Egy szívvel-lélekkel épített közösség története, ahol a játék és fejlődés kéz a kézben jár – még akkor is, ha néha szünetet kell tartani. Beszélgetés Békési Nórával, a Szivárvány Egyesület alapítójával az indulásról, kihívásokról és a közösségépítés örömeiről.

– Mikor is milyen céllal alakult a Szivárvány Egyesület? Milyen nehézség adódott az induláskor?

– Az egyesület 2021 májusában alakult. Már jóval korábban, több mint egy évvel azelőtt elindítottam a folyamatot, csak hát egy egyesület megalapítása elég hosszadalmas dolog, sok adminisztrációval jár, úgyhogy tényleg sok időbe telt. Az ötlet viszont már jóval korábban megszületett, úgy 15 évvel ezelőtt, amikor még egyetemista voltam Kolozsváron. Már akkor is nagyon szerettem volna létrehozni egy olyan központot, ahol a gyerekek fejlesztő foglalkozásokon vehetnek részt, vagy olyan plusz dolgokat kapnak, amelyek kiegészítik az iskolai vagy óvodai oktatást. Olyasmire gondoltam, ami az érzelmi intelligenciát fejleszti – ezek gyakran kimaradnak a tananyagból –, vagy ami úgy hasznosítja az elérhető erőforrásokat, hogy abból mindenki profitál. Fontos volt számomra a közösségépítés is, meg az, hogy ezek csoportos foglalkozások legyenek, hiszen a gyerekek sokszor egymástól tanulnak a legtöbbet. Nagyon sokat tanulnak utánzással is, és épp ezért szerettem volna olyan közeget létrehozni, ahol akár ilyen indirekt módon is fejlődhetnek. A cél tehát már akkor megvolt, csak akkor még nem igazán volt lehetőségem belevágni – pályakezdőként, aztán Kolozsvár után Budapesten élve, majd hazaköltözve, és gyerekek mellett egyszerűen teltek az évek. De a cél végig ugyanaz maradt.

– Milyen volt a fogadtatás a szülők részéről?

– Én azt gondolom, hogy nagyon pozitív volt a fogadtatás. Amikor megalakult az egyesület, szerveztünk egy bemutató előadást, ahová meghívtunk szülőket, pedagógusokat, közösségi és egyházi vezetőket is. A cél az volt, hogy bemutassuk, miről is szól az egyesület, és kiemelten beszéljünk a prevenciós céljainkról, tevékenységeinkről. Úgy éreztem, hogy nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk. Több oldalról is érkezett támogatás, akár az egyházi közösségektől, akár az önkormányzattól. Mindenhol nyitottsággal és biztatással találkoztunk. A szülők részéről is érezhető volt ez a nyitottság, már az első pillanattól.        

– Hogy látod, mennyire sikerült a kezdeti célokat megtartani? 

– Azt gondolom, hogy sikerülhetett volna. Nagyon sok minden adott volt, és sok jó dolog meg is valósult. Ami viszont komoly akadályként jelentkezett, az az, hogy én mint pszichológus hoztam létre az egyesületet, és rólam azt kell tudni, hogy semmilyen gazdasági érzékem nincs. Nem értek az üzleti tervezéshez, a marketinghez, a gazdasági fejlesztéshez, és emiatt nem tudtam úgy felépíteni az egyesület működését, hogy az például egy munkahelyet tudjon biztosítani valaki számára. Pedig a cél az lett volna, hogy találjunk valakit, akit alkalmazni tudunk, és aki főállásban foglalkozik ezzel. Biztos vagyok benne, hogy akkor hihetetlenül jól működött volna, mert minden tevékenységünk, amit megszerveztünk, nagy sikert aratott, és a céljainkat is megvalósítottuk. Viszont közben az én életem más irányokban is haladt tovább: tanulok, dolgozom, családom van, így nagyon kevés időm maradt az egyesületre. Az volt a tervem, hogy a kezdeti elindulás után találok olyan embereket, akikkel együtt lehet dolgozni, akik akár munkalehetőségként is be tudnak kapcsolódni. Csakhogy mivel ez egy teljesen önkéntes alapon működő kezdeményezés volt – én magam is a kezdetektől önkéntesként dolgoztam benne, mindenféle anyagi haszon nélkül –, nem nagyon akadt olyan, aki hosszabb távon elvállalta volna ezt így. Voltak próbálkozások, de érthető módon kevesen vállalják el, hogy hosszú távon ingyen dolgozzanak egy olyan ügyért, amiben nem látszik biztosan, mikor lesz belőle jövedelem. Szóval itt bukott el leginkább a dolog: én nem tudtam megteremteni azt a gazdasági alapot, ami lehetővé tette volna, hogy ez egy munkahellyé váljon. Pedig más szempontból nagyon jók voltak az adottságaink. Megkaptuk a helyet az önkormányzattól, ami teljesen felszerelt: bútorokkal, elektronikai eszközökkel, fejlesztő játékokkal – minden adott volt, csak épp ember nem volt, aki dolgozzon benne. Úgy látom, ez volt a legnagyobb akadály. Egyébként nagyon szép fejlődést tapasztaltam, de mivel én sem tudtam az egyesületben dolgozni – még csak négy órában sem –, és nem is találtam senkit, aki tudott volna, így egy ponton ez megakadt. Pont ezért van most ez a szünet. A tevékenységeket egy időre felfüggesztettük. Bízom benne, hogy később úgy alakul az életem, hogy újra elő tudom venni ezt az egészet – de én olyan vagyok, hogy vagy csinálom teljes szívvel, vagy inkább nem csinálom, mert fél gőzzel nem működik jól.

