Beszélgetés Nagy Reginával bábszínházról, színházról, életről

– Milyen a 2025-ös év eleje bábszínház/színház szempontjából? Hogy indult az év?

– Úgy érzem nagyon begyorsult az élet. Sok feladattal kell szembesülnünk egyszerre. Zajlik a Macska voltam Londonban mesemusical próbája, de már folynak a Lidércek a városban vannak című Andersen-mese előkészületei is, amit február 24-én kezdünk, rendezője Halasi Dániel. Egyszerre több fronton kell helyt állni, ami rengeteg energiát és odafigyelést igényel.

– Ez a manapság olyan felkapottnak tűnő „multitasking” nem igen tesz jót a művészetnek.

– Nagyon nem. Ha alkotni kell, igyekszem egy dologra figyelni. Amikor bemegyek próbálni, kizárom a külvilágot, igyekszem jelen lenni, ott lenni, arra figyelni, ami történik. Az elején, az első rendezéseim alatt görcsöltem, nem tudtam elengedni magam; főleg a rendelkezőpróbákon. Azoktól féltem a legjobban. Most meg alig várom, hogy bezárjam a terem ajtaját, magunk legyünk és csináljuk, amit szeretünk: színházat, bábszínházat. Más világba csöppenünk. Ha úton vagyok, akkor is gyakran a színház jár a fejemben s megoldásokon gondolkodom, van, hogy ismerősöket se veszek észre s később jelzik, hogy elmentünk egymás mellett. Annyira belül élek sokszor, hogy kizárom a külvilágot.

– Rendezőként jó is, hogy úgymond belül élsz, befelé fordulsz. Ha mindig kifelé élsz, nem tudsz alkotni.

– Jó lenne többet befelé fordulni. Nem mindig sikerül, nem mindig engedik a körülmények. Két gyermekünk van, valamint a bábszínházat is vezetem, ami sok adminisztrációs munkát igényel és rendezek is. Cini (Czintos József) mondta mindig, hogy aki 10-től 2-ig vagy 6-tól 10-ig nem tehetséges, az se előtte, se utána nem lesz az. Tudatosan alkotok, amikor tudok, amikor időm engedi.

– Kis buborék a tietek. Most milyenek a próbák?

– Kollaborálás folyik a két társulat között. Először a bábszínházban próbáltunk, aztán a nagyszínpadon, tudniillik nagyszínpadi előadás lesz. Szoktam itt is, ott is rendezni, de ez most a kettőnek az ötvözete. Kíváncsian várjuk, milyen lesz. A szereplők bábszínészek és színészek. Érdekes lesz, mert új feladatokat kell átlássunk, problémákat megoldjunk. Eddig külön-külön volt két járt út, a bábszínház a bábszínház útján ment, megszokott sémákkal, a nagyszínház a saját medrében volt. Amikor a kettőt ötvözöd, látod, mik az előnyei és a hátrányai egy-egy helyszínnek, egy-egy társulatnak, műszaknak, háttérnek.

– Én úgy érzem, mindkét tagozat jól működik, szépen dolgoztok, családi hangulatban.

– Igen, mi ebben a társulatban vagyunk otthon. Akkor látod, hogy milyen a csapat, ahol dolgozol, amikor elmész máshova, s alkalmad nyílik más társulattal dolgozni. Kihívás mindenféleképpen, nem mondom azt, hogy ilyenkor nagyobb az elvárás magamtól, mert minden egyes alkalommal maximálisan meg szeretném valósítani, amit elgondoltam, csak egy kicsit nagyobb bennem a drukk, mert idegenek, nem ismerem őket. Amikor megvan a bemutató és jó visszacsatolásokat kapsz, jó érzéssel tölt el, mert tudom, hogy sikerült azt adnom, ami én vagyok.

– Kérdéses ilyenkor, hogy vajon talál-e a szó. Itthon értik, jól értik amit mondasz?

– Igen, meg kell találni a nyelvet. Mindenki nyelvén kell tudni beszélni. Függ attól is, mihez vannak hozzászokva. Rendezőknél két véglet van: van, aki szeret instruálni, aki lépésről lépésre lekottázza az előadást és hogy úgy fogalmazzak, bábként kezeli a színészt, van, aki arra vágyik, hagyják, bontakozzon ki, s akkor tud igazán dolgozni, ha megkapja a szabadságot, hogy alkosson s együtt alkothat a színészekkel.

– Utasításra lehet nem is lehetne áramoltatni az energiát, ami benned van.

– Én jobban szeretek együtt dolgozni másokkal, mint utasítani. Anyagot mozgatni, bábot mozgatni is egy képesség. Nehéz elmagyarázni, mitől jó bábos valaki. Prózai színészek közül is van, aki képes rá, van, aki nem, ugyanúgy bábosok között is van, aki remek bábos, de nem jó prózai színész.

