Minden nemzet keresi azt a történetet, amelyben önmagára ismer: eredetére, küldetésére, értékeire és küzdelmeire. Vannak kultúrák, amelyek egyetlen monumentális eposzban találták meg ezt az önazonosságot, mások azonban történetek sokaságából építették fel közös önképüket. A magyar kultúra az utóbbiak közé tartozik. Népmeséink, mondáink, krónikáink és a 19. századi nemzeti irodalom együtt rajzolják ki azt a mozaikszerű „nagy elbeszélést”, amely ma is formálja önmagunkról alkotott képünket. De vajon hiány-e, hogy nincs egyetlen, mindenki által ismert alapeposzunk? Vagy éppen a sokszólamúság adja identitásunk különleges erejét? Ezekről a kérdésekről kérdeztem Bálint Kati meseterapeutát.

Mit jelent szerinted az, hogy egy nemzetnek „nagy elbeszélése” van? Hiányként kell-e tekintenünk arra, hogy a magyar kultúrának nincs Homérosz-típusú alapműve? Pótolják-e ezt a magyar mondák és legendák?

A magyar kultúrának véleményem szerint nincs hiányossága, bővelkedik ugyanis mindabban, ami értékkel bír. Igen, a mai világról elmondhatjuk, hogy egy versenyszemléletű világ és, hogy még talán abban is képesek a népek egymás között versenyezni, hogy őseik milyen örökségül hagyott értékeket hagytak rájuk. De azt gondolom, hogy ez nem mérvadó, nem lehet ilyen mércével mérni, mert minden népművészeti alkotás attól értékes és egyedi, hogy saját népének a gyökerei vannak általa megörökítve. Ilyen szempontból a mi népi hagyatékunk nagyon bőséges. Népmesei értékünk tárháza nagy, bővelkedünk legendákban, balladákban, népmondákban egyaránt. Mindezen alkotások az egy és egységes világképet tükrözik vissza, mely által ott a rend és a visszarendeződés lehetősége. A magyar néphagyomány által őrzött és gyűjtött értékeink számunkra, de ugyanakkor más népek számára is értékes kincsek, amelyekhez hozzá lehet nyúlni, melyek őrzik a maguk szimbolumokba rejtett módján a valóság legszebb árnyalatait. Pontosan ezért nekünk arra kell fókuszálnunk és azzal kell büszkélkednünk, amink van, mert ott bizony van mit bőségesen felsorolnunk.

Lehet egy népmesekincs ugyanilyen identitásképző erejű?

Nemcsak lehet, ha nem az is. A népmesék világa korántsem a szórakoztató műfaj szintjén ragad meg, a népmesék ugyanis a külsö világ pontos és precíz elrendezésének a másai, az egy és egységes világkép, mely valójában az egyetlen járható út, ahhoz, hogy az ember egészséges személyisége kialakulhasson. Kik vagyunk mi? Mi a dolgunk a Földön? Honnan jöttünk? Ezen kérdések megválaszolása nélkül nem válhatunk lélekben felnőttekké, de a népmesék pontosan megtudják adni ezen kérdésekre az egyén számára nemcsak az általános, az emberiség minden tagjára vonatkozó választ, hanem a saját egyéni kis világuk önmagukhoz vezető labirintusában is általuk találhatnak megoldásokat.

Miben különbözik a népmesék identitásformáló hatása a szerzőhöz kötött klasszikus művekétől?

