Öt visszaemlékezés az 1944. szeptemberi bombázásra
„Szatmárból rövid pár nap alatt lakatlan és lakhatatlan romhalmaz lett”
Dr. Czumbel Lajos
Öt tanú beszél egy valóságról. Többen közülük egymást sem ismerték személyesen, mégis ugyanazt és ugyanúgy mondják. Ma, amikor felidézzük őket, bátran kijelenthetjük, hogy ők öten történelemórát tartanak számunkra. A valóság, amiről beszélnek, annyira egy tömbből faragott, hogy csak feketének vagy fehérnek lehet láttatni és látni – nem lehet félrebeszélni, nem lehet szemszögekről okoskodni, nem lehet véleményekre hivatkozva másképpen „értékelni” a pusztítást, a gyilkolást, mint az emberi szabad akarat torz szülöttének.
Betuker Józsefné Szödényi Mária (1928. május 10. – Szatmárnémeti, 2019. július 13.) tanítónő. Magam vagyok a történelem[1] című könyvből idézzük a bombázással kapcsolatos sorokat.
„1944. szeptember 16-án volt a város első szőnyegbombázása. Ezt megelőzően naponta többször is tartottak légiriadót. Minden udvaron kolompot, vagy egy síndarabot függesztettek fel és riadó esetén ezeket verték az emberek. Szörnyű lárma riasztotta fel a várost olyankor. Légvédelmi felszereléssel láttak el bennünket, ami tűzoltó fecskendőt, gázálarcot, kötszereket jelentett. Szeptember 16-át megelőző napokban este szürkületkor meg-megjelent egy szovjet gép és potyogtattak néhány bombát a város különböző részeire.
Keresztapám (Groza Ferenc tanár – szerk. megj.) „L” alakú bunkert ásatott, de nem találták elég biztonságosnak ezért riadó esetén az Attila utca és a Hunyadi utca sarkán lévő Hangya Szövetkezet pincéjébe menekültünk a Matulai családhoz. Az épület ma már nem létezik. Így történt szeptember 16-án este is, azzal a különbséggel, hogy most valóban bombatámadás következett. Nagyon sokan voltunk a pincében, még katonák is. Szörnyű repülőgépzúgást hallottunk, morajlásokat és robbanásokat. Tudtuk már, hogy bombázzák a várost. Buzgón imádkoztunk az életünkért. Találat érte az emeletes házat, amelynek pincéje volt az óvóhelyünk. Mi a pincében a félelmetes robajból következtettük arra, ami kint történhetett. Tehetetlenek voltunk. Imádkoztunk. Csak a bombázás után beállt csendben próbálkoztunk elhagyni az óvóhelyet. A rengeteg törmelék elzárta a pincét. Ott rekedtünk. Hajnaltájban a katonaság szabadított ki bennünket. A pincei fogságban lévő katonák azt mondták inkább a front, mint még egy ilyen éjszaka.
Döbbenetes látvány fogadott, amikor kiszabadultunk. A házunkat hatalmas nyersselyemre emlékeztető ejtőernyő borította nagy tartállyal. Ilyen ejtőernyők lebegtették a Sztálin gyertyákat, amelyekkel éjszaka is nappali világosságot varázsoltak a városban. Az utca végén lévő kaszárnyából katonákat hivatott keresztapám, ők távolították el az ejtőernyőt és a tartályt. A házunk ablakai mind betörve, mindenütt por és por.
Hallottuk, hogy találat érte a püspökséget. Szaladtunk reggel, hogy segítsünk. Már katonaság vette körül a palotát, nem engedtek oda bennünket. Csupa cserép, csupa törmelék, csupa üveg, kidőlt villanyoszlopok, vezetékek mindenütt. (…)” – emlékezik az akkor 16 éves Szödényi Mária.
Menekült a város lakossága, hogy mentse az életét, és azt a csekélységet, ami még menthető. Ismét idézzük Betuker tanító néni visszaemlékezését. „Mi kimentünk az állomáshoz, anyukám, a húgom, egy csengerbagosi rokonkislány, aki nálunk lakott, és én, hogy elutazzunk Csengerbagosra. Az állomásról (…) néha-néha indulgattak vonatok.