– Kell egy magas fokú játékosság?

– Én is szeretek velük játszani, próbák előtt én is megnézem, kézbe veszem a bábokat, lássam, mit tudnak, csendben elvagyok velük, elkezdek játszani. Ha valaki instruálna, lehet lenne bennem egy feszültség, bizonyára begörcsölnék; már nem tudnék olyan szabadon játszani vele. Ha elvárják, hogy csináld, elvész a játékosság. Engem nem képeztek bábszínésznek, hályogkovácsként fogtam neki a bábszínháznak. A rendezésbe se tudom, hogy csöppentem bele. Valahogy bennem volt. Elvégeztem egy év szinit, majd elvégeztem a teatrológiát. Tanáraim visszajeleztek, hogy affinitásom van a szöveg megjelenítéséhez. Valahogy mindig a csoda megjelenítése foglalkoztatott. Nem véletlen ezek után, hogy az egyetemen is mindig a mesék érdekeltek. A mai napig tagadhatatlanul mesefüggő vagyok. Ha tudtam volna gyerekkoromban, hogy milyen darabokat fogok rendezni, nagyon örültem volna. Még ma se tudom felfogni.

– Milyen jó, hogy az ember magához ölelheti a gyermeki énjét ilyenkor.

– Igen. Hálás vagyok. Akire anno felnéztem, most is felnézek s úgy érzem, hogy én még hozzájuk képest most is kicsi vagyok. Ha a nagyokra gondolok, nem azt érzem, hogy felnőttem volna hozzájuk. Nekem, amíg élek, ők „A nagyok, a mesterek”. Ma már ez nincs így. Más a viszony az idősebb és a fiatal korosztály között.

– Tervelfogadás esetén, amikor kigondoljátok, mit visztek színpadra, rögtön képbe jön a báb is?

– Koncepciófüggő milyen bábot választunk. Például a Világgá mentemben egy báb van, a többi élő szereplő és mozgató. Ott kifejezetten tudtam, hogy a főszereplő báb mindent kell tudjon, mozogjon keze-lába. Nagy bábra volt szükségem s tudtam, hogy ahhoz több mozgató kell egyszerre, hogy a mozdulatok profin kijöjjenek. Az már a bábosok zsenialitásán múlik, hogyan oldják meg, hogy hangolódnak egymásra, hogy szinergiában mozogjanak.

– Ilyenkor összeültök s megbeszélitek?

– Igen, a bábtervezővel összeölünk s ötletelünk. Elmondom az elképzelésem és a tervező finomít rajta, ötletekkel áll elő. A fő kérdés, amit ilyenkor feltesznek: mit szeretnél, mit tudjon a báb? Tudjon ugrálni vagy finom mozdulatai legyenek, vagy a megjelenése a fontosabb, szürreális vagy reális legyen – több faktor játszik közre.

– Volt nagyobb meglepetés, amikor először megláttál egy kész bábot?

– Sok ilyen volt. Én mindig megcsodálom a bábokat. Amikor megjönnek a bábok, mindig ülök és csodálom őket. Szeretem az olyan elemeket, legyen az báb, legyen az díszlet, legyen az kellék, legyen az jelmez, ami nem reális. Nagyon szeretem az abszurd világát; a sötétebbet is, de az a kicsiknek ijesztő lehet. Bár most a Macskáknál kicsit abba az irányba mentünk a füstös Londonnal. Remélem sikerül összehozni. Amit te kitalálsz s még a fejedben él, több ember munkája révén jön létre. Fontos, hogy egymásra tudjunk hangolódni. De ugyanúgy a zeneszerzővel is egy húron kell pendülni és a koreográfussal is meg kell találni a hangot, ez az öt-hat ember nagyon egy irányba kell tartson, hogy a végeredmény az legyen, amit én akarok. Ez talán a legnehezebb. Minden művésznek megvan a saját világa. Az az igazi művészet, amikor több világ találkozásából születik meg egy új. Megvan a stabil stábom s velük már értjük egymás nyelvét és így könnyebb. Amikor új emberekkel kell dolgozni, más.

– Sokat változott a próbafolyamat az évek során? Mennyire érezhető a technológia hatása ezen a téren?

– A technológia nem mondhatni, hogy nagyon beleszól a rendezésbe. Mindig a manuális, a képzőművészeti dolgokra fókuszáltam, sosem voltam technikafüggő, sőt, nem szeretem, ha ki van valami vetítve, azt úgy érzem, megúszós. A Macskákban is lesznek, mi tagadás, de csak hangulatképek egy szürreális világból.

– Bemutató után nem érzel hiátust? Nem furcsa úgymond elengedni egy báb kezét?

