Pályaválasztás: hobbi, munka vagy hivatás?

| június 13, 2022 |

A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi témája a pályaválasztás volt. A szatmárnémeti Mézesházban megrendezett kerekasztal-beszélgetésen a témában jártas szakemberek és meghívottak — dr. Király Lajos református lelkipásztor, pasztorálpszichológus, Bálint Katalin meseterapeuta, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Schneitli Enikő szociális dolgozó, Balázs Regina gyógypedagógus, Pakot Géza római katolikus spirituális, Sógor Beáta újságíró és Nagy Boglárka diák — vettek részt. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Dr. Király Lajos elmondta, hogy a pályaválasztási kérdésekkel kapcsolatosan ugyan nem hagyhatja figyelmen kívül az olyan teszteket, mint a CDDQ, azaz a pályaválasztási nehézségek kérdőív vagy a CFI, azaz a karrier faktorok gyűjteményét, azonban igyekezett olyan gyakorlati oldalról megközelíteni a kérdést, amely emberközelibbé hozza a témakört. Régi gyerekjáték során, amikor sorra téptük le a virág szirmait — szeret, nem szeret, szeret, nem szeret —, mindegy volt, hogy mi jött ki a végén, hiszen nem volt tétje, addig kerestük a virágot vagy akácfalevelet, míg pozitív választ kaptunk. Ha mégsem, nevettünk egy jót rajta. A pályaválasztással kapcsolatosan ma arra keressük a választ, hogy mi legyen az elsődleges motiváció: a hivatás/szakma iránti szeretet, vagy ez az érzés háttérben maradhat, miközben felértékelődik az anyagi dimenzió. Ez esetben a válasz sokkal komplexebb, és nem biztos, hogy a vagy-vagy, azaz a szeret–nem szeret koncepció érvényesül. A pályaválasztásról nem lehet úgy beszélni, hogy ne érintenénk a fiatalok érzésvilágát. Az ifjúkort a bizalom–bizalmatlanság konfliktusa jellemzi, mely az időperspektíva problémájaként jelentkezik és a jövőbe vetett remény vagy reménytelenség formájában manifesztálódik. Találóan nevezi ezt Erikson identitás az identitásdiffúzióval szembeni időszaknak. Az ifjak gyakran bosszankodnak, mérgesek, ahogyan Popper megfogalmazza: valamit a testükön vagy nagynak vagy kicsinek tartanak. A korán érő serdülők hajlamosabbak a szorongásra és a depresszióra, és Caspi Avshalom szerint kevésbé elégedettek a testükkel, ezáltal önképük és identitásuk is összezavarodhat. A fiatalkorba átlépők belső igényei — egy német felmérés szerint — megváltoztak, miközben a vallásélmény-igényük változatlanul jelen van, azonban ezt nemcsak az egyházi keretek között élik meg, hanem okkultista csoportokban vagy politikai szubkultúrákban is. A vallás lehetőség arra a fiatalok körében, hogy tiltakozásukat kifejezzék és annak radikális hangot adjanak. Ugyanakkor megváltoztak a vallás elemeinek a jelentései is: a bűnfogalom megfoghatatlan, az imádság pedig egyfajta „pszichotechnikává” vált, és a halálon túli élet a reinkarnációban manifesztálódhat. Érettségi előtt álló diákokkal való beszélgetés során gyakran tapasztalom, hogy többen nem tudják, mivel szeretnének foglalkozni a vizsga után. Sokan azt mondják, hogy elmennek külföldre, de nincs elképzelésük arra vonatkozóan, hogy ott mihez kezdenek. Az utóbbi időszakot jellemző kiszámíthatatlanság még jobban rányomja a bélyegét a pályaválasztásra, hiszen a világjárvány, a háború és az energiaválság mélyen érinti a fiatalok érzésvilágát.