– Milyen programokat szerveztetek a gyerekeknek? 

– Két fő irányvonal mentén kezdtük el a munkát: a prevenció és a fejlesztés. Prevenciós céllal több előadást tartottunk szülőknek, pedagógusoknak, de gyerekeknek is. Ezek témái változatosak voltak: szó volt drogprevencióról, tanulási zavarok megelőzéséről, vagy éppen – legutóbb – a túlköltekezésről. A fejlesztő vonalon jelenleg játékos román nyelvfejlesztést tartunk, Montessori pedagógiára épülő foglalkozásokat, illetve mozgásos programokat, például jump-edzést. A nyári időszak mindig kiemelten aktív volt: ilyenkor vakációs programokat szerveztünk, ahol a finommotorika, az érzelmi és szociális készségek, valamint a tanulást segítő kognitív képességek fejlesztése állt a középpontban. Fontos volt számunkra, hogy ne hagyományos oktatási módszerekkel dolgozzunk, hanem játékos, mozgásos tevékenységekkel – olyan formában, hogy a gyerekek játszani érkeztek, miközben fejlesztés zajlott. Minden évben szerveztünk jótékonysági programokat is: például sütivásárokat beteg vagy hátrányos helyzetű gyerekek támogatására, illetve a gyermeknapot, ahol 200–300 gyerek ingyenesen vehetett részt a programokon. Voltak biciklitúrák, sétaösztönző programok, és kialakult egy nagyon aktív, önkéntes szülői közösség is. Ők a foglalkozásoktól a rendezvényszervezésig mindenben segítettek. Tematikus események is voltak – farsang, Mikulásváró, mézeskalács-díszítés – attól függően, hogy mire volt épp kapacitásunk. De a gyermeknap és a nyári foglalkozások minden évben fix programként szerepeltek.

– A programok közül van olyan, amit különösen megszerettél?

– Igen, az én személyes kedvencem a festő szakkör volt. Az utóbbi hónapokban vagy évben ugyan már nem működik, de ott sikerült bevonni egy olyan festőművészt, aki tényleg szívvel-lélekkel dolgozott a gyerekekkel. Egy fantasztikus, tehetséges kis csapat gyűlt össze körülötte. Velük több kiállításon is részt vettünk – nem csak Nagykárolyban, hanem Szatmárnémetiben is – ahol a gyerekek munkái neves festőművészek alkotásaival együtt voltak kiállítva. Ez személyes kedvencem volt, és nagyon bízom benne, hogy valamilyen formában egyszer folytatni tudjuk majd. Nagyon sok tehetséges gyerekkel találkoztunk, és maga az oktató, bár nem pedagógus és nem is tanári szerepre törekedett, sokkal többet adott a gyerekeknek, mint amit vártunk volna.

– Ezeken a programokon mennyire aktívak a gyerekek?