– De, mindig furcsa. Főleg a Légy jó mindhalálig után éreztem, hogy vége. Fájdalmas volt. Sokáig próbáltunk a gyerekekkel, megszoktuk, megszerettük egymást. Bemutató után hatalmas ürességet éreztem, nehéz volt elszakadni. Azt mondtam nekik, megtanítom őket biciklizni s a bemutatón elengedem a biciklit. Így is történt. Ha egy előadást felújítunk, akkor se tudunk már teljesen a bűvkörbe kerülni, mert már egy másik előadás próbafolyamata zajlik, már úgymond mostohaanyukává válok.

– Úgy örülök, hogy bemutató után megkértük a gyerekeket, írjanak erről a különleges élményről és pont nemrég osztottad meg emlékként az oldalakat, amik szintén a Szamosban jelentek meg.

– Igen, szerintem is jó, hogy nem hagytuk veszni. És most a Macskába négyen csatlakoztak a gyerekek közül. Megígértem nekik, hogy ha lesz még lehetőség, szólok.

– Jankó Szép Tamás is a csapat tagja volt, most ismét nagyszínpadon látjuk a III. Richárdban.

– Igen, nagyon ügyes. Néztem az arcát, a reakcióját, amikor meghallotta a hírt, hogy ismét játszhat. Ezeket a pillanatokat elrakom magamnak. Nagyon ügyes ebben is. Jó látni, mennyit fejlődött. Igen, néha olyan, mintha sok gyermek színházi pótanyukája lennék.

– Jó kikacsintani néha a nagyszínpadra a bábszínházi életből, ugye? Lesz még hasonló nagyszínpadi rendezésed mit a Légy jó mindhalálig?

– Igen, beszéltünk már róla. Van több opció, ki kell még választani a megfelelőt. A mostani előadásunk is félig kikacsintás. Mióta bábszínházvezető vagyok, nehezebb. Amikor rendezel, addig vagy jelen, amíg a próbafolyamat tart s megvan a bemutató. Ha kell, visszamész felújításra, de elengedted, nekifogsz egy másik projektnek. Ilyen szempontból egyszerű volt. Jól ismerem mindkét csapatot. Gyakorlatilag otthonról megyek haza, de bábszínházvezetőként nagyszínpadon rendezni azért rossz, mert amikor a színházban dolgozom, közben a bábszínháznál is hiányzom. Ha itt vagy, miért nem vagy ott, ha ott vagy, miért nem vagy itt érzés kerít hatalmába. Bármelyik helyen vagyok, ilyenkor mindig lelkiismeret-furdalásom van.

– De tölt is, ugye?

– Persze. Én prózai rendezést tanultam. Autodidakta módon tanultam meg a bábszínházi rendezést. Több kihívás van a nagyszínházban olyan szempontból, hogy ott több típusú darab van. Stúdióelőadást is rendeztem, például Visky Júliáját Stellával, Testínséget Mikó Csabától, de a Bárónő és a komorna mindent visz, azt nagyon szerettem. Nagyszínházban általában musicalt rendezek. Nem is szeretnék mást. A harmadik rendezési típus pedig a bábokkal. Mindegyik a maga nemében kihívás. Most gondolkodom egy negyedik típuson, felnőtt bábelőadáson.

– Monodrámát rendezni különleges lehet. Főleg női témában, amikor a rendező és a színész is nő.

– Igen. Azt bánom csak, hogy gyorsan színpadra kellett vigyük, kicsit későn szóltak. Nekem akkor volt öt hónapos a fiam. Két kicsi gyerek mellett nehezebb volt felkészülni. Nagyon szerettem Stellával dolgozni, így visszagondolva jó lett volna, ha több időnk akad. Volt még egy hasonló közös munka Bandura Emesével, egy bábelőadás, amit együtt írtunk s ő játszotta, lassan húsz éve. Azt egy babával és tárgyakkal játszotta. Nagy sikere volt, de akkor nem volt semmiféle szakmai értékelése a bábelőadásoknak. Utólag tudtuk meg, hogy főiskolán is tanították.

– Engem mostanában a monodrámák fognak meg. Talán jobban át tudom mosni magamban az érzéseket.

– Csak egy színészre figyelsz, minden mozdulatát megpróbálod megérteni, kielemezni. Más játék, izgalmas. Meg kell érjen mindenkiben, színészben és rendezőben egyaránt. Nem szabad összecsapni.

– Felnőtt bábszínház lesz ebben az évadban?

– Ha lesz is, kísérleti. Ez is időfüggő. Szeretnék ezzel is foglalkozni és érzékeny témákat megszólaltatni. Olyan témát szeretek érinteni, ami felrázza az ember lelkét, ami nem hagy hidegen. A szakma előnyben részesíti az úgymond ridegebb előadásokat. Számomra a katarzis azt jelenti, hogy valami kiszakad belőlem, miközben nézem azt, ami előttem zajlik. Nagyon kevés előadás van, ami katartikus élményt nyújt. Sokszor a hökkentés is cél. Vagy csak az. Közben a két színházi forma, ti. próza és bábszínház már egészen fedik egymást. A maszkok, a fehér arcok, különböző kellékek használata közelítést is jelent a bábszínház irányába. A bábszínház startból egy elidegenítés, a báb által már minden szürreális lesz. Amúgy én szeretem ezt a típusú elidegenítési formát, de úgy gondolom, a kettő között meg lehet találni a középutat, hogy az katartikus is legyen.