Hans Walter Wolff Az Ószövetség antropológiája című munkájában külön fejezetben besszél a nevelésről, illetve arról, hogy milyen volt a szülők és a gyermekek közötti kapcsolat, amely meghatározta a későbbi „pályaválasztást”. A szerző leírja, hogy a nevelés feladata az apára és az anyára hárult, nevelői tevékenységüket a jszr héber szó fogalmazta meg, amely intelmet, útmutatást és fegyelmezést jelentett. Az apa szerepe a nevelésben annál fontosabbá vált, minél idősebb lett a felnövekvő gyermek, és a jelentős része az apák saját élményeiket és tapasztalataikat elmondó beszámolókon keresztül valósult meg. A fiú általában az apa munkáját és hivatását örökölte. Vannak azonban olyan példák is, amelyek sikertelenségről árulkodnak: gondoljunk csak az Éli, Sámuel vagy Dávid fiai nevelésében vallott kudarcokra. Ha valaki a 20. század közepén munkát kapott egy gyárban, akkor eltervezhette, hogy tíz év múlva csoportvezető lesz, húsz év után részlegvezető, végül pedig abból a gyárból megy nyugdíjba. Abban az időben talán kiszámíthatóbb volt a világ. Azonban mára sok minden megváltozott. Ha munkáltatókkal beszélgetünk, azt halljuk, hogy vannak olyan fiatalok és felnőttek, akik egy-két munkanap után úgy hagyják el munkahelyüket, hogy azt nem hozzák a munkaadó tudomására. Feldmár András azt tanácsolja, hogy már gyermekkorban figyeljük meg, hogy mit szeret csinálni és miről szeret beszélgetni szabadidejében a csemeténk. A későbbi pályaválasztásban ez sokat segíthet. Popper Péter az egyik előadásában arról beszélt, hogy miről panaszkodnak a fiatalok. Ezek a következők: a munkanélküliség, a pénztelenség, a lakáshiány, a létbizonytalanság, a társadalmi egyenlőtlenség és a céltalanság, így sok esetben a drog, mint menekülési lehetőség merül fel. Mivel a család ezeken az életérzéseken és problémákon kevésbé tud változtatni, ezért az ifjak számára a család intézménye is devalválódik. A társadalomkutatók arról publikálnak, hogy a világban egyre jobban hódít az ifjúságérzület. Ennek gyökerei a tizenkilencedik századig nyúlnak vissza, amikor az iparosodás egyre dinamikusabbá vált, és elvárták, hogy az emberek ügyesek, nyitottak, flexibilisek és aktívak legyenek. Ez a követelmény napjainkban is kitapintható, melynek következtében a család, a harmónia, a békesség és a nyugalom háttérbe szorulhat.

Kádár Annamária, ugyanakkor Bálint Katalin is többször említi, hogy a mesehős — például a fiatal királyfi — parazsat ad az erőtlen, sovány lónak, aki ennek következtében talpra áll és táltossá változik. Azaz olyan táplálékot kap, amely által bátor lesz, olyasforma képességekre fog szert tenni tőle, amilyennel addig nem rendelkezett. A szülő elsőrendű feladata „parazsat adni” a gyermekeknek, és erősíteni azokat a lelki kvalitásokat, amelyeket bennük felfedezünk. A gyerek számára fontos a bátorság, hogy tudjon döntést hozni, hiszen a pályaválasztás nagy döntéshozatal is. A mai fiatalok ebben bizonytalanok, hiszen az őket körülvevő világ is ingatag és instabil. David J. Lieberman szerint fontos az, hogy a munkánkban/hivatásunkban érezzük azt, hogy van értelme annak, amit csinálunk, hiszen bármennyi erőfeszítést teszünk is, elégedettségünk szertefoszlik, ha nem méltó cél érdekében munkálkodunk. A komfortos élet és a szórakozás nem elegendő, hiszen a lelkünk örökké arra biztat bennünket, hogy többé váljunk. Ezzel kapcsolatosan Freud azt írta, hogy „nem lehet attól a benyomástól szabadulni, hogy az emberek rendszerint hamis mértékekkel mérnek, hatalomra, sikerre és gazdagságra törekednek, és ezt csodálják másoknál, az élet valódi értékét pedig lebecsülik. Ilardi Stephen szerint a munka nélkül tengődő emberek nagyobb valószínűséggel szenvednek pszichológiai problémáktól, a stresszel összefüggő megbetegedéstől, és a várható élettartamuk is kisebb. Az Édenkertben élő első emberpárra is gyakran idilli módon gondolunk: sütkéreztek a napon, miközben hallgatták a folyók andalító és relaxációs hatást kiváltó csobogását. Ádám limonádét kért attól az Évától, aki ezután kővel reszelte csinossá hófehér körmeit. Azonban nem így volt, hiszen Isten korábban megbízta őket, hogy „őrizzék és gondozzák” a Kertet, amely munkát igényelt. Ez a megbízatás válik a bűneset után nehézzé és az „arc verejtékével” küzdő foglalatossággá. A pályaválasztás tehát egy komplex döntés. Nem biztos, hogy elegendő a csalogató, ígéretes fizetés vagy az iránta érzett szeretet. A házasságkötéseknél is az egyik legnagyobb fokmérő a szeretet, mégis a párok három-négy év múlva úgy ordibálnak egymással a bíróságon a válóperes ügyvédek jelenlétében, hogy nehezen hiszi el a külső szemlélő, hogy valaha is szerették egymást. Az egész életünk választásokról, döntésekről szól, hangsúlyozta a lelkipásztor, rámutatva, hogy nem az a legfontosabb, hogy a fiatalok melyik úton indulnak el, hanem az, hogy az úton mivé válnak, ahogyan Hioszi Tatiosz is megfogalmazta: „a bölcsesség nem állomás, ahova egyszer megérkezel. A bölcsesség maga az út; a bölcsességed az, ahogyan utazol rajta”.