Félelmetes látvány tárult elénk. A váróterem tele volt német katonák hulláival, halottakkal kiterítve az egész váróterem!
Aztán indult egy vonat, katonai szerelvény lehetett, jegyet sem kellett váltani. Engem az ablakon vettek be. Már kinn voltunk valahol a mezőn, amikor megállították a szerelvényt, mert bombatámadás közeledett. Alig szálltunk le és futottunk széjjel a bokrok közé, majd elértünk egy romos épületet, amikor a mélyen repülő gépből végiggépfegyverezték a vonatot és a környéket. Szerencsénk volt, minket nem ért találat. A támadás után, amikor elcsendesedett a környék kiálltunk az országútra. Hamarosan megérkezett a csengerbagosi család szekere és beszekereztünk a faluba. (…) Ott voltunk november végéig.
Amikor bejöttünk teljesen kifosztva találtuk a lakásunkat. Szabadrablás ment a városban. Nem annyira ruhákat, mint élelmet raboltak. Egy marék liszt, egy szem cukor, egy kanál zsír, semmi nem maradt a házban. Apám, aki hitét gyakorló ember volt kapott egy gyönyörű feszületet a jezsuitáktól ezüst korpusszal. Azt is ellopták (…).”
Dr. Dobos János[2]: A Szatmári Papnevelő Intézet története 1944-ből című írásából[3] idézünk részleteket.
Dr. Dobos János miután leírja a bombázás előjeleit, pontosítja a 21 áldozat számára utolsó vacsorát jelentő étkezés befejezésének időpontját (19:45) elmeséli, hogy hazatért a székesegyház mögötti kanonoki házba (most szálloda működik az épületben), hogy meghallgassa a rádióban az esti híreket. 8 után néhány perccel a rádió megszakította az adását és jelezte, hogy: Nyírség fölött légiriadó! Levonultak Szvoboda kanonokkal a ház óvóhelyére, a pincébe. Itt adjuk át a szót dr. Dobos Jánosnak.
„8:15 órakor (azaz 20:15 – szerk. megj.) egymás után gyúltak ki a Sztálin-gyertyák. (…) Egyszer csak lélegzetemet is visszafojtva figyelem egy bombasorozat süvítését. Borzalmas vijjogó hang (…) aztán egy rettenetes csattanás – robbanás, hirtelen nagy világosság s aztán halálos csend.” A bombázás befejeztével így folytatja Dobos János:
„Felugrok és kirohanok az udvarra. Por, füst és pernye nehéz szaga üti meg az orromat, bár kialudtak a villanylámpák, a piac felől (Eötvös és Iskola utca) és a főtér felől (Deák tét) nagy világosság. De nem csak itt, hanem minden oldalról látok tüzeket. (…) Kirohanok az utcára, ahol rettenetes látvány fogad: a Püspöki Palota, a főbejárat mindkét oldalon találatot kapott.(…) bal oldalon van az óvóhely a romok alatt. (…) Lámpával világítok, de a vészkijárat nem is látszik, csupa gerenda, törmelék, rettenetes megrázó kép. Elszorul a szíven, amikor rágondolok arra, hogy a romok alatt emberi életek – paptestvéreim vannak s elkezdek kiáltozni. Egy néhány katona szalad oda s velük megpróbálom megközelíteni a romokat – de sehol nem tudok hozzáférni az óvóhelyhez. (…) Leugrottunk a pincébe, de fájdalmasan kell megállapítanunk, hogy a romok, a gerendák a földig érnek a pincében is, tehát beszakadtak, élő embert aligha mentünk meg. (…) minden ráomlott az óvóhelyre és betemette őket. (…) Egy katona bebújt a nyíláson keresztül a lámpával az óvóhelyre, Tircsi fejét érintette legelőször. Már majdnem betemette az állandóan zuhanó törmelék. Hogy megmentsük vedreket hoztunk, és valósággal kiástuk a törmelék közül. Több mint két óráig dolgoztak ezen a katonák felváltva. (…) Végre kihúzták a törmelék közül. Eszméleténél volt, de nagyon gyenge állapotban és azonnal el is szállították egy segélyhelyre. A többieken nem lehetett segíteni, mert már halottak voltak.”
