„Ne csak a tragédiát lássam meg a háborúban”
Nagyon megelégelte, hogy a környezetében az emberek kétpólusú módon gondolkodnak a háborúról, emiatt vállalta az ukrajnai utazás minden kockázatát. Az ártatlanok szemszöge mellett fontosnak tartja azt is, hogy ne csak a tragédiát lássa meg a háborúban, hanem az embereknek a túlélését, a szeretetét, a gondolkodását. Sardar Tagirovsky rendezővel, színésszel, a Harag György Társulat házi rendezőjével beszélgettem.
— Nehéz volt a döntés, hogy elvállald az életveszélyesnek nevezhető utat Kijevig?
— Az elmúlt hónapban próbáltam magam felkészíteni az ukrajnai útra, de az utazás előtti napon, amikor megtudtam pontosan, hogy utazom — elvisznek autóval —, elég megviselő volt számomra. Azt hittem, hogy bátor vagyok, aztán elkezdtem félni, főként amiatt, hogy egy-két szerettemet ott hagyom Magyarországon, és ha bármi történne velem, akkor az nehézségeket okozna számomra és számukra is. Nehéz volt a döntés: Kijevig menni. És nehéz volt Kijevben úgy dönteni, hogy irány Ukrajna keleti része.
— Mi volt az oka annak, hogy vállaltad ezt az utazást?
— Több oka volt. Az egyik, hogy itt él a rokonaim egy része. Én Oroszországban és Ukrajnában is nevelkedtem. Apukám, bár bolgár származású, Kijevben született, akár a testvérem. Itt éltek a nagyszüleim is, és itt haltak meg, illetve apukámnak a bácsikája, az ő családjának egy része is itt él, sok unokával és kutyával. A gyerekkori élmények és a család vonzott. Sikerült meglátogatni a nagyapám és a nagymamám sírját, illetve apukám nénikéjének a sírját. A temetőnek egy része le van bombázva, ami egyfajta kegyeletsértés.

A másik ok, amiért jöttem, az, hogy nagyon megelégeltem, hogy kétpólusú módon gondolkodnak a környezetemben. Vannak az orosz pártiak és az ukrán pártiak. Én úgy voltam vele, hogy számomra egyik sem tűnik igazán egészségesnek. Elfáradtam a kanapén kommentelni, fotel-forradalmárnak lenni. Éreztem, hogy pusztulnak el az agysejtjeim, ha nem tudok többrétűen gondolkodni a témáról. Úgy gondoltam, mivel az igazság maga kideríthetetlen, csak találgatásokkal lehet élni, azok viszont az őrületbe kergetik az embert, bármelyik oldalon. Úgy döntöttem, hogy eljövök ezekhez az emberekhez — most nem csak a rokonaimra gondolok —, akikkel már elkezdtem interjúkat készíteni, hogy megtapasztaljam, milyen itt valóban a légkör. Azt éreztem, hogy mind a két oldalon olyan érzéketlenné váltak az ismerőseim, hogy elfeledkeztek arról, hány ártatlan ember és gyerek esik áldozatul a háborúban. Nagyon sok jó ember van Ukrajnában. Nem liberális és nem keresztény magatartás, ha nem kezdek el foglalkozni azokkal az emberekkel, akik áldozatai tudnak lenni egy bizonyos helyzetnek. Engem ők érdekelnek elsősorban, nem a politika. Én azt érzem, hogy ez az aktuálpolitika, ami szétszedi a társadalmunkat, nem a szeretetre épül, nem emberi magatartás, hanem programozott. Ilyen értelemben alig tér el az állatitól, csak sokkal okosabbnak képzeli magát a program, mert tud beszélni. Én is gyakran zuhanok az aktuálpolitika nehézségeibe, mert napról napra valósan érint rengeteg döntés, amelyek miatt egyre nehezebb élni. De az utazás során az volt a fontos, hogy találkozzak az emberekkel és meg tudjam érezni, hogy mi történik velük. Ne csak a tragédiát lássam meg a háborúban, hanem az embereknek a túlélését, a szeretetét, a gondolkodását…
— Mit tapasztaltál a helyszínen?