Nagyon sokban. Alapjaiban mindkettő más. Meseterápiás szempontból valójában gyógyító hatásúnak a népmeséket tartjuk azért, mert ezek a szövegek, az ősi archaikus szövegekkel együtt magát a tudatalattit szólítják meg. A sorok között mintúgy kódok vannak elrejtve, melyek mint kis program szavak hatnak az egyén tudattalanjára, akkor ha a mesék szövegeinek megőrzött és nem többszöresen megírt, átírt formáját használjuk. A szerzők által megírt alkotások pedig egy teljesen más síkon szólnak, ők a tudat felszínén hatnak, tanítanak de nem írnak át mélyben meghúzódó programokat. Ettől még lehetnek identitásformálóak, tanításaik értékkel bírnak de ők lelki szinten csak lelket simogatnak és nem gyógyítanak. Saját tapasztalataim tárházából sokszor mondok példákat, hogy könnyebben érthetőek legyen amit mondani akarok.  Most is mondok egy példát, hogy könnyebben érthető legyen a különbség ezen műfajok gyógyító hatása között. Csoportos terápiás tevékenységen szorongó gyerekeknek egy olyan mesét vittem, amit magam írtam, általam összerakott és pontosan a belső feszültségeket oldó, boldogság állapotához visszataláló történetet meséltem a gyerekeknek. A mese végén azt a feladatot kapták, hogy mondják el mi tenné őket boldoggá. Minden gyerek, aki a tevékenységen jelen volt, olyan dolgot említett, amit az anyagi világ keretein belül, egyszerű szóval, pénzen meglehet venni. De a lényeget megértették, boldog lehet lenni, csak dédelgetni kell egy álmot, ami egyszer teljesül. A következő terápiás foglalkozáson ugyanezt a témát vittem tovább, de akkor egy régi népmesét mondtam a gyerekeknek a boldogság “kék madaráról”. A dolguk a végén ugyanaz volt, elmesélni, mi tenné őket boldoggá. És akkor jött a csoda, egyetlen gyerek se mondott tárgyi dolgokat, mindenkinek valahogy valami mélyebb, jutott az eszébe. Egyik kislány azt mondta, neki az lenne a boldogság, ha csak egy pillanatra megláthatná az apukája részéről a nagymamáját, aki az ő születése előtt halt már meghalt, így nem is ismerhette. Nos, azt hiszem érződik a szint különbség. Mindkét alkotás tanít, felvilágosít, elgondolkodtat, következtetéseket fogalmaztat meg, de más helyen nyit ajtót és ez bennük lényegében más.

Mit mondanak el a magyar népmesék a közösségről, amely létrehozta őket?

Valójában mindent. A mesékbe burkolva mindenféle tudás megtalálható, a népi hitvilág, a világról alkotott felfogás, a természettel és önmagukkal való kapcsolódás, mind-mind benne van a mesékben. Hihetetlen értékeket őriznek a népmesék, főleg a jelenkor emberének, mert napjainkban pontosan a  közösségi működés az, ami egyre jobban a háttérbe szorul. A felbomló emberi közösségek sajnos nagyon rossz irányt adnak az ember létezésnek. Az ember nem egy “sziget” igényli a kapcsolódást, fontos, hogy “élő” közösségnek lehessen a tagja. Mindezekről, pedig megmarad a modell a népmesékben. Ott lesz a példa, hogy milyen az, ha kiegyensúlyozott működés van. Hiszen a közösségi együttlétek erőt adnak az egyénnek. Az élet jó és rossz dolgainak a megosztása nemcsak segítség, hanem kapaszkodó is tud lenni. Bele nézve a népmesék tükrébe, csak és kizárólag a magyar népet kicsit megfigyelve, nem kapunk a mesékből arra visszautalást, hogy ilyen sok depressziós, szorongó, pánikrohamos ember létezett volna a Földön. Hogy miért? Mert nem is volt. A közösség megtartó erejében, a családok szoros együttműködésében nem lehet, vagy csak nagyon ritka esetben zuhan az ember ennyire a mélybe. De a mai korba sincs még minden elveszve, mert megmaradtak a mesék, amely által lehet járható utakat találni, lehet, hogy terápiában, de ez is elég, ahhoz, hogy tudjuk nem maradunk egyedül.

Milyen visszatérő értékek jelennek meg a magyar népmesékben, és ezek hogyan kapcsolódnak a történelmi tapasztalatainkhoz?