A Püspöki Palotát két helyen érte találat, írja Dobos János: a Széchenyi utca felől a főbejárat két oldalán, de történt ott más is: a főbejárat előtt is leesett egy bomba a kövezetre és egy 6–7m széles és 2–3 m mély krátert hagyott maga után.
„Úgy emlékszem kedden találták meg az első holttestet: Kuncz József dr. prefektust (…) Szörnyűségesen fájdalmas látvány volt: egy hústömeg végtagok nélkül. (…) Összesen 21 holttest volt. (…) A holttestek nagy része a felismerhetetlenségig összeroncsolva került elő. Haj, pénztárca stb. alapján ismertük fel őket, a kedves nővéreket pedig ruhaszámukról. (…) A belső udvarban voltak a koporsók. (…) Csütörtökön délután tartotta a püspök úr[4] a temetési szertartást kint a temetőben. A civilek holttestét kiszállították a Hősök Temetőjébe, Manfrédi Gáspárt a családi sírba helyezték.”
Dr. Czumbel Lajos[5] A háborús események a szatmári plébániáról nézve[6] című visszaemlékezésében írja, hogy „1941. virágvasárnapjának reggelén Hitler bejelentette a világnak, hogy éjjel «parancsot adott a német haderőnek, hogy lépje át Szovjet-Oroszország határát. (…) Ebből az újabb fordulatból Szatmár egyelőre csak annyit látott, hogy szinte szakadatlan sorban robogtak el az állomáson keresztül a félelmetes fegyvereket és katonákat szállító hadi vonatok Körösmező felé.”
A német hadsereg sztálingrádi katasztrófája után szovjet hadi sikerek következtek. A Kállai-kormánnyal nem volt megelégedve a német hadi vezetés, ezért Németország hirtelen megszállta Magyarországot, mintha ellensége ország lett volna! A szovjet harctereken már csak a visszavonulással, a meneküléssel foglalkoztak a német katonák. 1944 augusztusában Magyarország felé közeledtek a szovjet haderők. Néha le-ledobtak egy-egy bombát Szatmár megyében is. Így jutott el a történet 1944. szeptember 16-ra. A továbbiakban dr. Czumbel Lajos visszaemlékezését a szeptember 16-i bombatámadás befejezése utáni percek leírástól folytatjuk.
„Amikor, mint megvert kutyák kikászálódtunk az óvóhelyről, majdnem térdig gázoltunk a törött üvegek cserepeiben. (…) körülöttünk lángtenger. Kiszaladtam az udvarra és megállapítottam, hogy a plébánia[7] még nem ég, hanem minden szomszédja. Papp József temetkezési vállalkozó koporsó-raktára a tőszomszédságban égig érő lánggal égett, (…) az ortodox zsinagóga udvarán lévő valamelyik raktár is lángokban állt. Az utcára is kiszaladtunk, és rémes látvány tárult szemeink elé: házak hiányoztak, az utcán törmelékek, a városban távol s közel minden égett. (…) A püspöki palota óvóhelye beomlott és maga alá temette a bennlévőket.”
Idézünk még néhány mondatot a bombázás utáni nap, illetve napok leírásából is. „Mindenki menekült. A városból kivezető minden úton sűrű rajokban menekültek az emberek. Előbb csak ideiglenesen menekültek estére a közeli falvakba vagy mezőkre, hidak alá, rejtekhelyekre. A repülőgépek ide is üldözték a népet. A városon kívüli kerteket és mezőket felkeresték és géppuskával végigportyázták. Mintha a lakosság kiirtása lett volna a céljuk. A második, harmadik bombázás után aztán véglegesen menekültek, ki merre látott vagy ahol volt valakije, rokona, jó embere, és nála húzódott meg családjával. A «családon» szó alatt érteni kell nem csak az embereket, hanem a háziállatokat is: az utakon, szekereken, kézben, kosárban tyúkok, libák, majd kócmadzagon renitenskedő malacok és gyerekek: háton, karon, gyalog. Bútorokkal megrakott szekerek beláthatatlan sora. (…) Szatmárból rövid pár nap alatt lakatlan és lakhatatlan romhalmaz lett, melyben kóbor kutyák kapirgáltak és legfeljebb kísértetek vagy «szajrézó» idegen holmit összeszedő cigányok ődöngtek.”