Bálint Katalin ez alkalommal több irányból is szeretett volna hozzászólni a témához. A kerekasztal-beszélgetések keretében ő általában a mesék szemléletét közvetíti és az adott témákat meseterapeutaként szokta megközelíteni, ez alkalommal viszont egy másik minőségében is felszólalt. Bálint Katalin a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség keretében működő pályaorientációs bizottság (SEOSP) tagja, annak a felmérő bizottságnak, melynek az a feladata, hogy azok a gyerekek, akik az útjukon megakadnak, akik nem tudják tartani a lépést a tanulásban, nem tudnak úgy boldogulni ahogy a többiek, azok az esélyegyenlőség függvényében a saját képességeikhez mérten tanulhassanak. Olyan gyerekek érkeznek ehhez a fent említett bizottsághoz, akik valami miatt nem tudnak lépést tartani a tanulás terén a társaikkal, tanulási nehézségekbe vagy kimondottan akadályokba ütköznek, vagy akik születési rendellenességük miatt eltérnek az átlagtól. A pályaorientációs bizottság feladata elbírálni, hogy ezeknek a gyerekeknek milyen oktatási forma bizonyulna megfelelőnek, hogy ők másképpen vagy nagyobb odafigyelés által, de mégis tanulhassanak. A mai társadalom, hála istennek nyit abba az irányba, hogy azok az emberek is, akik nem születnek teljes mértékben egészségesnek, teljes életet tudjanak élni, legyenek képesek az életben boldogulni. Nem volt ez mindig így. A régi világban azoknak az embereknek, akik sérülten születtek, esélyük nem volt a túlélésre, mert ha megszületett egy gyerek, aki eltért az átlagtól, azt az ördög fattyaként könyvelték el és mint olyat, úgy gondolták, hogy azt ki kell dobja a társadalom. Pontosan ezért még kicsi korukban megölték őket, például az ókori Spártában a sérült gyerekeket ledobták egy magas szikláról, a Tajgetoszról. A mai társadalomban már nem lehet ilyen módszerekkel találkozni, a sérült gyerekek elfogadása aránylag jónak mutatkozik. A mai világban ők nemcsak arra kapnak lehetőséget, hogy éljenek, hanem arra is, hogy megvalósítsák emberi feladataikat. Pontosan ebben a témában tart pedagógusoknak egy egyhetes képzést a Tanügyiek Háza keretében Bálint Katalin pszichológus és dr. Tallian Cristian pszichiáter: Az integráló oktatás hétfejű sárkánya címmel, amelyben arra kerül a hangsúly, hogy a pedagógusok átérezhessék, milyen fontos szerepük van abban, hogy a „szárnyaik” alól kikerülő gyermekek, legyenek azok épek, egészségesek vagy netalán kicsit „mások”, megvalósíthassák azt, amiért ide, erre a földre megszületettek. Az integráló oktatás témájában ugyanúgy, mint a pályaorientáció témakörben nagyon nagy segítséget nyújthatnak a mesék.

