Nyolc évtized után került elő a háborús borzalmakra emlékeztető írás

| szeptember 15, 2024 | , |

Az elmúlt év őszén kökényesdi kolleganőm, néhai Ocskai, született Szelényi Mária volt fizika-kémia tanárnő Magyarországon élő lánya, Zsuzsa egyik ismerősén keresztül arról értesített, hogy átküld nekem egy édesanyjától hagyatékozott, féltve őrzött verset, mely Szatmárnémeti 1944. szeptember 16-ai tragikus eseményének egy mozaikköve lehet. Nyolc évtized óta lappang ez a lírai hangú háborús borzalmakra emlékeztető írás a családi levelezések között, talán nem lenne érdektelen Szatmár múltra emlékező közössége elé tárni.

Szikorák Gyula

A püspöki kertben

Bár az ibolya már elvirágzott
És az apró kis barackfák szintén.
Őrtálló nyárfák állnak mögöttük
Karcsú testükre zöld ruhát öltvén.

Állok csendesen… szétnézegetve
Egyik oldalon viruló pázsit
Másikon, jaj, szürke romhalmaz
Suttogja, hogy a rossz szellem járt itt.

Lábamnál, mint nagy denevérszárny
Csendesen fekszik a bombaszilánk,
A püspöki lak ablakszemével
Oly bánatosan néz le ránk.

Derék barackfák menyasszonyi díszben
Alattuk járni mily gyönyörűség.
Óh, de előttük gyászos romokra
Mosolyog le a tavaszi ég!

Fent a kápolna oltára előtt
Hol nagy Petőfi egykor esküdött,
Sírva kérdezem Tőled Istenem:
Arkangyalod itt miért nem őrködött!

Az a gépember kinek keze
A szörnyű halált ide leszórta
Mea kulpázna ha ezt a kertet
Csak egy éve is láthatta volna!

Itt volt a csendnek szent birodalma
Virágillat közt szállt az imádság
Ha csak egyszer is megfordultál itt,
Megtudtad mi a lelki boldogság.

Derék munkások fél esztendeje
Dolgoznak itt már szívvel, lélekkel
Jó Szelényi György mindenütt ott van,
Hol intézkedni vagy dolgozni kell!

Istenem segíts, hogy e szent munkát
Jó eredménnyel elvégezhessük,
S láthassuk e kert tavalyi arcát
Mielőtt tőle búcsúnkat vesszük.

Áradjon áldás ismét e helyről!
Hadd viruljanak a szép virágok
Jöjjön a béke… kezdjük előlről
És tegyük jobbá ezt a világot!

Szatmárnémeti, 1945.IV.22.

E vers egy fiatal szeminarista vagy tisztelendő megélt emlékezését és a bombázás püspökségi tragédiáját önti rímes sorokba. Ismert, hogy a Püspöki Palota egyharmada romba dőlt, maga alá temetve 21 egyházi, illetve világi személyt, csak egy túlélő, Tircsi István szeminarista maradt emlékezőnek a tragédiáról.

A romok eltakarítása még 45 tavaszára is átnyúlt, ekkor élhette meg a szerző a leírt sorokat. A versben Szelényi György (1917–1998), a székesegyház akkori sekrestyésének nevét is beleszőtte a szerző, mellyel élőbbé tette ezen rímbe szedett gondolatokat, majd neki adhatta át emlékül, tőle pedig lányához Mária tanárnőhöz, s végül is unokájához jutott. Köszönetet kell mondjunk a családnak, hogy szülőföldje számára megőrzött egy ilyen emléket.

A püspök úrhoz is eljuttattam, akit szintén meglepett, hogy mik kerülnek még elő ennyi év után is e tragédiáról, és azt említette, hogy az emlékezés napján az emléktáblánál egy diákot megkérnek, mondja el a verssorokat.

Közreadja: Fazekas Lóránd