Petőfi Sándor halála
Bem 6000 fős serege 1849. július 31-én találkozott a 12 000-es orosz haddal a Fehéregyháza és Segesvár közti völgyben, és itt zajlott a csata, amely az egész napon át tartó küzdelem után a magyarok vereségével végződött. A csata kezdetén Petőfi Bem körül volt, ló és fegyver nélkül; a vezér délután egykor utasította, hogy hagyja el a csatateret. Gyalókay Lajos és Mütter Ferenc százados szerint aznap a költő egy vitorlavászonból készült blúzt, mellényt és nadrágot, egy szürke köpenyt, fején egyszerű katonatiszti sapkát és vállán egy szíjon függő sárga bőrtáskát viselt. Az alábbi szöveget Gyimesi Emese Petőfi Sándor és Szendrey Júlia-kutató írta a Szamos folyóirat számára.
175 évvel ezelőtt zajlott a fehéregyházi ütközet, amely segesvári csataként, Petőfi Sándor eltűnésének helyszíneként vonult be a kulturális emlékezetbe. Az utókor számtalan formában elképzelte a költő heroikus önfeláldozását. A nagyszabású víziók egyike Madarász Viktor 1875-ös, Petőfi halála című festménye, amelyen saját vérével írja a földre: „Hazám”. Az eredeti források, a családtagok személyes írásai felől nézve azonban egészen más kép tárul elénk.
„Te feleséges ember vagy, van egy nőd, életednek legdrágább kintse, van fiad, életed egyetlen öröme, s te ezeket is áldozatul akartad szentelni hazádnak, kész lettél volna ezektől megválni, s örömmel meghalni a szabadságért, melly egyetlen cél hová igyekszik lelked s képzeleted, e hont szabadnak s boldognak látni…”
Petőfi István 1849. június 26-án írta bátyjának ezeket a sorokat, miután megkönnyebbülve olvasta azt a hírt, hogy Petőfi Sándor lemondott őrnagyi rangjáról. A költő katonai karrierje számos fordulatban és konfliktusban bővelkedett, és az említett lemondás e hosszú folyamatnak csupán egyik (nem végleges) állomása volt. „István öcsém” levele azonban azért is figyelmet érdemel, mert bepillantást enged Petőfi Sándor ekkori életformájába, amelyben a „szabadság” és a „szerelem” közötti választás kényszere nem elvont, hanem nagyon is hétköznapi, komoly döntéseket igénylő probléma volt.
A költő útja a segesvári csatatérig korántsem volt olyan magától értetődően evidens, ahogyan a kultikus megközelítések fényében tűnik. Petőfi – a verseihez kapcsolt „jóslataira” vonatkozó sztereotípiákkal ellentétben – élni kívánt. 1848 őszétől az egyre felfokozottabb helyzetekben egyre nehezebb volt egyensúlyoznia közéleti és magánéleti szerepei között. Költészetében sem csak az Egy gondolat által fémjelzett, a világszabadság érdekében vállalt hősi halál víziója volt hangsúlyos. A szabadságharc eseményeit megéneklő krónikás szerepe, a költői hivatás fontossága legalább ennyire előtérben volt verseiben. 1849 márciusában jegyezte fel a következő sorokat Bizony mondom, hogy győz most a magyar című versében:
„Tudom, hogy a golyó nekem nem vét,
Tudom, hogy a sors őriz engemet,
Hogy engemet megölni nem lehet,
Mert én leszek, nekem kell lenni, ki
Ha elleninket mind a föld fedi,
Megéneklem majd diadalmadat.”
Petőfi július első felében Mezőberényben tartózkodott családjával együtt. Innen írta július 11-én Aranynak ezt a sokat idézett mondatot: „…amelyben percekben végképp felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok.” Itt festette meg Orlai Petrics Soma civil öltözetben barátját és másodunokatestvérét.