Tircsi István[8] papnövendék: 1944. szeptember 16.
„A vacsora utáni szentséglátogatást elvégezve, siettünk megtenni az előkészületet a várható riadóra. Az ablakok nyitogatásánál már erős repülőgép-mozgást hallottunk. Felszedve kabátjainkat, óvóhelyi csomagjainkat, nyugodtan mentünk le az óvóhelyre. Közben már szóltak a szirénák is. (…)“
A rózsafüzér végén a szokásos fohászokat mondták, amikor a villany kialudt. „Manfrédi főtisztelendő úr gyertyát gyújtott. Korlát és Gyurcsovics főtisztelendő urak figyelmeztettek a veszély nagyságára, felindították a tökéletes bánatot, s a kamarás úr (dr. Gyurcsovics Károly – szerk. megj.) megadta az absolutiót (feloldozást). Az ősz kamarás úr idegeit nagyon megviselték a történtek. Mikor az áldáshoz felállt, egész testében remegett, s a hangja elcsukló, akadozó volt” – emlékezik Tircsi István papnövendék az óvóhelyen történtekre.
„Úgy tűnik fel előttem, hogy elmondtuk az első tizedet, mikor a robbanás történt. Tőlem balra lángot láttam felcsapni s láttam egy pillanatra a pince falát megrepedezni. A hulló törmelék teljesen eltemetett. (…) Mozdulni nem tudtam. Levegőm volt, egy kis nyíláson (…) Úgy éreztem, mellettem, sőt részben alattam még mozognak. (…) Egy nővér (…) a robbanás utáni néhány percben énekelt: «Máriánkhoz drága Szűzanyánkhoz, hódolattal járulunk». Nyugodtan, mintha munka közben énekelt volna. Végigénekelte. Ez után én szóltam, hogy énekeljünk, de nem válaszolt senki. A nővér elvesztette eszméletét. Kezdetben sikoltozott, összefüggéstelen szavakat mondott, majd segítségért kiáltott, aztán elcsendesedve a vélt mentőkkel beszélt. Közben egyre hallottam a törmelékek zúgást, mintha valaki mozogna. (…) mentésre és menekülésre csak akkor gondoltam, mikor a «húrukk» biztatást hallottam. A romok alatt a test megnyugodott. A halált várta. A lélek bízott, a kéz görcsösen szorította a rózsafüzért. Pillanatok alatt látta az ember a bűneit, az akarásait. Nem akart élni, csak jóvátenni. (…) Nemsokára közelről, közvetlen fölöttem hallottam hangot. (…) Pár perc múlva valaki megfogta a hajamat. Megmenekültem.”
*
Az 1944. szeptember 26., a bombázáskor a Püspöki Palota óvóhelyén elhunyt áldozatok: dr. Kuncz József, dr. Korlát Ferenc, dr. Kovács Gyula, Szeibel István, dr. Gyurcsovics Károly, Manfrédi Gáspár, dr. Juhari Gábor, Papp Dénes. Három kispap: Somó Oszkár, Somosi Béla, Békési József, négy apáca: Wagner Julianna M. Salviana, Erni Irén M. Pongratia, Martin Mária M. Severia, Kaiser Erzsébet M. Leopoldina és az egész személyzet: Szász Teréz és Szép Julianna háztartásbeli, Szép Sára gimnáziumi diák, Bozóky bácsi kőműves, Molnár Antal püspöki szolga, Görbe László szabó-tanuló, ifj. Figus Illinyi Albert világi ferences.
*
Dr. Czira Árpád fogorvos
„(…) elutaztam Nagysomkúton tartózkodó anyámhoz. Csupa feszültséggel, izgalommal, próbatételekkel teli napok után szerettem volna némileg fellélegzeni, de nem volt megállás, a háború gépezete, mint úthenger gördült ránk. Szeptember 16-án este a Nagysomkúttól néhány kilométerre lévő Sárosról Magyar Berkeszre lovagolva, a dombról jól láttuk a Sztálin-orgonák fényében roskadozó Szatmárnémetit.