– Ez nagyban függ az életkortól. A kisebbek – mondjuk 4. osztályig – nagyon aktívak és lelkesek, igazán öröm nézni őket. A nagyobbaknál viszont már tapasztaltuk, hogy nehezebben vonódnak be. Egyrészt leterheltebbek, több programjuk van, ezért kevésbé vesznek részt a foglalkozásokon. Próbáltunk nekik is külön foglalkozásokat indítani, például önismereti csoportot vagy román nyelvfejlesztést, de a 11–12 évesektől felfelé már sokkal nehezebben kapcsolódtak be, és kevésbé voltak aktívak.

– Volt olyan program, amit a gyerekek különösen szeretnek, ami az ő kedvencüknek mondható?

– Szerintem nagyon pedagógusfüggő, hogy a gyerekek mit szeretnek. Az egyesületnél olyan emberek találtak ránk – vagy mi őket –, akik igazán jól bánnak a gyerekekkel. Kaplonyban a román nyelv nem feltétlenül népszerű, sokan egy kicsit tartanak tőle, de az egyesületben olyan romántanárnők voltak, akik annyira magával ragadóan és játékosan foglalkoztak a gyerekekkel, hogy a románórákat imádták. Valójában tanultak, de úgy, hogy közben élvezték és játszottak is. Úgy gondolom, mindenki megtalálta azt, amit szeret. Volt, aki például a gyerekzumbát szerette nagyon, de nem vett részt a festőszakkörön, mert nem szeretett festeni. Így alakult ki, hogy mindenki megtalálta a maga kedvencét. Különösen a nyári foglalkozásokért rajongtak a gyerekek. Ennek egyik fő oka, hogy a nyári programokat vezető Linzenbold Elizabet – szerintem pedagógusnak született – annyira kedves és szerethető személyiség, hogy a gyerekek bármit csináltak volna vele, imádták volna. Ott beosztva volt az idő, minden nap fejlesztő foglalkozások és tanulás zajlott, de Lizinek annyira megvolt a varázsa, hogy még azok is, akik amúgy nem szeretik a kézműveskedést, ollóval vágtak, csak azért, mert szerették őt.

– A gyerekek között a foglalkozások idején vannak konfliktusok, vagy el lehet azt érni, hogy teljesen a feladatra tudjanak koncentrálni?

– Egy csoportos foglalkozásnál, ahol több gyerek van együtt, mindig előfordulnak konfliktusok és nehézségek, ami egy nagy kihívás. Hiszen a gyerekek közössége a felnőtt világ egyfajta leképezése, és mivel a felnőtt világban egyre több az agresszió és nehezítő tényező, ezek a gyerekek között is megjelennek. Sokszor már feszülten érkeznek a foglalkozásra, vagy lobbanékonyak, és az érzelemszabályozás, a dühkezelés nehézségeivel küzdenek. Ez mindig külön odafigyelést igényel. Éppen ezért törekedtünk arra, hogy csoportos foglalkozásokon soha ne csak egy pedagógus legyen jelen, hanem legalább ketten. Így, ha valamilyen konfliktust generáló helyzet adódik, az érintett gyerekeket külön tudjuk venni, és meg tudjuk beszélni velük, mi történt, illetve hogyan segíthetünk nekik megnyugodni. Ez mindig is jelen volt, és szerintem minden olyan helyzetben jelen van, ahol gyerekek vannak együtt. Természetesen vannak könnyen kezelhető gyerekek is, akikkel nem szükséges külön foglalkozni az érzelemszabályozás vagy konfliktuskezelés terén.

– Hogyan fogadják a szülők, ha megtudják, hogy a gyerekük valamilyen konfliktust kezdeményezett?

– Ez nagyon változó, de eddig pozitív tapasztalataim vannak. Ha egy hétköznapi, kisebb konfliktus alakul ki a gyerekek között – mondjuk olyan, mint amikor egy testvérek közötti helyzetben előfordul – és nincs komoly jelentősége, akkor nem terheljük ezzel a szülőket. Például, ha valaki elvesz egy radírt, amit nem kért, és a másik gyerek emiatt elsírja magát, ezt a helyszínen megpróbáljuk kezelni. Komolyabb probléma akkor van, ha valaki kiemelkedően agresszív, bánt másokat, vagy úgy érezzük, nem tudjuk egyedül megoldani a helyzetet – ilyenkor természetesen mindig értesítjük a szülőket. Eddig a szülők nagyon együttműködőek voltak, és közösen próbáltuk kitalálni, hogyan beszélgessünk erről a gyermekkel, illetve hogyan lehet otthon segíteni. Nem gondolom, hogy ebből valaha is komoly nehézségeink lettek volna.

