Ritli Róbert Roland 2024-ben tagja lett a Kolozsvári Barabás Miklós Céhnek, most pedig önálló kiállításra készül a város Képzőművészeti Múzeumában (Bánffy-palota). Ritli Róbert második önálló kiállítása október 1-jén, szerdán 17 órától nyílik meg a Kolozsvári Művészeti Múzeumban „Katonák II” címen. A fiatal képzőművészt hivatásról, elhivatottságról és a Katonák-sorozat mélyebb rétegeiről kérdeztem.

– 2024-ben lettél a Barabás Miklós Céh tagja, ami egy komoly szakmai elismerés. Hogyan jött a lehetőség, hogy máris önálló kiállításod lesz Kolozsváron?

– A Barabás Miklós Céh kolozsvári csoportja évente szervez csoportos kiállításokat a múzeumban. A tavalyi 2024-es februári tárlat kapcsán felkértek egy kortárs helyi galériát (Vault One Gallery), hogy mutasson be fiatal művészeket is a tárlaton – ez egy nyitás volt a fiatal generáció felé, mivel a tagság többsége idősebb alkotókból áll. A szatmárnémeti származású Bába István, a Vault One galéria egyik társalapítója választotta be két munkámat a tárlatra. Ezek az alkotások (Háború III. / Mechanizmus II.) már több hazai-nemzetközi kiállításon is visszhangot kaptak, így nemcsak a közönség, hanem a szakma is felfigyelt rájuk. Lucian Kovács, a múzeum igazgatója és Kis-Pállukács Hajnal, a kiállítás kurátora különösen nagyra értékelte őket, olyannyira, hogy felkínálták egy önálló tárlat lehetőségét. A Kolozsvári Képzőművészeti Múzeumban kiállítani nagy szó, százasával állnak sorban az ajánlólevelek és nagyon nehéz bekerülni, éppen ezért hatalmas megtiszteltetés és fajsúlyos szakmai visszajelzés, hogy ilyen gyorsan megnyílt számomra ez a lehetőség.

– Mi lesz látható a kiállításon, és miben különbözik majd az első önálló tárlatodtól?

– A „Katonák II.” című kiállítás egy emeleti teremegyüttesben, terv szerint három teremben lesz látható, körülbelül 25 munkát bemutatva. Az első egyéni tárlatom 2024 januárjában volt a nagykárolyi Károlyi-kastélyban szintén „Katonák” címmel, ami akkor egy gyűjtőfogalomként szolgált: az egyetemi tanulmányi éveimet átívelő – manuális és digitális technikák ötvözésének stációi jelentek meg benne. A „Katonák II.” már sokkal inkább tematikus, és frissebb munkák is kiállításra kerülnek. Több új típusú látvány lesz fókuszban és készülök egy kilenc darabból álló, nagy méretű kísérleti installációval is S.T.R.A.T.É.G.I.Á.K. címen. Célom, hogy a személyes kötődésemen túl a téma globális aktualitására is hívjam fel a figyelmet, és erre reflektálva egy közös belső párbeszédre hívjam meg a nézőt.

– Sokan küzdenek azzal a kérdéssel: maradjanak-e a szülőföldön, vagy lépjenek tovább? Te hogyan látod ezt?

– Számomra a képzőművészet nem csupán egy választott pálya – ez az, amit egyetlen és igaz hivatásomnak tekintek. Ez a felismerés akkor tudatosult bennem, amikor az első egyéni kiállításom rögtönzött nyitóbeszédét tartottam. Szerintem az első egyéni kiállítás minden művész életében nagy pillanat, akár egy teljes életet meghatározó tanúságtétel is lehet. Én egyértelműen ezt éreztem, és ettől kezdve nem volt kérdés, hogy amíg csak lehet, ezzel szeretnék foglalkozni.

A szülőföld korlátokat is jelenthet. Itthon vagyok Nagykárolyban, itt foglalkozom gyerekek képzőművészeti oktatásával is, amit szintén fontos feladatomnak tartok. De ha ezt komolyan gondolja az ember, nagy tervei és céljai vannak – szeretné hallatni a hangját a művészeti élet részeseként, akkor el kell indulnia. Legutóbb Lengyelországban állíthattam ki az Ezüst Négyszög – Kárpátok Régiói Nemzetközi Festészeti Triennálé keretein belül és kurátori beválogatást nyertem Kínába – a MET- Magyar Elektrográfiai Társaság és az AmAA szervezésében megrendezett 4. Nemzetközi Digitális Művészeti Triennáléra. Mindkettő egy kiállítássorozat, amely tárlatok a részt vevő országok mindegyikében bemutatásra kerülnek majd.