Ha belenézünk a mesék tükrébe, akkor rádöbbenünk arra, hogy a pályaorientációs téma teljesen a mesék feladatköre. Nagyon sok mesében találunk tanítást arról, hogyan lehet királlyá válni. A királlyá válás útja, az önmegvalósítás útja valójában nem más, mint az, ahogyan az embernek tennie kell a dolgát, de nem akárhogyan, hanem úgy, hogy általa egyre tisztább és értékesebb minőséget érjen el. Az egyik magyar népmese így kezdődik: „Amióta világ a világ, azóta a Teremtő mindig elhív szolgálatra embereket, felvértezve őket azzal a tudással, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a rájuk bízott szolgálatot el tudják végezni.” Mindenkinek van tehát „dolga”, nem azért jöttünk a világra, hogy hátradőljünk és lógassuk a lábunkat, hanem, hogy a kapott tudást kamatoztassuk, gazdagítsuk és általa szolgálni tudjuk az embereket. Mindenkinek meg kell találnia ehhez a saját képességeit, a saját feladatait, a saját útját. A régi világban sem volt ez másképp, ennek a képét tükrözik vissza a mesék. Régen ugyanis nagyon sok helyen az apáknak a tudását, a mesterségét örökölték át a fiaik. Ha lehetőségük volt arra, hogy nagyobb mesterektől tanuljanak, akkor elküldték fiaikat hetedhét országon túlra tanulni, hogy onnan visszatérve kamatoztassák azt a tudást, amit még nagyobb szakértelemmel bíró emberektől tanulhattak. A mai világban sajnos kicsit másabb lett az irány. Rendelkezésünkre állnak azok a csodálatos eszközök, melyekkel fel tudjuk mérni, mire van képessége a gyerekeknek. Egy pszichológus fel tudja mérni, hogy a gyereknek milyen irányba érdemes haladnia az életben, mire van adottsága, mire vannak hajlamai. Csodálatos a mai technológiai fejlődés, csupán egyetlen gond van ezzel a módszerrel, mégpedig az, hogy általa egy kicsit kívülre helyeztük a fókuszpontot. Lassan már csupán a tesztektől várjuk el, hogy kimondják helyettünk azt, hogy mire vagyunk képesek, mi az, amit magunkkal hozott a lelkünk. Nagy mértékben, de esetenként teljesen elmarad a befelé fordulás, az önmagunk vizsgálata. A fiataloknak pedig ezt kellene legelőször megtanítani, azt, hogy tudják mire képesek, a külső eszközöktől pedig esetlegesen csak megerősítést kérjenek, hogy biztosan érezhessék, jó irányba indultak-e el. Aki megtalálja a maga feladatát az életben és kitanul egy szakmát, az nem csak munka lesz számára, hanem hivatás. Hivatás lesz, mert a lelkében levő irányt fogja követni, amely a legtisztább forrása annak, amit magával hozott. Hiszen ahogy azt C. G. Jung is mondja, a lelkünkben mint ősképek élnek azok a bekódolt minták, melyek mutatják, hogy mi a feladatunk, mi az, ami által mi is adhatunk, és ami által hasznossá válhatunk. A lélek pedig finoman jelez, vezet és irányt mutat, de csak akkor válik érthetővé a „szava”, ha képessé válunk a befelé figyelésre. Ez pedig napjainkban egyre nehezebbé válik, mert a világ zaja egyre nagyobb, az intézmények pedig teljesen átveszik a tudásátadás szerepét. Mindez nem rossz, csak emiatt lassan elvész valami, ami olyan sokat jelentett a régi embereknek. Például az, hogy ha a szülők, nagyszülők már nem kell feltétlen tanítsanak, tudást átadjanak, a mesterségüket nem ők kell feltétlen továbbadják, akkor kicsit veszít az értékéből mindaz, amit ők képviselnek. Megkopik a tisztelet, az idősebbnek a becsülete, és annak a lehetősége, hogy van egy mester, akitől meg lehetne szerezni a tudást. A mesékben ott van a királlyá válásnak a lehetősége, megvan a recept arra, hogy mit kell tegyen egy mesehős, ha király akar lenni. Nem könnyű ez az út. A lehetőség adott a királlyá váláshoz, azonban nem lesz mindenkiből király, mert nagyon könnyen le lehet morzsolódni ezen az úton, és azért sem, mert a királlyá válás egyetlen feltétele, hogy aki erre vágyik, pontosan megértse: királynak lenni nem a dölyfös, bőségben úszkáló semmitévést jelenti, hanem ennek pontosan az ellenkezőjét, az alázattal teli, szerény de végtelenül bölcs szolgálatot.

