A ballagás egyszerre ünnep és búcsú: egy korszak lezárása, tele emlékekkel, közös élményekkel és kimondhatatlan büszkeséggel. Ebben az őszinte és megható beszélgetésben egy édesanya mesél gyermeke első iskolai napjáról, a közösen megélt sikerekről, az együtt átélt tanári és szülői pillanatokról, valamint arról a szeretetről és hitről, amely végigkísérte gyermekét az iskolás éveken át. Szavai nemcsak egy ballagó diáknak szólnak, hanem minden szülőnek és gyermeknek, aki most búcsúzik egy gyönyörű időszaktól. Az alábbiakban Rus Annamária magyartanár szülőként válaszolt a kérdéseimre.

Milyen érzés szülőként a ballagásra készülni?

Örömteli és megható. Csak hálát tudunk adni, hogy ennek a pillanatnak részesei lehetünk. Boldogsággal tölt el, hogy boldog felnőtt gyermekünk van.

Emlékszik még az első iskolai napjára? Mi jut most eszébe róla?

Soha nem felejtem el, ahogy a folyosón várakoztak, hogy beléphessenek az osztályba, hisz kint esett az eső. A szomorú időjárás ellenére ő mégis mosolygós arccal, tele várakozással ült be az egyik padba, s várta, hogy felfedezhesse a világot. Boldogan éltük meg azt a napot.

Mi az, amire a legbüszkébb vele kapcsolatban?

Nagyon büszke vagyok az elért eredményeire is, de a legbüszkébb arra, hogy példaértékű ember, akinek fontosak az érzelmek, de odafigyel mások érzéseire is. Az értékrendje és a kitartása számomra szintén csodálatra méltó.

Mikor érezte először azt, hogy „már felnőtt” a gyereke?

Ezt nem egy pillanatban lehet mérni. Sokszor éreztem azt, hogy felnőtteket meghazudtoló módon viselkedik. Minden egyes új kihívás, amit kellő érettséggel fog megoldani, hozzátesz majd a felnőtté válásához.

Mi volt a legszebb közös iskolás emlékük?

Nagyon sok közös iskolás emlékünk van hála Istennek, mivel úgy alakult, hogy osztályfőnöknője és magyartanárnője is voltam egyidőben. Így nagyon sok szép emlékünk van, hisz mi ezt ajándékként éltük meg. Ezek az élmények még szorosabbá tették a kapcsolatunkat. S míg ötödikes koráig csak besegíteni tudott nekem bármilyen iskolai tevékenységbe, amit addig szerveztem, addig ötödiktől nyolcadikig már együtt szervezhettük és élhettük át a közös élményeket, legyen az iskolai ünnepség, vagy akár kirándulás. Magyartanárként a legnagyobb sikereket vele élhettem meg. Fantasztikus érzés volt együtt készülni, részt venni, majd akár a képzeletbeli dobogó legfelső fokára is felállni a magyar nyelv és irodalom területén szervezett versenyek alkalmával. Ezek a díjkiosztók, illetve a nyolcadik osztályos ballagás megható pillanatai, amikor együtt ballaghattunk, örökre a szívünkbe vésődtek.

Mit kíván a gyermekének a következő évekre?

Imádkozom, hogy mindazt a jót, amit ő is ad az embereknek, kapja vissza, valamint, hogy legyen ereje megvalósítani az álmait. Sok erőt kívánok neki az akadályok leküzdésében, a nehézségek, esetleg igazságtalanságok elviselésében, hogy meg tudjon maradni olyan embernek, amilyen most.

Ki izgul jobban ma: a diák vagy a szülő?

Mindkettő izgul a maga módján szerintem. Mi egymást segítve, egymást támogatva próbáljuk ezt leküzdeni, amikor úgy érezzük, hogy egy kicsit nehéz.

Mi volt a legviccesebb iskolás történet?

Ha nem is vicces, de mindig megmosolyogtató volt, amikor rájöttek, hogy nemcsak anyukája, hanem felkészítő tanára is vagyok.

Mi az, amit biztosan nem fog hiányolni az iskolai évekből?

igazán tudnék olyasmit kiemelni. Szép éveket tudhat, tudhatunk magunk mögött, amelyeket igyekeztünk pozitívan megélni.

Volt olyan pillanat, amikor azt mondta: „nem hiszem el, hogy már ekkora”?

Talán ötödiktől kezdődően mintha egyre gyorsabban telt volna az idő, aztán a középiskolás évek pedig már szinte repültek. Nagyon hamar felnőtt.

Milyennek látja a gyermekét?

Végtelenül jó embernek, akinek fontosak a valódi értékek, az emberi érzések. Nagy akaraterővel bír, keményen megdolgozik célja eléréséért, kitartása pedig irigylésre méltó.

Mi jut eszébe a ballagásról: büszkeség vagy meghatottság? Milyen útravalót szeretne adni neki?

Rendkívül büszke vagyok rá, ahogy végigvitte a középiskolás éveit, ugyanakkor meghatóak ezek a pillanatok, hisz valami olyasmi ér véget, ami gyönyörű volt, s valami olyasmi vár ránk, ami számára és számunkra is ismeretlen. Útravalóul talán csak annyit mondanék, amit Nyilas Misi édesanyja mondott fiának: „Légy jó mindhalálig!” Maradjon ilyen jó ember, s higgyen abban, hogy bármennyire rossz is a világ, mégis érdemes jónak maradni.

Mit remél, milyen ember lesz a jövőben?

A legnagyobb boldogsággal töltene el, ha megmaradna olyan embernek, mint amilyen most. Imádkozom érte, hogy az itthon kapott értékeket soha ne felejtse el, s ami eddig fontos volt számára, az továbbra is az maradjon.

Mi az a tanács, amit most adna neki?

Figyeljen továbbra is másokra is, de a saját lelki nyugalmára és jólétére is legyen gondja, ne szorítsa magát háttérbe! Keresse mindenben a jót, a megoldási lehetőségeket, hisz szinte mindent meg lehet oldani, csak akarni kell. Élje meg a pillanatokat, ahogy eddig is, és mindig próbáljon boldog lenni, ne vesztegesse az idejét rossz emberekre, rossz dolgokra!

Mit jelent önnek az, hogy most lezárul egy korszak?

Egy olyan korszak zárul le, amelynek nap mint nap részesei lehettünk, minden csodáját megélhettük mint szülők. Rengeteg közös emlék köt össze minket, amelyekből majd táplálkozhatunk, ha elviselhetetlennek érezzük gyermekünk hiányát, de bízunk benne, hogy még sok szép élményben lesz részünk, amit kicsit másképpen, de együtt élhetünk meg.

Melyik pillanatot őrizné meg az iskolás évekből?

Minden együtt töltött pillanatot, illetve azokat, amelyekben boldognak érezte magát, és ő is szívesen emlékszik vissza rájuk.