Én minden fontosabb kiállításmegnyitón lehetőségeimhez mérten igyekszem részt venni. Ezek az alkalmak nagyon jó lehetőségeket biztosítanak a bemutatkozásra és a szakmai kapcsolatépítésre – amikkel úgy gondolom, hogy igenis élni kell, és amit otthonról nem lehet megtenni. Sok bizalmas szakmai-baráti kapcsolatra tehettem szert az eddigi évek alatt, és nagyon értékes és hiteles embereket ismertem meg. Véleményem szerint hosszú távon ezek a kapcsolatok visznek előre. Nekem nagy álmaim vannak művészetemmel, olyannyira, hogy nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy komfortzónámon belül visszhangtalanul alkossak. Mondom ezt úgy, hogy gyerekkorom óta egy introvertált személyiség vagyok. Ebből adódóan a művészet számomra egy önismereti folyamat, folyamatosan kikényszerít a komfortból és cselekvésre, fejlődésre késztet mind személyiségileg, mind szakmailag – egy olyan köntös, aminek birtokában képes vagyok olyan dolgokra, amikre nélküle nem lennék.

A művészeti világ is folyamatosan változik. Van olyan irány, amit te is követsz, vagy teljesen saját utat jársz?

– Divatok mindig is voltak, de én nem ezek szerint dolgozom. A mai művészvilág talaja egyre inkább instabillá válik – kérdésessé vált, mi számít valódi értéknek, szakmai tudásnak, hitelességnek. Ma már egyre több giccs kerül előtérbe, és a művészeket eldobható árucikként kezelik: felkapják, majd ejtik őket a kiadás-bevétel törvénye alapján és csak a pénz dominál.
Számomra az önazonosság és az önismeret a legfontosabb. A Katonák- sorozat is tulajdonképpen ilyen lépcsőfokokat jelöl: a kezdeti mimetikus tanulmányokon át, a technikai precizitáson keresztül egészen a felszín alatti rétegek kibontakozásáig – és ez egészen napjainkig.

Éppen ezért egyre inkább úgy érzem, hogy a saját utamat járom és ez az az út, amit nekem járnom kell. „Azt, amit már tudsz, próbáld meg jól felhasználni a gyakorlatban, s ha így teszel, idővel fölfeded majd a rejtett dolgokat, amelyekre kíváncsi vagy. Hasznosítsd, amit tudsz, és ez segít majd tisztázni, amit még nem ismersz” – mondja egy Rembrandt idézet, ami már évek óta kísér az úton.

Mi történne, ha most valaki azt mondaná: ezt kell csinálnod, így leszel sikeres. Követnéd az utasításokat?

– Amennyiben ez ütközne belső identitásommal egyértelműen nem, ha nem ütközne – fontolóra venném. Mind a mai napig kapok és kérek is folyamatos visszajelzéseket a szakmától, barátoktól, konzulenseimtől, amikre nekem szükségem van. Velük osztom meg új ötleteimet, kísérleteimet és gondolataimat. Ezek a visszajelzések tartják jó úton az embert, ugyanakkor folyamatosan mérlegelek is – nem szabad mindent készpénznek venni és nem minden embernek kell ugyanazt az utat járnia. Egy állandó önvizsgálat, ami, ha őszinte tud maradni, semmi sem kezdhet ki rajta.
Nekem van egy erős spirituális (tudatosság) oldalam, ami az eddigi életéveim alatt szilárdult meg bennem és aminek gyökerei egészen gyerekkoromig vezetnek. Gyakorló spirituális emberként hiszek a sorsban és az eleve elrendeltségben. Abban, hogy mindennek kimért/szükséges helye és szerepe van életünk történéseiben, és hogy mindnyájan pontosan ott vagyunk, ahol épp lennünk kell. Mindenkinek más a feladata és ez így ad ki egy nagy tökéletes egészet. Akárcsak egy precíz óramű szerkezete, ahol minden apró kis fogaskeréknek megvan a maga feladata a nagy egész szempontjából. Ahhoz, hogy ez működni tudjon, mindenkinek ki kell vennie a részét.

Erre a feladatra az ember tehetsége lehet egyfajta útmutató: nekem gyerekkoromban vált felismerhetővé a kézügyességem, amire Édesanyám figyelt fel. Elmondása szerint már akkor tudta, művésznek születtem.
A sorsból adódóan pedig tudom, hogy nem véletlenül nem kaptam meg bizonyos lehetőségeket korábban. Bizonyos lépcsőfokokra meg kell érnie az ember személyiségének, különben könnyen tévútra viszik.

Nem a gyors siker érdekel. Ha holnap jönne egy ajánlat, ami anyagi vagy piaci előnyökkel járna, csak akkor fogadnám el, ha nem kellene lemondanom az önazonosságomról. Sokkal fontosabb számomra az, hogy olyan életművet hozzak létre, ami eszmei értéket képvisel. Egy olyan életművet, amely – bár lehet, hogy nem lesz azonnal népszerű – időtálló marad. Mert az igazi nagyságot nem pénzben mérik.

– Zárásként: hol látod magad tíz év múlva?

– Dolgozni szeretnék. Folyamatosan, mélyen, őszintén. A komfortzónából való kilépés mindig új távlatokat nyitott számomra, és nekem csak annyi a feladatom, hogy kitartóan haladjak ezen az úton, megélve mindazt, amit a sors rám bízott.