A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata színpadra vitte Bulgakov világszerte ismert regényének Kozma András által készített színpadi változatát, A Mester és Margarita című előadást. A produkció rendezője Sardar Tagirovsky, a társulat állandó rendezője, akit az elmúlt években a Raszputyin, a Csongor és Tünde, valamint a Mizantróp, avagy a kirakat rendezés alatt című előadásokon keresztül ismerhetett meg a szatmári közönség. „A mű megmutatja, hogyan működik a szellemi létünk, az Istennel való kapcsolatunk, vagy a hatalomhoz fűződő viszonyunk, vagy a behódolásaink. Ez a mű nem tud nem aktuális lenni” – állítja Sardar Tagirovsky.

– Miért esett a választásotok a Mester és Margaritára?

– Hogy miért pont ezt a művet választottuk? Igazából azért, mert Bessenyei Gedő Istvánnal, a Harag György Társulat művészeti igazgatójával még a tavalyi évadban folyamatosan agyaltunk, hogy mit lehetne csinálni. Azt tudtuk, hogy nagyszínpadi előadás lesz, de azt nem tudtuk, hogy mi lehetne maga a drámai anyag, az előadás. Felmerült nagyon sok mű, már szereposztásokat is készítettem bizonyos művek esetében, de valahogy nem született meg az a megvilágosodás a címek kimondása után, ami általában meg tud születni Bessenyei Gedő István és köztem, amikor beszélünk a kreatív szempontokról. Egyszer csak, éppen Tatárföldön voltam, egy internetes híváson keresztül beszéltem Istvánnal és bedobta a Mester és Margaritát, én pedig azonnal rábólintottam, hogy igen. Onnantól kezdve mindketten éreztük, hogy ez egy hatalmas teher, de nincs visszavonulás. Valahol izgatottá tett minket, valahol pezsegni kezdtünk, de valahol éreztük ennek az egésznek a súlyát. Ebben a szellemiségben, később nem kevés nehézséggel kezdett megalakulni ez a koncepció és az előadás.

– A Mester és Margarita nem egy közismert darab, hosszú ideig nem játszották, az utóbbi években elég gyakran feldolgozzák több műfajban. Mi az oka annak, hogy egyre több rendező figyel fel rá?

