„Ma a homo deus korát éljük. Az ember, aki istennek képzeli magát úgynevezett egyszemélyes intézményekként próbál működni. Én úgy látom, hogy e mögött nem csak ideológiák vannak, hanem a pozitív emberi életmodellek hiánya is” — állítja Magyari Sára nyelvész, újságíró, a Partiumi Keresztény Egyetem docense.

— Milyen tényezők határozzák meg az ember mindennapi viselkedését?

— Ha a mindennapi viselkedés alatt azt értjük, hogy a magánéleti és munkahelyi cselekvéseink, akkor ez többtényezős. Lehetnek környezeti (itt a természeti tényezőkre gondolok), kulturális és örökletes okai. Hadd mondjak rá egy-egy példát! Általában az alföldön élő emberek nyitottabbak, vidámabbak, mint a hegyvidékiek, de ez nem jobb vagy rosszabb jellemvonásokat jelöl. A kulturális befolyás például abban is megmutatkozik, hogy egy közösség hogyan viszonyul a munkához: nemesítő tettként értelmezi vagy kínként. Az örökletes tényezők már a fogantatás pillanatában nagyban összeállnak. Például vannak olyan gének, amelyek befolyásolják a személyiségünket.

— Ezek a személyiségből erednek vagy a kordivat alakítja?

— Úgy látom, hogy több minden hat a személyiségre, idetartozik a kordivat is. Az, hogy éppen hogyan gondolkodik egy közösség az életről, a gyerekről, nőkről, férfiakról stb., koronként is változott. Az, hogy például miként viszonyulunk a halálhoz, a betegségekhez erről árulkodik. Régebben, főleg a paraszti kultúrában erősebb volt a természetközeliség, így a halálhoz természetesebben viszonyultak. Nem volt gyakori, hogy az unokát nem vitték el a nagymama temetésére. Ma gyakran tapasztalom, meglett negyvenes-ötvenes férfiak túlzott tragédiaként éli meg, ha meghal az idős édesanyjuk. Ez nem természetes így. Persze fáj, nagyon, de ez az élet rendje.

— Milyen mértékben befolyásolja a viselkedésünket a környezetünk, illetve önmagunk és környezetünk elfogadása vagy el nem fogadása?

— Szerintem a mértékét nem lehet számszerűsíteni. De hogy befolyásoló tényező, az biztos. Ha a környezetünkön most a családot, szomszédságot, barátokat értjük, akkor igen nagymértékben, hiszen viselkedési mintázatokat tanulunk el tőlük. A kisgyermek utánozva tanul. Ő még nem szelektál, azt utánozza, amit a környezetében lát. Van a nyelvészetben egy klasszikus mondás: nem mindegy, hogy a gyermeked fejére egy tégla vagy egy könyv esik. Ma már sokat beszélünk arról, milyen fontos szerepük van a férfiaknak a családban, a gyermeknevelésben. Amit egy férfi tesz, az sokkal nagyobb mértékben befolyásolja a fejlődést, de nyilván az anya viselkedését is. Önmagunk elfogadása az önismerettel kezdődik, az önmagunkba nézésnél. Ebben annyira nem vagyunk túl jók mostanság. Talán régebben sem. Valahogyan csak kifele fókuszálunk, hogy mit tett, mit mondott a másik. Pedig érdemes lenne önvizsgálatot tartani. Ehhez szükségesek a tükörtartó kapcsolatok. Barátok, családtagok, akik néha tükröznek, akik őszinték velünk. Ehhez bátorság kell: önmagunk irányába is, a másik irányába is. Úgy gondolom, hogy környezetünket is akkor látjuk kicsivel jobban, ha empatikusak vagyunk, ha a dolgok mögé nézünk. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy bármilyen tettet el kell fogadnunk, hogy bárkit fel kell mentenünk a felelősség alól.

— Mikor kell megtanulni viselkedni: gyerekkorban, vagy ha akkor nem sikerül, később hogyan?

