„Én úgy látom, hogy amiben a színház erős, az a jelenlét. Hogy valós időben, valós emberek gondolkozhatnak valós problémákról, miközben valós emberek ülnek a nézőtéren, akik tanúi és felelős együttgondolkodói a történéseknek” – vallja a szatmárnémeti származású Szilágyi Ágota, aki jelenleg a budapesti Nemzeti Színház színésznője.

– Szatmárnémetiben töltött éveidből sokan emlékeznek rád szavalóversenyekről, iskolai rendezvényekről, színjátszókörös tevékenységeidről stb. Kérlek beszélj ezekről az évekről, idézd fel azokat a pillanatokat, melyekre szívesen visszaemlékezel!

– Az első emlékem egy olyan mesemondó versenyhez kapcsolódik, ahová nem jutottam el. 9–10 éves lehettem, harmadikos a 20-as Számú Általános Iskolában. Soha nem mondtam mesét addig, de ahol két fedőt összeütöttek, nekem ott kellett lenni, ezért kiválasztottam egy szöveget, amit viccesnek gondoltam. Boldogan mutattam Dolóczki Márti tanító néninek, aki egy valódi tündér volt, hogy akkor én ezzel készülnék, és talán fel is olvastam neki. Ő kedvesen végighallgatott, és elmagyarázta, hogy én egy olyan alkat vagyok, akihez inkább tündérmesék illenek. Gondolom egy ilyen líraibb jelenség voltam a szőke hajammal. Így nem mentem el a vicces mesék versenyére, a komikus énem pedig egy időre Csipkerózsika-álomba zuhant. Amikor néhány évvel később elkezdtem járni a Határtalan szavalóversenyekre, és ez az időszak egybeesett a kamaszodás éveivel, valóban a líraibb, drámaibb, sötétebb tónusú versek fogtak meg, olyanok, mint a Vörös rébék vagy A vén cigány. Elképzelem, ahogy 12–13 évesen, formátlanul, pattanásosan, égő arccal kiállok a színpadra, és kiabálom, hogy: „Szív és pohár tele búval, borral,/Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.” Most derülök rajta, de az akkor teljesen komoly volt. Órákig mondogattam ezeket az ablakban állva, morzsolgatva a számban a szavakat. Magamtól jöttem rá, hogy a versekkel való foglalkozás könnyedén és megbízhatóan hoz elő érzéseket belőlem, mindig ugyanott, ugyanazoknál a soroknál. Sztán Katalin magyartanárnőhöz jártunk többen szavalni. Máig emlékszem a vasárnapi nap sütötte nagyszobájára, ahol a versenyekre készített minket. Nagyon szerettük őt. Csend volt nála, nyugalom és figyelem. Szigorú volt, de szeretetteljes. Aztán, amikor ő már nem volt, mert Magyarországra költözött, akkor Schuller Elza segített, aki tanárnőm volt a 20-asban. Ő vicces volt és laza, és mégis nagyon határozott. Mellette könnyű volt hinni magamban. Valahogy nem csinált nagy ügyet a dologból. Ő például nem akadt ki a 13 éves gyerekek osztály-performanszától, amikor magyaróra közben egyszer csak mindenki a saját feje tetejére tette a magyar könyvét. Nem érezte bántónak. Rendben volt magával. Nevetett, és ő is beszállt a játékba. Aztán miután bekerültem a Kölcseybe, még gyakran szavaltam, de egyre bizonytalanabbá és zárkózottabbá váltam. Nem esett jól egyedül állni a színpadon. Ekkor jött Nagy Gyula tanár úr színjátszóköre. Menő dolog volt odatartozni. Különlegesnek éreztük a szövetségünket, sokat nevettünk, de komolyan is vettük magunkat. Minden csütörtök délután bezárkóztunk a díszterembe, és dolgoztunk valamin: A helység kalapácsán például vagy egy kortárs drámán. Ő bízott bennem annyira, hogy hagyott rendezni is. Csináltunk egy Szilágyi Domokos estet, amit többször is eljátszottunk. Meglepett, hogy milyen sokan részt akartak venni benne, és senkit nem kellett győzködni, hogy minden héten ott legyen a próbákon. Jól éreztük magunkat együtt. Csináltunk egy március 15-i installációt is (Nagy Gyulától tudtuk, hogy lehet ilyet is), ahol Delacroix A szabadság vezeti a népet képének szereplőiként álltunk a színpadon, mint egy szobor, letakarva egy hatalmas vászonnal. A hatásos „leleplezés” után forradalmi verseket szavaltunk a szobor szereplőiként megelevenedve. Álltam Szabadságként anyukám magamra tekert lepedőjében, és azt éreztem, hogy csupa tűz vagyok, és hogy engem nézni kell. Jó érzés volt. Egy fiú, aki ki nem állhatott, azt mondta az egyik barátnőm füle hallatára a zsúfolt nagyteremben, hogy „Nem is néz ki olyan rosszul!” Ezen aztán jót derültem, mert egyáltalán nem gondoltam szépnek magam, de tudtam, hogy a színpadon történik velem valami – átalakulok, és ezt mások is észreveszik. Előadás után Nagy Gyula tanár úr elvitte magával a tanáriba a magyar zászlót, ami kellék volt a műsorban: félt, hogy kivisszük az utcára, és bajba keveredünk. Én azt hiszem, hogy mi nem vittük volna ki, de ő így látott minket, és vigyázni akart ránk. Érettségi előtt két évvel, amikor eldöntöttem, hogy színész szeretnék lenni, Kovács Éva színésznőhöz jártam felkészítőkre a Művészeti Iskolába. Jó volt egy valódi színésznő közelében lenni: csodáltam a ruháit, az ékszereit, ahogy sétált a kutyájával a hosszú szoknyáiban, mindig könyvek voltak nála, nem félt jegyzetelni ezekbe a könyvekbe, aláhúzni, kiemelni sorokat. Én nagyon nehezen találtam magamnak szövegeket akkoriban. Neki mindig volt néhány ínyencség a tarsolyában, olyan versek, prózák és monológok, amelyek illettek hozzám, és amivel már biztonságosan el lehetett menni felvételizni.

