Székely Alpár és Dull András nagy sikernek tartja, hogy a családi cigányzenekartól jutottak el a szatmárnémeti Dinu Lipatti Filharmónia zenekaráig. Számukra a zenélés egy életforma, amibe belenevelkedtek, ebben a szellemiségben szeretnék nevelni gyerekeiket is úgy, hogy a komolyzene mellett megtanulják a hagyományos cigányzenét is. Életükről és pályájukról beszélgettünk.

Székely Alpár: Szatmárnémetiben születtem 1990. április 5-én egy nagy múltú zenész családban. Öten vagyunk fiútestvérek, akik apától, anyától örököltük a zenét. Gyerekkoromban a cigányzenével találkoztam, apámtól és a testvéremtől tanultam hegedülni, többnyire magyar hagyományos cigányzenét játszottunk, ami nálunk apáról fiúra száll. Nekem lányom van, de igyekszem mindent megtenni, hogy megtanuljon hangszeren játszani és minél gazdagabb cigányzenei ismerettel rendelkezzen. Tizenöt éves koromban kezdtem el foglalkozni a komolyzenével, ekkor döntöttem úgy, hogy zeneiskolába megyek. Az Aurel Popp Művészeti Líceumban a hegedűtanárom Nagy Lajos volt, aki nagyon sokat segített az indulásban. 

Később sikeresen felvételiztem a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémiára, hat éven át dr. Dorina Mandra volt a tanárom. A főiskola elvégzése után kértem a felvételem a szatmárnémeti Dinu Lipatti Filharmóniába, azóta itt zenélek a zenekar tagjaként. Az itteni tevékenységem mellett nagyon sokat koncerteztem itthon és külföldön kamarazenekar tagjaként, illetve hegedűszólistaként. 

A zenetanulás nagy változásokat jelentett az életemben, ugyanis otthon ismeretlen volt a kotta, hallásból játszottunk, később a zeneiskolában tanultam meg kottából játszani. Itt ismerkedtem meg a klasszikus zenével, a klasszikus alapokkal. Ez egy fantasztikus dolog volt. Mivel nálunk a zene öröklődik, nem igazán éreztem, hogy hátránnyal indulok, hogy le vagyok maradva. A kottaolvasás egy nagyon szokatlan dolog volt, hiszen a kotta bizonyos keretek közé szorítja a muzsikust, ami nagyon helyes dolog. Nem a kottaolvasást volt nehéz megtanulni, hanem a klasszikus zenét játszani. A cigányzenétől eltérően a klasszikus zene előadása abban is különbözik, hogy a szimfonikus zenekart karmester irányítja, akinek az utasításait figyelembe kell venni. Ugyanazt a darabot minden karmester másként értelmezi. A zene egy nyelv. Mindenki másként lát bizonyos zenei frázisokat, ebből következően mindenki másképp tolmácsolja azt. A zenésznek, a zenekarnak az a dolga, hogy a zeneművet a karmester értelmezésében tolmácsolja a hallgatók felé. 

Hatalmas különbség van egy családi zenekar és egy szimfonikus zenekar között. Az én viszonylatomban el sem lehet mondani, hogy mekkora a különbség. A családban hagyományos cigányzenét játszottunk, ez egy kötetlen, sokszor improvizálható zene. A szimfonikus zenében is gyakran fellelhetők népi elemek, de azoknak megvan az üzenetük, egy művészi feldolgozásban jelennek meg. 

Nagyon szomorú, hogy Szatmár megyében a cigányzene kezd háttérbe szorulni, nincs rá igény, nem szokás már cigányzenére mulatni. A modern technika mindent birtokol, az urbanizáció háttérbe szorította a népzenét. Mi még megtanítjuk a gyerekeinknek a cigányzenét, de ez már csak hobbi lesz számukra, nem egy megélhetési forma, mint ahogy volt sokáig.