— Nem csak a szétrombolt épületek, a felrobbantott autók vagy a tankok látványa tárult elém, hanem amikor elmentünk Irpinybe vagy a bucsai mészárlás helyszínére, akkor éreztem meg egy-két helyen, például a szétlőtt bevásárlóközpontban a hullaszagot. Látni lehetett a vért, a sarat, az emberi ürüléket, a rothadó, pár hónapos mirelit halat… A bevásárlóközpontoknak szétszakadt a szennyvízcsatornája, az onnan kiáramló szenny keveredett az élelmiszerekkel és ott erjed heteken át.

Mielőtt elmentem Ukrajnába, voltam Budapesten a Bosch-kiállításon, és ahogy ő ábrázolta azt a sokszínű apokaliptikus hangulatot, az jutott eszembe, amikor Irpinyben és Bucsán jártam. A szagok alapján megjelent előttem a Bosch-festmény. Igazából több nap után is sokkos állapotban vagyok attól, amiket láttam. Nagyon sok videó- és hanganyagot, fotót készítettem, hogy dokumentálva legyenek az események, nagyon sok interjút készítettem különböző emberekkel. Olyan emberekkel is, akik harmincöt évet éltek Oroszországban, aztán Ukrajnába költöztek. Fontosnak tartom, hogy tárgyilagos és pártatlan tudjak lenni ebben a helyzetben. De nem mindig sikerül. Mert iszonyatos a pusztítás. Igazából az ártatlanok szemszöge a második tényező, ami miatt Ukrajnába utaztam. A harmadik ok az, hogy írjak egy regényt és drámát, ami önéletrajzi elemeket is tartalmaz. Én gyerekkorom egy részét itt töltöttem. Akkor ez a fajta gyűlölethullám nem létezett úgy, mint ahogy a politikusok generálták. A bácsikám fogorvos, az egyik fia is, akinek van három gyereke. Sohasem létezett bennük az a fajta fasisztoid hajlam, amiről nagyon sokat hallottam például Magyarországon vagy Erdélyben. A bácsikám gyakran látogatott meg minket Magyarországon és jó kapcsolatokat ápoltak a rokonaim a magyar emberekkel. Ezért is gondoltam, hogy most kijövök Ukrajnába, hogy egyfajta bizonyítást tudjak nyerni, hogy ne egy propaganda szerint létezzenek és gondolkozzanak az emberek, mert ha csoportokat látnak, nagyon tudnak gyűlölni. Viszont az emberek, ha emberek történetét látják, akkor hajlamosak a szeretetre. Engem most az érdekel, hogy ne a híradásbeli anyagokat szedjem össze, hanem az emberek történeteit, minél több szemszögből, minél többféle emberrel találkozva.
2008-ban is jártam Ukrajnában. Akkor egy nagyon jó magyarországi barátommal úgy döntöttünk, hogy elutazunk Jaltára, ami akkor még ukrán térség volt. Ott annyi élményt gyűjtöttem, hogy azok hatására írtam egy félig Kijevben, félig Jaltán játszódó drámát, Hotel Jalta címmel. A most szerzett élményeim alapján megírom ennek a drámának a második részét. Izgalmas lesz másfél évtized után folytatni. Hátha egyszer bemutathatom.
— Hogyan készültek ezek az interjúk, videófelvételek és fotók?
— Irpinyben egy szétrakétázott épület lépcsőházába mentem be, melynek hiányoznak bizonyos falai, lépcsői. A hullákat már kivitték a törmelékek közül, végigmentem a hat emeleten, félve attól, hogy beszakad alattam a padló vagy rálépek egy aknára. Vitt valami sodrás, valami furcsa őrület. Annyira megőrült a világ, hogy akkor kockáztatunk, amikor nem kockáztatunk. Úgy éreztem, hogy nekem muszáj kockáztatnom. Végigjártam a különböző laktereket, megpróbáltam felfedezni, hogy melyik volt a konyha, melyik a szoba, gyerekszoba, hálószoba, nappali… Az épület a felismerhetetlenségig szét lett rombolva. Próbáltam kialakítani magam számára egy térképet, amit dokumentáltam videóanyag formájában is. Megpróbáltam körüljárni az életnek a lehetőségeit. Nagyon furcsa élmény volt elképzelni, hogy ott valaha élet volt.