A visszatérő motivumok a mesékben szimbolikus értékkel bírnak, gyakorlatilag a feldatuk az egyén számára segíteni az önmaga a saját kis belső világának a megértését, ugyanakkor ezen mikorkozmikus kis világból következtetni arra, hogy milyen maga az univerzális működés vagyis maga a makrokozmosz. A megközelítési módot fel is lehet cserélni. De ez magán az igazságon mit sem változtat. Az emberi működés történelmi koronként változott. Azonban a mesebeli, szimbolikus értelemmel bíró visszatérő értékek mindig megtartják érvényességüket. A mesék azért nem tudnak kimenni a “divatból” mert olyan univerzális értékeket őriznek, melyek emberi vagy erkölcsi szempontból sohasem veszítik el fontosságukat, üzenetüket. A történelmi koroknak a lenyomatai igenis ott vannak a mesékben, de ennek is tanító értéke van. Megtanítja a embereket arra, hogy kihívások és hétpróbák nélkül nincs fejlődési út, nélkülük nem lehet haladni és lépéseket tenni. A kitartás, a bátorság a jó szív iránytűje  által vezetett meseút mindig magához a beteljesedéshez vezet és koroktól függetlenül mindig időszerű hiszen a benne rejlő bölcsesség a jelen ember “csatáinak” is segít  sikeres győzelmeket aratni.

Gyakori motívum a legkisebb fiú győzelme. Ez tekinthető a magyar önkép metaforájának?

Valójában igaz, az, hogy a keleti népmesékhez képest a mi európai szemléletű mesevilágunkban a harmadik, a legkisebbik fiú az, aki mindig képessé válik a győzelemre. Ennek a szimbolikája igen sokrétű, mert valójában a lelki fejlődés lépésenkénti útját jelképezi, amikor is a két nagyobb testvér nem képes ráhangolódni a valóságnak csak és kizárólag az anyagi síkjára, amikor még csak a legegészségesebb, külső szemnek bőséget sugalló dolgokat tudja értékelni. Az önmegvalósítás útja azonban nemcsak egy külső látszatnak “aranyként” ragyogó valósága kell legyen. A valódi értékeket felismerő és azt tisztelő sőt egyén tud csak képessé válni ezen valóság birtoklására. Hogyan fordítanám ezt le a mesék nyelvéről saját érthető valóságunkra? Úgy, hogy csak a szívvel-lélekkel megtett utak válhatnak igenis naggyá. Mindig a királlyá válás a tét, a győzelmet a szegény legényből királlyá váló fiatal jelképezi. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha túltudja szárnyalni, az eddigieket. Ha ebből a szempontból közelítjük meg a témát, akkor kimondható, hogy a magyar népnek vannak ilyen “győzelmet” aratott hősei. Gondoljunk csak azokra,akik Nóbel díjjat kaphattak, mert elég hosszú a listája ezen neveknek. Ők igenis hozzá tudtak adni a valósághoz, valami olyat, amely addig csak “hetedhétországi” tudásnak bizonyult és azt hiszem, ha most megkérdeznénk őket, mindannyian azt válaszolnák, hogy a legnagyobb szerencséjük az volt, hogy a “Öreganyámnak “szólították azt akit annak is kellett szólítaniuk.

A furfang és túlélés hangsúlya erény vagy kényszerű alkalmazkodás?

A furfang és túlélés a magyar népmesékben mindig a bölcsesség kategóriájának a bizonyítéka. Az okos lány és furfangos legény típusú mesékben ugyanis a furfang legalapvetőbb feltétele mindig valami olyannak a tudása, amely egyszerű és nagyszerű ugyanakkor néha hihetetlen meglepetésként tud hatni annak a kimondása. A találós kérdéseket feltevő és egyszavas pontos precíz válaszokat váró feladatokat ugyanis nem elég csak úgy gondolni, azokat igenis tudni kell, mert a kimondásuk  nagyon nagy téttel járhat. A főszereplő ugyanis aki elvéti, annak az életébe is kerülhet, ha nem a megfelelő szót, megfejtést mondja ki. A tudó emberek a népmeséinkbe nemcsak jelen vannak, hanem be is bizonyítják a bölcsesség létjogosultáságát. Ezen szereplők nem azért tudnak olyan furfangosak lenni, mert meghunyászkodnak és önmagukat tagadják meg a “játék” kedvéért, hanem ezek a mesejelenetek igenis beavatási utak lépéseit mutatják be számunkra, olyan mesehősök bemutatása által akik igenis születtek nemcsak lettek.

Erősíti vagy gyengíti az identitást az, ha egy kultúra inkább a túlélésről, mint a hősi diadalról mesél?