Dull András: Szatmárnémetiben születtem zenész családban, a családi hagyományt folytatva a fiam is zenész. A családom Kolozsvárról származik, az 1950-es évek végén alapítói voltak a szatmárnémeti filharmóniának, az intézmény akkor vette fel az orosz zeneszerző, Mihail Ivanovics Glinka nevét. Korábban is működött a zenekar, de a minisztérium ekkor hagyta jóvá a filharmónia hivatalos működését. Akkor a zenekar nagy része cigány származású volt. Az első koncerten Ion Voicu, a szintén cigány származású hegedűművész vezényelt. Hat éves koromban beírattak a zeneiskolába. Ez egy természetes dolog volt, hiszen nálunk a családban a zene szentség, mindenki komolyan veszi és igyekszik a lehető legmagasabb szinten képezni magát. Az első tanárom Bertók Béla volt az első osztályban. Korábban otthon tanultam hegedülni nagytatámtól és a szüleimtől, az iskolában vettem a kezembe először úgy a hegedűt, hogy azt ne csupán egy hagyományőrző eszköznek tekintsem, hanem a művészet egyik fontos kifejezőeszközeként. Ettől kezdve az addigi ismereteimre építkezve szakszerű oktatásban részesültem. Később a tanáraim irányítása mellett részt vettem versenyeken, melyeken jó eredményeket értem el. 

Miután Szatmárnémetiben megszűnt a zenelíceum, elmentem Nagybányára és ott folytattam a tanulmányaimat. A líceum elvégzése után, 1996-ban felvételiztem a szatmárnémeti Dinu Lipatti Filharmóniába, 1998-ig állandó kisegítő voltam a zenekar brácsaszólamában. 1998-ban a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia hallgatója lettem, annak elvégzése után Szatmárnémetibe kerültem, azóta a zenekar állandó tagja vagyok. 

A zeneakadémia olyan ismereteket ad, melyek hiányában elképzelhetetlen a komolyzene hiteles átadása. Nagyon sok jó zenész van, aki nem végzett zeneakadémiát, emiatt nem tud érvényesülni. A tehetség nem mindig elég a kibontakozáshoz. 

Zene nélkül nem tudnám elképzelni az életem. Sajnos a cigányzene háttérbe szorult, nem igazán vannak cigányzenekarok, a fiatalok nem a cigányzene iránt érdeklődnek. Az én családomból sokan játszottak cigányzenét, de a filharmónia megalakulása után oda próbáltak bekerülni, mert az egy biztos megélhetést nyújtott, ugyanakkor megmaradhattak a zenei világban. 

Székely Alpár: A zenekar megalakulásakor a tagok több mint kilencven százaléka cigányzenész volt. Az akkori helyzet megkívánta, hogy szimfonikus zenekara legyen a városnak. Mivel a zenésztársadalom cigányzenészekből állt, nem volt kérdés, hogy ki fog bekerülni a zenekarba. A jelenlegi generáció nekik köszönheti, hogy most ilyen magas színvonalú zenekar van Szatmárnémetiben. A legnagyobb baj az, hogy megszűntek a hagyományos cigányzenekarok. A cigányzenészek képviselnek egyfajta mentalitást. Mivel apáról fiúra, generációról generációra száll a muzsika, van egyfajta sajátos mentalitás a cigánymuzsikusokban. Egyfajta szabadság, ami nagyon fontos a zenében. Nem tartom lényegesnek, hogy annyira szűk keretek közé legyen szorítva a muzsika, mint amilyen szűk keretek közé van szorítva most. Mi nagyon örülünk annak, hogy klasszikus zenét játszhatunk szimfonikus zenekarban, ez egy hatalmas kiváltság számunkra. Én nagyon bízom abban, hogy a következő generáció nevelni fog olyan cigányzenészeket, akik képviselni fogják ezt a műfajt és át tudják még menteni a régi világból az értékeket. A zenélés nem egy munka. Mi nem dolgozni jövünk, hanem zenélni. A zenélés egy életforma, egy szenvedély, egy olyan dolog, ami nélkül én például nem tudok élni. 

Dull András: Nálunk természetes dolog volt az, hogy mi nem választunk szakmát, mi belenevelkedtünk a szakmába. Ebben éltünk, a zene volt a kenyerünk. Így van ez ma is, és így lesz ezentúl is, erre neveljük a gyerekeinket is.