Balázs Regina elmondta, elgondolkodott azon, hogy miért választotta azt a foglalkozást, ami felé elindult. Sokan megkérdezték ezt tőle, de igazán még nem gondolta át, hogy milyen okai lehetnek. Mindig azt válaszolta, hogy segíteni szeretne embereken. Ez nem volt feltétlenül tudatos elhatározás, inkább érzés szintjén fogalmazódott meg benne. Most egy olyan stádiumban van, hogy pályaválasztás előtt van, de közben végez bizonyos tevékenységeket. Úgy érzi, hogy ez a döntés valahonnan belülről jött. Ez az érzés nem kellett tudatosuljon, csak figyelte mi az, amit szeretne. Mi az, amivel tudna segíteni másokon. Sokat gondolt arra, hogy zeneterápiával foglalkozik, miközben a gyógypedagógia egyetemen volt lehetősége megismerni több kategóriát, lehetősége volt kiválasztani azt, ami a legközelebb áll hozzá. Sokat számítanak a visszajelzések. A tanárai biztatták, jó jegyeket kapott, mégis az a fontos számára, ami belül fogalmazódik meg. Úgy gondolja, hogy a fiataloknak azért vannak pályaválasztási problémái, mert a fiatalokat nem tanítják meg magukra is figyelni. Az emberek nagy része kifelé figyel. Az anyagi világra, nagyon sok inger éri, bizonytalanná válik. Ezek az ingerek nem belső ingerek, hanem egyre inkább külsők. Ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a fiatalok nem fedezik fel magukban, hogy mire vágynak, mi az, ami iránt hivatást éreznek, amire meghívást kapnak. Ezt a problémát úgy lehet csökkenteni, hogy a felnőttek mutassák meg a gyereknek, hogyan lehet minőségi időt eltölteni. A hobbi válhat hivatássá. Iskoláskorban elindul, valami amit megszeretünk. Az is egy belső indíttatás, hogy mit szeretünk csinálni. Ha odafigyelünk a hobbira, akkor az válhat munkává, mutatott rá, hangsúlyozva, hogy a hobbi és a hivatás közt az a különbség, hogy mennyi időt és energiát fektetünk az egyikbe és a másikba.

Dr. Tallian Cristian szerint tévhit az, ha másképp néznek valakire, mert nincs diplomája. Talán épp ezt elkerülendő alakultak olyan egyetemek, melyek adnak diplomát, de nem adnak tudást. Nehéz megmondani, hogy pszichológiailag mi van e mögött. Talán elvesztettük a generációkon át adandó tudásnak a tiszteletét. Nagyon sok szakma azért vált népszerűtlenné, mert régebben a tudásátadás sokkal fontosabb volt a családon belül is, ugyanakkor a társadalom is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy amennyire lehet, az utódok használják fel azokat az ismereteket, melyeket az őseik felhalmoztak. Az az igazi tudás, amit az ember saját maga tapasztal meg emberközeli viszonyban. Tallian saját tapasztalatából kiindulva tette szóvá, hogy az orvos elvégzi a hat év egyetemet, kijön onnan elméleti tudással, de kevés szakmai tapasztalattal. Ő sem tudta az egyetem elvégzése után, hogy mit kezdjen magával. Elment az apjához gyakorlatra és ott jött rá, mi az orvoslás lényege. Nem feltétlenül az, hogy a beteget minél több műszerrel átvilágítsa, laboratóriumi eredményeket értelmezzen, számtalan kivizsgálási lehetőséggel keresse a problémát, hanem az, hogy meg kell hallgatni a beteg panaszát, azokat a mélyről jövő gondokat, amik okozzák a betegséget. A gyakorlatok során rájött, hogy a testi betegségek nagy része lelki eredetű, előbb a beteg személyiségével, a lelkével kell dolgozni. Ahhoz, hogy egy olyan szakterületet válasszon, ami