— Úgy érzékelem, ebben a kérdésben a viselkedés inkább a jólneveltséget jelenti. Első perctől kezdve. Nem hiába mondjuk, hogy az első hét év milyen fontos. Akkor alapozzuk meg a készségek minél magasabb fokú működtetését. Általában, ha egészséges gyermek születik, például képes lesz megtanulni beszélni. De az, hogy fog-e előre köszönni a felnőtteknek, férfiként a nőknek, az attól is függ, hogy otthon ezt megtanulta-e, ezt a viselkedést pozitívan értékeli-e a környezete. Nagyon leegyszerűsítve, ha nekem valami jó érzés, azt máskor is szívesen művelem, ha rossz érzés, akkor azt nem teszem. Ha előre engedek egy idősebb embert a villamoson, és ő rám mosolyogva megköszönni, akkor sokkal inkább viselkedem így majd legközelebb is. A jó pap is holtig tanul — tartja a mondás. Ma úgy tartjuk, nagyon sok minden megtanulható később is, felnőtt korban, sőt idősebb korban is. Persze van, ami nem. Például beszélni nem tanulunk meg soha 25 éves korunkban, azt kisgyermekkorban, sőt prenatális időszakban kell megalapozni. A hogyan tanulunk kérdése nagyon izgalmas. Úgy látom, egyszerű a válasz, de nehéz és összetett a megvalósítás. Érzelmi alapon tanulunk. Ha tetszik a tanító néni, az ő kedvéért sok mindent megtanul egy gyerek. Ha jó érzés magyarórán ülni, akkor a gyerek könnyebben sajátít el ismereteket is. Ha valami rossz érzés, akkor másként működünk. Érdekes, hogy félelemből sok mindent képesek vagyunk megtanulni, megcsinálni. Ez is fontos mozgatórugó. De később elég nagy lehet az ára.

— Más-más helyzetben, más-más körülmények között más elvárásokkal állunk szemben, hogyan lehet alkalmazkodni?

— Nem gondolnám, hogy bármihez és bárkihez kell és lehet alkalmazkodni. Korpa közé keveredve, felfalnak a disznók. De tény, hogy nem is kell mindig azt csinálni, amit én akarok, ami csak nekem jó. Úgy gondolom, ehhez nagyon fontos az önismeret: ki vagyok én, mit érek én, és főként mit is akarok az életemtől. Szükséges egy prioritási lista összeállítása. Érdemes olyan munkát és munkahelyet választani, ahol nagyjából egyforma az értékrendszer. Így van ez a barátokkal és a párválasztással is. Sokszor idézem a református házassági eskü szövegét, amely szerintem mindenféle emberi kapcsolatunkra érvényes, legyen az származási család, baráti viszony, munkahelyi vagy párkapcsolat. Ennek az eskünek két nagy része van: a kezét fogom/kezén vagyok kifejezés, amely azt jelenti, hogy önszántamból vagyok ott, én választom azt a helyzetet, a másik pedig, hogy mire is lehet számítani. Hát, semmi jóra. Jön a betegség, boldogtalanság vagy fordítva, jönnek a kísértések. És ez mindenféle emberi kapcsolatunkban nagyjából így szokott lenni.

— Szükséges-e legyőzni — ha igen, ez hogyan lehetséges? — az önérvényesítés megnyilvánulásait, hogy alkalmasak legyünk beilleszkedni a közösségbe?

— Inkább úgy fogalmaznék, hogy egészséges egyensúlyra lenne jó törekedni. Nem elnyomni önmagunkat: képességeinket, vágyainkat, de nem is átgázolni mindenen és mindenkin. Azt tanultam, hogy az életben az egyik legnagyobb bűn, ha nem kamatoztatjuk az Istentől kapott tehetségünket. Ma gyakran látom, hogyan fordul ellenünk, ha ezt nem fejlesztjük. Viszont soha nem egyedül érjük el azt, amit. Mindig vannak körülöttünk, akik segítenek: egy tanár, egy kolléga, egy szülő, egy barát, egy házastárs. És azt nem szabad elfelejteni. Nem gondolom, hogy minden áron be kell illeszkedni a közösségbe. Ha egyáltalán ma még van közösség. Mert vannak úgynevezett toxikus „közösségek” is. És van az az emberi tudás, tehetség, jellem, amelynek ki kell törnie a közösségből ahhoz, hogy valami nagyobbra legyen képes, s ezáltal előbbre vigye a világ dolgait. Ugyanakkor jó, ha nem felejtjük el, hogy előttünk már van néhány ezer év, amelyben születtek nagy dolgok.

— Hogyan tudunk kialakítani tartós emberi kapcsolatokat? Hogyan lehet azokat megőrizni? Mit kell tenni a romló kapcsolatok jobbításáért?