– A darabot elég gyakran játsszák Oroszországban, Magyarországon, Romániában és a világ minden táján. Az eredeti mű egy regény, amit tizenkét éven át, 1928-tól 1940-ig írt Bulgakov. A regény is töredékes, befejezetlen mű maradt. Egy hányattatott sorsú mű, mint általában a nagy művek. A kéziratot a felesége őrizte meg. Bulgakovnak elég nehéz helyzete volt Sztálinnal, több színházi műve be volt tiltva, közben Sztálin egy ideig rajongója volt Bulgakovnak. Bulgakov végül szinte koldusként, hányatott sorsú munkanélküliként élt. Nem engedték ki külföldre, nem disszidálhatott, nem volt joga a szakmájában dolgozni. Az előadásait rendszerint betiltották a színházakban, pedig még nem voltak olyan fajsúlyúak mint a Mester és Margarita. Amikor Bulgakov sok nehézség után írt egy levelet a pártnak, melyben kérte, hadd helyezkedjen el valami színházban, Sztálin hívta fel. Olyan volt köztük a viszony mint a Napkirály és Moliére között. Nem véletlen, hogy Bulgakov írt Moliére-ről egy nagyon izgalmas művet, amelynek az a címe, hogy Moliére úr élete. Ebben megmutatja a hatalom és a művész viszonyát, ami mindig valahogy összefonódik. A hatalom mindig próbál kapcsolódni a művészethez, a művésznek ez néha jól jön, néha pedig hatalmas teherré tud válni. Amikor Bulgakov meghalt, a feleségénél maradt a kézirat, ami nem volt teljes, nem sikerült befejezni. A felesége ezt továbbadta annak a kritikusnak, aki már az első éjjel elolvasta és zseniálisnak látta, de csak évekkel később tudott a Szovjetunióban megjelenni maga a mű. Az elmúlt hatvan évben pedig meghódította a világot. Akár Oroszországban, akár Tatárföldön, akár Ukrajnában, vagy bárhol járok, nagyon sok olyan emberrel találkozom, akik olvasottak, és közöttük nagyon sok olyan embert látok, akinek ez a kedvenc műve. A mű megmutatja, hogyan működik a szellemi létünk, az Istennel való kapcsolatunk, a hatalomhoz fűződő viszonyunk, vagy a behódolásaink. Ez a mű nem tud nem aktuális lenni, viszont benne van a mágia, nem csak szó szerint, hanem minden értelemben a színháznak a mágiája, közben egy regényről beszélünk. Nagyon sok adaptáció született. Oroszországban többféle film- és filmsorozat készült belőle, ezek bejárták az egész világot. Mivel ez egy befejezetlen mű, adaptációt kell készíteni mind filmkészítéskor, mind a színpadi munkához. Egy több száz oldalas regényből nem könnyű adaptációt készíteni, nincs egy szabály, ami irányt mutat. Nekünk volt egy kiindulási pontunk, én eldöntöttem, hogy Kozma Andrással akarok dolgozni, ő jól érti, jól érzi az orosz világot, az orosz irodalmat, a szláv világot, emellett egy nagyszerű dramaturg, egy nagyszerű színházi gondolkodó, és szerencsére könnyen találunk közös nevezőt. A másik kiindulási pontunk pedig az volt, hogy legyen néhány meghatározás, néhány pillér, ami fontos mindkettőnknek. Nekem a legfontosabb az volt, hogy ne hagyjuk el a szerző szándékát, a szerző gondolatait azzal kapcsolatban, amit a narrációjában kifejez. Bulgakovnak a regényben van egy elmesélése, annak van egy fanyar íze, humora, iróniája, egy bulgakovi irónia. Láttam magam előtt egy kórust, ami a szerző, vagy egy magasabb lét, vagy akár maga az ördög nevében mesél. Úgy gondoltam, jó lenne, ha ebből nyitnánk ki az előadást, ezt a narrációs írói technikát használnánk. Kozma András ebbe belement, megtalálta ezen a szűrőn keresztül való ízt, bele tudta csempészni mindazt, ami ő maga. Mindezt úgy, hogy ott maradt velünk, a mi szűrőnkön keresztül Bulgakovnak a szelleme. Tulajdonképpen Bulgakov egy lehetséges esszenciáját sikerült megtalálnia.

– Mitől korszerű a Mester és Margarita? Mit üzen a nézők számára?

– Én nagyon próbálom egykori tanárom, mindenkori mesterem, Bocsárdi László elveit követni, aki sokszor hangoztatja, hogy nem hisz az előadások üzengetésében. Próbálom én is ehhez tartani magam a saját szempontjaim szerint. Igazából nagyon ösztönösen alakultak ki az előadás próbáin keresztül a hangsúlyok – nem a színészek mondatainak a hangsúlyaira gondolok – az előadás különböző elemeinek a használata. Valahol ezt érzem pár héttel a bemutató után…