valóban érdekelte és érdekli ma is, meg kellett szerezzen egy bizonyos tapasztalatot, ismerte el a pszichiáter, aki szerint manapság ez hiányzik a szakemberekből, hiszen nem elég csak a diploma. Az emberek kezdenek rájönni, hogy egy jó szakember többet ér mint egy rossz diplomás. Érdemes lenne többet foglalkozni azzal, mit jelent az, amikor valaki nem azt csinálja, amit szeret. Elmondta, nagyon sok olyan emberrel találkozik, aki mindenbe belevág, mert úgy gondolja, hogy az majd megélhetést biztosít számára. Évek hosszú során át saját magukkal harcolva valahogy eljutnak arra a pontra, hogy kiégnek, és ott derül ki, hogy éveken át azzal foglalkoztak, ami nem volt összhangban saját egyéniségükkel. Sok esetben a kiégést az okozza, hogy az ember olyan dolgokkal foglalkozik, amit nem szeret. Ez könnyen depresszióhoz vezethet. Dr. Tallian Cristian szerint működhet együtt a hobbi és a munka olyan szempontból, hogy ha valaki hobbiból végzi a munkáját, fog találni benne olyan elemeket, amelyek lelki feltöltődést okoznak számára. Ezért fontos abban segíteni a fiatalokat — függetlenül attól, hogy divatos szakma-e vagy sem —, hogy találják meg azt a területet, ahol otthon érzik magukat. A mai oktatási rendszernek és tantervnek az az egyik vétke, hogy túl korán halmozza el a diákokat felesleges és használhatatlan információkkal, a valós tudást, ismereteket pedig gyakran nem tudják elsajátítani. Nem arra kell törekedni, hogy minden gyermek egyformán kerüljön ki az iskolapadból vagy a gyerek olyan legyen, mint például a szomszéd vagy a kolléga gyereke, hanem azt kell megtalálni, hogy neki milyen képességei vannak, és milyen területen tud fejlődni, milyen szakmában találja meg a helyét, hiszen csak így lehet boldog, kiteljesedett élete.

Pakot Géza atya úgy látja, a játékok felszínre hozzák a gyerekek egyéniségét. Meglátszik milyen hatással vannak rá az örökölt gének, és mi az, amit beleneveltek. A hobbi sokat segít abban, hogy valaki felismerje azt, hogy mi a dolga. Jó a hobbikat gyakorolni, mert azok felszínre hoznak alapképességeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy valaki megtalálja önmagát. Vannak emberek, akiknek úgy alakul a sorsuk, hogy bölcsekké válnak és kiemelkednek a többi közül, vannak, akik áldozatok lesznek, akiket legtöbbször felrúgnak, mert mindig kiteszik magukat annak, hogy az ütközetben részt vegyenek. Ilyen helyzetekben már felszínre jönnek — akár hobbin keresztül, akár valami máson keresztül — azok a tulajdonságok, amelyek később meghatározók lehetnek. Már a hobbin keresztül észrevehető, hogy az ifjú vezető típus, a bölcs van benne, vagy az, aki áldozatot vállal. A legtöbb pályaválasztó áldozat lesz. Be kell lépjen az ütközetbe azért, hogy jelen lehessen. Pakot Géza a kérdést visszavezette a hármas jézusi küldetésre: a királyra, a prófétára és a papra. Szükség van a királyokra, a vezetők nevelésére, rájuk az erősség kell hogy jellemző legyen, ami tartja azt a vonalat, amit kijelöltünk. Ugyanígy a prófétákra, a bölcsességükre, a tanításukra is szükség van. Ezeket is korán fel lehet fedezni. A játszótéren mindig van olyan gyerek, aki tanítja a többit. Sokan kerülnek a papi kategóriába. A római katolikus teológia azt tartja, hogy minden megkeresztelt ember pap, ez pedig nem más, mint az áldozatvállalás.