Másnap a helyi német parancsnokságtól kapott utazási engedéllyel felutaztam Szatmárnémetibe, hogy megnézzem a Fehérházban bérelt lakásunkat. Az épületnek a Petőfi – Farkas Antal utca sarkára eső része, ahol a mi lakásunk is volt, semmivé vált. Bombatalálat érte. Szerencsére, de inkább apám előrelátó bölcsessége miatt, a családi vagyon javát már Nagysomkútra menekítettük.
Az egész város félelmetes képet mutatott. Lebombázott házak, kidőlt falak, betört kirakatok, füst, korom, tűz, hamu. Egyetlen civil emberrel nem találkoztam, csak néhány német katonával. Csak most értettem meg igazán, milyen igaza volt apámnak, amikor a nagysomkúti kiköltözést kezdeményezte.
Elindultam a lebombázott városban felkeresni az osztálytársakat, barátokat. A Kálvin téren, a Láncos-templommal párhuzamos házban lakott Komoróczy Pál barátom. Az ő házuk is megroggyant a bombázással. A beszakadt ajtók, ablakok mögött még ott lógtak a falon Benczúr Gyula és más jeles festőművész képei. Emlékezetes marad egy másik jelenet is, az asztalon italos palack, mellette poharak, de ember sehol, és fal sincs, ajtó sincs, ablak sincs. Mintha más bolygóra kerültem volna. Az életnek semmiféle jelével nem találkoztam.
(…) Dolgoztak a tolvajok. Ki mit bírt vitte. Bútorokkal, evőeszközökkel, szőnyegekkel és sok más lopott holmival megrakott emberek cipekedtek. A háború hulláma felszínre hozta a társadalom alját. Elborzasztott és elkeserített szülővárosom állapota. Úgy nézett ki, hogy ide soha nem tér vissza az élet.”
*
A szovjetek szeptemberi bombázásával a város drámája nem ért véget. A szovjet csapatok október 25-i bevonulása előtti napokban a városba vezető utak mentén aknavető- és ágyúharc folyt, a visszavonuló német csapatok pedig két napon át robbantották a város megmaradt ipari létesítményeit, a vízművet, a villanytelepet, a malmokat, a téglagyárakat, a hidakat, az utakat, mindent, amit a szovjetek épségben hagytak. A szovjet hadsereg bevonulása minden ellenállás nélkül történt.
*
Pusztítás volt, amiről tanúink beszélnek, az emberi szabad akarat okozta pusztítás. Hogy is van – a már szentséggé váló emberi szabad akarattal? Lásd a valóságot: véres történelmi események színterévé vált Szatmár, mert így akarta az emberi szabad akarat, mert így akarta két egymásnak feszülő ideológia, mert így akarta két egymásnak feszülő érdek, így akarta két „vak hős” Hitler és Sztálin.
Ha az öt visszaemlékezést úgy olvassuk, hogy elszigeteljük, kiszigeteljük a teremtés folyamatából, akkor még tanulság sem szűrhető le belőlük, pedig tanulság itt is van bőséggel, mégpedig az, hogy a szatmári nép nem olyan, hogy nehéz helyzetben bedobja a törölközőt, még akkor sem, ha nincsenek sikerek, még akkor sem, ha elpusztították a megélhetési lehetőségeit, még akkor sem, ha a pusztítás pusztává perzselte a várost, még akkor sem, amikor az élet távozónak tűnik, és csak messziről kacérkodik az emberrel.
Történeteink tanúi nem a megbotránkoztatás, nem a gyűlöletkeltés, nem az örök gyász céljából írták le, ami a várossal és népével történt. Nem, mert nincs joguk és nincs jogunk ahhoz, hogy a feltámadás hitét elvegyük magunktól, hogy megnehezítsük a saját helyzetünket (bár nagyon sokszor megtesszük). Szatmár népének lelkiállapota olyan volt 1944 szeptemberében, hogy a végzetet láthatta lebombázott életében, azt láthatta, hogy nincs tovább értelme, nincs remény, nincs miért és nincs hol tervezni, nincs kiút a tragédiából, de van rettegés, kín, gyász és félelem, és könnyek-könnyek.