Jólesik beszélni ezekről a dolgokról. Meghat, hogy hányan segítettek nekem elindulni, és akkor még nem is említettem a Gellért Sándor szavalóversenyeket, Csirák Csabát, akinek szintén sokat köszönhetek, Kozák Anikó magyartanárnőt a Kölcseyből, aki megtanított minket olvasni a sorok között, Kereskényi Sándort, aki könyveket adott nekem kölcsön, hogy ne maradjak műveletlen, és amelyeket sosem adtam vissza neki.

– Mi az, ami fontos számodra, amikor hazajössz? Kikkel keresed a kapcsolatot? Melyek azok a helyek, ahová mindenképpen el kell menned?

– Az elmúlt 15 évem borzasztóan sűrű volt, annyi költözéssel, változással, újratervezéssel terhes, hogy amikor sikerült hazajönni néhány napra vagy egy-egy hétre, azt a szűk családdal töltöttem, illetve pihenéssel. Az egyetem után a temesvári társulatnál kezdtem el dolgozni, majd átszerződtem a Vajdaságba, onnan pedig Budapestre. 9 albérletet számoltam ezekből az évekből, rengeteg tárgy és emlék kallódott el a költözések között, sok szakmai és baráti kapcsolat szövődött, és ezek közül néhány tartósnak is bizonyult. Ezzel párhuzamosan sok mindenből kimaradtam, ami itthon történt. Az utóbbi néhány évben nyugodtabb lett az élet körülöttem és nyugodtabb lettem én is. Amikor először hoztam el Szatmárra a leendő férjemet, a 16-os negyedet mutattam meg neki, ahol felnőttem, a régi általános iskolámat, a töltést, a Szamost, a dombot a Szentlélek-templom mellett, ahol sokat szánkóztunk, mert akkor még minden tél fehér volt. Meglepett, hogy mennyire kicsi minden, ahhoz képest, amire emlékeztem. Elvittem a Kölcsey előtt, és megmutattam neki a Slavici-szobrot, ami nagy gyülekező helyünk volt iskola után. Igyekszem ott lenni a kölcseys osztálytalálkozóinkon. Tavaly volt a huszadik érettségi találkozónk Boga Katalin tanárnővel. Túláradt bennem a szeretet és tisztelet az osztálytársaim, a volt tanáraim iránt. Olosz Ferenc tanár úr egy sör mellett elmesélte például, hogy mennyi munka és milyen nehézségek árán lett kölcseys matematikatanár abban a régi rendszerben, és hogy nyugdíjasként milyen szeretettel és kitartással dolgozik minden nap 10 órákat a kiskertjében. Mindannyiunk nevére emlékezett, és pontosan tudta, hogy milyen színházakban dolgoztam az elmúlt években. Egészen más felnőtt fejjel ránézni a gyerekkorodat meghatározó emberekre. Akkoriban borzasztó kritikusak voltunk, most tele voltunk csodálattal és hálával.

– A színészi pályát választottad hivatásként, bár hét évig tanultál zongorázni. Mikor döntötted el, hogy nem zongorista, hanem színésznő leszel? Most hogy látod, mennyire volt jó ez a döntés?