Mi az, amit mi készpénzre tudunk váltani, amikor a gyerekeknek orientációt szeretnénk adni a pályaválasztásban? — tette fel a kérdést Pakot Géza. Ilyenkor képzeletben a budapesti parlamentben találjuk magunkat a Szent Korona mellett. A Szent Korona jelképezi a magyar nemzeti egységet. A korona vonz is, taszít is. Egy magyarnak kell tudni viszonyulni a koronához. Nem egy emléktárgy, nem egy múzeumi tárgy, ereje van ránk nézve, mert sugározza számunkra a Szent István-i hagyatékot, amit mi, magyarok megélünk. Fontos, hogy mennyire hozzuk közel ezt a hagyatékot gyerekeinkhez azzal, hogy megismerjék és megtartsák a szülőföldjüket. Pakot Géza sokszor elcsodálkozik, amikor azt hallja, hogy sokan nem érzik magukat jól Szatmár megyében. Ő székelyföldi, ahol sokkal rosszabb az időjárás és sok más dolog. Meg kell tanítani a fiatalokat, hogy megértsék a szülőföld és az anyanyelv hívását. Ezt a pályaválasztáskor is figyelembe kell venni. Minden embernek feladata, hogy megismerje és gazdagítsa a szülőföldön létrejött értékeket. Azok, akik öncélúan, a jobb létért elmennek, előbb-utóbb elvesznek. Ahol elkezdjük a hobbijainkat és játsszuk a játékainkat, ott közelebb kerülhetünk egy olyan értékrendhez, ami a fiataljainknak is sokat jelenthet. Pakot Géza szerint kétfajta életpálya van. Az egyik olyan mint a focipálya, a másik a bolygóknak a pályája. Az a bolygó, ami körül forgunk. Kivel, mit és miért teszünk. Mi körül forog a mi világunk. A tudományban nem létezik fix pont. Fix pontokról csak a vallásban esik szó. Ha valakiben el tudunk ültetni egy fix pontot, akkor a pályaválasztás is könnyebb. Utána már másodlagossá válik az, ami most elsődleges, azaz a pénzkeresés. Akiknek nem tudjuk átadni a Szent Korona szeretetét, és odacsapódnak egy más országban valamilyen csoporthoz, azok nemzetközi polgároknak sem nevezhető emberek lesznek.

Sógor Beáta a „teszed a dolgod” gondolat folytatásaként utalt arra, hogy a munkaerőpiacon eltöltött húsz év után — ebből több mint tizenöt év a sajtóban — elérkezett számára az az idő, hogy egy nagy levegőt vegyen és értékelje át a „hogyan tovább”-ot. Hivatásnak tekintette az újságírást, amit véleménye szerint csak az tudja hatékonyan végezni, aki szereti. Állítja, nem nyolcvan-, hanem százhúsz százalék kell ennek a hivatásnak a gyakorlásához. Egy idő után már hobbivá válik, hiszen átfonja az ünnepeket is, a hétvégéket, a gyerekkel töltött időt is… Már nem ezt a feladatot végzi, de még mindig jönnek az ötletek, hogy egyik-másik dologból milyen jó kis cikket lehetne írni. Nagyon nehéz változtatni, döntést hozni tizennégy évesen, amikor a gyerek befejezi a nyolcadik osztályt, majd tizennyolc évesen, amikor leérettségizik és el kell döntenie, hogyan tovább. Ennél sokkal nehezebb váltani, amikor valaki hosszabb időt tölt el egy munkahelyen. Sógor Beáta tizenöt éve elkezdett egy képzést, melynek befejezésére most adódott lehetősége. Pszichológiát tanult öt éven át, és csak most államvizsgázik. Azt látja a környezetében, hogy azok, akik vele egykorúak, sok esetben nincsenek a saját pályájukon, de annyira belekényelmesedtek, annyira megszokták azt az életvitelt, azt az életstílust, hogy belenyugvásszerűen elfogadják azt. Nem szeretnek viszont beszélni arról, hogy az mennyire mérgező a családjuk számára. Nagyon sok ember számára szokatlan az, hogy egy negyvenes vagy akár egy ötvenes ember tanul, mert váltani akar. A pályakezdés a fiatalok számára sem egyszerű, mert vannak szakiskolák, de nem mindig képeznek olyan szakembereket, akikre szükség van. A szülők és a pedagógusok feladata az, hogy rávezessék a fiatalokat, hogy merjék bevállalni azt a munkát, amit szeretnek. Ha mégsem jön be, lehet váltani. Ezért kellene hatékony beszélgetéseket kezdeményezni, hogy megtalálják a gyerekekben a képességeket és a hajlandóságokat.