Július közepén Petőfi és Szendrey Júlia azt tervezte, hogy a Damjanich parancsnoksága alatt álló Arad felé indulnak, 17-ei indulásukat azonban megakadályozta, hogy kitörött az utazáshoz bérelt kocsijuk kereke. A „defekt” miatt egy nappal elhalasztották az utat, eközben azonban megérkezett Egressy Gábor és Bem futártisztje, Kiss Sándor, akik elmondták, hogy a rajongva szeretett lengyel vezér magához hívja a költőt. Ezért a család nem Arad felé, hanem a Nagyvárad–Kolozsvár útvonalon Erdély felé indult. Tordán megpihentek, kirándultak a híres tordai hasadékhoz, majd Petőfi július 22-én Egressyvel együtt elindult Bem felkeresésére. Szendrey Júlia a tordai kálvinista lelkipásztor parókiáján maradt. Petőfi július 29-én Marosvásárhelyről tudósította utazásáról és arról, hogy a háromszéki Berecken találkozott Bemmel. A költő július 30-án Bem kíséretében Székelykeresztúrra kocsizott, ahol a visszaemlékezések szerint örömmel, nagy tisztelettel fogadták és meghívták vacsorázni a Gyárfás-kúriába, ahol bivalytejes puliszkát fogyasztottak.
Noha Bem határozottan megtiltotta a fegyvertelen, lóval sem rendelkező Petőfinek, hogy július 31-én kövesse őt a csatatérre, a költő Gyalokay Lajos százados kocsiján mégis a sereg után ment. A visszaemlékezések alapján lehet következtetni arra, hogy a nap folyamán merre tartózkodott. 10 óra után a Sárpatak hídjáról figyelte az eseményeket, ide tért vissza akkor is, amikor a balszárny felé tartott, de Bem észrevette és visszatérítette. Délután 3 órakor a fehéregyházi nagykocsma udvarán látták, 5 óra előtt – amikor az utolsó roham zajlott a balszárnyon – ismét a Sárpatak hídjánál állt. A csata helyszínéről való menekülésre csak akkor gondolt, amikor magát Bemet is menekülni látta, aki már nem tudta megszervezni a magyar sereg visszavonulását. Noha Gyalokay a kocsijához hívta, Petőfi visszautasította ezt a lehetőséget. Feltehetően logikusabbnak találta a magányos, gyalogos menekülést, amely a könnyebb elrejtőzés reményével kecsegtethette. Egy lovon menekülő székelykeresztúri sebész, Lengyel József háromnegyed 6-kor még látta a költőt a fehéregyházi-héjjasfalvi országúton menekülni. A csatateret fél 7-kor lovon bejáró August von der Heydte, az oroszok mellé kirendelt osztrák összekötőtiszt azt állította, hogy az országút melletti Ispánkútnál egy civil ruhás holttestet látott, mellette iratokkal.
A Petőfi eltűnésének következtében kétségbeejtő helyzetbe kerülő Szendrey Júlia augusztus közepén Tordáról Kolozsvárra menekült. A következő hónapokban szemtanúkat keresve bejárta azokat a helyszíneket, ahol férje július utolsó napjaiban megfordult. Egy évvel később, kényszerűségből kötött második házasságát megelőzően nyomozásának eredményéről a következő nyilatkozatot adta Szántófy Antal plébános számára:
„Az egyház kivánságára, részérőli terhelő felelősség elháritása végett kijelentem, hogy legszorgalmasabb fürkészéseim és bizonyságot adó adataim tökéletesen meggyőzének a felől, hogy Petőfi Sándor az erdélyi csatákban elesett. A csatatereket összejárván, ennek és a külföldről jött többnemü tudósitások következtében ezen meggyőződésemre, ha szükséges volna, lelkiismeretesen hitet is képes vagyok letenni. Ezen állitásom igazsága mellett szól néhány szemtanunak vallomása, kiket bizonságtételért bármikor felhivhatok: Nevezetesen Udvarhelyszékben, Kereszturon lakó gyógyszerész, kinek nevét ugyan nem tudom, de őt szükség esetében tanuul felkérni magamat kötelezem, ki azon időben az erdélyi főseregnél lévén, ebbeli tudakozásaimra azt felelé: ő Petőfi Sándort azon pillanatban látá utoljára, midőn ez kozákok által körülvétetve, szakasztatott el a futó hadseregtől. Ezentul többet nem látták s a valószinüség ottani elvesztét bizonyitja, mit még hitelesebbé tesz udvarhelyszéki katonai parancsnok B. Hayte azon állitása, mely szerint ő a csata lefolyása után a csatatért följárván, a halottak között talált egy holttestet, mit öltönyei és alakja leirásából biztosan lehet férjem, Petőfi Sándorénak elismerni.
Pest, julius 21. 1850.
Szendrey Julia.”
Nyitókép: Hegedűs László: Petőfi Sándor halála, 1850