Én sosem jártam zeneiskolába. Budean Judit zongoratanárnő magántanulója voltam éveken át. Ő nagyon hitt bennem, azt hiszem azért, mert érzékeny voltam, éreztem a zenét, de a zeneelmélet egyszerűen megközelíthetetlen volt számomra, a technikámban pedig le voltam maradva a velem egykorúakhoz képest. Fürgék voltak az ujjaim, de nem voltam elég pontos. Nyolcadikos voltam, amikor dönteni kellett, hogy hogyan tovább. Ott volt egy pillanat, amikor összeállt a kép, hogy soha nem leszek annyira jó, amennyire lenni szeretnék, és ha maradok, akkor az a biztos út a boldogtalanságba. Soha többé nem ültem le gyakorolni. Elég nagy volt a felnőttek kétségbeesése, amikor látták, hogy a döntés megmásíthatatlan és végleges. A befektetett munka viszont nem mindig ott gyümölcsözik, ahol számítunk rá. Később elkezdtem énekelni. A zene mindig velem maradt, és a mai napig fontos része a munkámnak. Magabiztosan elboldogulok énekes feladatokban, és sok zenésszel dolgoztam együtt egyenlő partnerekként. Most már tudjuk, hogy a hangszeres játék milyen jól összehangolja a jobb és bal agyféltekét. Meggyőződésem, hogy ennek köszönhető az átlagosnál jobb a koordinációm és a ritmusérzékem. Ezenkívül most már látom a sorsszerűségét is a döntésemnek. Én eléggé zárkózott vagyok, és a zongorázás az egy magányos műfaj. Azt hiszem egy olyan munkára volt szükségem, ami segít megnyílni és kapcsolódni.

– A szatmárnémeti diákszínpadtól hosszú volt az út a Nemzeti Színház színpadáig. Számodra ez egy küzdési folyamat volt vagy egy természetes fejlődési szakasz?

– Egyet biztosan megtanultam az elmúlt évek alatt: azt, hogy ezen a pályán semmi sincs garantálva. Még olyankor is, amikor kezdenéd jól érezni magad egy helyzetben, egyik napról a másikra megváltozhat az élet. Amikor egyetemisták voltunk, mindenki mondta, hogy mennyire nehéz lesz, de akkor nem az volt a dolgunk, hogy féljünk. Eszembe se jutott, hogy nem lesz munkám. Tudtam, hogy lesz, és lett is, és ez a bizalom meglepően sokáig ki is tartott. Aztán amikor már Magyarországon egy független társulat, a Maladype Színház tagja lettem, akkor megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor a saját kezeddel állítod a díszletet, és nincs öltöztető, aki kikészíti a frissen vasalt jelmezt, nincs nyári fizetés, ezért pultozol vagy külföldre mész pincérkedni. Vállaltam a bizonytalanságot a biztonság helyett, mert tanulni akartam. Utána azt is megtapasztaltam, hogy a bizonytalanságból való szabadulni vágyás még nagyobb bizonytalanságba tud küldeni, gondolom azért, hogy próbára tehesd a hitedet és az erődet. Akkor váltam szabadúszóvá, vagyis – nevezzük nevén – munkanélküli színésszé, amikor betört a Covid, és ez az állapot eltartott néhány évig. Az volt a szerencsém, hogy szerelmes voltam, vagyis nem voltam magányos, és a kávézó, ahol akkor részmunkaidőben dolgoztam, nem rúgott ki minket. Meglepően kevés pénzből ki tud jönni az ember egy hónapban, ha muszáj. Nekem ez elég mély és tanulságos időszaka volt az életemnek. Ekkor döntöttem el, hogy tanulnom kell, hogy legyen a színészet mellett egy biztonságosabb opció, és fel is vettek a Semmelweis Egyetem gyógytornász szakára. Ezzel párhuzamosan egy Blaskó Péterrel való közös munkának köszönhetően elkezdtek hívni a Nemzeti Színházba néhány beugrásra, aztán kisebb szerepekre, ebből lett aztán, hogy most társulati tag vagyok. Az egyetemet két év után szüneteltetnem kellett, de nem tartom kizártnak, hogy egyszer majd befejezem. Most szeretnék arra figyelni, hogy megtaláljam a helyemet az új társulatomban és színházamban. Ezt így végiggondolva talán az okozta a legtöbb fejtörést ebben a fejlődési folyamatban, hogy meddig kell küzdeni, és ragaszkodni az elképzeléseimhez (aminek természetesen gyakran volt szenvedés az ára, mert a valóság – micsoda meglepetés! – valamiért nem akart megfelelni az elvárásaimnak), és mikor kell feltenni a kezed, hogy kész, elfogytak az ötleteim, nem tudom, hogyan tovább, és akkor rábízni magad a Jóistenre, hogy legyen minden a Te akaratod szerint.