Scheitli Enikő elmondta, hogy a ma már diplomázó lányukkal elmentek a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumba felvételi beszélgetésre, és az akkori spirituális megkérdezte, miért íratják a gyereküket ebbe az iskolába, mit szeretnétek, hogy legyen belőle. Az apa erre azt válaszolta, hogy boldog ember. A szülők is el kell tudják dönteni, hogy mi a fontos igazából. Két érettségizett gyerekkel és a pályaválasztás nehézségeivel az a véleménye, hogy valóban nehéz dolguk van a fiataloknak. Az iskoláknak nagy szerepe kellene hogy legyen a nehézségek legyőzésében. Nálunk kialakult egy olyan szokás, hogy minden jó képességű gyerek orvos kell hogy legyen. A jó képességű fiú informatikus kell hogy legyen. Ha a fiatal több területen is ügyes, akkor azért nehéz a döntés. Nagyon kevés az a fiatal, aki olyan közegben van, hogy szülői és baráti háttér kapcsán olyan információkat kap, hogy magára figyeljen. Szokássá vált, hogy a diákot elküldik a pszichológushoz, kitölt egy tesztet és eldől, mi legyen. A nagyobbik lányunk tudatosan orvosira készült, elment barátokhoz és ismerősökhöz, hogy beszélgessen velük. Mindenhonnan csipegetve valahogy összeáll a mozaik, elindul, de még nem lehet azt mondani, hogy ezen a pályán marad, mert úton van, az úton pedig nagyon sok elágazás van. Az akadályokat csak azok tudják legyőzni, akik befelé figyelnek. A szülőknek hagyniuk kell a gyereket, hogy menjenek a saját útjukon, mert ha nem elsőre, másodjára, harmadjára megtalálják azt a pályát, amire elhivatottak. Messziről meglátszik, hogy valaki hivatásból végzi a munkáját, vagy kötelességből. Scheitli Enikő végezetül a kitartás fontosságára hívta fel a figyelmet. Lehetünk bármilyen biztosan a saját utunkon, kitartás nélkül nem fogunk továbbjutni.

Nagy Boglárka elmondta, hogy őt lehet szerencsésnek és szerencsétlennek nevezni. Abban a helyzetben van, hogy nagyon fiatalon pályát választott, ötödikes kora óta szakosodik a versenyprogramozásra. Nagyon szereti, viszont nem biztos abban, hogy egyszer nem ébred rá arra, hogy mégsem ezzel akar foglalkozni, de kérdés, hogy akkor lesz-e majd lehetősége a váltásra. Hetedik éve jár versenyekre, ez a romániai törvények értelmében azzal jár, hogy egy bizonyos versenyszint után, nemzetközi versenyekre készülve két hónapon át nem kell bejárni órákra, a könyvtárban vagy az informatikalaborban készülhet a versenyre. Jelenleg heti húsz-huszonegy informatikaórája van, naponta az iskola laboratóriumában programoz. Mivel nem jár be azokra az órákra, melyek nem érettségi tárgyak, ha egyszer úgy gondolja, hogy például kémiával kapcsolatos foglalkozást választana, akkor esélye sem lesz, hogy változtasson. Kisebb korában orvos szeretett volna lenni. Kilencedik osztályos korába beült a kémiaórára és rájött, hogy semmit sem tud ebből a tantárgyból. Nagyon sok időt és munkát kellett volna befektetni, hogy elsajátítsa azokat az ismereteket, melyek szükségesek ahhoz, hogy orvos legyen. Ezért maradt az informatikánál. A sikerélmény az, ami megtartja ezen az úton, emiatt szeretne a továbbiakban is informatikával foglalkozni. Miután elvégzi az informatika egyetemet, számtalan szakosodási lehetőség közül választhat. Nagy Boglárka azt látja, hogy azok az osztálytársai, akik minden tantárgyat tanulnak, nem igazán tudják eldönteni, hogy milyen pályát válasszanak. Nagyon sok diák ott hibázik, amikor megvan a tehetsége, hogy jó szakember legyen, mégsem jelentkezik szakiskolába. Nagyon sok fiatal amiatt nem választ olyan szakmát, amit szeret, mert attól fél, hogy mit fognak majd mások mondani. Olyan diákok is vannak nagy számban, akik érettségi előtt fél évvel még nem tudják mi legyen a választott tantárgyuk.