– Hol érezted utoljára ez a katarzist?

– Ifjabb Vidnyánszky Attila rendezésében, az Ifjú barbárokat említeném, valamint Bodó Vikor Viharát. Mindkettőt láthattuk az IFESZT-en.

– Albu István Liliomja a nagyon szép volt.

– Sajnos azt nem láttam, mert beosztottuk magunkat Csongival. Ő ment a Liliomra, én az Aliz Csodaországban-ra, Zsótér rendezésében.

– Számodra mi a legnagyobb csoda?

– Nekem a legnagyobb csoda az egyszerűségben rejlik, ha valami ott van a szemed előtt s észreveszed, megoldod a megoldhatatlannak tűnő helyzeteket. Bábszínházi példa: Csongor és Tünde, marionett bábokkal játszották s a láthatatlan köpenyt úgy oldották meg, hogy a színész bement a paraván mögé, kicserélte a bábot tartó „keresztet” (kereszt alakú pálcák, amiket a színész kézben tartva mozgatja a bábot) majd kijött egy olyannal, amin csak a szálak csüngtek, nem volt rajta a báb. Így tűnt el a szereplő a köpeny alatt. Nekem ez a csoda. Amikor egyértelmű. Egyszerűen profi. Én ezekért a csodákért rajongok. Különben rejtély rajongó vagyok s nagyon szeretem a krimiket. Szeretek megoldásokat keresni, agyalni. Ezzel sikerül kimenekülni a világból.

– Direkt így keresed a darabokat? Legyen bennük rejtély?

– Igen, de félek is tőle, mert kihívás. Volt, ami nagy bevállalás volt, bele is lehet bukni. Ha nem tudod jól megoldani a rejtélyeket, suta lesz. Bábszínházban könnyebb, mint nagyszínpadon. Bábszínházban több eszközünk van varázslatra.

– Kivel tudtad átbeszélni, ha elakadtál?

– Bodor Judittal sokat beszélgettünk, vele tizenöt évig dolgoztam. Az ő ötletei tovább lendítettek. Nagyon szeretem a közös munkát.

– Nehéz rendezőnek lenni. Ha foci nyelvén fogalmaznánk, egy a tizenegy ellen.

– Talán az a legnehezebb, hogy a rendezőnek végig bent kell lennie, míg a színészek ki-be járkálhatnak aszerint, épp kinek a jelenetét próbáljuk. Nekem végig topon kell lenni. Magány a tömegben.

– Hogy sikerül fenntartani a figyelmet?

– Próbafüggő. Van, amikor nagyon jól megy, elemünkben vagyunk, van, amikor nem úgy állnak a csillagok, nem jön az ihlet. De ha jön…

Az a típusú rendező vagyok, ha belemerül, elfelejt szünetet adni. Olyan is megtörtént, hogy egész nap járt az agyam egy színpadi helyzeten, ami nem tudtam próbán megoldani, és egy éjszaka megálmodtam, hogyan kellene csinálni.

– Igen, egész napos munka a rendezői munka.

– Egész hónapos. Most például folyton a macskákat nézem, figyelem, hogy viselkednek. Érdekes egy olyan előadást színre vinni, ahol a színészek végig macskát játszanak. Nem emberként, macskaként vannak jelen. Nehéz elengedni az emberi mivoltunk, emberi mozgásokban gondolkodunk.

– Anyukának lenni pedig egész életes „munka”.

– Igen. Mivel mindketten színházi emberek vagyunk, néha nehéz összehangolni a két világot. Mindkettő más rendszer alapján működik. Nekünk gyakran be kell menni hétvégén is, valamint ott vannak a kiszállások és a turnék. Itt is, ott is meg kell felelni, ami rengeteg logisztikát igényel. Édesanyám szokott segíteni. A színháznál sok kisgyermekes pár dolgozik, látjuk, ki mivel küzd nap mint nap.

– Nagy álom, terv, amit rendezőként meg szeretnél valósítani?

– Egy musicalt tudnék kiemelni, amit színpadra szeretnék egyszer álmodni, a Rocky Horror Picture Show-t. Máskülönben kísérleti álmom van. Kísérletezni szeretnék. Keresem az újat, a kihívásokat. Felnőtt bábszínház szempontjából ami izgat, az a mi generációnk női vonala, a mi problémáink, egy 40–50-es nő problémái.