Ilyenkor más szemmel nézi a színész, a rendező és minden alkotó azt, amit megteremtettek, megalkottak. Az, hogy mi, emberek, milyen nagynak képzeljük magunkat, az mennyire tévútra vezethet minket. Mennyire nagyobb törvények uralkodnak körülöttünk, bennünk, mint amikkel valóban képesek vagyunk számolni. Ezek a törvények emberfelettiek, természetfelettiek, valahol nagyon isteniek, valahol pokolian nehezek és össze vannak fonódva egymással. Igazából az ember bármilyen rendszerben – akár a Szovjetunióban, akár egy náci birodalomban, akár egy kapitalista rendszerben, akár egy felépülő nemzeti és nemzetközi falanszter világban – képes arra, hogy mást gondoljon mint a többség. Az ember képes nem egy kaptafára menni a többséggel. Színházi pályám során ennél a műnél éreztem igazán először, hogy valami másfajta dologra tanít mint az eddigi rendezéseim. Tanított a felvállalásra. Arra, hogy felvállaljam, milyen rendező vagyok. Hogy elfogadjam magamat. Tanított a lemondásra. Mik azok a színházi eszközök, mik azok a menekülőutak, amikhez a rendező óhatatlanul hozzányúl. Mivel ismerem a társulat nagy részét, negyedszer dolgozom velük, a nézők is felfigyelnek rám, ez egy rendező számára rendkívül stresszessé tud válni. A rendező minden egyes kudarccal a munkáját kockáztatja, gyakran elveszíti, miközben egy színész nem feltétlenül veszít el bármit is. Maximum bukik vagy nem lesz annyira jó egy szerepben, egy rendező miatt, de utána megy tovább az élete, megmarad a munkája és érkezik egy új rendező egy következő „castingra”, próbafolyamatra. De a témánál maradva: nekem személy szerint a lemondást tanította ez a próbafolyamat. Arra tanított a folyamat, hogy lemondjak minden olyan eszközről, amit én bevethetek ügyességből, rutinból mint rendező. Ez roppant jólesett. Azt éreztem, hogy maga a regény is erre tanít valahol engem, minket… Ezért próbáltam nagyon egyszerűen pszichológiailag végigvezetni a színészeket. Minél egyszerűbb helyzeteket teremteni. Magamat is megleptem ezzel a próbafolyamattal. Nem ismertem rá, hogy mit csinálok az eddigiekhez képest. Közben jöttek nehézségek, több kollégánk lebetegedett, voltak váltások, akár a technikai háttérdolgozók tekintetében, akár a színészek tekintetében. Utolsó pillanatban dominószerűen dőltek a dolgok és jöttek a beugrások. Volt egy olyan, pont hat nappal a bemutató előtt, hogy kész káosz is lehetett volna. Azt éreztem nincs megállás, menni kell előre. Átbeszéltük, hogy ki, mit csinálhatna, több beugrásunk is volt. Kis megjelenésre beugrott László Zita, de szerencsére nem az orvos szerepébe, hiszen az a szerep az elejétől adott volt és Zita gyönyörűen fogalmazta meg ezt a nem kis feladatot. Beugrott Gál Ágnes, Varga Sándor. Ők is szépen fogalmazták meg a szerepeiket. Igazán sok feladata lett Nagy Orbánnak, aki gyakorlatilag az egyik fő mellékszerepet utolsó napokban hihetetlen módon tudott elsajátítani, nagyon érzékeny volt az instrukcióimra, kérdés volt, hogy ilyen rövid idő alatt meg tudja-e tanulni a szöveget. Azt kell mondjam nem csak megtanulta, hanem túllépett azokon a várakozásokon, amiket gondoltunk erről a helyzetről. Szabó János Szilárd és Frumen Gergő párosával is csodálatos volt számomra a keresés. Hihetetlen módon érezték meg a viszonyok finomságait és mertek beleállni ebbe a különleges színházi nyelvbe. Ez a nyelv attól különleges számomra, mert hordozza az eszményi szláv lelket, az orosz romantikát és nyers, kegyetlen líraiságot. Ezt a szenvedélyt bátran megtalálta Margarita szerepében Sosovicza Anna. A Mesterrel való kettősük izgalmas feltárásnak bizonyult, ahogy az a jelenet is, amelyben Azzazellóval (Keresztes Ágnes) megismerkednek. Vagy akár a többi démonnal, akiket nagyszerűen valósított meg Bogár Barbi, Rappert-Vencz Stella vagy Orbán Zsolt (Pumi). Napestig tudnám sorolni ezeket az emlékeimet. Mély nyomot hagyott bennem a próbafolyamat. Rappert-Vencz Gábor Wolandja pedig képes volt ezt megkoronázni. Az utolsó pillanatban sikerült eljutnunk a híres Varieté jelenetig, amelyben képes volt megtalálni az eredendő ördögi erőt. Még sokáig tudnám sorolni azt a sok szép pillanatot, amit a színészekkel sikerült kibontanunk. Nem kihagyva a felsorolásból Diószegi Attila komikus vénáját, Péter Attila Zsolt pontos és fontos örök színpompáját, Poszet Nándor fickós, fontoskodó, de jóbarát szerepét, vagy akár a férfi szerepben brillírozó Laczkó Teklát, vagy a minden felesleges gesztustól megszabaduló Erdei Mátét, aki zsigeri módon találta meg Jeshua szerepének a lelki magját. És az utolsó pillanatban beugró és a munkát most is ezerrel segítő Budizsa Evelynt. Az akadályok és a nehézségek ellenére azt érzem, hogy mély időt sikerült a legtöbb színésszel eltölteni ahhoz, hogy működésbe tudjon lépni a kettőnk közötti mágia, vagy kémia, vagy nevezzük bárminek is. Szerintem gyönyörű alakításokat láthatnak a nézők. Engem valahogy arra tanított, hogy mennyire oda kell figyeljek arra, hogy a játék letisztult legyen. Bár megtartva bizonyos rendezői koncepciót, megtartva a rendezői eszközhasználatokat, mindamellett azt érzem, hogy valahol a bátorságról szólt ez a folyamat és valahol a bátorságról szól ez az előadás, hogy bármilyen rendszerben, bármilyen helyzetben is vagyunk, nem szabad elfelejtenünk, hogy nálunk magasabb dolgok működtetik ezt a világot és bátran kell belemennünk ezen dolgok megismerésébe. A stáb (akiket most nem sorolok) rendkívüli, emberfeletti munkát végzett. Szerencsés rendező vagyok.