— Te mint alkotóművész hogyan látod a pusztítást, a pusztulást?
— Én próbáltam eltartani magamtól ezeket a személyes érzéseket, persze nem akartam lelketlen lenni, inkább az érdekelt, hogy tűzön-vízen keresztül vigyem a képeket, a hanganyagokat, az interjúkat, de az a helyzet, hogy néhány órát töltöttem ott és a végén azt éreztem, hogy kiégtem. Azóta néha rám tör egy teljes depresszió, mert látom, hogy mire képes az ember. Más ezeket élőben körüljárni, mint híradóbeli anyagokból megkapni.

— Más a valóság és a híradóanyag?
— Teljesen más. Nekem a Szovjetunióban sem volt egy felhőtlen gyerekkorom, de ez engem is megviselt. Találkoztam különböző munkásokkal, az egyikük szedte össze a törmelékeket. Már nincsen háza, mert azt lerombolták. A másik egy képzőművész lány, aki huszonhat évesen beállt ápolónak, hogy segítsen az orvosoknak, napi szinten nagyon sok holttestet cipelt, vagy összeszedett levágott, szétszakított testrészeket. Úgy döntött, hogy nem utazik el a háború elől, hanem megpróbál segíteni, amennyire csak tud azokon, akik itt maradtak Ukrajnában. Az emberek nagyon megedződtek. Sokan már figyelmen kívül hagyják a légvédelmi riasztást is. Amikor naponta többször megszólalnak a szirénák, egy idő után már nem mindig veszik komolyan. Ennek megvolt a tragédiája, amikor Vinnicja városban egy rakétatámadás után huszonhárom holttest — talán már több is — került elő, köztük egy négyéves Down-szindrómás kislányé. Sokan azt remélték, hogy az ukrán csapatok semlegesítik a rakétát. Van olyan nap, amikor tízszer is érkeznek légi csapások, nem mindig lehet bemérni a koordinátákat. A fronton más a helyzet, ott rengeteg halott van. Kb. 40 ezer orosz testről tudok, amelyeket nem vesz vissza Oroszország. Ezek egy részét nem lehet elszállítani, viszont a természet hátborzongató módon megoldja ezt is éhes kóbor kutyák formájában. Rengeteg kóbor kutyával találkoztam, amelyek a háború következtében falkákban járják az utcákat. Teljesen megvadulva. Friss emberi vérre szomjazva.
— Jelenleg hol tartózkodsz?
— Most érkeztem meg egy kávézóba, hogy tudjak beszélni veled, nagyon sok állomáson keresztül utazva a metróval megtaláltam a megfelelő helyet. A kocsikban vannak képernyők, melyeken lehet látni az állomásokat. Mivel Kijevben nagy távolságok vannak két állomás között, háborús „reklámokat” mutat a monitor. Meg lehet tudni, hogy milyen formában lehet találkozni például lövedékekkel, bombákkal, aknákkal. Van rá példa, hogy bombát rejtenek gyerekjátékba. Meg vannak adva a telefonszámok, hogy milyen hatóságokat kell hívni azok semlegesítésére. Olyan sok akna hever országszerte, hogy azok eltakarítására 10 év sem elegendő a szakemberek szerint.

— Az emberiség még mindig nem tanul a tragédiákból?
— Nem, mert az emberek külön-külön nagyon okosak tudnak lenni, ketten-hárman, néha talán még húszan is, de kollektíven nem vagyunk érettek. Kollektíven állatok vagyunk, nemzettől függetlenül. Az, amit művelünk egymással, az már nem emberi. Az, hogy vannak technológiai eszközeink, képesek vagyunk nagyon gyorsan utazni, rendelkezünk tudással, ismeretekkel stb., nem biztosíték arra, hogy intelligensek vagyunk. Az emberiség messze nem intelligens. Akkor lenne az, ha tudná használni a tudományos felfedezéseket és az ismereteket. Az eszközök legyártása állati program emberi formátumba csomagolva. Világszinten rossz az oktatási rendszer, leszámítva azokat a speciális iskolákat, melyekben jelentős pénzért jó képzést kap a diák. Alapjában nem lenne annyi politikusi probléma, ha ezek az emberek értenének a művészethez. Vagy ha a művészet alapja lenne az oktatásnak, hogy az emberek érzékenyekké váljanak. Egyrészt azt látom, hogy az embereknek nem alakul ki az érzékenysége, másrészt az ember hajlamos az együttérzőkészségét elveszíteni. Mérhetetlen erős véleményünk van, de kevés a kommunikációra való hajlamunk. Ha nincs kommunikációra való hajlamunk, akkor vallásos emberekként Jézust is tagadjuk és nem hívő emberként a józan emberi észt. Én azt érzem akár a liberális, akár a keresztény, katolikus stb. oldalon, a nagy mesterek tagadása a gyakorlat. Minden oldalon gyakorlatilag az elvek pajzsként és dárdaként vannak használva. Nem lehet beszélgetni az emberekkel, elveszítettük ezeket a készségeinket. Ez a huszadik században is sokkal erősebb volt. Nincs érvelési vitatechnikánk. Sajnos elveszítettük egymást.