Valójában az identitásunk nagyon sokrétű és ahhoz, hogy az identitástudat erős és kihangsúlyozott legyen minden aspektust magába kell foglalojon. A mesebeli hősöknek nem lehet sem a pozitiv sem a negativ aspektusokon túlnézniük. Úgy az erények mint az árnyékok olyan én-részeink, amlyeket integrálnunk kell, amelyekkel szembe kell tudjon az egyén nézni, máskülönben nem lesz felkészülve a vegső győzelemre.

Hogyan hatott a magyar kulturális önbizalomra az, hogy nincs egy „mindenki által ismert” nemzeti alapmítosz?

Azt hiszem, hogy nem csorbította a magyarok kultúrális önbizalmát, mert elmondhatjuk, hogy a nemzeti “kincsestárunk” részei a magyar nemzeti alapmítoszok a magyarság eredetét, honfoglalását és történelmi küldetését magyarázó történetek, amelyek a 18–19. századi nemzetépítés során nyerték el végső formájukat. A legfontosabb elemek közé tartozik a csodaszarvas rege, az Árpád-házi Turul-monda, valamint a honfoglalás  története, amelyek a közös eredet és a dicső múlt érzését erősítik. A mitikus múlt keresése nem maradt ki teljes mértékben a mi kultúránkból sem, a történészek és az antropológusok is egyetértenek abban, hogy a nemzeti identitás megteremtésében és fenntartásában lényeges szerepet játszanak a múltról alkotott közös emlékek. Az oly sokak által hivatkozott 19. századi francia történész, Ernest Renan híres meghatározásában a „közös emlék a múltról” éppúgy nemzetteremtő, mint a „közös tervek” melyek a jövőt építhetik majd.

Kapcsolódik ehhez a magyar kultúrában gyakran emlegetett pesszimizmus vagy önkritika?

A magyar népben sejtszinten van elraktározódva az, hogy a tökéletességre törekszik. Az úton levés néha a mi nemzetünknek nem mérvadó, mert megfogalmazott céljaink vannak, tudjuk mit akarunk elérni és pontosan ezért tudunk sokszor elégedetlenek lenni, ha még nem a végcél az ahol tartunk.

A 19. századi nemzeti irodalom mennyire tekinthető kísérletnek egy „késői nemzeti mítosz” megteremtésére?

A 19. századi magyar nemzeti irodalom rendkívül jelentős mértékben tekinthető kísérletnek egy tudatos, késői nemzeti mítosz megteremtésére. Bár a magyar nemzettudat már korábban is létezett, a 19. századi irodalom – különösen a reformkor és a szabadságharc utáni időszak – feladata az volt, hogy a modern nemzetállami identitás alapjait egyfajta „képzelt közösségként” megalkossa, megerősítse és narratívába foglalja.

Toldi inkább népmese, eposz vagy modern identitásprojekt?

Azt hiszem nem állítok valótlant, ha azt mondom, hogy Arany János Toldija nem sorolható be egyetlen kategóriába, mivel zsenialitása éppen abban rejlik, hogy ötvözi a népmesei motívumokat, az eposzi hagyományokat és a modern, pszichológiai jellemábrázolást. Leginkább népies elbeszélő költeménynek  „népies eposznak”  nevezik,pontosan azért, mert benne mind a három említett elem keveredik. A mű alapja a néphagyomány, Toldi Miklós mondája, amelyet Arany Ilosvai Selymes Péter históriája alapján dolgozott át. Számos népmesei elemet tartalmaz, megtalálható benne a szegélylegényből királyi udvarrig eljutó mesehős, a hétpróbák, a mesebeli motívumok. De az identitáskeresés is jelen van, hiszen Toldi nem csak fizikai harcot vív, hanem harcol saját lobbanékonyságával, kishitűségével és társadalmi meg nem értettségével. Arany részletesen ábrázolja Miklós magányát, az anyjához fűződő viszonyát és a „ki vagyok én?” kérdéskört.A hős nem tökéletes, hanem sebezhető, érzelmes, hirtelen haragú, keresi önmagát, kiáll a jóért és általa győzelemet arat, kiemelkedik az egyszerű paraszti sorból.

Sikerült ezekkel a művekkel egységesebb nemzeti narratívát kialakítani?

