Hiába a jó szándék és a kortárs szerzők jelenléte, sok diák számára az író–olvasó találkozók inkább kötelező programok, mint valódi élmények. Bár a kortárs irodalom bevonása az oktatásba egyre fontosabb cél, a megvalósítás gyakran formális keretek közé szorul: egy író a színpadon, monoton felolvasás, lankadó figyelem. Így ahelyett, hogy közelebb hoznák a szövegeket a fiatalokhoz, ezek az alkalmak sokszor épp az ellenkező hatást váltják ki. Vajon a módszer hibás, vagy mélyebb problémáról van szó? És ami még fontosabb: hogyan lehetne átlépni a passzív hallgatásból a valódi párbeszéd felé, hogy a kortárs irodalom valóban megszólítsa a diákokat? Lakatos-Fleisz Katalin írót, egyetemi oktatót kérdeztem

Mit tapasztalsz: hogyan viszonyulnak ma a diákok a kortárs irodalomhoz?

Azt látom, hogy vegyes a fogadtatás. Nagyon függ az egyes művektől. A kortárs irodalom egy széles, összefoglaló kategória, azon belül nagyon sokféle megszólalást tapasztalhatunk.

Miért fordulhat elő, hogy egy író–olvasó találkozó nem hagy nyomot bennük?

Az írásmű komplexitása sokkal inkább az egyéni, személyes olvasási módot kívánja meg. A művek csendben egyénileg „dolgoznak” bennünk, ne várjuk, hogy egy-egy írói felolvasás azonnal hangos élményeket kínál. Fontosak az író-olvasó találkozók, hogy a potenciális befogadók egyáltalán tudomást szerezzenek egy-egy alkotói életműről, de inkább kiindulópontnak érdemes felfogni ezeket a találkozókat.

Szerinted inkább a forma, a téma vagy a közeg a probléma?

A forma igazából maga az a csatorna kellene hogy legyen, amin keresztül a szerző közli a gondolatait a befogadóval. A téma újra csak kapcsolódást kínálhat, mivel egy-egy szerzőt foglalkoztató téma sokakat érdekelhet. A befogadó közeg megint csak nem kellene probléma legyen, abból a szempontból, ha nyitottá teszi magát az újra. Tehát nem kellene lelkesedni minden új szöveg fogadtatásakor, egy moderáltabb rácsodálkozás már elegendő lehet.

Mi az, amit jelenleg rosszul csinálunk, amikor meg akarjuk szerettetni az irodalmat?

Talán, ha elvárásként tételezzük azt, aminek a lényege a személyes megszólítottság. Az elvárás törli a szabad hozzáállást. Nem kudarc, ha egy-egy művet elutasít a diák, fontos viszont tudatosítani számára is, hogy ilyenkor nem a teljes kortárs irodalom elutasításáról van szó, pusztán egy-egy műről.

Van olyan bevett gyakorlat (például a klasszikus felolvasásos alkalmak), amit ideje lenne újragondolni?

Igen, újra lehetne gondolni ezeket a klasszikus szerzői felolvasásokat. Több interaktivitás kellene, be lehetne vonni a közönséget beszélgetőpartnerként, pl. hogy ők mit olvasnak, mit várnak el az irodalomtól. Sokszor az a baj, hogy nem ismerjük a közönséget mint potenciális befogadók közösségét.

Mennyire őszinték ezek a találkozók – valódi párbeszédek, vagy inkább „kötelező körök”?

Ebben a formában, ahogy manapság kialakult, inkább kötelező körök. Illik elmenni, hogy az életünkből adózzunk a kultúrának is. Felvesszük a szép ruhát, de ahogy a ruhát otthon levetjük, a „kultúrát” is levetjük. A kultúra egy megfoghatatlan, elzárt és áhítatot követelő világba zárul be, ami viszont eredendően nagyon is élő, akár a levegőhöz vagy vízhez hasonlóan éltető közeg.

Tudnál példát mondani egy kifejezetten sikeres találkozóra? Mi működött ott másképp?

Egy-egy találkozóra kifejezetten emlékszem. Amikor gyerekek, iskolások voltak a célközönség. Amikor az iskola vagy a könyvtár szolgált a találkozó helyszínéül, és a gyerekek a költőt személyesen megszólíthatták. Szabad, oldott érdekfeszítő beszélgetés kerekedett ki a versek kapcsán, és a költő nem az áhítat tárgya volt, hanem hús-vér partnerként segített eligazodni a szövegek birodalmában. A tanulság ezekből a találkozókból talán az, hogy az irodalom nem egy elzárt, kisajátított terület, hanem nagyon is mindenkié.