– Mi volt az inspiráció, amikor az egyesület nevéről döntöttél?

– Eredetileg teljesen más nevet szerettem volna az egyesületnek, de Bukarestben egyesületnév-kérelmet kell benyújtani, és az általam javasolt neveket nem fogadták el. Sokáig gondolkodtam, milyen név fejezhetné ki azt, amit szeretnék. Végül a Szivárványra esett a választás, mert úgy gondolom, hogy minden gyermek, minden ember egyedi — mint egy-egy szín a szivárványban. A közösségépítés és az egymás támogatásán alapuló fejlődés volt a cél, és az, hogy ezek a különböző színek együtt valami csodálatosat alkotnak. Ez volt az egyik fő gondolat: mindenki más, de együtt mégis egy nagyon szép, egységes egész születik. Másrészt a szivárvány az eső után jelenik meg, és számomra azt is szimbolizálja, hogy nem kell félni a nehézségektől. Ha egy gyermeknek például nehezebben megy a matek, vagy szociális beilleszkedési problémái vannak, akkor sem szabad elkeseredni, mert egy nehéz időszak után mindig megjelenhet a fény, a remény. A mi elképzelésünk szerint az, hogy felismerjük a problémákat, már önmagában egy nagy lépés előre. Ha pedig teszünk is értük, akkor megjelenik a pozitív jövőkép, amire várhatunk.

– Megkérdezhetem, hogy mi volt az eredeti ötlet a névadás terén?

– Én eredetileg nemzetközi nevet szerettem volna választani, mert voltak tervek, hogy külfölddel is kapcsolatokat építsünk – akár utazások, tanulmányi utak kapcsán –, és ilyenkor jól jött volna egy könnyen érthető, nemzetközi név. Mindig is a „fészek” szó különböző változatai tetszettek, mert úgy gondolom, hogy egy madárfióka is egy fészekből repül ki. Ha nincs fészek, akkor nehezebben éli túl az időjárási viszontagságokat, és nem tanulja meg, hogyan kell repülni. Számomra a fészek a tehetséggondozás szimbóluma volt: egy olyan kiindulópont, egy biztonságos talaj, ahol a tehetségek fejlődhetnek, egészen addig, amíg mi már nem tudjuk őket tovább segíteni, és ki kell repülniük a világba, hogy többet lássanak és tapasztaljanak. Például a festőszakkör pont ilyen volt számomra: végre azt csináltuk, amit az eredeti célként elképzeltem. Megkerestük a tehetségeket, támogattuk őket az útjukon, amíg már egyedül is képesek voltak szárnyalni. Azok a kiállítások, ahol a gyerekek festményei megjelentek, nekem az első repülési próbálkozásokként jelentek meg. Bízom benne, hogy mi csak az elindulás voltunk, és ezek a gyerekek nem hagyták abba a festést, hanem tovább szárnyalnak majd valahol.

– Milyen terveitek vannak?

– Jelenleg főként pályázati és támogatási háttérrel sikerült kialakítanunk egy szuper helyet, minden szükséges felszereléssel. Amíg én vagy a szülői közösség úgy érezzük, nem tudunk többet beletenni, addig az összegyűjtött eszközöket és a helyet az önkormányzat, a helyi könyvtárral együttműködve fogja a közösség javára használni. A programok, például a heti fejlesztő foglalkozások, továbbra is működnek, és a hely adott lesz előadások, foglalkozások szervezésére is. Az egyesület nem szűnik meg, csak egy időre visszavonulunk, de ha később több időnk lesz, új formában folytatjuk a tevékenységet. Fontos számunkra, hogy az eszközök és a hely továbbra is a gyerekek és a közösség rendelkezésére álljanak. Sok tervünk és célunk van a jövőre nézve, csak most időhiány miatt szüneteltetjük a munkát, de bízom benne, hogy hamarosan újra aktívak lehetünk.

Vonház Vanessa, a Partiumi Keresztény Egyetem magyar-angol nyelv és irodalom szakos hallgatója