkövetkezett az a kétszáz év, amikor a közösség kezd anonim lenni, és az egyén kezd felértékelődni. Bár a hagyományos közösségek láthatatlanoknak tűnnek, nem divatosak, nincsenek új tagjaik, gyakorlatilag ők azok a cölöpök, amelyek megtartják a látható konstrukciót. Például a Szatmár és Máramaros római katolikus egyházközösségek tekintetében — több mint ötszáz kis közösség működik, működget, van, ami óriási szám ahhoz képest, hogy hány civil egyesületről tudunk. Ezeket a közösségeket nem mi hoztuk létre, ezeknek a magvetése az elmúlt időben történt. Ők azok, akik egy falunapon sütik a lángost, rendezvényeken segítenek az előkészítésben, ők azok, akik imádkoznak az unokák érettségi sikereiért… Hajszálgyökérszerűen működnek. Nagyon jó, hogy vannak, és abban kell őket segíteni, amit ők kérnek. Nem cél az, hogy fel kell hozzájuk zárkóztatni a 18–20 éveseket, viszont nagyon hálásak, ha nem feledkezünk meg róluk.
A másik dolog, amit tapasztalni lehet, az a különbség a közösség és a csoport között, hogy a közösségben megjelenik az együttérzés és az áldozatvállalás. A közösségben — annak kialakulásakor — egy egzisztenciális alapélmény történik. Az egzisztenciális alapélmény régen szükségszerű volt. Az életszínvonal emelkedésével ezek inkább lelki és érzelmi szükséghelyzetek és élmények, értékekre és érzelmekre alapuló élmények. Ilyen értelemben nem baj az, hogy diverzifikálódott, hogy az egyháznak a vonzó ereje még mindig Jézus Krisztus. Viszont az egyházból kirostálódott nagyon sok olyan érték, amire szükség van. Így van létjogosultsága nagyon sok közösségnek. Ahol az emberek csoportosan összegyűlnek, ott valamilyen élmény és érték megnyilvánulás történik. Ez a mágnes, ami miatt ott maradnak. Nem egy ideológia, nem egy reklám tartja ott a tagokat, hanem ők ott valami pozitív élményben részesülnek. Ez olyan mint a házasságban a szerelem, ami ha sokáig megmarad, elbírja a nagyobb áldozatvállalásokat is. A jövő közösségépítése szempontjából a virtuális és online világ inkább egy látszat, kompenzatorikus megoldás a közösségigényre, mert mindenkinek van igénye a közösségigényre, egyedül maradni nem jó, viszont az online közösség nem teremti meg az egzisztenciális alapélményt. Ahhoz, hogy egy közösség megmaradjon, a hagyományos közösségépítés modellje szerint szükség van egy értékrendre, egy identitásra. Az egyházban ez úgy hangzik: tanításra. A másik fontos oldala, hogy ünnepeljünk. Az egyházban ezt liturgiának nevezik. Van egy kifejezetten közösségépítő szegmense, amit mi koinóniának nevezünk. Ez az, amikor önmagukkal foglalkozunk, magunkat ünnepeljük. A negyedik a szolgálatnak a gyümölcshozásának a szegmense, az egyházi terminológia diakóniának mondja, mert sokáig nem volt szociális hálózat, iskolai hálózat stb. Így születtek meg a szekuláris rendszerek. Minden közösség számára meghatározó, hogy el tudja dönteni, miért jött létre. Ami csak önmagáért van, az nem hosszú életű. Ennek a négynek az egyensúlyban tartása a nagy művészet.
Nevezi Dobos Csilla szerint minden egyéni hang egyetlen homogén hangmasszává olvad össze, vagyis nem az egyéné a dicsőség, hanem közös az érdem.
Különbséget kell tenni csoport és közösség között. A Facebookon számos csoport tagjai lehetünk, viszont az még nem közösség. A közösségnek megtartó ereje van, viszont ez csak a fizikai világban tapasztalható meg az emberek számára. A mai fiatalok egy olyan generációt alkotnak, amelyik a technika világába születik bele. A kezükben ott van a telefon, amely által megnyílik számukra az egész világ. Bármikor, bármilyen információra szükségük van, azt pillanatok alatt megtalálják és választ kapnak a kérdéseikre. Számtalan csoport tagjai lehetnek, emiatt is úgy érzik, hogy nem igazán van szükségük segítségre vagy támogatásra, talán még közösségre sem, de csakis egy adott pontig. A fiatalok nagyon jól tájékozódnak az online világban, viszont amikor társas kapcsolatokról vagy konfliktuskezelésről van szó, akkor már kevésbé tudnak megoldásokat találni a problémáikra. Úgy gondolom, hogy a jövőben nagy szerepe lesz a pedagógusoknak abban, hogy az igazi társas kapcsolatokra való igényt, az igazi közösséghez való tartozás igényét újra felébresszék tanítványokban, hiszen mi, pedagógusok nem csak tanítunk, hanem főleg nevelünk. Mindezt lehetőleg olyan eszközökkel, amelyek közel állnak korunk gyermekeihez. Ugyanakkor a mi példáinkkal, a mi értékrendünkkel meg tudjuk nekik mutatni, mennyire fontos az, hogy valódi kapcsolatokat tudjanak létrehozni emberekkel. Nem csak felszínes online barátságokat, csoportokat, mert abban elvesznek, az nem lesz számukra megtartó erejű. Biztos, hogy előbb-utóbb ők is fogják érezni, és talán akkor születik meg a „valahová igazán tartozni” igénye. A közösségformálásban a zenének meghatározó szerepe lehet. A zene egy olyan közeg, amely segít a gátlások feloldásában. Együtt énekelni, zenélni, közös, jó célért dolgozni, mindig felemelő érzés. A közösség lényege, hogy legyen egy cél, amiért a tagok együttműködnek. Legyen egy ok, amiért összeáll a közösség. Mindenkinek meg kell legyen a maga feladata, mindenki fontos része kell hogy legyen az egésznek. A kórusban való éneklés egy nagyon szép példája az egyén önfeláldozásának a közös cél érdekében. Egyrészt önfeláldozás, mert plusz munka az amúgy is rengetek tanulnivaló mellett. Másrészt önfeláldozás, mert minden egyéni hang egyetlen homogén hangmasszává olvad össze, vagyis nem az egyéné a dicsőség, hanem közös az érdem. Az együttes erő, munka, odafigyelés szüli végül azt a harmóniát, amiért úgy érzik, hogy érdemes dolgozni, áldozatot hozni, egy ilyen közösséghez tartozni.