És egy kevésbé sikeresre? Mi hiányzott?

Igen, utóbbira is találunk példát. Az egyhangú, színtelenen, monoton szerzői felolvasások minden visszajelzési igény nélkül elég lehangolóak.

Volt olyan reakció egy diáktól, ami meglepett vagy elgondolkodtatott?

A diákok, hála Istennek nagyon őszintén kimondják a benyomásaikat egy-egy mű kapcsán. Elgondolkodtató, ha egy-egy gyermekirodalmi óra esetében a diákok őszinte, sokszor kíméletlen kritikával viszonyulnak egy-egy Magyarországon nagyon népszerű, felkapott gyermekirodalmi műhöz. Ezen érdemes elgondolkodni. Különösen, ha emellett az is szépen kirajzolódik, hogy a „bevált”, klasszikussá érett gyermekirodalmi alkotásokban felismerik az értéket.

Hogyan lehetne valóban bevonni a diákokat ezekbe az alkalmakba?

Ha élő, vonzó, akár „trendi” alkalmaknak tüntetnénk fel az irodalmi találkozókat, ahol nekik is szerepük van, alakítják valahogy ezeknek a találkozóknak a végkimenetét.

Milyen szerepe lehet az interaktivitásnak, közös alkotásnak?

Azt gondolom, hogy a közös alkotás lehetőségének minden körülmények között teret kellene teremteni. Az „ihletet”, az inspirációt, mivel élő és szabad, nem lehet kikényszeríteni. Bátorítani kellene a diákokat a minden elvárás és nyomás nélküli szabad írásra, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben is legyenek nyitottak a feltörő gondolatokra. És ezeket az írásokat mutassák meg egymásnak, mert minden írásnak nagyon fontos a tükör, a visszajelzés.

Szerinted kell-e alkalmazkodnia az irodalomnak a fiatalok világához, vagy inkább fordítva?

Az irodalom egy külön közeg, ami a társadalmi folyamatoknak, a mi van a világban kérdésének tükröt tart. A világban mindig már valahogy találjuk magukat, és ezt a komplex, soktényezős élményt próbáljuk valahogy kifejezni a művekben. Tehát az irodalomnak nem feladata, hogy „alkalmazkodjon”, csakis az, hogy kifejezzen.

Mit keresnek ma a fiatalok egy történetben?

Azt hiszem, mint minden fiatal, és nem csak (mai) fiatal, önmagát keresi a történetekben. A saját problémáit, viszonyait a világhoz, másokhoz, önmagához.

Mennyiben változott meg az olvasás szerepe a digitális tér hatására?

Nagy kérdés ez. Bizonyára megváltozott hozzáállással olvasunk, mint akár egy-két generációval korábban. Többet olvasunk, felületesebben, inkább az információkat vadásszuk. De az is látszik, hogy az olvasás megértő funkciója nem tűnik el a digitális tér hatására, még ha úgy is tűnik, hogy háttérbe is szorul.

Versenyez-e az irodalom más tartalmakkal, vagy teljesen más funkciója van?

Az irodalomnak nem lehet feladata a verseny, és nem is versenyezhet más tartalmakkal, annyira más igényt szólít meg. Van az életnek egy olyan kimondatlan, ha úgy tetszik, „irracionális” rétege, amelynek a kérdéseire csakis a szépirodalom adhat választ.

Hogyan nézne ki az ideális találkozás egy diák és a kortárs irodalom között?

Talán nincs is ilyen ideális alkalom, vagy irreális lenne elvárni. A nyitott, rácsodálkozó szemlélet kellene szorgalmaznunk, ez már egy jó kiindulópont lenne.

Mi az az egy gondolat vagy tanács, amit minden pedagógusnak megfogalmaznál?

Nehéz kérdés. Nem is érzem magam feljogosítva, hogy tanácsokat adjak. Annyira személyesek és sokrétűek a viszonyaink, hogy ami nálam bevált, nem biztos, hogy másnál is működik.

Miért érdemes ma mégis ragaszkodni az irodalomhoz?

Mert az irodalom meg tudja fogalmazni a megfogalmazhatatlant, szavakat talál ott, ahol a köznapi beszéd elhallgat.