Azt nem tudom, hogy sikerült-e de a próbálkozások sohasem hiábavalóak. Igen, a 19. századi magyar irodalom különösen a reformkor és a kiegyezés utáni időszak szerzői, mint Jókai Mór, Arany János vagy Kemény Zsigmond, sikeresen alakított ki egy egységesebb, romantikus nemzeti narratívát, amely évtizedekre meghatározta a magyar öntudatot.

Van még ma identitásformáló ereje a népmeséknek?

Mindig is volt és meg is marad, bár szerepük és a közvetítés módja átalakult a 21. században. A népmese nem csupán elavult történet, hanem egy olyan „ősi tudáskincs”, amely segít megérteni a saját kultúránkat, közösségi hovatartozásunkat és erkölcsi normáinkat. Bár a digitális korban a népmeséknek versenyezniük kell a gyors képi világú rajzfilmekkel, népmesék, melyek olykor rémisztőek, de tanulságosak mégis pótolhatatlanok a személyiségfejlődésben és a nemzeti identitás megőrzésében.

Hogyan lehet a népmesék nyelvét és értékeit a mai fiatalok számára hitelessé tenni?

A népmesék nyelve és értékrendje elsőre távolinak tűnhet a mai fiatalok számára, mégis meglepően aktuális kérdéseket hordoz. A hitelesség kulcsa nem az, hogy „modernizáljuk” őket mindenáron, hanem hogy hidat építsünk a régi és a mai világ között. A népmesék hitelessége nem a modern külsőségeken múlik, hanem azon, hogy megmutatjuk: az emberi alaphelyzetek nem változtak. Ha a fiatalok felismerik saját kérdéseiket és küzdelmeiket a történetekben, a népmese nem múltbeli relikvia lesz, hanem élő, személyes tapasztalat.

A modern magyar identitás inkább a hagyományból vagy az új történetekből táplálkozik?

Talán azt lehet manapság észrevenni, hogy a  modern magyar identitás kicsit hibrid jelleget öltött, egyszerre táplálkozik mélyen gyökerező hagyományokból és folyamatosan újratermelt, modern történetekből narratívákból is. Nem választható élesen külön a kettő, mivel az új történetek gyakran a hagyományok újraértelmezésével jönnek létre. Bár a hagyomány ,nyelv, történelem adja az alapot, a modern magyar identitást a társadalmi-politikai kontextus által folyamatosan újraírt narratívák alakítják. A hagyomány tehát a „mi” kérdésére ad választ, míg az új történetek arra, hogy hogyan érdemes magyarnak lenni a 21. században. A modern magyar identitást tehát véleményen szerint egyaránt alakítják mostanság az ősök örökségéhez való ragaszkodásaink de a globalizált világ kihívásaira adott válaszok is.

Ha ma „újra kellene mesélnünk” a magyar identitást, a népmesékhez vagy egy új közös történethez nyúlnánk inkább?

A magyar identitás mai újramesélésekor valószínűleg előszeretettel lehetne használni a a népmesék örök archetipikus mintáit bátorság, leleményesség, igazságosság , mint örökérvényű minták. A népmesékhez nyúlás, a hagyomány és lélektan ötvözése által válhatna lehetségessé. A magyar népmesék nem csupán a múlt emlékei, hanem élő, vibráló részei a modern kultúrának, amelyek sorsmegoldó képleteket kínálnak a mindennapi élet kihívásaira. A bennük rejlő ősi szimbolika pl. az égig érő fa, a sárkányt legyőző hős segíthet megerősíteni a közösségi összetartozást és a kulturális gyökereket még ebben a modern  digitalizált világban is.

Mi az, amit a magyar népmesékből mindenképpen érdemes továbbvinnünk a jövőbe?

A magyar népmesék nem csupán szórakoztató történetek, hanem mély bölcsességet, évezredes tapasztalatot és erkölcsi iránytűt hordoznak, amelyeket érdemes továbbvinni a jövőbe is. A népmesék a lélek „gyógyszerei”, amelyek segítenek eligazodni a 21. század kaotikus világában, tanítanak a jó és rossz közötti különbségtételre, és kapaszkodót adnak az emberi élet nagy kihívásaiban. Ezért, amíg a mesék “lángjai” nem alszanak ki addig van remény megőrizni identitásunkat, gyökereinket és önmagunkat. Nem kevés tehát a tét.