– Azt mondod, te sokat tanultál Bulgakovtól, az általad rendezett előadás is tanít. A néző fog tanulni belőle?

– Attól függ, hogy melyik nézőről beszélünk. Ha ott vannak háromszáz ötvenen, mindenkinek mást jelenthet majd. Ez egy olyanfajta tanulás vagy tanítás, ami nem feltétlenül elméleti. Nem a tudathoz, nem az általános befogadáshoz, értelemhez kötött mint a porosz iskolarendszer, hanem érzetekkel és érzékekkel játszó és polifonikusan emocionális, több szólamú jelentéseket tud felajánlani a nézőnek ez az előadásunk, ha szerencsénk van. Ha egy olyan élmény tud belemenni a nézőbe, amitől ő jobban érzi azt az egészet, ami minket körülvehet, akkor úgy érzem, hogy a tanítás egy részét sikerült megtapasztalni. Nem én tanítom a nézőket, hanem mindannyiunkat tanít, adott esetben engem mint rendezőt is tanított valami furcsa tapasztalás, ami engedett ahhoz, hogy ezt az előadást megrendezzem. Sokszor úgy jöttem ki a próbáról, hogy nem tudtam mi történik.

– A színházművészetnek és általában a művészeteknek sokáig oktató-nevelő szerepük is volt. Ez megmaradt?

– Persze, ez megmaradt, csak a mai világban ennek roppant nehéz a feladata. Amilyen korokról most beszélsz, azok a korok mást jelentettek az 1990-es, a 2000-es években. A világ annyira megbolondult, megkergült, hogy örülünk, ha odafigyel valaki ránk, a színházra, ezen keresztül önmaga természetére. Amikor Ukrajnában és Oroszországban jártam színházakba gyerekkoromba, vagy később kamaszkoromban Magyarországon, akkor még nem volt annyiféle inger… és valóban volt egy nagyobb célkitűzés, hogy mi az, ami taníthatja az embert. Ma azt látom, hogy annyira szét van szóródva minden, annyira kaotikus, hogy már az is eredeti tud lenni, ha az embereket meg tudja fogni valami. Régebben erre nem annyira volt szükség. Volt egy realista iskola, ami alapján néztek az emberek előadásokat itt, Közép-Kelet Európában. El tudták mondani a véleményüket, volt egy gondolatmenetük ezek kapcsán. Most fel kell venni a versenyt mindenféle eszközzel, miközben élőnek kell maradnunk. Azt hiszem ez a legfontosabb, hogy élőnek kell maradni. Ha valami élő, akkor az tanít. Ha a jelenünk élő a színházban, akkor az előadás a néző és a színész között adott. Akkor már nem nézőről és színészről beszélünk, hanem egy közösség pillanatnyi tagjairól, akik számára éppen megadatott az, hogy valóban találkozhassanak, hogy megértsék az élet mulandóságát. Lehet, hogy idegenek egymás számára, de ez abban a pillanatban már nem zavarja őket. Ismerős idegenek lesznek. Mintha évezredek óta ismernék egymást. Az előadás során van esélyük megérteni, hogy ez az egész egyszer itt, körülöttünk megszűnik. Ezt feldolgozni a színháznak az egyik legfőbb és legősibb feladata. Olyankor minden más csupán illúzió. Még a halál is. Akár az élet.