Nem ezek győztek!, mert vannak emberfeletti forrásból születő bombabiztos csodák! És vannak általunk végbemenő csodák! A semmiből, a pusztulásból feltámadt az élet. Az emberek elrejtőztek, de a lelkek nem dermedtek meg, az élet élni akart.
Elrepdestek a repülőgépek és megszólaltak a harangok a tornyokban és megszólaltak a szívekben! Sokan elmenekültek, aztán meggondolták magukat és visszatértek. Mások elmentek a „kilátástalanságból”, de legtöbben itt maradtak és hitük tégláiból újból felépítették a várost és felépítették az életüket, megteremtették a letagadhatatlan csodát. Ez a tanulsága az öt visszaemlékezésnek.
[1] Csirák Csaba: „Magam vagyok a történelem” Beszélgetés özv. Betuker Józsefné Szödényi Máriával, Otthonom Szatmár megye 47., Szatmárnémeti 2015.
[2] Dr. Dobos János 1913. december 23-án született Petrillán. Középiskolai tanulmányait Szatmárnémetiben végezte. Budapesten szerzett teológiai oklevelet. 1936-ban Nagyváradon szentelte pappá Fiedler István püspök. 1937-ben a hittudományok doktora oklevelet szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Az 1944-es bombázás idején a Királyi Katolikus Főgimnáziumban hittanár és a Zárda-templom lelkésze. 1951-től 36 éven át Máramarosszigeten teljesítette hivatását, ahol főesperes lett, majd 1976-ban kanonok. 1990. január 15-én hunyt el Máramarosszigeten.
[3] Szatmárnémeti 1944. szeptember 16., Szatmári Római Katolikus Püspökség, szerkesztők: Melega Péter és Várady Lajos, Szatmárnémeti 2012.
[4] Dr. Scheffler János püspök Kálmándon született 1887. október 29-én. Elemi iskoláit odahaza, középiskolai tanulmányait csupa jeles jegyekkel a Királyi Katolikus Főgimnáziumban végezte. Oklevelet a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett. Boromisza Tibor püspök szentelte pappá. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki. Püspökké szentelése 1942-ben volt. A kommunista kormány 1950-ben Körösbányára száműzte. 1952. december 6-án hunyt el. 2011. július 3-án boldoggá avatták.
[5] Dr. Czumbel Lajos Szaniszlón született 1891. augusztus 12-én, Szatmárnémetiben hunyt el 1967. február 27-én. A gimnáziumot Szatmárnémetiben, a bölcsészetet és a teológiát Rómában, a Gergely-egyetemen végezte. Dr. Boromisza Tibor szentelte pappá 1915. június 11-én. A Papnevelő Intézetben és a Tanítóképzőben tanított. A Szatmári Hírlap főszerkesztője és a Királyi Katolikus Főgimnázium tanára. Román politikai nyomásra Felsőbányára helyezték plébánosnak. Kanonok lesz, majd székesegyházi plébános. 1950-ben helyettes ordinárius (egyházkormányzati hatalommal rendelkező pap, kormányzó, helynök, püspöki helynök). 1951-ben bebörtönözték, 1956-ban szabadult. Ordináriusként vezette az egyházmegyét.
[6] Szatmárnémeti 1944. szeptember 16., Szerkesztette Melega Péter és Várady Lajos, Szatmárnémeti, 2012
[7] A plébánia a Vécsey-ház melletti épület.
[8] Tircsi István (Zajta, 1924. december 4. – Kölcse, 2009. nov. 05) Bejárta Budapest, Kalocsa és Szatmárnémeti iskoláit. 1950. április 16-án, Budapesten pappá szentelték. 11 évig volt káplán. 1974-től Szatmárcsekén, majd 1977-től Fehérgyarmaton plébánosa. Örök nyugalomra 2009. november 19-én a fehérgyarmati plébániatemplomban bemutatott engesztelő szentmisét követően helyezték a kölcsei temetőben.