— Ebben milyen szerepe van a technikának?
— Sokan a telefont egy biztonságos terepnek tekintik az egójuk számára. A közösségi oldalakon biztonságosan, ösztönös módon fejthetjük ki a véleményünket. Ott csak az agyunkat használjuk, nagyon ritkán használjuk a szívünket. A „valódi” kommunikáció során kénytelenek vagyunk használni valamilyen módon a zsigereinket, a szívünket. A digitális világban szív nélkül működik a véleménynyilvánítás, kiöli belőlünk az élmény érzését. Nem lehet leélni egy életet digitálisan. A mostani gyerekek nemcsak a gyerekkort veszítik el, hanem utólag is elveszítik az emlékeiket a gyerekkorról. A legnehezebb kijelölni azt, hogy valóban mit szeretnénk. Az emberek belső látására olyan fátyol kerül, ami nem engedi látni, hogy valóban mit szeretnének az emberek.
— Az oroszok azt mondják, hogy nem akarnak egypólusú világot, az ukránok a szabadságukat védik. Hogyan lesz ebből megbékélés?
— Én úgy tapasztaltam meg az embereknél, hogy szeretnének kiállni az otthonuk mellett. Ez a háború régóta tart. 2014-ben az unokatestvérem ott volt a városközpontban, amikor távolságlövő puskákkal lőtték ki az embereket. Olyan embereket is, mint az unokatestvérem, aki nem volt katona, hanem csak egy sétáló ember volt. Én azt gondolom, hogy az a probléma, ami Amerika és Oroszország között van, nehezen megváltoztatható, egyik félnek sem lehet igazat adni, ha a 20. századi eseményeket elemezzük. Egyiknek sem tudok hinni, mert látom mit műveltek az amerikaiak a huszadik században és a huszonegyedik század egy részében. Látom hányszor indítottak támadásokat más országok ellen, és ugyanígy nem tudok Putyin Oroszországa mellett sem kiállni, mert újságírókat ölet meg és az orosz köztévé minden ukránt nácinak bélyegez meg. Nekem nem egy ismerősöm került börtönbe azért, mert kiment tüntetni Oroszországban. Ha egy ember nem mehet ki tüntetni, akkor ott gond van. Ha börtönbe zárnak valakit azért, mert békésen elmondja a véleményét, akkor élhet akár Észak-Koreában is. Tudom, hogy Amerika nagy provokatőr, de Oroszországnak nem kellett volna civilekre, civil lakásokra rakétákat lőni a felszabadítás nevében. Ennyi erővel Magyarország is lerohanható. Legalábbis ha a fasiszta megnyilvánulásokat vesszük figyelembe. Az elmúlt két évtizedben számtalanszor vertek meg engem magukat magyaroknak nevező emberek, mert a Szovjetúnióban születtem. De mégsem tartanám helyesnek ha a felszabadítás jegyében Oroszország megtámadná Magyarországot. A legtöbb találat a civileket éri. Az emberek elfelejtették a keresztény gondolkodást. Ugyanúgy elfelejtették a liberális gondolkodást. Ez engem nagyon felkavar. A kettő az elfogadás az emberség révén össze tudna érni. Jelenleg alig van ember, aki gyakorolná. Sokan bort isznak és vizet prédikálnak.
Fotók: Magánarchívum