— Egy interjúban azt nyilatkoztad: hogyan kaphatnánk meg, amire vágyunk, ha nem tudjuk mi az? A te történetedben van egy nagyon érdekes folyamat: diákkorodban megrendezted a Csongor és Tündét, majd színésznőként eljátszhattad Tünde, később Csongor szerepét is. Mennyiben segítettek ezek a szerepek az útkeresésekben, a céljaid elérésében…?

– Mosolyognom kell ezen a mondaton. Nem emlékszem rá. Olyan, mintha ezt a mostani Ágota mondaná, és nem az a régi. Van egy füzetem, amibe leírom, hogy mit szeretnék, mire vágyom, hogy ne veszítsem szem elől azokat a dolgokat, amik fontosak nekem. Lehetnek ezek a leghétköznapibbak: például, ha valaki megkérdezi, hogy mit szeretnék születésnapomra, akkor rápillantok a listámra, és látom, hogy szükségem van egy habverőre, és akkor a „nem tudom” helyett nagyon határozott választ kap a kérdező, én pedig olyasmit kapok, amire vágyom: a habverőt. Aztán ott vannak a nagyobb vágyak, amit úgy kell gondoznunk magunkban, mint a palántákat: foglalkozni velük, elképzelni, leírni, kimondani őket. Olyan is van, hogy vágysz valamire, de nem tudod a módját, hogy annak hogyan is kellene bekövetkeznie az életedben, de nem adod fel. Ilyenkor szokta a valóság felülírni a képzeletedet, és olyan megoldást kínál, ami magadtól soha nem jutott volna eszedbe. Néha persze elveszítem a hitem és a kedvem, és olyan is van, hogy a hitvesztés a vártnál sokkal tovább tart, de aztán történik velem egy csoda, és megint visszakerülök az életem közepébe. A Csongor és Tünde is az egyik ilyen csoda. Egyrészt, hogy egy előadáson belül eljátszhattam mindkét szerepet, mert a Maladype annyira avantgárd volt, hogy ezt így lehetett. Talán furcsának tűnhet, pedig nem olyan nehéz megérteni ennek a rendezői ötletnek a létjogosultságát, ha arra gondolunk, hogy Csongor és Tünde saját maga tükörképét keresi a másikban, a szerelem eszményében, és éppen ebből adódik az, hogy folyton elkerülik egymást. Ahhoz, hogy egy szerelem a valóságban meg tudjon foganni, ki kell jönnöd önmagadból, oda kell fordulnod a különbözőséghez, mert különben nem fogsz fejlődni.

Sokáig azt gondoltam, hogy az, ahogy a szerep megtalál engem, abban van valami mágikus: hogy azért kaptam én, mert van valami elintéznivalóm a szerep által képviselt problémakörrel. Most már látom, hogy gyakran nincs ebben semmi varázslat: egyszerűen csak szükség van még egy emberre, és akkor úgy pottyan a szerep a fejedre, hogy nincs időd ilyeneken gondolkodni. A dolgok néha sokkal hétköznapibbak, mint gondolnánk, és ilyenkor a saját fontosságunkba vetett hitünk is elhalványul, és ez egy nagyon jó lecke alázatból.

– Véleményed szerint mi a huszonegyedik században a színház szerepe? Mit adhatsz te a színpadról a nézőnek?

– Nem tudom. A színház szerepe eléggé megkérdőjeleződött az elmúlt években, és emiatt van is bennünk, színházcsinálókban bizonytalanság és szorongás. Az sosem jó, amikor a színház a filmmel próbál versenyezni, mert abban úgyis alulmarad. Napi hírekre sem tud reagálni, mert ahhoz nem elég gyors. A saját útját kell járnia, amit mindig újra kell gondolnia. Én úgy látom, hogy amiben a színház erős, az a jelenlét. Hogy valós időben, valós emberek gondolkozhatnak valós problémákról, miközben valós emberek ülnek a nézőtéren, akik tanúi és felelős együttgondolkodói a történéseknek. Amikor például egy táncelőadást nézünk, akkor a tükörneuronjaink segítségével az agyunkban olyan területek aktiválódnak, mintha magunk is táncolnánk. Belül táncolunk. Azt képzelem, hogy ugyanez van a színházzal is, hogy minél több színházat nézünk, annál gazdagabbá válik a gondolkodásunk és a lelkünk. Sokan szokták a színház szemére vetni, hogy unalmas. Biztosan előfordul, hogy valami unalmas. Amikor viszont inkább csak az érzed, hogy valami nem jó, mert egy előadás nem vitte fel úgy az adrenalin szintedet, mint egy Netflix-sorozat, azt nem szabad összetéveszteni az unalommal, és nem is hibáztathatod a színházat érte. Egy III. Richárd másképpen hat, lassabban, finomabb eszközökkel. Vissza kell tudnunk térni ehhez a finomsághoz.

Nyitókép: jelenet Az emberi hang című előadásból, rendező: Nagy Natália

Fotó: Ádám Kata