— Ez ma nagyon nehéz kérdéssor. Eleve a tartósság fogalma mintha érvényét vesztette volna. A fogyasztói társadalom nem csak a tárgyak eldobhatóságát és lecserélését jelenti, hanem az emberi kapcsolatokét is. Ma a homo deus korát éljük. Az ember, aki istennek képzeli magát. Úgynevezett egyszemélyes intézményekként próbál működni. Én úgy látom, hogy e mögött nem csak ideológiák vannak, hanem a pozitív emberi életmodellek hiánya is. Őszintén szólva, hogyan várjuk el egy mai fiataltól, hogy elköteleződjön, házasságra lépjen, gyerekeket vállaljon, amikor ő a valóságban, a környezetében nem lát pozitív családi mintákat. Nem elfogadást, megértést, harmóniát, egymás segítését, emelését látja, hanem az alkoholizmust, a verbális és tettleges agressziót, a hűtlenséget, a kritikát stb. Valljuk be, ilyen közegben nem jó élni. Ha valami nagyon rossz, azt nem hiszem, hogy meg kell őrizni. De érdemes dolgozni azon, ami még nem romlott el teljesen. Fontos önmagunk visszafogása, jól jönne a fókuszcsere is: tudatosan figyelni a szépre, a jóra. De kettőn múlik a vásár. Ha a másik ember nem akar tenni a kapcsolatért, legyen az munkahelyi, baráti, családi, akkor nem hiszem, hogy lesz pozitív változás.

— Mi jellemezi a hatékony férfi és női kommunikációt?

— Ha kommunikációról van szó, akkor annak van egy verbális, nonverbális és paraverbális része. Az első férfi-nő viszonylatában például a tabuszavak használatában igen jellemző. Azt mutatják a kutatások, hogyha egy férfi gyakran káromkodik, az félelmet kelt a hallgatóságban, különösen a nőkben. Ha egy nő trágárkodik, akkor az inkább undorral tölti el főként a férfiakat. A nonverbális kommunikációhoz sorolnám az öltözködést, megjelenést. Gyakran javaslom a nőknek, tanuljanak meg járni, legyen tartásuk, figyeljenek a gesztusaikra. Ugyanígy a férfiaknak is fontos lenne a kihúzott váll, a határozott mozgás. A paraverbális elemek a hangerőt, hanghordozást, beszédritmust jelentik általában. Azt vették észre, hogy a férfiaknál a hatékonyság abban rejlik, ha többet beszélnek, hangosabban, mélyebb hangon, gyorsabban, a nőknél ezzel szemben a halkabb, lassúbb, magasabb hangfekvésű beszédmód lesz a nyerő. Ha ezt tudja valaki fejleszteni, hatékonyabban tud majd kommunikálni.

— Érzelmi vagy tudati alapokra épül az emberi viselkedés?

— Inkább ösztönös és tudati, vagy állati és emberi viszonylatában válaszolnék a kérdésre. Az ember természeti lény, így nagyban a természeti törvények alapján működünk. Ha muszáj számszerűsíteni, ez olyan 80–85%-os bennünk, azaz legjobb esetben marad 20%. Kutatások viszont azt bizonyítják, hogy nem nagyon élünk avval a húszszázaléknyi lehetőséggel. Azaz az emberből pont az emberi marad el. Megfigyelték azt is, hogy például egy munkahelyre általában az intellektuális képességeink alapján kerülünk be, de onnan mindig az érzelmi képességeink miatt kerülünk el. Ez azért szerintem sokatmondó.

— Milyen viselkedési formák alakulnak ki a kétnyelvű szórványvidékeken?

— Nem feltétlenül szórványra vonatkoztatnám a válaszom, hanem a természetes kétnyelvűségre. Az látszik, hogy a kiegyensúlyozott kétnyelvűségnek nagyon sok előnye van. Például az úgynevezett egzekutív funkciókban jobban teljesítenek a kétnyelvűek, azaz könnyebben megy a kezdeményezés, a döntéshozatal, jelenségek fontosságának és cselekvések következményeinek felismerése stb. Vagy kevesebb esetben mutatható ki autizmus, hiperaktivitás, diszlexia, sőt úgy tűnik, hogy idős korban a demencia később jelentkezik. A szórványra, de a kisebbségi helyzetre is jellemző egyfajta másodlagosság érzése, kevesebbnek gondoljuk, éljük meg magunkat. Gyakran beszélünk ma arról is, hogy tartózkodóbbak vagyunk, talán merevebbek is. De érdemes a kisebbségi létre úgy is gondolni, mint valami többletre, hiszen két nyelv, két kultúra birtokosai is vagyunk, azaz minimum kétféleképpen látjuk a világot. És ez nagy előny.

Megjelent a Szamos júniusi számában